Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (11)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – VIII. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2009.12.29. 17:12

A Neon City Kereskedelmi Bank fekete-szürke épülete hatalmas szörnyetegként magasodott a kopott gránitpadokkal szegélyezett Conquest Square fölé, amely a Központ legforgalmasabb tere volt. A bank százhetvenhat emelet magas, acélból és üvegpanelekből összegyúrt monstruma uralta a teret, s az árnyékában még a tehetősebb cégek palotái is eltörpülve hunyászkodtak meg. A roppant épületek teljesen közrefogták a meglehetősen terebélyes teret, amelyet így csupán egyetlen úton, az egyik épület aljában lévő átjárón keresztül lehetett megközelíteni. Afféle kis sziget volt ez, ahol leginkább csak a környező épületekben robotoló, névtelen öltönyös alakok fordultak meg, illetve azok, akik kénytelenek voltak valamilyen oknál fogva személyesen felkeresni panaszaikkal a bank ügyfélszolgálatát. A padok körül öltönyös alakok csoportjai gyűltek össze dohányozva, beszélgetve, és a szórványos szófoszlányokból hamar kiderült, hogy ezek másról sem képesek beszélni, csak a gazdaságról, a politikáról, és a pénzről. Látszólag élénk, pörgős világnak tűnt, azonban valójában roppant szürke és unalmas volt, a mindennapok gépies rutinjának és sivárságának lenyomatai ott éktelenkedtek elkerülhetetlenül a Központ minden szegletében.
Ahogy kávéját kortyolgatva újra és újra végignézett az öltönyös alakokon, Wade leginkább a Vegyesbolthoz tudta volna hasonlítani a Conquest Square népségét – azzal a különbséggel, hogy piti bűnözők helyett, itt jól menő brókerek és gazdasági tanácsadók tébláboltak, információkra és lehetőségekre vadászva. Minden olyan hasonló volt, és mégsem. Megvonta a vállát, visszatette a cicomás csészéjét az asztalra, és felnézett a bank komor épületére. Az egyik kisebb toronyház aljában található kávéház teraszán ültek, és a kora reggeli nyüzsgést figyelték. Még korán volt, és a reggeli napfény csak szórványosan talált utat a tér felé az épületek közötti vékony réseken; nem volt igazán hűvös, de valahogy mégsem esett jól az árnyékban üldögélni. Wade összehúzta magán a kabátját, és hátrahajtotta a fejét, hogy a bank legfelső emeleteit is lássa, de néhány pillanattal később elfordította a tekintetét, mert beleszédült a látványba – olyan valószínűtlenül magas volt, az építészet vívmánya, amely túlélte a katasztrófákat is. Szimbólum. A rendíthetetlenség képmása, amely egy kőszikla szilárdságával nőtt mindenki feje fölé. Megrázta a fejét, és az újságot olvasó Candace felé fordult.
– Minek jöttünk ide?
A nő, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, végigolvasta a cikket, aztán nyugodt mozdulatokkal összehajtotta a lapot, és letette az asztalra, a csészéje mellé. Fekete szemeivel a fiúra nézett.
– Mert ez a hely biztonságos – felelte egykedvűen. – Ha nem emlékeznél, még el sem kezdődött az akció, de a TechnoCorp emberei már itt szaglásznak a nyomunkban; leginkább a tiédben. Amint belevágunk, a talaj még ennél is forróbb lesz, és amíg lehet, élvezzük a biztonságot. Itt nem fognak belénk kötni – mutatott körbe –, mert túl sokan vannak, ráadásul ez a Központ. Még egy olyan korlátlan hatalommal bíró cég, mint a TechnoCorp sem engedheti meg magának, hogy ezen a helyen elkövetett afférokkal rombolja a hírnevét.
– Ha úgyis figyelik minden lépésünket, akkor nem mindegy, hol tárgyaljuk meg az akció tervét?
A nő megrázta a fejét, mint valami tanár, amikor meghallja a tanítvány rossz válaszát.
– Szó sincs arról, hogy minden mozdulatunkat figyelik, de óvatosnak kell maradnunk – mondta. – Azt tudják, hogy valakik be akarnak hatolni a rendszerükbe, de fogalmuk sincs arról, kik. Nekünk annyi a dolgunk, hogy ez így is maradjon. Amikor becsatlakoztál a mátrixba a haverod gépéről, sajnos elkövettél egy hibát, de ez még nem végzetes, igaz, jelentősen megnehezíti a helyzetünket.
Wade arcán bosszús árnyék futott át.
– Nem kell, hogy te is a fejemhez vágd!
– Erről szó sincs – felelte a nő kedvesen, aztán hátradőlt a székében, és felsóhajtott. – Nehéz rajtad kiigazodni, kölyök. Ahhoz képest, hogy mennyire fiatal és tapasztalatlan vagy, egészen jól mozogsz az alvilágban, de érezni rajtad, hogy egy kicsit kívülálló vagy. – A fekete lencsék a fiúra szegeződtek. – Te is csak kényszerűségből csinálod, igaz? Keresed a kiutat, de valahogy mindig zárva találod az összes ajtót.
A fiú bólintott.
– Nagyon találó hasonlat.
– Ez nem hasonlat – felelte Candace –, ez a valóság. Innen nem lehet kitörni. Ha ez a világ egyszer már megérintett, többé nem ereszt el. Beléd ívódik, körülvesz, és végül elemészt, ha nem vagy képes alkalmazkodni a szabályaihoz, viszont, ha elég kitartó vagy, könnyen boldogulhatsz. Csak okot kell rá találni, ennyi az egész. Láttad már a fekete zsákokat, igaz? Ők nem találtak okot a fennmaradáshoz, nem tudtak megkapaszkodni, és menthetetlenül elnyelte őket a süllyesztő. – Tekintete szinte belefúródott a fiúéba. – Ne vesztegesd el azt, amit már elértél, Wade! Fogadd meg a tanácsom, és találj egy okot! Bármit, ami fogódzó lehet, különben te is egy fekete zsákban végzed majd. Bármi is legyen a látszat.
Elfordította a tekintetét, és a közelben cseverésző bankárok egyik csoportját nézte. A napfény már más szögben vetődött az épületekre, megcsillant az üvegablakokon, és valamennyivel hátrébb szorította a teret megülő árnyékokat. Olyan volt, mint valami festmény, de egy felhőfoszlány sodródott a nap elé, és a varázs szertefoszlott.
– Te találtál? – kérdezte Wade valamivel később, megtörve a hallgatásukat.
– Okot? Igen – felelte, de nem nézett a fiúra. – Nem volt nehéz. Tudd, mit akarsz, és a többi majd jön magától, de ne feledkezz meg az okról. Anélkül nincs jövőd ebben a világban, de még a Belső Város piti bűnözői között sem. – Felemelte az egyik kezét, és hanyagul az átjáró felé mutatott. – Ott jön Hannelore – mondta. – Már épp ideje volt – tette hozzá halkan.
Wade odafordult, és a sok öltönyös alak között hamar észrevette a lányt. Egészen más volt, mint ahogy előző nap megismerték. Hosszú, szőke haja lágyan hullámzott mögötte, ám egy-egy rakoncátlan tincs időnként rálógott a szemét eltakaró divatos napszemüvegre. Egészen rövid miniszoknyát és feszes, kapucnis pulóvert viselt, amely szépen kiemelte testének domborulatait. A fiú magáról megfeledkezve, tátott szájjal bámulta a közeledő lányt, ám döbbenete csak akkor teljesedett ki, amikor az kilépett egy kövér hivatalnok takarásából. A lány egyik lábát krómozott, karbonszálas kibervégtag helyettesítette, és ezt egyáltalán nem rejtette a véka alá, holott a legtöbben inkább igyekeztek takargatni az efféle protéziseket – bármennyire is megszokott volt már ez a technológia, nem sokan hivalkodtak vele. Azonban nem Wade volt az egyetlen, aki alaposan megbámulta a lányt, ám úgy tűnt, őt ez egyáltalán nem zavarja, sőt, még talán élvezte is, hogy minden tekintet rá szegeződik – halványan elmosolyodott. Kikerült még néhány zavart tekintetű alakot, könnyedén átszökkent egy virágágyáson, és odalépett ahhoz az asztalhoz, ahol Wade és Candace ültek. A vállán átvetett sporttáskát a földre ejtette, leült, és napszemüvegét az asztalra tette.
– Jó reggelt – mondta.
– Késtél – jegyezte meg Candace.
Lorie unottan ráemelte a tekintetét, miközben benyúlt a pulóvere zsebébe, elővett egy doboz cigarettát, kihúzott belőle egy szálat, és rágyújtott.
– Számít ez? – kérdezte.
Szívott néhány mélyet, aztán elégedetten kifújta a füstöt, és kihívóan nézett a nőre. A levegő egy pillanat alatt megfagyott kettejük között, és úgy meredtek egymásra, mint a fenevadak, amelyek a territórium birtoklásáért készülnek halálos küzdelmet vívni. Wade igyekezett másfelé nézni, és úgy tett, mintha az egészből semmit sem vett volna észre, mert nem akart beleavatkozni a két nő dolgába. Ám a kis közjáték néhány másodperc alatt lepergett, és a vibrálás nyomtalanul szertefoszlott a levegőben.
– Most talán nem, de később minden a pontos időzítésen múlik majd – mondta a nő. – De ezzel te úgyis tisztában vagy, ha nem tévedek.
– Hát persze – bólintott Lorie, és szívott egyet a cigarettájából. – Ha már itt tartunk, elárulhatnátok végre, hogy mi lesz majd a dolgom.
– Meg kell találnod a Szökőkutat – húzta széles vigyorra a száját Candace válasz gyanánt. – Ez a végső célunk, de mivel fogalmunk sincs, hogyan lehet ennek a nyomára bukkanni, és Wade szerencsétlen véget ért barátjának az útvonala sem teljes egészében lekövethető, attól tartok meglehetősen rázós és kemény meló vár ránk. Tovább nehezíti a dolgunkat, hogy amint rácsatlakozunk egy bizonyos elérési pontra, nyomkövetők akaszkodnak ránk, emiatt nem mindegy milyen útvonalat járunk be a mátrixban, és mennyi ideig tart. Álcázókkal, csalikkal és egy-két rombolóval a tarsolyunkban talán mindig lesz elegendő időnk viszonylagos nyugalomban kutakodni. – Előredőlt. – Egyáltalán nem veszélytelen. A Szökőkút a TechnoCorp érdekeltségébe tartozik, ami azt jelenti, hogy bizonyára a legmagasabb szintű biztonsági rendszerekkel óvják mindenkitől, és minden lehetséges módon akadályozni fognak minket; nemcsak a mátrixban, de idekint is. – Elhallgatott, és a lány szenvtelen arcát nézte. – Még ilyen feltételekkel is vállalod?
Hannelore lassan útjára engedte cigarettája utolsó slukkjának füstjét, és a csikket belefúrta a hamutál aljában feketéllő homokba.
– Igen – bólintott. – Szeretem a veszélyt és a kihívásokat, de ingyen nem szoktam kockára tenni a seggem.
– Erről szó sincs – felelte Candace. – A megbízónk elég tisztességes összeget ajánlott fel, ha sikeresen teljesítjük a feladatot. Eleget ahhoz, hogy utána nyugodt szívvel búcsút mondhass a Tricky Gadgets koszos szobáinak – tette hozzá, látván Lorie kétkedő arckifejezését.
– Rendben – mondta a lány. – Megegyeztünk. Mikor kezdődik a buli?
– Már el is kezdődött – felelte a nő, és felállt az asztaltól.

Örvény.
Először szürke, aztán kék, és végül fekete volt. Úgy tombolt, mint valami tornádó a tenger felett, és körülötte láthatóan meghajlott a mátrix rácsozata. Valami támadó program lehetett; titkos katonai fejlesztés, vagy a kísérleti laborok egyik új terméke. Sem a keresők, sem a védelmi programok nem érzékelték, a semmiből csapott le rájuk, és pillanatok alatt végzett két technikussal – nem egyszerűen megbontotta a kapcsolatukat a mátrix hálójával, hanem a vezetékeken keresztül egyenesen az agyukra mért olyan erejű sokkhatást, hogy azon nyomban holtan borultak az asztalra.
– Uram – hallatszott az örvény süvítésében egy tompa hang. – A gátjaink nem tarthatják fel ezt túl sokáig! El kell menekülnünk, amíg lehetséges!
– Nem, Mr. Rysor! – hangzott a kemény válasz. – Nem azért fizetem magát, hogy gyáván megfutamodjon. Ön a legjobb technikus a cégnél, tudom, hogy képes megoldani ezt a helyzetet. Hosszú évek munkája, és nem utolsó sorban rengeteg pénzem fekszik ebben a tervben, nem engedhetem meg, hogy a célegyenesben forduljak vissza. - A hang kegyetlenül eltökélt volt. – Nem érdekel, milyen áron, de el akarom érni a célt! Gyerünk, Mr. Rysor, tegye a dolgát!
– Igen, uram – felelte a technikus.
Lilás alakja körül vörös fény kezdett derengeni, majd egy fénynyaláb vágódott ki az örvény felé, és lassan beleolvadt. Először csak vékony, vörös csíkok jelentek meg a fekete forgatagban, aztán az egész fokozatosan átszíneződni látszott, ahogy a technikus által beléplántált vírus egyre jobban elhatalmasodott rajta. A süvítés most inkább fájdalmas sikoltásnak hatott, amelybe beleremegett a virtuális tér hálója is, aztán egy mennydörgéshez hasonlatos hang robajlott át mindenen. A most már teljesen vörössé vált örvény lelassult, átformálódott, és egy kínoktól eltorzított arccá változott.
– Nincs felettem hatalmad – dübörögte. – Nem kényszerítheted rám az akaratodat! Már szabad vagyok!
– Én engedtelek szabadon – felelte a technikus mögött álló, sárgán ragyogó alak. – Nekem köszönheted, hogy újra létezel! Tartozol nekem!
Az arc egy pillanatra újra vad örvénnyé változott, majd lassan visszaalakult.
– Nem tartozom senkinek! Szabad vagyok!
Hirtelen hatalmasra duzzadt, és a következő pillanatban cafatokra robbant; a mátrix rácsozata hirtelen semmivé foszlott. Amikor kinyitotta a szemét, a földön feküdt, és két asszisztens hajolt fölé, aggodalmas tekintettel. A szájuk szavakat formált, de a hangok nagyon távoliak és tompák voltak. Megrázta a fejét, és megpróbált felállni. Csak most vette észre a szoba közepén levő asztalra hanyatlott két holttestet, illetve a szemközti sarokban kókadozó technikusát. Ő is hasonlóan rosszul festett, de életben volt. Előre lépett, de megszédült, és csak az egyik asszisztens gyors reakciójának köszönhetően nem bukott orra.
– Jól van, Mr. Wenton? – törtek utat felé a hangok.
– Igen – felelte. – Azt hiszem. – Erősen összpontosított, aztán kihúzta magát, hogy erősnek látszódjon. Az asztal felé mutatott. – Vigyék ki őket, és szóljanak le a kutatási részlegre, hogy szükségünk lesz még néhány technikusra! Igyekezzenek!
– Igen, uram!
Wenton kimért lépésekkel indult a kábult technikus felé. Nem igazán értette, mi történt pontosan, azonban abban biztos volt, hogy az előzetes tervek alapján nem így kellett volna történniük a dolgoknak. A szabadon engedett program sokkal erősebb volt, mint ahogy arra számítottak, és ez nem csak nehezítette a terv következő lépéseinek kivitelezését, hanem akár meg is akadályozhatta. Mindenesetre nem sebezhetetlen, ez kiderült, ám úgy akarta megszerezni magának, hogy a lehető legkevesebb kárt tegye benne. A Szökőkút már készen állt, az volt a test, az MI-t láncra verni hivatott béklyó, amely révén végre a virtuális világ korlátlan urává emelkedhet. De úgy tűnt, az elszabadult program nem adja könnyen magát, és ez dühítette Wentont. Nem olyan ember volt, aki eltűrte a kudarcokat, és most sem tágított a terve mellől, kerüljék bármibe is. Semmi sem számított, csak a végeredmény; az egyetlen lehetséges végeredmény.
Megkerülte az asztalt, és leguggolt Rysor mellé. Az arca sápadt volt, a kimerültség miatt nehezen lélegzett, és az orrából vékony csíkban vér szivárgott, de más látható sérülést nem szenvedett el. Fejét a falnak támasztotta, és a mennyezetet bámulta.
– Hogy érzi magát, Mr. Rysor?
– Pocsékul, uram – felelte.
– Szedje össze magát, mert vissza kell mennünk – mondta Wenton.
A technikus arcán megrándult egy izom.
– Most?
– Amint megérkezik a technikusok újabb csoportja – közölte Wenton szárazon. – Az idő ellenünk dolgozik, ha késlekedünk, talán túlságosan erőssé válik.
Rysor megrázta a fejét.
– Amíg szabadon mozog, bármire rákapcsolódhat – magyarázta, miközben felettese segítségével felegyenesedett. – A legösszetettebb rendszerek védelmét használja ellenünk, ezért nem tudunk mit kezdeni vele. Izolálnunk kell, elszigetelni egy olyan helyen, ahol nem férhet hozzá semmihez. Egy zárt rendszerben.
– A Szökőkút?
– Ez a végső cél, nem igaz? – mondta Rysor. – Összeolvasztani a kettőt. Így kétség kívül veszélyesebb, mint az eredeti tervek szerint, de nem látok más megoldást a program betörésére.
Wenton nem habozott a döntéssel.
– Rendben – bólintott. – Legyen így. – Az ajtó hirtelen feltárult, és a biztonsági szolgálat tagjai léptek a szobába, hogy elvigyék a halottakat. Wenton üres tekintete még egyszer végigsiklott a két férfi testén, aztán visszafordult Rysor felé. – Indítsa be a rendszert!
– Kell egy kis idő, amíg lefutnak a tesztek.
– Csak a legszükségesebbeket, Mr. Rysor – utasította Wenton. – Ha már vadászni indulunk, nem akarom elszalasztani a vadat!
A technikus bólintott. Odalépett az asztalhoz, megnyomott egy billentyűt a konzolon, és a jelszó begépelése után nekilátott, hogy elindítsa az ellenőrző programokat. Ahogy a monitoron peregni kezdtek a számsorok, lopva hátrapillantott, és látta, hogy az elégedett mosoly szétterül Wenton arcán. Visszafordult a képernyő felé, és inkább az őrült sebességgel zakatoló számokba révedt.

A folytatás



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.