Fiction Kult

A magyar sci-fi film – ahogy Kelet-Európában a sci-fi film általában, leszámítva a szovjet-orosz filmgyártást – igencsak gyenge lábakon állt és áll ma is. Az első hazai SF-es próbálkozás 1917-ben történt, amikor is Deésy Alfréd két filmet készített, a Trytont és az Ősembert. A következő képviselője a stílusnak Hamza D. Ákos híres Szíriusza (1942). Ezt követően a magyar sci-fi feltámadásáig – pontosabban kiforrásáig – kellet várni: 1969-ben Kuczka Péter (a később világhírűvé vált folyóirat, a Galaktika megalapítója és szerkesztője) történetéből Fejér Tamás készített filmet, ez volt Az idő ablakai, melynek hibernált hősei egy apokalipszis utolsó túlélői. Ez, ha nem is virágoztatta fel a magyar SF filmet, de utat tört neki. Persze ha magyar képviselőkről beszélünk, mindenkinek Pirx pilóta kalandjai (1972) jutnak eszébe gyermetegnek ható díszleteivel, vagy az olyan rajzfilmek, mint a Mikrobi – melynek Botond-Bolics György sci-fi szerző írta a forgatókönyvét – vagy a Mézga család. Azonban ha komolyabb vizekre evezünk, rögtön szembetaláljuk magunkat olyan munkákkal, mint Zsoldos Péter klasszikusának, A feladatnak a tévéfeldolgozásával Várkonyi Gábor rendezésében (1975). Ezek mellett olyan regényadaptációk születtek a rendszerváltás előtt, mint A halhatatlanság halála (1977, Rajnai András) Asimov, Az erőd (1979, Szinetár Miklós) Hernádi Gyula és az Egymilliárd évvel a világvége előtt (1983, Félix László) A Sztrugackij-testvérek regényéből. De megemlíthető a francia koprodukcióban készült híres rajzfilm, Az idő urai (1982, René Laloux) is.
Aztán a nyolcvanas évek legvégén történt valami. Számítógépek, szürke szocreál kiábrándultság, málló rendszer. Kintről meg információs forradalom, popkultúra, underground. Csak egy lépés kellett. És azt meg is tették. 1989-ben. Monory Mész András. Ez volt a Meteo.
Egy lepukkant, kihalt pesti gyártelep egyik szobájában áll egy fürdőkád, benne pedig egy férfi, Eckermann (Kistamás László) ül. A férfi meteorológus, egy ügyes kis számítógéppel készíti előrejelzéseit, de mivel utálja a világot, naphosszat csak a langymeleg kádban ücsörög. Mivel azonban a telepet bontásra ítélik, hamarosan el kell költöznie innen. Élete egyhangú és unalmas, amíg a két haverja, Berlioz (Eperjes Károly) és Verő (Varga Zoltán) rá nem veszik a férfit, hogy a Meteorológiai Intézet gépével számolja ki a lóverseny eredményét. És miközben Eckermann a szisztéma kidolgozásával foglalkozik, a filmben összekeveredik a valóság és a virtualitás. Monory filmje már kultuszdarabbá nőtte ki magát. Ez az első film, amelyik idehaza a virtuális valósággal, az internettel és annak a realitásba való betüremkedésével foglalkozik. A helyszín is tökéletesen klappoló, „káeurópai kiberpánk”: „A lakásnak használt, kirámolt gyárépületeket, a KGST-piaccá vedlett vásárcsarnokot, a katakombákba lehúzódott vigalmi negyedet látva érezzük, hogy ez a történet nem ’valahol Európában’ vagy a képzelet birodalmában játszódik, hanem a holnapi Budapesten.” (Schubert Gusztáv: Befejezett jövő) Tökéletes a multikulturalizmus: vietnámiak, mongolok, lengyelek és magyarok grasszálnak a filmben, a katonák akcentussal beszélnek, a tévéből arab hírek szólnak. Ez a málló kommunizmus, a tegnap holnapja. Nincs jövő, csupán a múlt maradéka, minden pusztul és kezd anarchiába fulladni. És ez az anarchia nem csak a környezetben, de a szereplőkben is megjelenik. Eckermann egyre inkább belefolyik a virtuálisba, nem képes különbséget tenni a két sík között. A film még a nézőt is elbizonytalanítja, vajon most mit is lát. Monory filmje ebben a tekintetben ízig-vérig cyberpunk.
Ezzel megszületett a magyar cyberpunk film, amolyan „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” módon. Viszont nehogy azt higgyük, hogy ez cyberfilmek tömkelegét indította el Magyarországon...
A cyberkultúra következő képviselője egy kísérleti film, és mint ilyen, borzasztóan furcsa és meglepő módon élvezhetően eredeti. Az Égi rovar (1995) nem szól másról, mint hogy Artner Iván, a Kontroll Csoport basszusgitárosa saját házi cyberkütyüjével befogta a MIR űrállomás kódolatlan kép- és hanganyagát, és ebből a mintegy negyvenórányi adatból Barcs Miklós összevágott egy 40 perces anyagot. Az eredmény nagyon pszichedelikus és mégis magával ragadó. „Cyberanarchista manifesztum és lírai filmköltemény”, ahogyan a kritika megjegyzi, és valóban, ennyire cyberpunk egy film már nem is lehet: meghekkelt adatokból összeállított mozgókép. „Cool!”
Tíz évet kellett várni, hogy a magyar filmgyártás kitermeljen egy újabb, cyberpunknak nevezhető filmet, A 639. baba címűt (2005, Dési András György, Móray Gábor). A 15 perces kisfilmnek mindössze két szereplője van. A főhős (Scherer Péter) egy ízlésesen és tökéletesen felszerelt, de zárt kis lakásban él. Mindene megvan: dívány, tévé, aranyhal, ami a boldogsághoz csak kell. Minden szabályt betart, mindent előírásszerűen csinál. Azonban egyszer egy apró hiba történik, és ez alapjaiban forgatja fel az életét. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy érkezik hozzá egy nő (Murányi Tünde), aki azt állítja magáról, hogy ellenőr. A futurisztikus rövidfilm csak lassan mutatja meg, mi is valójában: a televízió vándorol a falon, az aranyhal virtuális, állítható a mérete és a színe, és a sült is gombnyomásra vált köretet. A probléma is ilyen természetű, eltűnik ugyanis a 639. számú „baba”, egy guminő. A film erőssége pont abban áll, hogy ebben a high-tech világban is megmarad egyszerű kamaradarabnak. Mintha egy realista színdarabot látnánk, a szereplők beszélnek, de semmi sem történik köztük. Viszonyukat tekintve akár virtuálisak is lehetnének a másik számára. A film több díjat is nyert (Nashville: Legjobb narratív rövidfilm díja, 3. helyezés; Brüsszel: Fantasztikus Filmek Nemzetközi Fesztiválja Nagydíja; Genova: X_Science fődíj stb.)
A következő jelentkező már sokkal brutálisabban a képünkbe tolja a cyberpunkot. Mesmer Tamás és csapata nekiállt és összedobott egy negyed órás kisfilmet, ami maga a PC-s játékokból ismert CP. „Mentális duplahurok 2009-ben első generációs cyberpunkot forgatni. Biofegyvert lopni megacégtől, ázsiai főhőst utánaküldeni, bekeverni a képbe nomádokat, fejbekábelt, jack-aljzatot, belsőképes, látómezőre vetített HUD-ot, cyberagyat, gyakorlatilag mindent, amit a nyolcvanas évek cyberpunkjától a Ghost in the Shellig össze lehet gyorspréselni cikiharapás nélkül tizenhat percbe, ez történt a 14sec-ben.” Kb. ennyi is a film, se több, se kevesebb. Jól mutat, aki ért angolul, az a sztorit is fölfogja, és ennél többet nem is nagyon lehet elmondani erről a „sufnifilmről”.

Ami a játékfilmeket illeti, még ennél is gyérebbül áll a honi film. Sokan odáig merészkednek, hogy Antal Nimród Kontrollját (2003) is ide sorolják. Ami e mellett szól, az az, hogy maga a metró egy ki nem mondott káeurópai nagyvárosban létezik, és a világ enyhén emlékeztet a CP lepukkant, urbánus környezetére. De ezen kívül semmi nincs, ami ezt a gondolatot alátámasztaná, így kénytelenek vagyunk lemondani egy újabb filmről a listánkról.
Tehát várni kellett a cyberfilmre, a Meteo óta 20 évet. De azért 2009-ben érkezett két film, ami bizonyos megközelítésben tekinthető CP-nek: az 1 és az Adás.
Az 1, Pater Sparrow (az úr magyar, csak a nyilvánosság elől rejti el igazi nevét, bár mivel én tudom, ki is ő valójában, szerintem ok nélkül teszi ezt) filmje egy furcsa adaptáció. Valójában nem adaptál, hanem egy ötletet gondol tovább. Stanisław Lem 1988-ban írt egy kis szösszenetet Az emberiség egy perce (Jedna minuta ludzkości) címmel, melyben végiggondolja, mi is történhet az emberiséggel egy percben. Ezt a gondolatot vitte tovább a rendező futurisztikus és erős hangulatú mozijában.
„Maga szerint komolyan vehető egy könyv, amely számadatokban adja meg, hány férj csalja meg a feleségét egy perc leforgása alatt a Földön?”
Rejtélyes körülmények közt eltűnik az Al F. Eveson Könyvesbolt teljes könyvkészlete. Pontosabban nem tűnik el, hanem átalakul. Az antik ritkaságok mind egy vaskos, hófehér és teljesen egyszerű kötetté változtak, melynek az a címe, hogy 1. Persze azonnal kivonul a Valóságvédelmi Hivatal Phil Pitch (Mucsi Zoltán) vezetésével. Először valami politikai plamfetre gyanakodnak, ezért őrizetbe veszik a boltban tartózkodó négy személyt: a tulajdonost (Mácsai Pál), az eladónőt (Kerekes Vica), a takarító fiút (Czukor Balázs) és a zárás után a boltban maradt furcsa idegent (Sinkó László). Ezután a Hivatal egy titkos laborjában elkezdik kihallgatni a négy gyanúsítottat, a lehető legbrutálisabb módszerekkel.
Pater Sparrow filmje az alapötletében és a képi világában hordozza egyediségét. A története koránt sem mondható egyedinek – az idehaza szintén gyenge lábakon álló krimi leheletnyi hozzáadásával próbál apellálni a rendező, de ez egy idő után felhígul, Isten- és énkeresésbe torkollik. A bevillanó képsorok – lehetőleg brutálisak: népirtások, éhezés, diktátorok, a történelem ismert epizódjai – hivatottak illusztrálni a könyvről – kérdés, milyen szinten vonható be a szent könyveknek a vallásokban betöltött szerepe az értelmezésbe? – folytatott eszmefuttatást. Hamarosan megtudjuk, hogy a könyv kijutott a külvilágba, és szamizdat példányok ezrei keringenek szerte a Földön. És aki a látszólag ártalmatlan kis könyvet a kezébe veszi, annak sorsa megpecsételődött. Ezrek lesznek öngyilkosok, és ez egyre feszültebbé teszi azt a tényt, hogy a nyomozás egy helyben toporog. Az egyetlen lehetséges nyom, a titokzatos idegen – akit rejtélyes módon a Vatikán véd! – nem hogy nem törik meg, de sorra bolondítja meg a vele kapcsolatba kerülő személyeket. Sinkó karaktere egymaga annyi filozófiai szöveget mondd el – „Akit maga keres, az olyannyira itt van, hogy már az érzékelhetőség határán kívül esik.” Istenről beszél talán? –, hogy csak ezeknek a megértése teljesen leköti a nézőt. Az egész film olyan, mint filozófusok párbaja, mintha a szereplők nem is egymás szavaira reflektálnának, hanem saját meggyőződésüknek és gondolataiknak adnának hangot.
Az 1 nem kimondottan cyberpunk. Néhány díszlet, külső jegy annak tekinthető – delfinárium a háttérben, a’lá Johnny Mnemonic, álmok vizsgálata stb. – de maga a film csak annyiban, hogy a középpontjában az információ – pontosabban a könyv információja – áll, ami a cyberpunk kánon egyik klasszikus alkotóeleme.
Vranik Roland filmje, az Adás szintén nem közelíthető meg ilyen könnyen.
„Ugye sok választásod nincs egy ilyen utópisztikus történetben, főként ebben, mert mindenképp apokalipszist vonna maga után, ha kihúznánk a digitális szőnyeget a fejlett országok alól, ez kétségkívül népcsökkenést, anarchiát, háborúkat okozna. Na most én ezt a következményt mellőztem, és egy saját víziót állítottam fel, átléptem ezt a fajta realizmust, ami az események valós következménye volna.” Ezt maga a rendező mondja egyik interjújában. Mert miről is szól a film?
Pár éve megszűntek a képek. A TV, a monitorok, semmi sem üzemel, az információs társadalom összeomlott, a civilizáció merevgörcsben létezik. Egy nevenincs tengerparti városkában él a három fivér, Henrik (Terhes Sándor), aki álmatlanságban szenved, Vilmos (Rátóti Zoltán), aki egy bomladozó családban él és Ottó (Hajduk Károly), aki viszonylag céltalanul és tompultan tengődik. Azonban mindhármuk életében változás történik: Henrik egy furcsa „valamit” kezd el építeni a kertjébe, Ottó találkozik egy Júlia (Wéber Kata) nevű lánnyal, Vilmos pedig véletlenül megöli a feleségét. A cselekmény lassan sodródik, egyfajta csehovi drámához hasonlíthatóan, a három fiút összeköti a gyilkosság, ami idővel teljesen átalakítja az életüket. „Sokat merítettem a valóságból, egy BBC-sorozat alapján indult el az egész. Ez egy komoly kísérleti munka, egy tévésorozat volt, ahol elvették a tévét a családoktól.” Ezt már újra a rendező mondja. Az „adás” megszűnése segít rávilágítani arra, mennyire leépültek az emberi kapcsolatok a digitális információdömping miatt. A szereplők gyakran bámulják a televízió üres képernyőit, vagy épp a régi tévézési szokásokról beszélgetnek. Sőt, a film végén még a televízió egy groteszk alternatívája is megjelenik. Mindenki számára fontos volt a televízió: Henrik csak előtte tudott elaludni, Vilmos ennek segítségével kötötte le lányait, így kevesebbet kellett foglalkoznia velük, Ottó pedig valószínűleg ezzel töltötte el idejét (bár a rendező egy interjúban őt nevezi egyedül „nem függőnek”).
Ami az Adást a cyberpunkkal rokonítja, az egyértelműen itt is az információ témája. A média kudarca, az információs társadalom pusztulása, ezzel párhuzamosan az emberi rend agóniája. A film remekül megmutatja, milyen is egy apokalipszis – egy információs apokalipszis – utáni világ. A film nagyon erős képi világgal rendelkezik, akárcsak Sparrow filmje. Itt nem a szereplők párbeszéde a fontos, hanem az, amit a kamera „mond el” nekünk. Aki sötét cyberpunk utcákra és sercegő kábelekre vágyik, az ebben a filmben csalódni fog. De aki szereti az elgondolkodtató és vizuálisan nagyon kifejező filmeket, annak ez a film csak ajánlott.

Hogy mi a magyar cyberfilm jövője? Nem lehet tudni. Az már jól látszik, hogy tiszta CP nem fog kialakulni, arról már lekésett a magyar filmgyártás. De ha az idei év filmtermését vesszük alapul, bizakodhatunk, hogy hamarosan érdekes és jó cyber vonatkozású filmeket láthatunk a magyar mozikban.


Források:
Pápai Zsolt: Egy lépés előre, fél hátra – Magyar sci-fi In: Apertúra magazin
Farkas Szilvia: Monory Mész András: Meteo In: Szabadpart
Schubert Gusztáv: Befejezett jövő In: Filmvilág, 1990/3 48-49.
14sec: too short to live, to long to suffer In: PLANET://DAMAGE
Vranik Roland: Könnyű mindenből viccet csinálni – [origó] interjú
Veszed? Vranik Roland: Adás In: Filmhu

További linkek:
1 - A Pater Sparrow film
Adásfilm