Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (5)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – VII. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2009.12.04. 17:09

A sötét folyosón léptek ütemes kopogása visszhangzott. A mennyezetbe szerelt lámpák tompa fénnyel kigyulladtak, ahogy egy sötétkék öltönyt viselő alak megközelítette őket, majd miután elhaladt alattuk, néhány pillanattal később ki is hunytak. A férfi mozgása nyugodt volt és kimért, már-már mértanian precíz, ahogy a lépései egyetlen egyszer sem érintették a folyosó padlóját burkoló műmárvány padló illesztéseinek vonalait. Bal kezének ujjai között egy belépőkártyát forgatott, éles vonásokkal határolt arcán elégedett mosoly pihent.
A folyosó elfordult, és egy előcsarnokba vezetett. A falakon, valamivel szemmagasság felett, a XIX. századot idéző gázlámpák lógtak, kísérteties fénybe burkolva a falba süllyesztett, üvegacél liftajtókat. A férfi odalépett az ajtókhoz, kártyája sarkával megnyomta a hívógombot, és míg várakozott, halkan fütyörészni kezdte az egyik éppen aktuális popszámot a rádióból. A néhány órával ezelőtt kapott kedvező hírekből eredő elégedettségével igyekezett leplezni az izgatottságát. Egy hosszú ideje tervezett akciót indított útjára néhány nappal ezelőtt, amely, ha sikeresen lezajlik, alapjaiban rengetheti meg az Új Világ nemcsak gazdasági, de társadalmi és politikai berendezkedését. Noha nem sokat foglalkozott a kérdésekkel, pontosan tudta, hogy tervének következményei beláthatatlanok, azonban az abszolút nyereség, vagyis a hatalom ígérete, elsöpörte a kétségeit. Még megtehette volna, hogy leállítja az egész folyamatot, ahogy az utóbbi napokban több alkalommal el is tűnődött ezen, de már túl sok pénz forgott kockán ahhoz, hogy meghátráljon. Lesz, ami lesz.
Halk, harangütéshez hasonló hang hallatszott, és az egyik lift ajtaja feltárult. A férfi belépett, és a panelen beütötte az emelet számát. Egy borsónyi hangszóróból női hang hallatszott, és közölte, hogy a megadott emelet eléréséhez külön kód szükséges. A férfi habozás nélkül beütötte a kilenc számjegyű kódot, és a lift elindult felfelé. Nekitámaszkodott a fülke falának, és a felvonó mozgásának megnyugtató surrogását hallgatva, az ajtó fölött elhelyezett kijelzőn ütemesen váltakozó számokat figyelte, amelyek hol zölden, hol sárgán világítottak, aztán az ötvenedik emeletet követően már egyenletesen, kék színben pompáztak. Alig egy perccel később a felvonó egy hirtelen rándulással megállt, és az ajtó feltárult.
A férfi kilépett egy neoncsövekkel megvilágított folyosóra. Megigazította zakója gallérját, és elindult az egyik irányba, aztán néhány lépéssel később megtorpant egy hatalmas üvegablak előtt, hogy letekintsen a városra. Egy szorgos hangyabolynak látszott, tele hűségesnek mondható rabszolgákkal, és az egésznek csupán annyi szépséghibája volt, hogy egyszerre több királynő volt kénytelen osztozni rajta. De már nem sokáig kell, hogy így legyen. Hamarosan eljön majd az idő, amikor egyetlen királynő parancsát fogja lesni minden hangya. Elmosolyodott, vetett még egy gyors pillantást a városra, aztán tovább sietett a folyosó végében levő ajtó felé.
Egy őr állt előtte, és amikor megpillantotta a közeledő férfit, kinyitotta.
– Uram – biccentett, ahogy az öltönyös alak elhaladt mellette, majd visszazárta az ajtót.
A teremben halvány kék fény derengett, vissza-visszaverődve a városra letekintő sötétített ablaküvegekről, és beleveszett a helyiség közepén álló hatalmas tölgyfa asztalon sorakozó négy monitor sápadt, beteges vibrálásába. Három képernyő előtt egy-egy alak állt, kezük megállás nélkül dolgozott az előttük heverő konzolokon, és észre sem vették, amikor a sötét, árnyszerű alak belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. A billentyűk ütemes kopogásának kíséretében odalépett az egyetlen szabad konzolhoz, és megnyomott rajta egy jelzés nélküli gombot, mire az összes képernyőn átfutott egy gyors jelzés. A kopogás abbamaradt, és az egyik alak felnézett; ahogy a feje megmozdult, megremegtek a tarkójából kilógó vezetékek.
– Jó estét, uram – mondta, és kicsit távolinak tűnt a hangja. – Mindent elrendeztünk. Ferrett most már valóban halott, és vele együtt az emlékei is. Minden lehetséges nyomot eltüntettünk, az első fázis megkezdődött.
– Kitűnő – bólintott az öltönyös férfi. – Akkor mostanra a mi kis barátunk már bizonyára a mátrixban kóborol.
A hacker bólintott.
– Valószínűleg – értett egyet. – Már beindítottuk a folyamatot, és készen állunk.
– Nagyszerű, Mr. Rysor – jegyezte meg az öltönyös. Felemelt egy vezetéket az asztalról, és a csatlakozót beillesztette a füle mögött elhelyezkedő aljzatba. A szeme előtt hirtelen színes foltok fénylettek fel, aztán lassan körvonalazódni kezdett a mátrix kék-szürke világa. – Nos, uraim, akkor lássunk neki!

Miután eljöttek a Tricky Gadgets-ből, elváltak; Candace lelépett, hogy az esti találkozó előtt még elrendezzen egy-két halaszthatatlan ügyet, amelyek – Wade ebben biztos volt – lövöldözés és vér nélkül aligha voltak megoldhatók. Felsóhajtott, és megvárta, amíg a nő alakja eltűnt a legközelebbi utcasarkon, aztán zsebre tette a kezét, és ujjai a Beretta körvonalait tapintották. Teljesen megfeledkezett róla. Remélte, hogy nem lesz rá szüksége a következő napok során. Szórakozottan megpaskolta a fegyver markolatát, aztán elindult Baker Bárja felé. Végigsétált a 117. utcán, majd lekanyarodott a Kertváros felé, ami ugyan jókora kitérő volt, de legalább kellőképpen nyugalmas ahhoz, hogy kiszellőztesse a fejét a benne kavargó gondolatoktól. Elhaladt a Botanikus Kert előtt, és egy pillanatra megtorpant, hogy felnézzen az összeboruló pálmafákat mintázó bejáratra. Néhány nagyon lelkes környezetvédelmi aktivista nyitotta meg a parkot még évekkel ezelőtt, hogy természetes körülmények között mutassák be a bolygó rohamosan pusztuló növényzetének legjavát, felhívva a figyelmet az ökológiai veszélyekre. Azonban hamar kiderült, hogy a növények nem nagyon tűrik Neon City meglehetősen szennyezett levegőjét, az emberek sem érdeklődtek, ráadásul a kormány is megvonta a támogatást, miután valaki feljelentést tett, hogy a Botanikus Kert valójában egy biológiai fegyverekkel kísérletező labor álcája. Az ügyet vizsgálta az NCP is, de nem találtak bizonyítékokat, viszont a kormány nem változtatott a döntésén, és az állami pénz hiányában a kert csődbe ment. Azóta az egészet benőtte a gaz, és délutánonként többnyire gyerekek játszottak a romos épületek maradványai között.
Wade megvonta a vállát, és tovább indult. A Kertváros utcáin sétálgatva a házakat figyelte. Csupa rendes, frissen festett falakkal büszkélkedő, takaros épület sorakozott egymás mellett, mindegyik előtt gondosan nyírt, élénk zöld színben pompázó gyep terült el, tele tarka virágokkal, piros sipkás kerti törpékkel, és díszcsapokkal. A mamutcégek jól megfizetett alkalmazottai laktak itt; mérnökök, tudósok, és a pénzügy kusza rendszerének avatott ismerői, akik nélkül bármelyik vállalat rövid úton összeomlott volna. A szorgos hangyák, akiket mesés ígéretekkel és horribilis összegű ajánlatokkal próbáltak egymástól elcsábítani a vállalatok, egymást olykor a csillagos ég magasságáig túllicitálva, miközben észre sem vették, hogy egy-egy ilyen csata valójában az érintett alkalmazottak számára vált előnyössé, és ők egy pillanatig sem haboztak, hogy egy harmadik ajánlatot elfogadva bohócot csináljanak a versengő felekből. Jólét és gazdagság áradt a házakból, ám ez mégsem volt ugyanaz, mint ami az igazán vagyonos emberek hivalkodó fényűzéséből áradt. Hétköznapi gazdagság volt, a jól végzett munka megérdemelt jutalma. A Kertvárosban nyoma sem volt sehol annak az általános szürkeségnek, ami egyébként az egész várost jellemezte; ez a néhány háztömbnyi jólét beékelődött a koszos utcák és hatalmas felhőkarcolók közé.
Egy sövénykerítés tetejéről foltos macska fújt rá, ahogy elhaladt mellette, de ügyet sem vetett rá. Átvágott a házak között kanyargó vékony utcákon, aztán amint kiért a főútra, felszállt a függővasútra. Lezökkent az egyik ülésre, és két ablaktábla között elhelyezett holokivetítőn futó reklámokat bámulta. Egymás után tűntek fel az állandóan kedvesen mosolygó férfi és női alakok, hogy nyájas modorukkal elnyerjék az emberek bizalmát, és így rávegyék őket a különféle termékek tömeges megvásárlására. Maguk a reklámok nem voltak érdekesek, vagy figyelemfelkeltők, de ott voltak mindenhol, a buszokon, a vasúton, az utcán, a bevásárlóközpontokban, a közhivatalok és orvosi rendelők várótermeiben, és lassan beleivódtak a mindennapokba, mint valami belső hang, amely folyamatosan beszél az emberhez, különböző cselekedetekre sarkallva. A tudatalattira hatottak, és az emberek egyszerűen úgy érezték, vásárolniuk kell. Mindegy mit, mindegy mennyit, de vásárolni kellett valamit, és észre sem vették, hogy milyen nyilvánvalóan irányítják őket. Egyes érdekvédő szervezetek szinte folyamatosan feljelentésekkel bombázták a bíróságokat, mondván, a tömeges és nyilvános tudatbefolyásolás ártalmas és veszélyes, ám drasztikus ítélet sosem született, legfeljebb elmarasztaltak egy-két vállalatot, és betiltottak néhány reklámot, amelyek helyén már másnap tucatnyi újabb tűnt fel.
Annyira belefeledkezett a reklámokba, hogy csak a szerelvény ajtóinak záródására figyelmeztető recsegő hang döbbentette rá, le kellene szállnia. Felpattant, két ugrással ott termett az ajtó előtt, és kezét az egyre szűkülő résbe ékelve visszafeszítette a két egymás felé csusszanó szárnyat. Hirtelen megszólalt a vészjelző, az összes ajtó feltárult, és a kocsik mennyezetébe szerelt hangszórókból máris megszólalt egy darabos női hang, hogy biztosítsa az utasokat arról, nincs veszélyhelyzet, és a szerelvény hamarosan tovább indult. Wade kiugrott a peronra, mit sem törődve a mögötte felhangzó káromkodásokkal, és – az egyik peronőr rosszalló pillantásától kísérve – az állomás King Street-i kijárata felé vette az irányt.
Lesétált a lépcsőn az útra, gyorsan átszlalomozott a túlsó oldalra az úttesten haladó kocsik dühödt dudálása közepette, végül befordult a mellékutcába, amelyben Baker Bárja volt. Az egyik tűzlépcső tövében barna kabátot viselő alakot pillantott meg, aki éppen a falnak támaszkodva próbált talpra állni. Már éppen a segítségére sietett volna, amikor felrémlett előtte a múlt este lövöldözése a sikátorban, és megtorpant. Akár egy ügynök is lehetett, aki csak megjátssza a részeg csövest, esetleg egy cseles rabló, vagy valaki, aki tényleg rosszul volt. Közelebb lépett, ám ekkor a fickó egyszerűen lehányta magát. Wade elfintorodott, aztán sietősen ellépett az alkoholtól bűzlő – és most már mocskos – alak mellett, és a nem túl messze lévő vasajtón keresztül belépett a bárt rejtő épületbe.
A bárhoz vezető folyosón mindössze egyetlen lámpa égett, így több helyen sötétben kellett botorkálnia – egy lépcsőn el is esett, kevés híján kitörve a bokáját –, aztán végül eljutott a bejárathoz, amely a közeledtére automatikusan félrehúzódott. Odabent a megszokott kékes fény fogadta. Az asztaloknál ugyanazok az ismeretlen, ám mégis sokszor látott arcok ültek, mint általában, és némelyikük még biccentett is a fiú felé, ahogy az a bárpult felé lépkedett. Tétován visszaintett, és kissé kényelmetlenül érezte magát, mert noha viszonylag sokszor megfordult a helyen, nem tartotta magát törzsvendégnek.
– Hello, kölyök – mondta Baker, amikor Wade leült az egyik magasított székre a pult előtt.
– Üdv – mondta, és rámutatott a férfi kezében lévő üres pohárra. – Egy sört kérek.
A csapos bólintott, elővett egy tiszta poharat, megtöltötte, és letette a fiú elé. Wade megköszönte, és egy nagyot kortyolva a pult távolabbi végében elhelyezett holotévé felé fordult. Valami hírműsor futott, amelyben egy mexikói drogbanda lefülelésének részleteit ecsetelték. A riport szerint egy közönséges házimacska miatt buktak le. A szomszéd ház tulajdonosa figyelt fel arra, hogy kedvenc macskája napok óta furcsán viselkedik, alig eszik, és egyre több alkalommal egy másik ház pincéjéből mászik elő, meglehetősen óvatos mozdulatokkal. Aztán az állat rosszul lett, de mire az állatorvos megérkezett, megdöglött. Minden az orvos lelkiismeretességén múlott, hiszen mindenáron tudatni akarta a szomorú asszonnyal, hogy mi okozta kedvence halálát. Nos igen, egy ismeretlen eredetű szintetikus anyag. Jelentette a rendőröknek, akik vizsgálatot rendeltek el, elemezték az anyagot, aztán házkutatást tartottak a kérdéses épületben, és a pincében megtalálták a droglabort, ahol japán eredetű anyagokból kevertek új kábítószereket. A por megtapadt a macska bundáján, és amikor lenyalta, a hatása alá került, aztán függő lett, végül beledöglött. Hihetetlen.
Wade elmosolyodott, megrázta a fejét, és felnézett. Baker a pult túloldalán éppen a sörcsapokkal babrált. Valamelyik mindig elromlott, és egy vagyonba került a javításuk, ám mégsem akart megválni tőlük, mondván, a hagyományos ízekhez hagyományos berendezések kellenek. Talán igaza volt, hiszen nála a sör nem volt annyira vizezett és íztelen, mint a legtöbb bárban. Kortyolt egyet az italából, aztán odafordult a csaposhoz.
– Mondja Baker, volt már úgy magával, hogy biztosan érezte, maga irányítja a sorsát, aztán mégis ráébredt, hogy valójában csak sodródik az eseményekkel?
A férfi abbahagyta a szerelést, megtörölte a kezét, és egy sörösüveget felmarkolva odalépett a fiúhoz.
– Ha céges ügynök vagy, állandóan ezt érzed – mormolta, és húzott egyet az üvegből. – Az csak illúzió, hogy a magad ura vagy, mert az összes idődet a cég osztja be, és amint füttyent, te már ugrasz is. Nincs megállás, és kiszállni is csak egyetlen módon lehet.
Wade felvonta a szemöldökét.
– Ez kissé ellentmond annak, hogy most itt áll velem szemben – jegyezte meg.
– Minden helyzetre van megoldás – felelte a csapos sejtelmesen.
– Bíztató.
Baker húzott egyet az üvegéből, letette a pultra, és közelebb hajolt.
– Nem hallgattál a tanácsomra, igaz? – kérdezte.
– Frankie a barátom volt.
– Igen, és hamarosan a sírjában is osztozhatsz vele. A haverod rosszkor volt rossz helyen, és ez lett a veszte, de arra semmi szükség, hogy te is kövesd őt. Belepiszkáltál valamibe, amibe nem kellett volna. A barátod kivégzése ahelyett, hogy elriasztott volna, épp az ellenkező hatást váltotta ki belőled, és mivel egyik cég sem hagyja, hogy a féltve őrzött titkaira fény derüljön, most már csak idő kérdése, hogy mikor fogsz te sorra kerülni. – A fiú szemébe nézett. – Már nyakig benne vagy, igaz?
Wade bólintott.
– Igen – sóhajtotta. – Pedig nem ezt akartam. Azt hittem, egy kis kérdezősködés révén megkapom a válaszokat. Nem bosszút akartam, csak az igazságot, hogy nyugodt lelkiismerettel állhassak oda Frankie sírja elé, de itt sokkal magasabb a tét.
– Ha bele akarsz rángatni, akkor azt most verd ki a fejedből, különben én verem ki belőle.
– Szó sincs erről – emelte fel a kezét a fiú megadóan. – Csak szeretnék megtudni valamit.
– Tőlem?
– Maga céges volt, sokat tud.
– Talán – dünnyögte Baker, és egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – De amit én tudok, tudhatják mások is, és ha rájönnek, hogy illetéktelenek is hozzájutottak az információkhoz, én is pont ugyanúgy fogok járni, mint a barátod, viszont azt nagyon nem szeretném.
– Kérem!
A csapos a fiú arcát fürkészte, de a szemében tükröződő elszánt csillogáson kívül mást nem nagyon tudott leolvasni róla. Nem tudta, mit gondoljon, és ez bosszantotta. Tisztelte a fiút, amiért ennyire küzd azért, hogy az előtte tornyosuló, az erejét láthatóan meghaladó akadályokat leküzdve kiderítse az igazságot. Az igazságot, amely bizonyára olyan lavinákat indítana el, hogy talán az lenne a legjobb, ha mégis titokban maradna. Bár ki tudja. Lehet, hogy egy-két vezető cég összeomlása ideiglenesen válságot okozna, de előbb-utóbb úgyis újak születnek az elbukottak romjaiból, és minden kezdődik elölről. Talán érdemes legalább egyszer kiteregetni az igazságot, és az emberek végre szembesülnének azzal, mi folyik valójában az üvegpaloták mélyén, de lehet, hogy senkit sem érdekelne a végén. Megrázta a fejét, és kortyolt egy jó nagyot a söréből.
– Rendben – mormolta. – Kérdezz, aztán meglátom, hogy felelek-e rá!
– Mit tud a Shi-shiyama esetről?
Baker megvakarta borostás állát.
– Nem sokat – vallotta be. – Egy éve lehetett, de akkor már nem álltam egyik cég alkalmazásában sem, csupán annyit tudok, amiket a hírekben lehetett hallani. Valami szuper MI önállósította magát, kinyírt egy rakás tudóst, aztán felszívódott a kibertérben. Állítólag egy felbérelt kalóz vadászta le, és meg is semmisítette, de beleőrült. Az ügyet lezárták, és a világszerte futó mesterséges intelligenciával kapcsolatos kutatásokat hivatalosan berekesztették. Ennyi.
– Vagyis mindenki kísérletezett tovább.
– Tudod, hogy megy ez – mondta Baker. – A titkos laboratóriumokban tovább folyt a kísérletezgetés. A Gen-Tech és a TechnoCorp is végzett ilyen kísérleteket az ominózus eset után.
– Ezt honnan tudja?
A férfi elvigyorodott.
– Attól, hogy már nem dolgozom egyik cégnek sem, a hírek még eljutnak hozzám.
– Aha – mormolta Wade. Nem tudta eldönteni, hogy mennyi igaz abból, amit a csapos mondott, de jobb híján kénytelen volt megbízni benne. – És mi lett ezekkel a titkos kísérletekkel?
– Azt nem tudom – vonta meg a vállát –, de gyanítom, a legtöbb nem vezetett eredményre. Ha valamelyiknek is sikerült volna az áttörés, azt már bizonyára bejelentették volna.
– Vagy nem. Egy MI akár hatékony fegyver is lehet, ha van mód az irányítására.
Baker összevonta a szemöldökét.
– Mit akarsz ezzel mondani, kölyök?
– Szerintem a Szökőkút az egyik ilyen kísérlet eredménye – magyarázta Wade. – Nem egy MI, de egy nagyon összetett program, amely talán képes valamennyire önállóan is működni. Vagy akár túlságosan is. Ezért kell titokban tartani, és van egy olyan gyanúm, hogy valaki fegyverként akarja felhasználni. Különben miért rejtegetnék ennyire?
A férfi megrázta a fejét.
– Szép elmélet, de kétlem, hogy így lenne.
– Az majd kiderül – mondta a fiú, és felhajtotta az italát.
Baker felegyenesedett, és hátrébb lépett.
– Csak óvatosan, kölyök – dünnyögte. – Egy rossz mozdulat, és úgy végzed, mint a haverod. Ahol te turkálsz, az már nem a Belső Város piti bűnözőinek a köre, hanem a legkeményebb céges gazemberek világa, ahol a hozzád hasonló kis senkiknek az élete szart se ér.
Wade felnézett a poharából.
– Miért viseli ennyire a szívén a sorsomat?
– Mert magamra emlékeztetsz – mondta a csapos, ismét közelebb hajolva. – Én is pont úgy kezdtem, mint te, és csakis a saját önfejűségemnek köszönhettem, hogy az egyik cég hálójába kerültem. Én is végighallgattam hasonló, bölcsnek szánt tanácsokat, és ugyanúgy nem törődtem velük. Nem akarok beleszólni az életedbe, Wade, de ne csinálj hülyeséget, mert nem éri meg.
A fiú felemelte a poharát, réveteg mozdulatokkal lötyögtette az alján maradt italt, és nézte, ahogy a sápatag lé lassan áramlott körbe-körbe. Talán valóban őrültség ez az egész, és a végén ugyanúgy jár, majd, mint Frankie, de nem hagyta nyugodni, az a gondolat, hogy ha most nem tesz semmit, akkor senki sem fog, és sosem derülnek ki a cégek leplezett hazugságai. Nem akart hős keresztes lovagként felégetni mindent, csupán megvillantani egy darabot a megannyi féltve őrzött titkok közül, a többi már úgyis megy magától. Ám mégis minden gondolat végén a halott barátjának vérbe fagyott arca jelent meg, és ettől kirázta a hideg. De már döntött, mindegy, mi a vége.
– Kösz, Baker – mondta, aztán felhajtotta az utolsó kortyot –, de most már végigmegyek az úton.
Letette a poharat a pultra, fizetett, és kisétált a bárból.

Miután leszállt a függővasútról, megállt egy ütött-kopott automata előtt, és a kártyáját behelyezve az erre szolgáló kis résbe, vett egy újságot. A nyomtatott sajtó néhány évvel ezelőtt újra a fénykorát élni látszott, amikor sokan felismerték, hogy a napilapok és magazinok hasábjain szinte korlátozások nélkül kifejthetik a véleményüket. Persze ez nem tartott sokáig, mert a hatóságok igyekeztek gátat szabni a rendszer féktelen kritizálásának, és nem egy lapot betiltottak. Néhány azonban megmaradt, és – igaz, valamivel cenzúrázottabban – továbbra is teret enged a véleményeknek, persze a szokásos hírek mellett.
Az utcán nem jártak túl sokan, és Wade sétálás közben lapozgatta a Neon City Telegraph legfrissebb számát. A címlap tele volt a szokásos írásokkal – tudósítások bűncselekményekről, politikai vagy vállalati eseményekről, illetve több oldalas beszámolókkal az éppen aktuális virtuálsztárok életéről. A hírek között azonban ezúttal helyet kapott egy hosszabb tudósítás Európa jelenlegi helyzetéről. Átugrotta az érdektelen cikkeket, és odalapozott az Európai Nukleáris Karanténnel – az utóbbi évtizedekben már így nevezték Európát – foglalkozó íráshoz. Nagyon keveset lehetett hallani arról, mi zajlik az öreg földrészen, amelyet már hosszú évtizedekkel ezelőtt szinte teljesen elpusztított egy atomerőművek ellen végrehajtott merényletsorozat, és az utána nem sokkal bekövetkező világméretű természeti katasztrófa. Hatalmas tragédia volt az akkor az egész világ számára, hiszen százmilliók haltak meg, történelmi városok százai váltak a földdel egyenlővé, és az egész kontinens egy sivár radioaktív pusztasággá változott, tele a sugárzás hatására genetikailag mutálódott növényekkel, állatokkal, és talán emberekkel is. A néhány csodával határosan megmenekült város, mint Párizs vagy Bázel, egyrészt elzárkózott a világtól, hogy megpróbálja megóvni a megmaradt lakóit a fertőzésektől, másrészt viszont kegyetlen harcot folytattak a sivár területek feletti fennhatóság megszerzéséért. A harcok mögé temérdek ideológiai irányzatot fel lehetett építeni, már-már vallásos magasságokba helyezve azokat, és az így kiemelkedő vezetők a tömegek által jutottak nagy és veszélyes hatalomhoz. Ki a régi világ emlékeit akarta felidézni a határok újrahúzásával, ki a tudomány nevében, kutatási célokkal szerette volna megkaparintani a pusztaság mind nagyobb hányadát, egyesek meg csupán azért, hogy az előző kettő még véletlenül se teljesülhessen.
A cikk a legfrissebb összecsapásról számolt be – a párizsiak páncélosai rajtaütöttek egy kis létszámú svájci kutatócsoporton a francia fennhatóság alá tartozó területekhez közel fekvő Loire-kráterben. A franciák több alkalommal is felszólították a hivatalos engedéllyel nem rendelkező kutatókat – ugyanis engedély nélkül senki sem tartózkodhatott egy napnál hosszabb ideig még a Karantén semleges területein sem –, hogy távozzanak, mert az egy nap már régen letelt, ám ezt a svájciak nem tették meg. A meglehetősen drasztikus reakció következtében igen feszültté vált a helyzet a két fél között, és noha több diplomata delegáció is közreműködött az ügy elsimítása érdekében, az esetleges háború lába még igencsak ott lógott a levegőben.
Wade megcsóválta a fejét, mert nem értette, mi értelme néhány ezer négyzetkilométernyi radioaktív sivatag miatt ostoba módon veszélyeztetni az amúgy is eléggé labilis világbékét. Megvonta a vállát, aztán gyorsan átlapozta az újság többi részét; átfutotta a bűnügyi rövidhíreket, a városi krónikát, és végül a sportrovatot – nyert a Comets, és ez legalább mosolyt csalt az arcára. Nem sűrűn járt ki a meccsekre, de mindig nyomon követte kedvenc csapata teljesítményét, amelyik az egyik leggyengébb együttes volt a ligában, és egy-egy győzelem mindig nagy örömöt jelentett. Most azonban csak egy tompa mosolyra futotta a kedvéből. Befordult a sarkon, és az újságot egy hanyag mozdulattal belevágta a legközelebbi kukába, azonban néhány lépés után visszafordult, és beletúrt a szemetesbe. Ekkor vette észre azt a szakadt kinézetű alakot, aki mintha éppen őt nézte volna egy villanyoszlopnak támaszkodva.
Kivette az újságot, a hóna alá csapta, és szapora léptekkel elindult az egyik mellékutcán a Tremont Avenue irányába. Időnként lopva hátrasandított, és látta, hogy az ismeretlen férfi ott lépdel mögötte, alig néhány méterre lemaradva. Bár a férfi nem tett egyetlen olyan mozdulatot sem, amely arról árulkodott volna, hogy valóban a fiút követi, Wade mégis biztos volt ebben. Tovább gyorsította lépteit, aztán egy újabb kereszteződésen áthaladva futásnak eredt, miközben egyik kezével kitapogatta a kabátja zsebében rejtőző Beretta markolatát. Kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy rövid időn belül már a második utcai lövöldözésbe fog belekeveredni. Átcsörtetett egy felborult szemetes konténerből kiszóródott hulladékkupacok között, aztán bevágódott a következő sarkon, nekitapadt a falnak, és fegyverét szorítva várakozott. Érezte, ahogy a vére a fülében lüktet, és a szíve a torkában dobog; meg sem mert mozdulni, azonban nem történt semmi sem. Már vagy tíz perc is eltelt, mire megnyugodott annyira, hogy előlépjen a saroképület kopott falának fedezékéből. Zaklatott tekintettel pásztázta végig az utcát mind a két irányban, de a férfit nem látta semerre. Sóhajtott egyet, elengedte a pisztolyát, és lassan megrázta a fejét.
Ez őrület.
Visszasétált néhány utcát, aztán ráfordult a Tremont Avenue-ra, és remegő lábakkal lépkedett a lakását rejtő épület felé. A földet bámulta, így néha nekiment egy-egy járókelőnek, akik időnként felháborodottan szóvá tették ezt, ám amikor az őrület jeleit mutató tekintettel rájuk meredt, mindegyik azon nyomban messzire húzódott tőle, és pillanatok alatt el is felejtették az incidenst. Az épület elé érve gépiesen elindult felfelé a bejárathoz vezető lépcsőn, és majdnem felborította a harmadik fokon üldögélő Candace-t.
– Bocs – mondta automatikusan, és csak néhány bamba pislantást követően fogta fel, hogy ki is áll előtte.
– Mi van, kölyök? – kérdezte a nő. – Úgy festesz, mintha kísértetet láttál volna!
Wade bizonytalan mosolyra húzta a száját.
– Talán éppen az volt.
– Szedd össze magad! – indult Candace az épület bejárata felé. – Durva dolgok várnak ránk, és hideg fejre lesz szükség. Ha minden szarság miatt pánikba esel, nem úszod meg élve!
Belökte az ajtót, és beléptek az épületbe. A portán most egy fiatal, japán lány ült a monitorok előtt. Két pajkos lófarokba fogott fekete hajába itt-ott élénkpiros és rózsaszín tincsek vegyültek. Szemei körül halványan csillámló smink pihent, vékony ajkait rózsaszín rúzs borította, karjainak szabadon levő részén pedig egy cirkalmas tetoválás részei látszottak. Az épületet üzemeltető vállalat emblémájával ellátott fehér blúzt viselt, mélyen kigombolva, amelyen átsejlett az apró, de formás kebleit rejtő fekete melltartó sziluettje. Egy képregény füzetet olvasgatott, miközben unottan rágózott, és a székével ütemesen ringatózott a pultba épített terminál hangszóróiból szóló nyálas popslágerek dallamára. Arcára vidám mosoly ült ki, amikor meglátta Wade-et, és széles mozdulatokkal integetett neki. A fiú is megörült a találkozásnak, de csak egy rövid biccentéssel felelt.
A lift nyitott ajtókkal pihent a földszinten, mintha csak rájuk várt volna. A nő beszállt, és egy nagyot ásítva nekitámaszkodott a fülke összekarcolt falának, Wade pedig benyomta a megfelelő emelet gombját, de csak száraz kattanás volt a válasz. Türelmesen tett még egy próbát, de a felvonó nem mozdult. Nem volt túl jó hangulatban, hamar ideges lett, és vadul böködte a gombot – nagyjából harmincszor egymás után –, azonban a lift láthatóan nem reagált semmire.
– Finomabban – hallotta, aztán hirtelen a portás lány toppant be fél lábbal a fülkébe. – Meghibásodott a panel, és nem mindig érintkezik, de a szerelők ma már nem tudtak kijönni. – Kivette a hajából az egyik vékonyabb csatot, szétnyitotta, és a hegyesebbik végét beékelte a tizenkilences számú gomb mögé, majd megnyomta néhányszor. A harmadik érintés után a gomb sárgán felragyogott, az ajtó feletti kijelzőn megjelent a földszintet mutató vörös nulla, és az ajtók is záródni kezdtek, ám azonnal érzékelték, hogy a lány lába útban van, és visszahúzódtak. – Tessék – mondta a lány széles mosollyal az arcán, és ellépett a felvonó ajtajába szerelt érzékelők elől. – Jó utat!
– Kösz, Yuki – felelte Wade, miközben az ajtók lassan bezáródtak.
– Kedves lánynak tűnik – jegyezte meg a nő.
A fiú bólintott, és a szürke ajtót bámulva a felvonó surrogását hallgatta. Az is, gondolta. Amikor Maggie elhagyta, és emiatt rendszeresen teljesen szétcsúszva tántorgott haza szinte minden éjjel, Yuki próbálta visszaterelni a normális élethez. Sokat beszélgettek, azaz inkább csak Wade beszélt, összefüggéstelenül, alkoholtól akadozó nyelvvel, és elmondott mindent, ami a szívét nyomta. A lány meg csak hallgatta, bólogatott, néha megsimogatta az arcát, aztán mindig felkísérte a lakásáig, nehogy útközben a fiú valami ostobaságot kövessen el. Aztán Wade összeszedte magát, és ezzel együtt elmaradtak az éjjeli beszélgetések a portán. Valójában nagyon hálás volt Yukinak mindenért, és csak most döbbent rá, hogy azóta sem köszönte meg neki. Ha ennek vége… Majd akkor.
A liftajtó a fiúból feltörő sóhajtással egy időben nyílt ki. Kiléptek a folyosóra, és a bántóan fehér neonok fényében a 41-94-es számmal jelölt ajtó felé.
– Remélem, készen állsz, kölyök – mondta a nő hirtelen. – Holnap már élesben megy a játék.
– Menni fog – felelte Wade, de elég bizonytalanul csengett a hangja. – Hé, hol van Hannelore?
– Megmondtam neki, hogy majd reggel mindent megtud. – Candace hangja közönyösen csengett. – Nem árt, ha gyakorol még egy kicsit azon a szimulációs programon. Ahová készülünk, az elég rázós hely lesz.
Wade hümmögött, aztán a nő felé fordult.
– Akkor te mit keresel itt?
– Kölcsön adtam a szállodai szobámat egy barátomnak – mondta, és elmosolyodott. – Legutóbb megtetszett a kanapéd, gondoltam, kipróbálom.
– Hát persze – mormolta a fiú.
Benyúlt a zsebébe, és kotorászni kezdett a kulcsa után.

Folytatása következik...



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

lorelei 2009.12.07. 14:19 | # 1
Avatar
Jó lesz ez, jó lesz, már várom a végkifejletet :)