Fiction Kult

A kaliforniai Berkeley városában született 1929. októberében. Édesapja az antropológia professzora volt (az első, aki az Egyesült Államokban Ph.D. fokozatot szerzett ebből a tudományból), és ez meghatározónak bizonyult a későbbiekben, hiszen a kis Ursulát hamar foglalkoztatni kezdte ez a téma, és gyakran vissza is köszönt a regényeiben. Bátyjai mellett meglehetősen sok figyelmet kapott a szüleitől, bár alapvetően szigorú neveltetésben részesült – jó iskolákba járt, és viszonylag jó eredménnyel végezte is el őket, megfelelve az elvárásoknak. A második világháború ideje alatt a család sok időt töltött a Napa-völgyben lévő hétvégi házukban, ám mivel testvérei mind harcoltak, eléggé magára maradt, és ez nyomot hagyott a lelkében. Ahogy ő fogalmazott: „Azok a csendben és magányban töltött nyarak, ahogy társaság hiányában sétálgattam a dombok között, azt hiszem, nagyon fontosak voltak az életemben. Akkor tanultam meg sok mindent.” Az egyetem elvégzése után Franciaországban tanult tovább, és itt ismerkedett meg Charles Le Guin történésszel, akivel 1953-ban össze is házasodott. 1958-ban telepedett le az Oregon állambeli Portlandben, és azóta is ott él.
Már elég korán érdeklődni kezdett az irodalom és az írás iránt. Egy interjú során arra a kérdésre, hogy mi inspirálta arra, hogy íróvá váljon, egyszerűen azt válaszolta: „Ötéves koromban megtanultam írni, és ez elég volt.” A szülei nem ösztökélték, hogy erre a pályára lépjen, de biztatták, hogy ha úgy érzi, van valamennyi tehetsége a dologhoz, akkor dolgozzon keményen, hogy eredményeket érjen el. Nem is vesztegette az időt, az első történetét tizenegy éves korában küldte be az egyik sci-fi magazinhoz, de – természetesen – elutasították. Ez nem szegte a kedvét, és tovább próbálkozott. Az első novellái az 1960-as évek során jelentek meg különféle magazinok hasábjain, és ezekkel párhuzamosan kezdett el regény hosszúságú science fiction történeteket is írni. A kritikusok által később Hainish-ciklusnak nevezett sorozat első kötetei ezekben az időkben jeletek meg, azonban sem az 1966-os Rocannon’s World (amelynek külön érdekessége, hogy egy korábban írt novelláját, a Dowry of the Angyart használta fel hozzá prológus gyanánt), sem a Planet of Exile (1966), sem pedig a City of Illusions (1967) nem lett igazán sikeres. Ám ettől függetlenül tovább bővítette a Hainish-regényeket, és az eredmény nem maradt el. Az áttörést, s vele együtt a sikert, az ismertséget és az elismerést az 1969-es regénye, a The Left Hand of Darkness (A sötétség balkeze) hozta meg számára. A fiktív Hainish univerzumban játszódó könyv, amelyben az írónő társadalomról, szexualitásról, kötelességről és vallási kérdésekről is értekezik, még a megjelenése évében elnyerte a Nebula-díjat, majd közvetlenül utána a Hugo-díjat is. A történet fogadtatása meglehetősen jó volt, a kritikusok elismerően nyilatkoztak róla, afféle mérföldkőnek tekintették a sci-fiben megjelenő nemiség vonatkozásában, illetve, abból a szempontból is, hogy miként változik az emberi természet, amikor a nemiség fogalma már nem lényeges. A könyv sikerét mutatja az is, hogy több mint huszonöt nyelvre fordították már le.
Az elismerések birtokában Le Guin folytatta a megkezdett utat, új regényekkel bővítette az egyre népszerűbbé váló sorozatát. 1974-ben adták ki a The Dispossessed: An Ambiguous Utopia (A kisemmizettek) című sci-fi regényét, amely számos társadalmi kérdést boncolgatva, leginkább az akkor világpolitikai helyzet – vagyis az USA és a Szovjetunió szembenállása, valamint a vietnámi háború – problémáit dolgozza föl távoli, idegen világok népeinek köntösébe bújtatva. Az olvasók körében nem volt igazán jó fogadtatása, viszont a szakma elismerte a regényt, ami a megjelenés évében a Nebula, míg a rá következő esztendőben a Hugo és a Locus díjak elnyerését jelentette. A soron következő, 1976-os The Word for World is Forest történetét az 1973-ban Hugo-díjas, Again, Dangerous Visions című novellájából merítette. A regény előszavában kifejtette, hogy nagy hatást gyakorolt rá a vietnámi háború, amely talán abban a gondolatkörben domborul ki leginkább a történet során, hogy sok esetben a jelenkor elnyomottai válnak az elkövetkezendő idők elnyomóivá. A regény méltó lett az eredeti novellához, és elhódította a Hugo-díjat. A ciklus eddigi utolsó darabja, a The Telling 2000-ben jelent meg, elnyerve – már-már természetszerűleg – az egyik rangos műfaji elismerést, jelesül a Locus-díjat.
A sci-fi regényekkel párhuzamosan elkalandozott a fantasy világába is. Az egy kitalált szigetvilágon, Earthsea-n, játszódó ciklus első kötete, a Wizard of Earthsea (A Szigetvilág varázslója) 1968-ban jelent meg. Ebben veszi kezdetét Ged, az ifjú varázsló kalandos utazása, amelyet a sorozat következő regényeiben is nyomon követhetünk. A regény alapjait két korai novella fektette le, amelyben már feltűntek a Szigetvilág egyes helyszínei, és persze a varázslók is. Ugyan díjakat nem nyert a regény, de sikeres lett, és erre alapozva viszonylag gyorsan következett a két folytatás, a The Tombs of Atuan (Atuan sírjai) 1970-ben, amelyben már egy sokkal kiforrottabb és bölcsebb karakterű Ged köszön vissza (ám mégsem ő a történet központi figurája, hanem egy fiatal lány, Tenar), majd a The Farthest Shore (A legtávolabbi part) 1972-ben, amely a lezárása a trilógiának. Ezek után Le Guin jó két évtizednyi szünetet tartott a Szigetvilág történetének tovább szövésében, mígnem 1990-ben elkészítette a Tehanu: The Last Book of Earthsea (Tehanu) című regényét. Bár ennek története szinte ott kezdődik, ahol az eredeti trilógia véget ért, mégis egy teljesen más jellegű regény vált belőle. Fantasy ugyan, de a klasszikus fantasy jellemvonások – a varázslás és a mágia, valamint a veszélyekkel teli küldetések – háttérbe szorulnak, és inkább társadalmi kérdéseket boncolgat benne, külön hangsúllyal a férfiak és nők közti egyenlőtlenségekre (miért nem válhatnak varázslók a nőkből a Szigetvilágon), és a nők társadalmi szerepére (milyen hatalom juthat nekik, ha a varázslásból kitiltattak). A könyv stílusa is eltér a korábbiakétól, a cselekmény lassabb, a hangulat jóval sötétebb, és inkább a mindennapos események révén kapunk betekintést a Szigetvilág életébe, nem kifejezetten egy-két kiemelt szereplő szemszögéből. Talán ennek a komolyabb megközelítésnek köszönhető, hogy a regény elnyerte a Nebula-díjat. A sorozatot közel tíz év után folytatta, előbb egy novellagyűjtemény révén – amelynek Dragonfly című darabja jelenti a kapcsolatot az utolsó regények között –, majd a The Other Wind (2001) című könyvvel, amely World Fantasy díjat nyert 2002-ben.
Nem sokkal a fantasy sorozatának első három kötetét követően, vagyis a hetvenes évek derekán, újra elővette a korai próbálkozásai alatt írt történeteit, amelyeket végül – jelentősen átdolgozva, illetve beleépítve új novellákba – az 1976-os Orsinian Tales című válogatás kötetben adtak ki. Ezek érdekessége, hogy mindegyik egy kitalált országban, Orsiniában játszódik, csak különböző korokban. A kritikusok egy tipikus közép-európai országhoz – alapvetően Magyarországhoz és Csehországhoz – hasonlították Orsiniát, amely meglepően sok hasonlóságot mutatott bizonyos történelmi vonatkozásokkal. Ehhez kapcsolódik az 1979-ben megjelent Malafrena című regény, amely szintén a kitalált Orsiniában játszódik. Alapvetően nem sci-fi, inkább amolyan történelmi fantasztikus mű.
A regényeiben – elsősorban a sci-fi alkotásaiban – megjelenő témák alapvetően társadalmi töltetűek, különös hangsúllyal a szociológia és az antropológia vonatkozásában, ezért a kritikusok általában a soft science fiction kategóriájába sorolják az írásait. Le Guin gyakran használ idegen kultúrákat ahhoz, hogy az emberiségre jellemző vonásokat tükrözze vissza bennük, rámutatva fontos problémákra. Rendszeres témája a szexuális identitás kérdése, amelyet nem egy esetben valamilyen kétnemű faj bemutatásával fejteget, ám legalább ennyire sokszor megjelennek ökológiai okfejtések, illetve taoista és anarchista nézetek is.
Noha számtalan művet írt, csak nagyon keveset dolgoztak fel belőle. Hayao Miyazaki még az 1980-as évek elején kért engedélyt tőle, hogy anime formájában filmre vigye Szigetvilág történetét, de Le Guin elutasította, és csak sok évvel később egyezett bele. Végül a ciklus harmadik és negyedik könyvét alapul vevő animét nem maga Miyazaki, hanem a fia, Goro rendezte, így a Tales from Earthsea (Földtenger varázslója) címet viselő alkotás nem igazán nyerte el az írónő tetszését.
Le Guin sci-fije, annak köszönhetően, hogy alapvetően a 60-as és 70-es években alkotott, kissé idejét múltnak tekinthető, de közel sem annyira, mint a klasszikus asimovi karakterisztikájú művek. Mivel Le Guin inkább társadalmi témákat és gondolatokat feszegetett, kevesebb hangsúlyt fektetve technológiára és tudományra, egyes felvetései, meglátásai talán még manapság is megállják a helyüket. Kora fantasztikus irodalmának meghatározó – és számtalan megnyert díja révén elismert – alakja volt, akinek hatása itt-ott azért visszaköszön a jelenkor íróinak műveiben.

A szerző művei a Könyvtárban