Fiction Kult

Egy ex-Küldött, annak fiatalabb mása, egy halott forradalmár, és egy ízig-vérig élő világ. Ez kérem, a Dühöngő fúriák (Woken Furies).

„Ha végül Quellcrist Falconer emlékéért és szelleméért kell harcolnom és meghalnom, nem pedig érte magáért, akkor is jobb, mint ha semmiért sem harcolnék.”

Kovacs szan visszatért Harlan Világára. És engesztelhetetlen bosszúhadjáratot kezdett. Azonban egy balszerencsés véletlen miatt kénytelen eltűnni szem elől, ugyanis a helyi jakuza az életét akarja. Így kerül Kovacs a hajdani quellista felkelés több, mint három évszázados színterére, ahol még a mai napig csúcstechnikájú és önfejlesztő gyilkológépek uralkodnak. Már úgy látszik, sikerül megszabadulnia a jakuzáktól, amikor új, minden eddiginél sokkolóbb hír fogadja: egy másik Takeshi Kovacs van a nyomában. Pontosabban ő maga – fiatalabb és szadistább változata, akit a nagyhatalmú Harlan Család – a bolygó oligarchái – bányásztak elő egy adattárolóból és ültették be egy új testbe. Eközben azonban még ennél is bizarrabb dolgok történnek. Az egyik, ezeknek a harci gépeknek a kiiktatásával foglalkozó, bedrótozott fejű katonanő harci rendszere bekap egy furcsa vírust. Ennek következtében azonban nem elég, hogy kómába esik, de bizonyos pillanatokban Harlan Világának legendás, és minden megbízható forrás szerint háromszáz éve halott forradalmárának, Quellcrist Falconernek képzeli magát. Kovacs, hogy mentse a saját és a nő bőrét, gyorsan kereket old. Viszont amikor a fiatalabb Kovacs akcióba lép, nincs hely a bolygón, ahova elbújhatna előle – pontosabban saját maga elől.
Richard Morgan harmadik Takeshi Kovacs regénye már minden, csak nem cyberpunk. Ugyan a CP kütyük hemzsegnek a regényben, de itt a hangsúly már egyáltalán nem ezen van. A szerző sokkal inkább a társadalmi-vallási kérdéseket helyezi előtérbe. Megismerhetjük az elvadult vallási fanatikusokat, akik elvetik a tudattokot, mint Pokolból származó technológiát. Előkerül a másik véglet is, akik szerint a digitalizálás az emberi evolúció új lépcsőfoka, és inkább választják az életet egy virtuális világban, mint a valóságban. Kovacs markáns véleménnyel bír, és a szerző igen nagy teret enged ezen eszmék kifejezésére és megrágására. Ugyanez a helyzet a már a korábbi regényekben, a Valós halálban és a Törött angyalokban is emlegetett quellizmussal és a régi forradalommal is. Megismerhetjük a Felkelés korának állapotait, mozgató rugóit, Quell tanait – és egy idő után a nő személyiségét is –, mindezt pedig kivetíti a regény jelenébe, ahol a hajdani engedményeket a mindenható oligarchák a bűnszövetkezetekkel karöltve igyekszenek eltiporni. Magának Kovacsnak a múltjával is megismerkedhetünk, még Küldötté válása előtti fiatalságával és a személyiségét formáló jellemzőkkel is.
Ami viszont a legnagyobb erőssége a regénynek, az Harlan Világa. Az ember ritkán olvas ennyire érdekes, mégis szépen bemutatott, működő bolygót. A kevés szárazföld, az űrben keringő marslakó orbitálok – melyek minden fejlett technológiájú tárgyat, ami egy bizonyos magasság fölé emelkedik, lézerrel radíroznak le az égről – az északi jakuzák és a déli haiducok – akik valószínűleg hajdúk lehettek – Vcsira part szörfösei, a japán tradíciók és a kelet-európai – lengyel, román, szerb, magyar – lakosság keveredése mind érdekessé teszik a regényt. Olyan nevekkel találkozunk, mint Radul Segesvar vagy Todor Murakami, és olyan helyekkel, mint Erkezes, Kossuth, Új-Pest vagy éppen Drava.
De aki egy tökéletesen megírt regényre számít, annak csalódnia kell. A Dühöngő fúriák – ahogy ez már a Törött angyaloknál is előfordult – túlságosan sokat foglalkozik az akciókkal, amik unalmassá és egysíkúvá teszik a történetet, és bár hiába következik be rengeteg csavar és fordulat a történetben, mégsem képes érdekfeszítővé válni. Emellett a társadalombírálat ugyan elég éles, mégsem képes maradandóvá válni az ember emlékezetében – elsikkad a történet lassan hömpölygő árjában. Ugyancsak kihagyott ziccernek érzem a másik Kovacs alakját is. Persze a szerző felhasználja, hogy mérleget vonjon hősének majd két évszázados működéséről, ezzel összefüggésben pedig újfent visszakanyarodjon a társadalmi-politikai kérdésekhez, de mégis fajsúlytalan marad. Továbbá ha elhisszük, hogy az a Kovacs tényleg a főhős fiatalabb kiadása, akkor azt kell megállapítanunk, hogy Kovacs egy arrogáns és idegesítő kölyök volt, akit ugyan megfelelően kiképeztek, de erkölcsi érzéket és elveket nem nagyon tudott növeszteni magának. Hiteltelen a két karakter viszonya, ami sokat ront az alapvetően jó ötleten, ami újfent csak visszakapcsolódik a Kovacs-sorozat lényegéhez, a tudattokokhoz és az újraburkoláshoz („Mászott már meg valaha is egy tengeri szirtet? – Nem igazán. De a burok, amit viselek, tudja, hogy kell az ilyesmit csinálni.”).
Összességében a regény ugyanúgy, ahogy előzményei, egy pörgős, vérrel és erotikával dúsított akció-sci-fi, enyhe cyber beütéssel és némi filozófiai mélységgel. Nem ez lesz a szerző legjobb műve, de kellő kikapcsolódást tud nyújtani az olvasóknak.