Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (7)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – VI. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2009.11.02. 11:02

– A Gen-Technek dolgozik, igaz? – kérdezte Wade, miközben egy nyilvános terminál mellett álldogálva várakoztak, nem messze onnan, ahol két órával korábban kiszálltak a taxiból. – Sykes.
Candace a fiúra nézett, aztán visszafordult a szinte kihalt úttest felé.
– Talán – felelte. – Nem tudom. Régebben volt köze hozzá, de céges berkekben gyorsan változnak a dolgok. Lehet, hogy még most is kötődik a vállalathoz valamennyire, de az is lehet, hogy nem. Attól tartasz, hogy magának akarja megszerezni a Szökőkutat?
A fiú megvonta a vállát.
– Megfordult a fejemben – vallotta be. – Te elhiszed, amit mondott?
– Semmivel sem tudok többet a virtuális világról, mint te – mondta a nő elgondolkodva. – Ez a kalózok asztala. Arról már hallottam, hogy egy-egy program, leginkább illegális vagy lopott katonai romboló, elszabadult a mátrixban, és nem csak a VGA-kat bontotta le a környezetében, hanem gyakorlatilag mindent, de azt nehezen hiszem, hogy képes volna öntudatra ébredni, ahogy Sykes mondta. – Nekitámaszkodott a terminálnak, és felhúzta az egyik lábát. – Bár, manapság már semmiben sem lehet biztos az ember. Hallottál a Shi-shiyama esetről?
Wade megrázta a fejét.
– Nem.
– Talán egy éve történhetett Új-Tokióban – mesélte a nő. – Egy korábbi kísérleti program eredményeit felhasználva néhány tudós megpróbált megalkotni egy mesterséges intelligenciát. A gondolkodó programot, amely nem egy meghatározott feladatot végez el, hanem saját maga tervezi meg a döntéseit. Elképesztően bonyolult modellek révén létrehoztak egy, az emberi agyhoz hasonlító, magot, és felépítettek köré egy személyiséget, több különálló mintát felhasználva. Készítettek egy szimulációt a leggyakoribb emberi viselkedésekről, és beleintegrálták a program központi algoritmusába. A tesztek bíztatóak voltak, és úgy tűnt, végre sikerült meghozni az áttörést a mesterséges intelligenciák terén. – Candace felnevetett. – De mint oly sokszor, ezúttal is túl korán örültek.
– A program kicsúszott az irányításuk alól, igaz?
– Az nem kifejezés – mondta. – A program önálló életre kelt, felülírta azokat a szubrutinokat, amelyek lekorlátozták a cselekvési lehetőségeit, aztán a labor rendszerét megszállva szabályosan kivégezte az őt létrehozó tudósokat. Mire bárki is észbe kaphatott volna, egyszerűen felszívódott a kibertérben. Amikor kiderült, hogy mi történt a Globális Nyomozóhivatal felbérelt egy rakás kalózt, hogy próbáljanak a begolyózott MI nyomára akadni, de a legtöbbjük vagy belehalt a programmal való találkozásba, vagy maradandó idegi károsodásokat szenvedett. Egy fickónak azonban valahogy sikerült lekövetnie a programot anélkül, hogy az kiszúrta volna. Mire az MI felfedezte a behatolót, az már átjutott a külső VGA-hálón, és egy katonai rombolóval felfegyverezve próbálta szétbontani a megbolondult program szerkezetét. Hat órás küzdelem után adta meg a kegyelemdöfést az MI-nek, ami darabjaira hullott, és megsemmisült. A hivatal az eset után még hetekig céges kalózokkal vizsgáltatta a mátrix hálóját, mert attól tartott, hogy az MI-nek esetleg sikerült elrejtenie valahová egy részét, de nem akadtak ilyen jelekre. Úgy tűnt, megszabadultak a megháborodott programtól.
– A fickóval mi lett?
– Belebolondult. Elszállították valami kormányzati diliházba, ahol szigorú őrizetben tartották, amíg meg nem halt. Állítólag megölették, de mivel a holttest soha nem került elő, az ügyet lezárták, és nem került többet szóba.
Wade eltöprengett.
– Lehetséges, hogy a Szökőkút is egy ilyen fejlett program, amely most megpróbál kitörni a korlátai mögül?
– Nem tudom – vonta meg a vállát a nő. – A kibertér tele van ismeretlen dolgokkal. Ugyan az ember hozta létre a mátrixot, és irányítása alatt is tartja, azonban mégis történnek néha megmagyarázhatatlan esetek. – Lenézett a kezére, és Wade csak most vette észre a bőre alatt halványan derengő számokat; bőróra. Úgy tűnt, Candace ideges a taxi késése miatt. – Volt egyszer egy kalóz ismerősöm – folytatta. – Jól ismerte a mátrixot, és a többi társával ellentétben, utálta a drogokat. Ha egy beszívott kalóz mesél neked rejtélyes dolgokról, akkor nem nagyon hiszed, amit hallasz. De Jake rendes fazon volt. Ő mondta egyszer, hogy szellemek vannak a virtuális térben.
– Na persze – legyintett Wade.
– Ki tudja, talán még igaza is lehet – vonta meg a vállát a nő. – A mátrix hatalmas.
– De szellemek?
– Programtöredékek – mondta Candace. – Amelyek leszakadtak egy-egy összetettebb algoritmusról, és önállóan működnek tovább. Nem vezérli őket semmi, nincs semmilyen funkciójuk, de mégis működnek és kifejtenek valamilyen hatást a virtuális térre, amely egy szokatlan jelenség formájában nyilvánul meg. Ami nem illik oda, épp, mintha kísértetet látnál. Érted?
Wade nem válaszolt. Elmerült a gondolataiban, és megpróbált valami összefüggő képet kialakítani mindabból, amit hallott. Titkosan fejlesztett mesterséges intelligenciák, szabadon, felügyelet nélkül működő programrészek, öntudatra ébredő virtuális tér; csupa olyan dolog, amelyek egyszerre voltak elképzelhetetlenek és félelmetesek. Azt hitte, a mátrix, a valóság adatokból felépített lenyomata, amelyet rendkívül összetett programok tucatjai irányítanak és felügyelnek, éppoly tulajdonságokkal bír, mint a mintájául szolgáló világ. De valójában sokkal több veszélyt rejtett magában, olyanokat, amelyek akár a valóság biztonságát is fenyegethették, és ez aggodalommal töltötte el. Vajon Frankie tisztában volt ezekkel? Annyi kérdése lett volna.
– A mátrix felülírható? – kérdezte hirtelen.
– Elméletileg – felelt Candace –, de nem hiszem, hogy gyakorlatban ez kivitelezhető volna. Az alapprogramok a legszigorúbb katonai VGA-k védelme alatt állnak, nem is beszélve a folyamatos ellenőrzésekről. Képtelenség módosítani. Miért?
– Csak eszembe jutott valami. Talán a Szökőkút nem az, aminek látszik – mondta. – Hanem valójában egy hatalmas romboló, amely a mátrixot akarja elpusztítani.
Candace kiberszemei a fiú arcára szegeződtek.
– Túl sokat agyalsz, Wade.
– Csak gondolj bele!
– Az nem az én dolgom – vágta rá.
Wade a nőre nézett, és azon tűnődött, vajon milyen indokkal rángathatták bele ebbe az ügybe. Valami zsoldos volt, de a fiú úgy érezte, nemcsak a pénz áll a dolgok hátterében. Baker Bárjában hallott ezt-azt, de azon történetek alapján egészen más elképzelése volt a zsoldosok általános hozzáállásáról. Azt gondolta, ők amolyan modern Robin Hood szerű banditák, akik ugyan nem osztják szét a cégektől lenyúlt pénzeket, adatokat, vagy információkat, de legalább megkeserítik azok mindennapjait. Ám a valóság közel sem volt ennyire meseszerű. A zsoldosok éppúgy dolgoztak a cégeknek, ahogy az azokat megdönteni szándékozó dúsgazdag bűnszövetkezeteknek; ők voltak a felhőkarcolók árnyékában dúló csaták feláldozható katonái, akik nem hagytak nyomot maguk után, és ha esetleg meghaltak egy félresikerült akció során, sose kérdezősködött utánuk senki, legalábbis nem túl gyakran.
Candace is ilyen volt, bár kétség kívül az elviselhetőbb fajtából. Neki se volt erőssége a jó modor, de mégis érezni lehetett benne a kedvesség csíráját; vagy valami hasonlót. És csinos volt, még ha a fekete kiberszemek alaposan le is rontották az összhatást. Elfordult, és az utat bámulta, még mielőtt elkalandoztak volna a gondolatai.
– Téged is így rángatott bele ebbe a dologba ez a Sykes? – kérdezte.
– Mire gondolsz?
– Hogy nincs választási lehetőséged – mondta. – Pontosabban választhatsz a rossz és a rosszabb között. Téged is megzsarolt valamivel?
– Nem egészen – felelte a nő. – Valaki arra kért, hogy egy ideig dolgozzam Sykesnak. Ha úgy vesszük, a lényeg ugyanaz, bár ez a módszer egy kicsivel kifinomultabb. – Elmosolyodott. – Az alvilág sokkal sötétebb, mint amilyennek a piti csempészek szemszögéből látszik. Idővel rájössz majd. – A távoli útkereszteződés felé mutatott, ahol egy sötétkék jármű tűnt fel. – A taxi lesz az. Már ideje volt.
Néhány perc múlva egy szokatlanul jó állapotban levő Honda fékezett le mellettük. Amint beszálltak, a kínainak látszó sofőr vigyorogva hátrafordult, magyarázott valamit a saját nyelvén, aztán beindította a kocsi műszerfalába épített mérőórát. Candace közölte a címet, a férfi kettőt bólintott, aztán gázt adott, és a taxi meglódult, vissza a baljósan ágaskodó üvegpaloták felé.

A Hanston Road, ez a roppant széles, kétszer négy sávos sugárút, pontosan kettévágta a Keleti Kerületet, ami Neon City leghétköznapibb része volt. A közepes méretű lakásokkal telezsúfolt felhőkarcolók között kisebb-nagyobb bérházak és lakótömbök lapultak meg, köztük néhány olyan is, amelyet közel száz évvel ezelőtt építettek. Egy-egy kisebb utcán fák szegélyezték a járdát, és elvétve parkok is feltűntek az acélból és üvegből emelt monstrumok árnyékában. A középosztályba tartozók költöztek ide, akik megengedhették maguknak, hogy saját autót tartsanak fenn, divatos ruhákat hordjanak, és a gyerekeiket a neves iskolákba járassák. A cégek szürke és névtelen robotjai, akik a legjobb tudásuk szerint, szinte szolgai kötelességtudattal dolgoztak napi tizennégy órát azért a nevetségesen semmitmondó – bár az átlagos jövedelemnél legalább hatszor magasabb – összegért, amellyel a munkáltatójuk havonta meghálálta áldozatos munkájukat. A biztonság ára a rabszolgaság, mondogatták sokszor a Belső Város söpredékének tagjai, ha a középosztály szóba került, ám titkon talán ők is épp arról álmodoztak, hogy egyszer átköltözhetnek a Keleti Kerület lakótömbjeinek egyikébe, ahol emberibb körülmények várják őket. Ám a valóság közel sem volt olyan rózsás, mint amilyennek látszott, és a Keleti Kerület is épp olyan börtön volt a maga módján, mint a Belső Város. A cég lehetővé tette dolgozói számára a jólétet, de ennek gyakorlatilag örök hűség volt az ára, és aki megpróbált kitörni, a saját bőrén tapasztalhatta a vállalat haragját. Wade sokszor elmélkedett azon melyik a jobb sors, és bármennyire is viszolygott tőle, mindig arra a következtetésre jutott, hogy a csóróság szabadsága többet ér, mint a jólét rabszolgasága. Alig észrevehetően megvonta a vállát.
Nagyjából negyedórányi sétálást követően lefordultak a Hanston sugárútról, és betértek egy barátságtalan félhomályba burkolózó szűk mellékutcába. Az aszfalton éktelenkedő kisebb-nagyobb kátyúkat poshadt víz töltötte ki, a levegőben a közeli csatornafedél irányából áradó szennyszag elkeveredett a vizelet bántóan csípős és a kopott falakról málladozó vakolat száraz szagával. Az utca semmivel sem különbözött azoktól a sötét sikátoroktól, amelyek behálózták a Belső Várost, azonban a máskor a megszokás közönyével viselt szagok most tűhegyes dárdák módjára fúródtak bele Wade szaglószervébe, és akaratlanul is elfintorodott.
Hiába, a Belső Város húgyszaga valahogy otthonosabb.
Néhány lépéssel később, az egyik ház aljában, egy sötéten ásítozó ablak felett, ismerős, rikító színekkel villódzó neonfeliratot pillantott meg, amelyek, ha éppen egyszerre világítottak, a Tricky Gadgets szavakat adták ki. Az igencsak lepukkant külsejű bolt valóságos paradicsom volt azok számára, akik kapcsolatban álltak a kibertechnológia valamelyik ágazatával – a Tricky Gadgetsben, természetesen megfelelően magas összegért, a legegyszerűbb deckektől és mátrixszimulációs programoktól kezdve, a mindennapok divatos kiberimplantjain keresztül, a már-már katonai jellegű beültetésekig gyakorlatilag mindent meg lehetett szerezni. Az egyszerű vásárlók persze sosem láttak többet egy hétköznapi elektronikai üzletnél, ám azok, akik rendelkeztek bizonyos ismeretséggel, netán hírnévvel, bebocsátást nyerhettek a hátsó helyiségekbe is, ahol az igazán komoly áruk várakoztak vevőkre várva.
Odaléptek a bejárathoz, és Candace lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Wade, miközben a nem túl bizalomgerjesztő kirakatot méregette, közelebb hajolt az ablakhoz, és kezeivel árnyékolva a szemeit, belesett. Az üveg mögött néhány használhatatlan, poros szerkezeten kívül nem volt semmi, míg a bolt többi részét vastag, sötét függöny takarta el a kíváncsiskodó tekintetek elől. Hirtelen surrogó hangot hallott, és ahogy körbenézett, észre is vette a neonfelirat takarásában elrejtett apró kamerát; a nő épp néhány rövid jelet mutogatott a lencsék felé. A kamera fókusza sípolva közelített rájuk, aztán az ajtó zárja halkan kattant, és felvillant egy zöld LED, jelezve, hogy szabad a belépés.
Candace lenyomta a kilincset, beterelte a fiút, aztán belépett ő is, és behúzta maga mögött az ajtót. A kis helyiséget mindössze egy vezeték végén lelógó villanykörte világította be, a falak mentén polcok és üvegajtós szekrények sorakoztak, rajtuk több tucatnyi kisebb-nagyobb jelöletlen, szürke ragasztószalaggal lezárt papírdobozok pihentek. A durva deszkákból összetákolt pulton egy régi pénztárgép és egy szállodai portákon látott csengettyű állt, az üzlet hátsó régióiba vezető ajtó fölött egy ipari kamera nyújtogatta a nyakát.
– Nem túl barátságos hely – morogta Wade.
– Valóban nem – bólintott Candace –, de az elhanyagoltság álcája meglehetős biztonságot nyújt.
Wade megvonta a vállát, és nekitámaszkodott a pultnak, háttal a kamerának. Néhány perc múlva a hátsó ajtó kinyílt, és egy kövér, kopaszodó férfi lépett be rajta, és beállt a pult mögé. Kopott kordnadrágot, a dokkmunkásokra jellemző kockás flanelinget, és egy olyan sportzakót viselt, amely már legalább egy éve kiment a divatból. Egy félig elszívott cigaretta lucskos füstszűrőjén rágódott, szuvas fogai elővillantak egy pillanatra, ahogy nyelvével mozdított egyet a kókadtan lógó dohányon. Zakójának jobb zsebe árulkodón dudorodott, kétséget sem hagyva afelől, hogy fegyvere van. Gyors pillantásokkal végigmérte a fiút, majd valamivel alaposabban a nőt, a szükségesnél talán tovább időzve a fekete kiberszemeken. Nyugodt volt, arcán azoknak az embereknek a fölényességével, akik olyan dolgok birtokában vannak, amelyek mások számára szinte teljességgel elérhetetlenek.
– Már zárva vagyunk – mondta végül.
– Nem is vásárlók vagyunk – vágta rá Candace gondolkodás nélkül.
A férfi szeme összeszűkült.
– Akkor mit akartok itt? – kérdezte fenyegetően. – Valamelyik cégnek dolgoztok?
– Keresünk valakit – felelte a nő. Közelebb lépett, és kezét a pultra tette, jelezve, hogy nincsenek ellenséges szándékai. – Úgy tudjuk, itt dolgozik. A neve…
– Hannelore Collins – mondta Wade.
A férfi szemében tisztán látszódott a bizalmatlanság, akárcsak az, hogy ismeri az illetőt. Két ujjával összecsippentette a szájából lógó cigaretta maradványát, és egy gyakorlott mozdulattal belepöckölte a bejárati ajtó mellett álló szemetesvödörbe. Elégedetten elmosolyodott, aztán megnyomott egy gombot a pult alján, mire kattanás hallatszott a hátsó ajtó irányából.
– Kövessetek!
Egy félhomályos folyosón haladtak, amelyet a padlóba szerelt lámpák próbáltak valamennyire megvilágítani. Itt-ott ajtókat láttak, és egy lépcsőt is, amely bizonyára valami emeletre vezethetett fel, ám szinte minden szabad területet ládák és dobozok töltöttek ki. Wade borzasztóan kíváncsi volt, mi rejlik bennük, de nem volt olyan ostoba, hogy megkérdezze, inkább próbálta jobban meglesni a ládákat, hátha valahol meglát rajtuk egy jelzést. Ekkor vette észre a fal tövében futó vaskos kábelköteget, amelyből minden ajtónál levált néhány darab, és eltűnt a küszöb alatt. Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy kitalálja, a Tricky Gadgets álruhája mögött épp egy olyan orgazda hálózat működik, mint amiben Don is érdekelt volt, azzal a különbséggel, hogy ezek itt jóval nagyobb tételben utaztak. Elfordult a ládáktól, és tekintete egyenesen az előtte lépkedő Candace ütemesen mozgó fenekére tévedt. A szűk farmer kiemelte a nő hosszú, izmos lábait és formás hátsóját. Megint Maggie jutott az eszébe, és elkomorult.
A francba már!
Tengerpart. A hullámok hidegen nyaldosták a lábát, ahogy ott állt Maggie mellett a koszos parti homokban, és a naplementét nézték. Átfogta a lány derekát, aki odabújt hozzá, fejét félre fordította, és a vállára hajtotta. A szél belekapott hosszú barna hajába, szétfújta, bele Wade arcába. Szerette a lányt. Táncos volt az Octopus nevű lokálban, és akkor látta először, amikor az egyik alak, akivel éppen üzletelt, oda beszélte meg a találkozót. Az ő asztaluk előtt táncolt. Vadul és szenvedélyesen pörgött-forgott a kikopott ezüst rúdon; felkúszott rá, a lábai közé szorította és olyan szép ívben homorított, mint egy mérnöki pontosságú híd, tökéletes mellei kihívóan domborodtak. Szinte le sem vette róla a szemét, és a műsor végén a lány rákacsintott. Utána többször is betért az Octopusba, és nézte, ahogy táncol, aztán az egyik este megvárta. Sétáltak, beszélgettek, és a többi úgy alakult, mint egy igazi love story, aztán jött a hidegzuhany. A lány szó nélkül lelépett. Összecsomagolt, és elment. Soha nem látta többé. Csak a fájdalmas emléke maradt. A mocskos tengervíz végignyalta a lábát, mintha el akarná mosni az emlékeket. Felnézett.
És majdnem fellökte Candace-t. Megtorpant, megbillent, és a falnak támaszkodva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Egy ajtó előtt álltak, amelyre lila festékkel egy szöveget fújtak; a szavakból ítélve valami vallásos idézet lehetett. A férfi bekopogott, aztán meg sem várva a választ belökte az ajtót, és fejével a szoba belseje felé biccentett.
– Bent találjátok – mondta, és otthagyta őket.
A szoba nem volt valami nagy. A falakban rejtőző színezett égőktől halvány lila színben pompázott, amelybe belevegyült a szoba túlsó sarkában elhelyezett íróasztalon egymás hegyén-hátán tornyosuló monitorok beteges vibrálása. Némelyiken számsorok futottak végeláthatatlanul, másokon a kibertér kék-szürke, jégtömbökhöz hasonló világa elevenedett meg, újabb és újabb formákba és alakokba rendeződve. A monitorok előtt, az ajtónak háttal, egy hatalmas bőrfotel állt, amelyet kissé megdöntöttek, hogy mindegyik képernyőt jól lehessen látni belőle. A fotelben ülő alak halántékából vezetékek futottak az ölében tartott deckekhez, és ujjai szaporán dolgoztak a billentyűzeteken. Arca előtt szürke füst gomolygott, amelyet épp most fújt ki a tüdejéből.
Wade és a nő megálltak nagyjából a szoba közepén, és türelmesen várakoztak. A fiú a monitorokat figyelte, és a kibertér változásait próbálta nyomon követni, de minden annyira gyorsan történt, hogy teljesen összemosódott a tekintete előtt. Ami az egyik pillanatban egy hatalmas, csillogó kristálytömbnek látszott, a másikban úgy olvadt és folyt szét, mint a higany, aztán elszíneződött, és átalakult egy másik mintázattá. Frankie is megcsinált hasonló trükköket, de nem ennyire gyorsan és pontosan; Wade nem értett túl sokat a kibertérhez, de azt még ő is azonnal látta, hogy a lány rettenetesen ügyes. Valószínűleg csak valamilyen szimulációs programot futtatott, hogy kipróbáljon ezt-azt, de akkor is félelmetesen precízen hajtott végre minden mozdulatsort. Frankie közel sem volt ilyen jó, ezért sem fért a fejébe, hogyan volt képes rátalálni a Szökőkútra.
Az egyik monitoron hirtelen egy hatalmas narancssárga trapéz jelent meg, aztán pillanatok alatt osztódni kezdett. Egy kis zöld gúla próbálta az útjukat állni, de hiába, és a növekvő narancssárga foltok ellepték a képernyőt. Robbanásra emlékeztető animáció futott végig a képernyőkön, majd a középen elhelyezkedő legnagyobb monitoron egy nevető, bohócsapkás koponya jelent meg, és felmutatta a középső ujját. A szobát bizarr, gépies kacagás töltötte be; Wade megborzongott.
– Baszd meg! – kiáltotta a lány. Egyetlen dühös mozdulattal kiszakította a halántéki csatlakozóiból a vezetékeket, és félrerúgta a három decket, ahogy kiugrott a fotelból. Surrogó hang hallatszott, aztán három koppanás, ahogy a billentyűzetek földet értek a szoba egyik sarkában. – Csak egy rohadt szimuláció, de nem tudok átjutni a végén – mondta ingerülten, aztán fújtatott egy nagyot, és megvonta a vállát. – Na mindegy, majd legközelebb. – Candace arca felé mutatott. – Szép szemek, kitűnő munka. Baashi?
– Az.
– Az igen – biccentett a lány elismerően. – Kik maguk?
Nekitámaszkodott az asztal sarkának, csípőre tette a kezét, és unottan szívott egyet a cigarettájából. Hosszú, szőke haja csapzottan tapadt a vállaira, vékony arcának jobb oldalát a halántékába ültetett csatlakozóktól egészen az álláig egy amorf, égési sérülés nyomára emlékeztető folt csúfította el. Szürke pólója ráfeszült a testére, hangsúlyozva formás melleit. Wade azon tűnődött, hogy az utóbbi néhány nap során több nővel került kapcsolatba, mint az elmúlt hat hónap alatt, és ezt valahol elég kiábrándítónak érezte. Maggie emléke mindig ott kísértett körülötte, és megbénította. Felsóhajtott, és a lányra nézett, de mire megszólalt volna, a nő már beszélni kezdett.
– A nevem Candace Brown, és van egy ajánlatom a számodra, Hannelore.
– Csak Lorie. – Elnyomta a cigijét az asztalon pihenő hamutartóban, és odasétált egy rozoga hűtőszekrényhez. A szobát újra betöltötte a furcsa surrogó hang. Kivett egy fehér folyadékkal teli üveget, és belekortyolt. – Miről van szó?
– Meg kellene keresni valamit a mátrixban – magyarázta Candace. – Amit nagyon óvnak mindenkitől.
– Oké, de mi az? – kérdezte két korty tej között.
– Gondolom, hallottál már a Szökőkútról – vigyorodott el a nő.
Hannelore szemében gyanakvás tükröződött, de látszott rajta, hogy izgatottá vált. Akárcsak Frankie, ha valaki szóba hozta előtte ezt a rejtélyes dolgot. A Szökőkút – azon túl, hogy legenda épült köré – afféle különös tabu volt a kalózok között; úgy kezelték, mint valami isteni ereklyét, amely csodákra képes, és csak akkor tettek róla említést, ha nagyon muszáj volt, ám amint szóba került, rögvest arról kezdtek beszélni egymás között. Mint egy modern kori Szent Grál, amelyről senki sem tudott semmi biztosat, ám mégis mindenki a nyomára akart bukkanni. És mind tévednek, töprengett Wade, ahogy a lány arcának rezdüléseit figyelte. Mind hazugságban élnek, és fogalmuk sincs a megdöbbentő valóságról. Abban sem volt biztos, hogy ő tudja a teljes igazságot. Minden túl ködös és túl átláthatatlan volt. Talán maga Sykes sem tud semmit, csak blöfföl, és valójában tőlük várja a válaszokat a kérdéseire. Talán tényleg nem is létezik. Úgy érezte, menten széthasad az agya, ahogy elméje egyik fele sikítva menekült a gondolattól, míg a másik majd’ beleőrült abba, hogy megtudja az igazságot. Ordítani akart.
– Csak, amennyit a kalózok megosztanak egymással – felelte a lány. – A legenda. A mátrix szíve. A hely, ami nem is létezik. Soha senki nem volt képes feltárni a hozzá vezető útvonalat, még a legtechnikásabb kalózok sem. Az a valami egyszerűen nem létezik, és a legenda is egy nagy baromság.
Candace egy kissé megbillentette a fejét.
– Talán – mondta. – Azonban mit szólnál ahhoz, ha azt állítanám, a Szökőkút igenis létezik?
– Hogy bizonyíték nélkül nem hiszem el – válaszolta a lány. – Elég sokat töltöttem már a mátrixban ahhoz, hogy tisztában legyek bizonyos dolgokkal. Én is kerestem egy ideig, de aztán rájöttem, hogy csak egy ostoba árnyékot kergetek, és hagytam a francba. – Megrázta a fejét. – Ahogy mondtam, a Szökőkút nem létezik, és ha valaki ennek az ellenkezőjéről próbál meggyőzni, annak igen nyomós érvekkel kell rendelkeznie.
A lány szája szegletében egy fölényes mosoly halvány árnyéka jelent meg, épp olyan, amilyet Wade már számos alkalommal látott mások – az egyedülálló képességük önelégült tudatában lévő nagymenők – arcán is a Vegyesbolt asztalai mellett. Általában nem zavarta a piti bűnözők nagyképűsége, mert pontosan tudta, hogy ezzel próbálják álcázni saját nyomorúságos sorsukat, ám most valahogy mégis ökölbe szorult a keze a lány rezignált tekintete láttán. Dühös volt rá, de dühe nem haragból, hanem inkább elkeseredettségből fakadt.
– A barátomnak meg kellett halnia a Szökőkút miatt – vetette oda. – Mert megtalálta.
Hannelore felvonta a szemöldökét. Tekintetében a gyanakvást láthatóan háttérbe szorította a kíváncsiság. Letette a félig kiürült üveget a hűtő tetejére, és visszasétált a monitorokkal teli asztalhoz; útközben felemelte a földről az egyik billentyűzetet. Megint a surrogó hang, futott át Wade agyán. Van valami protézise. A lány megállt az asztal előtt, és a deckből kilógó vezetéket csatlakoztatta egy aljzatba, mire az egyik képernyőn megjelent egy belépési ablak. Gyorsan bebillentyűzött egy kódszámot, és a monitorok elsötétültek. Megfordult, és az asztalnak támaszkodott.
– Oké – mondta. – Kikapcsoltam a kamerákat és a hangrögzítést. – Zsebre tette a kezét. – Szóval a haverod valóban megtalálta a Szökőkutat?
Wade bólintott.
– Azt ne kérdezd, hogyan. Nem volt valami nagy hacker, és valószínűleg csak szerencséje volt – magyarázta a fiú. – És pechje is egyben. Szinte még ki sem csatlakozott, már agyon is lőtték a lakásán.
– Ez bizonyítaná a Szökőkút létezését?
– Ez is – szólt közbe Candace. – A Szökőkutat eredetileg a nagy cégek hozták létre, de sosem helyezték működésbe, mert túl nagy hatalom rejtőzött benne, ami veszélybe sodorhatta volna az új világrendet. Azonban valaki, úgy tűnik, másképp látja mindezt, ezért feltehetően megalkotta a Szökőkút másolatát. Ezt fedezte fel Wade hacker barátja, akit gyorsan el is hallgattattak, nehogy eljárjon a szája.
A lány elgondolkodva nézett először a nőre, aztán a fiúra.
– Azt akarjátok – mondta végül –, hogy keressem meg ezt a feltételezett Szökőkutat, igaz?
– Igen – bólintott Candace. – A megbízónk véleménye szerint nem szabad hagyni, hogy ilyen programok működésbe léphessenek.
– És miből gondolja a megbízótok, hogy én is meg tudom találni?
– Ezt mi gondoljuk.
A lány elmosolyodott; mindegyik konzolkalóz szerette hallani, ha dicsérték.
– Ki ajánlott?
– Don Garazov – mondta Wade.
– Ó, a jó öreg, Donald – vigyorodott el Hannelore. – Néhány évvel ezelőtt még volt szimata a jó üzletekhez, de aztán, mintha egyik pillanatról a másikra cserbenhagyta volna. Nem nagyon jött össze neki semmi. Ott is hagytam. Most mi van vele?
Wade megvonta a vállát.
– Keresi a módját, hogy benne maradjon a sodrásban.
– Vagy úgy. Mindenesetre kedves tőle, hogy az eszébe jutottam – mondta, és egészen őszintének tűnt.
Candace arcán türelmetlenség futott át.
– Nos, Lorie? – kérdezte. – Mit mondasz?
A hacker újból átsétált a szobán, és az elöl hagyott üveget visszatette a hűtőszekrénybe. Tekintete elidőzött a halványan pislákoló lámpán a gép hátuljában, aztán becsukta, és a nőre nézett.
– Érdekel a dolog.
– Reméltem, hogy így döntesz – mondta. Benyúlt pulóvere zsebébe, és előre lépve egy összehajtogatott papírdarabot adott át a lánynak. – Gyere el erre a címre ma este, és megbeszéljük a részleteket!
Hannelore elvette a cetlit, gyorsan elolvasta, és bólintott. Candace elmosolyodott, aztán biccentett a fiú felé, és távoztak. Wade a kifelé vezető folyosó padlóját nézte, és megpróbálta leküzdeni a hirtelen rátörő rossz érzést. Már semmi sem tarthatta őket vissza attól, hogy a Szökőkút nyomába eredjenek a virtuális térben, viszont ott lebegett előttük intő jelként Frankie esete, és Wade egyáltalán nem szerette volna ugyanúgy végezni.

A folytatás



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.