Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (9)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – V. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2009.10.08. 10:12

Az ajtó felől hallatszódó, szűnni nem akaró dübörgés mély és tompa hangként lüktetett az agyában. Behunyta a szemét, hátha ezzel egyszerűen ki tudja rekeszteni a bántó hangokat, de csalódnia kellett. Felsóhajtott, felkelt a kanapéról, és álmatag léptekkel az ajtóhoz tántorgott. Rátette a kezét a falon található konzolra, amelyen egy kis lámpa zölden felvillant, és az ajtó elhúzódott. Wade felnézett, és egyenesen belebámult egy feketén tátongó puskacsőbe. Az ajtó túloldalán négy megtermett, fekete öltönyt viselő férfi állt, meglehetősen mogorva arccal; nem szóltak egy szót sem, de az egyikük rászegezte a puskát a fiú fejére. Wade érezte, ahogy idegszálain végigfut a dermesztő félelem, mozdulatlanságra kárhoztatva minden végtagját. Szeme elkerekedett, amikor meghallotta a fegyver kibiztosítását jelző éles kattanást, megpróbált elfutni, elugrani, vagy egyszerűen csak elmozdulni, de képtelen volt rá. A fegyvert tartó férfi arcán gonosz mosoly jelent meg, és meghúzta a ravaszt. A puska óriásit dördülve elsült, és miközben érezni vélte, amint a feje apró cafatokra szakadva elválik a nyakától, Wade felordított. Tompa puffanással terült el a földön.
Aztán felébredt. Arcáról patakokban folyt a veríték, szíve a torkában dobogott, halántékán kidagadtak az erek, és érezte, ahogy a vér dübörögve lüktet végig az agyában. A kanapé lábánál hevert, egyik kezének ujjai továbbra is görcsösen markolták a műbőr díszpárnát. Feltérdelt, ösztönösen megtapogatta a fejét, hogy valóban csak álmodta-e az egészet, és lassú, mély lélegzetekkel próbált úrrá lenni a szörnyű álom okozta sokkon. Csak a tompa dübörgés nem akart megszűnni, és beletelt néhány percbe, mire rájött, hogy már nem a feje lüktet, hanem valaki tényleg az ajtón dörömböl. Felkelt a földről, megkereste a dzsekijét, benyúlt a zsebébe, és előkotorta a Berettát. Idegesen kapkodva ellenőrizte, hogy töltve van-e, aztán odalépett az ajtóhoz, és megnyomott egy gombot a falba szerelt konzolon. A kis holokijelző felfénylett, de csak szürke ürességet mutatott.
Fasza! Ennek is most kell beszarnia…
Vett egy mély lélegzetet, a fegyvert az ajtóra szegezte, aztán rátenyerelt a konzol érzékelőjére. Az ajtó halkan sziszegve félrehúzódott, és Wade meglepetten bámult bele a két fekete kiberszembe. Candace valószínűleg nem először találta magát ilyen helyzetben, mert szinte meg sem lepődött, viszont a fiú észrevette, hogy az arca most nem olyan rezzenéstelen, mint múlt éjjel. Mintha ideges lett volna, és ez aggodalommal töltötte el a fiút; bajt sejtett. A nő megadóan felemelte a kezét.
– Nyugi – mondta, és a hangja továbbra sem árulkodott érzelmekről. – Csak én vagyok. – Fejével a szoba felé biccentett. – Bemehetek?
Wade, miután rádöbbent, hogy még mindig visszatartja a levegőt, hangosat sóhajtott, és leengedte a fegyvert. Ellépett az ajtóból, hogy beengedje a nőt.
– Hát persze.
Candace belépett, Wade megérintette a konzolt, mire az ajtó bezáródott. A nő a párducok mozgására emlékeztető kecsességgel lépkedett, elsétált a múlt éjjel széttört vodkásüveg szilánkjai mellett, megkerülte a kanapét, és az egyik lábát maga alá húzva letelepedett a karfájára. Egy bő kapucnis pulóvert, fekete Yatsumi farmert és hozzá illő lakkozott sportcipőt viselt. Ebben az öltözékben sokkal emberibbnek és csinosabbnak tűnt, de Wade biztosra vette, hogy a fegyvere most is ott lapul a derekához erősített tokban, a pulóver alatt. Átvágott a nappalin a konyha felé, és közben a Berettát hanyagul a kanapéra dobta.
– Úgy látom, nem aludtál valami jól – jegyezte meg a nő, a pisztolyra mutatva, és mintha elmosolyodott volna.
– Azt hiszem, kezd egy kicsit az agyamra menni ez az egész – felelte Wade elnyomva egy ásítást, és a régi időket idéző kávéfőző gép gombjaival kezdett matatni. – Kérsz egy kávét?
Candace megrázta a fejét.
– Nem, és azt javaslom, te is gyorsan kapd össze magad – mondta. – Sietnünk kell.
– Hová? – nézett fel a fiú a konyhapultról, miközben vizet töltött a gép tartályába. – Bár igazából mindegy, de amíg meg nem ittam a kávémat, egy lépést sem teszek.
A nő felállt a kanapé karfájáról, és odasétált a pulthoz. Rákönyökölt, és fekete tekintetét belefúrta a fiú szemébe; Wade kezében megremegett a kávéporos tasak.
– Ahogy tegnap este is mondtam neked – szólt a nő lassú, fenyegető hangon –, ne feszítsd túl a húrt! Egyáltalán nem vagy olyan értékes, mint gondolnád. A megbízóm beszélni akar veled, hogy egyezséget ajánljon, és mivel befolyásos ember, nincs túl sok ideje az olyan kis senkiházi bűnözőkre, mint te. Szóval, azt tanácsolom, kapd össze magad, különben kénytelen leszek megismertetni téged a kevésbé kedves oldalammal. Ha érted, mire gondolok.
A fiú elhúzta a száját, aztán bólintott.
– Jól van, meggyőztél – adta meg magát. – Keresek valami tiszta ruhát, addig töltsd bele a port a forró vízbe!
A nő kezébe nyomta a tasakot, és bement a lakás kisebbik szobájába. Csak egy régi ágy és egy divatosabbnak mondható szekrénysor volt benne. Amikor közelebb lépett hozzá, a szekrény ajtaja automatikusan félre húzódott, feltárva a mögötte rejtőző polcokat, és a fürdőkabint. Wade kibújt a koszos ruháiból, és az ágyra hajította őket. A mosdó fölé hajolt, és a kezét a csap alá tartotta, mire a víz – előre beállított, közepes hőmérsékletű, tisztított esővíz – halkan csobogva megeredt. Belenézett a tükörbe, ahonnan egy nyúzott és borostás arc nézett rá vissza. Telemerte a tenyerét vízzel, és az arcába locsolta, aztán a valami folyékony szappannal derékig megmosakodott, végül egy eldobható pengével gyorsan megborotválkozott. Amikor újra a tükörre meredt, ugyanaz a nyúzott arc köszönt vissza, bár kétség kívül jobban festett valamivel. Átlépett a polcokhoz, kiválasztott egy jobb minőségű fekete pólót, egy bő szárú, oldalzsebes nadrágot, és egy szürke kabátot. Gyorsan magára kapkodta őket, majd visszament a konyhába, ahol Candace éppen két csészét töltött meg kávéval.
– Egész emberi külsőd lett – mondta a fiúnak.
Wade mormogott valamit az orra alatt, aztán felemelte az egyik csészét, megfújta a gőzölgő fekete löttyöt, és belekortyolt. A kávé keserű íze lassan szétáradt a szájában, és megnyugtatta.
– Mit akar tőlem a megbízód? – kérdezte hirtelen.
– Majd megtudod – felelte. – Engem sem avatott be a részletekbe. – Elfintorodott, amint megérezte a kávé ízét. – Hogy bírod meginni ezt a szart?
– Már megszoktam – vonta meg a vállát Wade. – Nem olyan rossz. Megnyugtat.
– Aha – bólintott a nő, és letette a csészét a pultra. – Na, menjünk! – indult az ajtó felé.
Wade lenyelte az utolsó kortyot, és csészéjét a másik mellé tette. Az ajtó felé lépkedve felmarkolta a Berettát, és becsúsztatta a kabátja belső zsebébe. Egy távirányítóval működésbe hozta az ajtót, amely egy hosszú szisszenéssel záródott be utánuk. Lementek a lifttel, átvágtak az épület hatalmas előcsarnokán, ki a reggeli forgalomtól zsúfolt Tremont Avenue-ra. Amíg Candace elment, hogy a legközelebbi terminálról hívjon egy taxit, Wade neki-támaszkodott egy lámpaoszlopnak, és unottan bámészkodott. Minden olyan sterilnek tűnt. Szürke járművek százai suhantak el az úton, a járdákon jellegtelen emberek tucatjai siettek a dolgukra, miközben meredten néztek a lábuk elé, és igyekeztek nem tudomást venni másokról. Épp olyan nyüzsgő volt minden, mint a Belső Városban, de valahogy mégis idegennek hatott az egész, mintha egy másik városban lett volna. Furcsán érezte magát.
A nő néhány perc múlva visszatért, és közölte, hogy a taxi hamarosan megérkezik. Öt perc néma várakozást követően egy kopott GVE Cruiser áll meg mellettük, tetején összevissza villogott a TaxiCo emblémával ellátott fényreklám; valószínűleg érintkezési hibás lehetett. Beszálltak, a nő előrehajolt, valamit magyarázott a sofőrnek, aztán az autó meglódult. Végigsuhantak a Tremonton, aztán az üvegablakú templomnál ráfordultak az egyik forgalmas sugárútra, amely egyenesen a Központba vezetett.
Candace elnyúlt az ülésben, és fejét a nyaktámasznak döntötte. Wade álmosan megdörzsölte a szemét, aztán a tekintetével az egyre magasodó épületeket figyelte. A Központ volt Neon City magja. Persze nem földrajzi értelemben, hiszen a város észak-nyugati területén helyezkedett el, hanem gazdasági vonatkozásban. Mindenfelé hatalmas, csillogó-villogó üvegfelületekkel borított felhőkarcolók magasodtak, amelyek között ott pöffeszkedtek a legfelkapottabb bevásárlóközpontok, valamennyire megtörve a toronyházak egyhangúságát. Az utcákon elegáns öltönyökbe vagy kosztümökbe bújt hivatalnokok szaporázták lépteiket, aggodalmas arccal tekintgetve méregdrága óráikra, és észre sem vették, ahogy a föléjük magasodó épületek mélyén rejtőző vállalatszörnyetegek gonosz árnyéka rájuk vetül, megérinti, és bekebelezi őket. Mert a mamutcégek irányítottak mindent; a divatot, a legjobb technológiával fejlesztett újdonságok iránti keresletet, az emberek vásárlási szokásait, mindent. A pénz lehetővé tette ezt, és elsősorban arra szolgált, hogy elrejtse azokat a teljességgel illegális forrásokat, ahonnan valójában eredt. A vállalatok világa semmivel sem volt jobb a Belső Város mocskos sötétjében üzletelő söpredéknél, ám az üvegtornyok makulátlan tisztasága elfedett mindent, megtévesztve a kormány fürkésző tekintetét. Szinte a nyílt színen zajlottak a törvénytelen üzletek, és mégis úgy látszottak, mintha nem volnának azok.
A taxi elhúzott az egyik szintetikus élelmiszereket gyártó és forgalmazó vállalat toronyháza mellett, aztán hirtelen lelassított, ahogy a közlekedési lámpa tilos jelzésre váltott. Wade nézte az épületet, a hatalmas, szürke és üres szemek riasztó rácsozatává összeálló üvegfelületet, és elképzelte, ahogy mögöttük ott hömpölyög egyetlen amorf masszává összekeveredve a temérdek információ, ahogy nekifeszül és kidomborítja az üveget, mintha ki akarna onnan törni, szétfolyni, elenyészni. Az épület körvonalai elmosódtak, az ablaktáblák illesztései ezüstösen ragyogó kapcsolódási pontokká váltak, és az egész monstrum egy kék-szürke hálóként rezgett, amelyben vörös, vékony nyalábok cikáztak. Aztán az egész furcsán hullámzani kezdett, a rácsvonalak természetellenes szögben meghajlottak, az üvegek helyén remegő kék-szürke massza kitüremkedett, megrepedezett, és a réseken aranyló fény tört át. Aztán a következő pillanatban az egész felrobbant.
Wade elfordította a fejét, hogy elkerülje a vakító villanást, de amikor néhány pillanattal később visszanézett, csak a hatalmas felhőkarcolót látta; a mátrixot idéző jelenés eltűnt. Az autó rándult egyet, amint a jelzőlámpa átváltott, és tovább suhant az úton. Miközben újabb épületeket hagytak maguk mögött, Wade azon tűnődött, amit az előbb látott, vagy látni vélt. Hallott már olyan esetekről, hogy egy-egy kalóz, aki túl sok időt töltött folyamatosan rákapcsolódva a mátrixra, időlegesen elveszítette a valóságérzékét, és rendre látomásai voltak. A jelenséget utólagos neurosokknak nevezték, és nem tartott tovább néhány napnál, bár súlyosabb esetben komoly agyi károsodást okozott. Egyszer Frankie is átesett rajta, miután két teljes napig kóválygott a mátrix rácsozatán, azt az istenverte Szökőkutat keresve. Hirtelen egy meglehetősen vad gondolat jutott az eszébe. Lehetséges volna? Saját maga megnyugtatására megrázta a fejét, és igyekezett minél gyorsabban megszabadulni a zavaró gondolattól. Az első ülés háttámláját bámulta egy ideig, aztán óvatosan, tartva az esetleges újabb látomástól, újra kinézett a foltos ablakon, de csak a szürke utcákat és az üvegpaloták ablakain megcsillanó napfényt látta.
Áthaladtak egy üvegborítású boltíves átjáró alatt, amely két épületet kötött össze, valószerűtlenül kecses ívben átnyúlva a hatsávos út felett. Olyan volt, mint valami kapu, amelyen keresztül át lehet jutni a cégek kívülről csillogó-villogó, ám belül régóta rohadó csodaországába, ahol mindennek fojtogató pénzszaga van. Az egyik sarkon, miközben egy újabb közlekedési lámpa fogságában raboskodtak, néhány meglehetősen zilált kinézetű alakot vett észre, akik az egyik mamutvállalat felszámolását követelték, valami tekervényes nevű törvényre hivatkozva. Egy rohampáncélba öltözött NCP járőr közeledett feléjük, kezében egy tüntetések feloszlatására használt, többszörös kapacitású sokkolóval. A rendbontók a rendőr felé fordultak, és fenyegetően kiabáltak felé valamit, de azt Wade már nem hallotta, mert a taxi meglódult. Bár kíváncsi lett volna, mit történik, nem vette a fáradtságot, hogy hát-raforduljon.
A Cruiser hirtelen befordult a következő utcasarkon, és a Perem irányába hajtott tovább. Wade meglepődött, és a nőhöz fordult.
– Nem a Központba megyünk? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét Candace.
– De azt mondtad, valamelyik nagy cégnek dolgozol.
– Igen – ismerte el –, de ez még nem jelent semmit. Nem kell berezelni – mondta. – A megbízóm egy hotelben vár ránk, a Perem egyik külső tömbjében.
Wade egyáltalán nem örült ennek a fordulatnak, és a Perem említésére nyugtalanság fogta el. A Perem volt az a hely Neon City-ben, amit igyekezett mindenki messzire elkerülni. Olyan volt, mint a Belső Város, csak sötétebb, durvább, és kegyetlenebb. Azok a bandák uralták, akik a város szélének nyomornegyedeit, illetve a kisebb, jelzés nélküli városközi utakat tartották rettegésben. A hírekben néha lehetett hallani egy-két szörnyű történetet, amely valamelyik banda különös kegyetlenséggel elkövetett bűntettéről szólt. Az NCP a fontosabb utaknál kordonokat állított fel, és csak ellenőrzés után engedte át a kocsikat, Wade szerint azért, hogy könnyebb legyen azonosítani az esetlegesen eltűnt személyeket. Csak az alvilág igazán befolyásos alakjai mertek a Perem bandáival üzletelni, és ők is csak veterán utcai harcosok tucatjainak biztonságában. Ennek ismeretében ketten bemerészkedni a bandák területére maga volt az öngyilkosság.
A város képe gyorsan megváltozott, ahogy maguk mögött hagyták az üvegpalotákat. Az utakon kevesebb autó járt, a járókelők is elmaradoztak, és az épületeken is látszott, hogy mennyire elhanyagoltak. A Belső Város házai sem voltak épp makulátlanok, de azokon legalább látszott valamennyire a lakóik felületes törődése, ám a Peremhez közeli részeken megdöbbentő mértéket öltött a lassú pusztulás képe. A taxi áthaladt egy használaton kívüli vasúti átjárón, aztán lehúzódott a járda mellé, és megállt. Előttük a távolban már látható volt az NCP járőreivel teli ellenőrző pont. Candace kiszállt a kocsiból, megkerülte, és az ablakon benyújtott egy köteg pénzt a sofőrnek. Wade nem látta jól, de úgy tűnt, mintha több lett volna, mint a fuvar díja. Elfordult, és bizalmatlanul méregette a környéket a taxi ablaka mögül. Sosem járt még a Peremen, és szerette volna, ha ez így is marad, aztán erőt vett magán, és kimászott az autóból. Amint becsapta az ajtót a Cruiser motorja felmorrant, és a taxi elrobogott, vissza a távolban magasodó felhőkarcolók irányába.
– Menjünk – mondta a nő.
– Biztosan jó ötlet bemenni oda? – kérdezte a fiú. – Az nem épp a legbiztonságosabb hely.
Candace ránézett, fekete szemein megcsillant a nap.
– A hotel csak néhány utcára van a Perem szélétől – magyarázta. – Az még semleges terület, bár előfordulhat, hogy belefutunk valamelyik bandába. Ismerek egy-két tagot, ha szerencsénk van, nem lesz gond. – Elmosolyodott. – És különben is, gondolod, hogy a megbízóm nem biztosította a hotel környezetét?
Wade mormogott valamit válaszként, aztán csöndben maradt, és követte a nőt. Letértek egy keskeny mellékutcába, majd onnan befordultak egy sötét és erősen húgyszagú sikátorba, amely a főúttal párhuzamosan haladt a Perem felé, csak éppen elkerülte az NCP ellenőrző pontját. Elhaladtak egy romba dőlt épület mellett, és néhány méterrel később átléptek egy vörös vonal felet, amelyet az út aszfaltjára festettek fel.
– Most már a Peremen vagyunk – mondta a nő. – Tartsd nyitva a szemed! A hotel épülete itt van nem messze, de ez nem jelenti azt, hogy nem futhatunk össze valamelyik banda tagjaival.
– Bíztató – dünnyögte Wade.
A vörös jelzést elhagyva, mintha egy teljesen más világba léptek volna be. Az épületek zöme romba dőlt már, az utcákat rozsdás konténerek és kiégett autók roncsai borították, a lábuk alatt üvegszilánkok és más törmelékek morzsái sercegtek folyamatosan, és itt-ott, bádoghengerekben lobogó tűz látványa tárult a szemük elé. A város zaja is csak nagyon távolról hallatszott, és ez a kísérteties üresség egyszerre volt félelmetes és lehangoló. Wade azon tűnődött, vajon miért hagyták, hogy ez a városrész ennyire lepusztuljon, hiszen épp annyira Neon City-hez tartozott, mint az összes többi.
Befordultak egy utcasarkon, és Wade meglátta a málladozó szállodát, a homlokzatán a hiányos felirat régimódi neonbetűivel. A valaha patinás épület csak nyomokban emlékeztetett egykori fényére. A külső vakolat teljesen lepergett, kivillantva a porladozó téglákat, a homlokzat megroggyant, az ablakok többségéből már hiányzott az üveg, és a főbejárat ajtajának helye sötéten tátongott. Ahogy közeledtek a hotel felé, Wade az utcát szegélyező romos épületeket szemlélte, de semmi nyomát nem látta annak, hogy bárhol is céges ügynökök rejtőznének, és minden lépéssel egyre jobban meggyőzte magát arról, hogy valószínűleg épp ez a helyzet. Benyúlt a kabátja zsebébe, és ujjait nyugtatólag a Beretta markolatára fonta.
Felmentek a bejárathoz vezető lépcső maradványain, és beléptek az épületbe, mire a mozgásérzékelőkkel ellátott lámpák azonnal bekapcsoltak, sárgás fénybe borítva a hatalmas előteret. A bútorok egy része még megvolt, a könnyen mozdítható darabokat már bizonyára évekkel korábban elhordták valamelyik banda tagjai. A hall padlóját hiányos és töredezett márvány mozaik borította; két egymás felé nyúló alakot ábrázolt, egy ágyékkötőt viselő fiút és egy idősebb férfit, aki felhők közül emelkedik ki. Wade úgy gondolta, valamilyen ősrégi festmény másolata lehetett. A lifthez érve Candace megnyomta az egyik hívógombot, mire keserves csikorgás közepette, egy elhaló csilingelés kíséretében feltárult az ajtó. A felvonó öreg és kopott volt, és ráfért volna egy alaposabb karbantartás, de működött. A harmadik emeletet elérve hatalmas rándulással állapodott meg, és az ajtó szétnyílt. Egy félhomályos folyosóra léptek, amelyről legalább tucatnyi ajtó nyílt. Az egyik előtt két géppisztollyal felfegyverkezett férfi állt, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, melyiket kell választaniuk. Már akkor feléjük fordították a fegyvereket, amikor kiléptek a liftből, és az ajtóhoz közeledve is figyelték minden mozdulatukat, aztán az egyik férfi elfordult, és kinyitotta az ajtót. Egy nem túl tágas, de meglehetősen fényűzően berendezett ablaktalan szobába léptek be.
A padlót élénk színű, puha padlószőnyeg borította, a falakon drága festmények – feltehetően hamisítványok – lógtak, míg a világítást a mennyezetről lelógó, üvegkristályokkal teleaggatott hatalmas csillár szolgáltatta. Az újnak látszó bútorok a XVIII. századot idézték, leszámítva a zárak helyére szerelt konzolt. A szoba közepén egy íróasztal állt, amely előtt két üres szék várakozott. Wade körbenézett, és tekintete megállapodott a méretes asztal mögött, egy fekete bőr karosszékben ülő férfin. Éles vonásokkal keretezett arca olyan volt, mint egy szobor, csak sötét szemeiben látszott valami csillogás. Elegáns és divatos öltönyt viselt, egyik kezében lassan füstölgő szivart tartott, míg a másikkal egy ezüsttel futtatott öngyújtóval játszott. Ahogy megpörgette az ujjai között, felvillant az oldalába gravírozott lombik rajzolata. Az ajtó halkan bezárult mögöttük.
– Üdvözlöm, Mr. Harper – mondta a férfi. – Örülök, hogy időt szakított erre a beszélgetésre. Kérem – intett az üres székek felé a kezével, mire apró hamudarabkák hullottak az asztalra a szivar parázsló végéről –, foglaljanak helyet!
Leültek.
– Ki maga? – kérdezte Wade hirtelen.
– Nem erénye a türelem, igaz, Mr. Harper? – felelte az öltönyös férfi. – A nevem Arthur Sykes. – Az öngyújtót letéve előredőlt, és az asztalra könyökölt. – Gondolom, sejti, hogy miről fogunk beszélgetni.
Wade bólintott.
– A Szökőkútról?
– Pontosan, Mr. Harper. Wade. Ugye szólíthatom így? – kérdezte a férfi, és beleszívott a szivarjába. A fiú újfent bólintott. – Kitűnő. Nos, Wade, teljesen igaza van, a Szökőkút miatt akarok beszélni Önnel. Feltételezem, nem most hall róla először. A mátrix rejtélyes pontja, a virtuális tér legendája, és még megannyi ostoba elnevezés, amit konzolkalózok százai aggattak rá az utóbbi évek során, miután sosem akadtak a nyomára. Azonban az Ön barátja megtalálta, pontosabban megtalált valamit, ami épp olyan, mint az eredeti Szökőkút. – Megint beleszívott a szivarba, egy pillanatig élvezte az ízért, aztán kiengedte a füstöt. – Gondolom, Candace már mesélt a Szökőkút történetéről.
– Nagyjából – felelte a fiú.
– Akkor tudja, hogy a barátja által felfedett valami nem az eredeti, hanem egy második verzió – mondta Sykes. – Amelynek nem volna szabad léteznie, mert veszélyes.
– Hogy érti ezt?
– Az első Szökőkút egy adatszűrő programnak indult – magyarázta a férfi. – Fontosabb információs csatornák lehallgatására és megcsapolására terveztük, hogy előnybe kerüljünk a versenytársakkal szemben, de hamar be kellett látnunk, hogy olyan hatalom birtokába jutnánk az információk által, amely megrengethetné a jelenlegi világrendet, és a történelem ismeretében ezt nem tehettük meg. Valaki azonban mégis úgy gondolta, hogy nincs értelme ellenállni a hatalom kísértésének, és megalkotta a második Szökőkutat, amit a barátja valami fantasztikus véletlennek köszönhetően megtalált, keresztül húzva a Szökőkút megalkotójának számításait.
– Miért nem iktatták ki ezt is úgy, mint az elsőt? – kérdezte Wade. – Egy vírussal.
– Mert nem találtuk meg újra – vallotta be Sykes. – Még úgy sem, hogy megpróbáltuk felhasználni a barátja által rögzített töredékes útvonalat. Technikusaink lefuttattak több ezer keresést, tesztet és algoritmust, de egyik sem vezetett eredményre. Legalábbis nem arra, amire számítottunk, viszont rá kellett ébrednünk, hogy a második Szökőkút nem csak egy egyszerű program. Tanul, alkalmazkodik és mozog. Valaki nyilván irányítja, de önállóan is képes, mondjuk úgy, gondolkodni. Attól tartunk, hogy esetleg valahogy öntudatra ébred az irányítóján keresztül, és ha ez megtörténik, elpusztíthatja a mátrixot.
Wade bizalmatlanul méregette az asztal mögött ülő férfit.
– Mi közöm nekem ehhez?
– Meg akarja találni a barátja gyilkosait, igaz?
– Frankie-t a TechnoCorp ügynökei ölték meg – felelte a fiú határozottan.
– Igen – ismerte el Sykes –, de valaki nekik is parancsot adott. A TechnoCorp nyakig sáros ebben az ügyben, de a szálak mélyebbre vezetnek, ebben biztos vagyok. Ha megtalálja azt, aki a Szökőkutat működteti, megtalálja a barátja gyilkosát is.
– Én nem vagyok kalóz.
– Nem, de Candace szerint – biccentett a nő felé – ismer valakit.
A fiú a nőre pillantott, aztán vissza a férfira. Kezdte összerakni a képet. Sykes lenyomoztatta őt Frankie-n keresztül, és tudja, hogy bosszút akar állni azon, aki megölte a barátját. Ezt akarja felhasználni a saját érdekeihez, ami akár az is lehet, amit az imént előadott, de az is előfordulhat, hogy éppen ő a rossz fiú a történetben. Elfintorodott, amikor rájött, hogy kilátástalan helyzetbe került, amelyből csak akkor juthat ki, ha végigjátssza a rá váró szerepet, bármennyire is ellenére volt. Átfutott az agyán, hogy mi történne, ha nemet mondana, aztán arra a következtetésre jutott, hogy Sykes valószínűleg képes lett volna rövid úton meggyőzni e döntés helytelenségéről. Úgy tűnt, nincs más lehetősége.
– Mit akar tőlem pontosan?
– Csupán annyit, hogy kutassa fel a Szökőkutat, és azt, aki irányítja – felelte Sykes, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. – Kapja el, és állítsa le!
Sejtette, hogy ide vezet majd a beszélgetés, és ez egyáltalán nem volt ínyére.
– Mi van, ha nemet mondok? – kérdezte óvatosan.
– Az nem volna szerencsés – felelte a férfi, miközben kiengedte az imént beszívott szivarfüstöt a tüdejéből. – Az ilyen üzletek mindig igényelnek némi biztosítékot, de ez nyilván maga is tudja, Wade. Nyomoztunk egy keveset maga után, és tudjuk, miféle üzleteket bonyolít le a Belső Városban; legutóbb éppen Donald Garazovval. Elég csak ezt az egyet megemlítenem az NCP illetékes egysége felé, és máris rács mögött találhatja magát, de ezt bizonyára nem szeretné. – Elnyomta a szivart egy fekete hamutartóban, és a hátradőlt hatalmas székében. – A helyzet az, Mr. Harper, hogy nincs választása. Felkutatja nekünk a Szökőkutat, vagy mehet a sittre. Azt hiszem, ez így elég motiválóan hangzik, nem igaz? – Gonoszul elmosolyodott. – Ha sikerrel jár az akció, természetesen a lehetőségeinkhez mérten, bőséges jutalomban részesítjük majd.
Wade lehajtotta a fejét, és egy darabig a szőnyeget nézte, aztán lassan bólintott.
– Rendben – mondta. – Megcsinálom.
– Jól döntött – felelte Sykes elégedett hangon. – A részleteket magára bízom, de az akciót Candace vezeti. Neki már van némi gyakorlata ilyen területen. – Wade mintha gúnyt érzett volna a szavak mögött, de nem volt biztos benne. – Azt hiszem, mindent megbeszéltünk – dőlt előre a férfi, egyik keze gépies rutinnal nyúlt az ezüstös öngyújtó után, és forgatni kezdte az ujjai között. – Menjenek, kevés az időnk!
Alighogy kimondta az utolsó szót, a szoba ajtaja feltárult, mintegy nyomatékosítva, hogy ideje távozniuk. A nő szó nélkül elindult kifelé, a fiú szapora léptekkel igyekezett utána.

A folytatás



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.