Fiction Kult

Az elnevezést először Bruce Bethke amerikai író használta, amikor ezt a címet adta egy novellájának, még valamikor a 80-as évek elején. Bár sem ő, sem a művei nem lettek sikeresek, az általa kitalált szó megmaradt, és hamar beépült a köztudatba. A cyberpunk – noha a kultúra több aspektusában (zene, öltözködés, stb.) is jelen van – alapvetően egy irodalmi műfaj, amelynek legfőbb karakterisztikái a high-tech környezet (igen fejlett tudomány, információs technológia, kibernetika), a világ társadalmi berendezkedésében bekövetkezett radikális változások (sok esetben igen erős távol-keleti befolyással), valamint az események sodrásában vergődő, lecsúszott társadalmi réteg ütött-kopott alakjai (kisstílű bűnözők, hackerek, drogosok, prostituáltak, vagy éppen zsoldos katonák). A cyberpunk világ mozgatórugója általában valami konfliktus e szerencsétlen helyzetű karakterek és a hatalmat a markukban tartó mamutvállalatok között, megfűszerezve a virtuális valóság furcsaságaival, amelyek az egyszerű adattárolóktól kezdve a mindenre képes mesterséges intelligenciákig is terjedhetnek. Ez a környezet, bár bőven tartalmaz olyan elemeket – elsősorban a technológia terén –, amely a távoli jövő gondolatát idézné, a cyberpunk világok alapvetően a közeljövő meglehetősen antiutópisztikus, posztindusztriális víziói, a film noir nyomott hangulatával. Lawrence Person, a Nova Express című sci-fi magazin főszerkesztője így jellemezte a cyberpunk történetek hőseit: „Egy klasszikus cyberpunk karakter a társadalom szélére sodródva, elidegenedve és magányosan tengeti napjait egy olyan nyomasztó jövőben, ahol a mindennapokat alapvetően felforgatta a villámgyors technológiai fejlődés.”
Bár az elnevezés nem tőle ered, Gardner Dozois, többszörös Hugo és Nebula díjas sci-fi novellista tette a kezdetekkor a legtöbbet a cyberpunk népszerűsítésért, rendre megjelentetve különféle magazinokban olyan – akkor még nem túl ismert – írók munkáit, mint William Gibson, Rudy Rucker, vagy Bruce Stirling, aki később a műfaj ideológiájának vezérszónoka lett, újabb és újabb lökéseket adva a cyberpunk népszerűségének. Bár sosem nyilvánították hivatalosan a műfajt széles körben berobbantó műnek, mégis Gibson Neurománc című 1984-ben megjelent regényét tartják a cyberpunk alapkövének, amely hűen adja át mindazt, ami ennek a stílusnak a lényege. Gibson nem rettent vissza attól, hogy a klasszikus sci-fi elemeket vagy témákat félredobva, egy olyan történetet írjon, amelyben a cselekmény mellett kiemelt szerepet kap az eseményeknek otthont adó világ hangulata és stílusa is. Az eredmény közismert, a regény elsöprő sikert aratott, és bezsebelte a Hugo és Nebula, valamint a Philip K. Dick díjat is. Gibson a Neurománcot követő négy év során tovább kerekítette a megkezdett történetet, tovább csiszolta-bővítette a közeljövő komor világát, így született meg előbb a folytatás, a Count Zero (Számláló nullára, 1986), amely egyes kritikusok szerint jobban sikerült, mint a sorozat nyitó regénye, majd az egész történeti ívet lezáró, függőben maradt szálakat elvarró befejezés, a Mona Lisa Overdrive (1988).
Gibson klasszikus trilógiáját követően sokan azt állították, hogy a cyberpunk egy olyan műfajt testesít meg, amely egyrészt képes szakítani az elavult sci-fi témákkal és jellemzőkkel, másrészt új lendületet hoz a fantasztikumba. Néhány kritikus azonban nem értett egyet ezzel az állásponttal, és megkérdőjelezték a cyberpunk forradalmiságát, mondván, hogy a 60-as években történt sci-fi új hullám sokkal több újítást hozott mind a stílus, mind a narratív technikák tekintetében. Sőt, egészen odáig mentek, hogy a bár Neurománc elbeszélésmódja valóban elütött a megszokott sci-fi formuláktól, mégis sok hasonlóságot mutat korábbi művekkel, jelesül Raymond Chandler The Big Sleep (1939) című regényével. Ebből kiindulva számos kritikus esett neki a szárnyait bontogató műfajnak azt állítva, hogy a kifejezetten cyberpunk vonásoknak tartott elemek sok esetben megtalálhatók olyan írók korábbi regényeiben, mint Stanisław Lem, Philip K. Dick, vagy J. G. Ballard. Alapvető példának Dick munkáit hozták fel, amelyekben gyakran előfordulnak olyan témák, mint a mesterséges intelligencia, társadalmi elzüllés, vagy a valóság és a virtuális közötti elmosódott határvonal, ráadásul épp Dick egyik regénye alapján született a Szárnyas fejvadász című kultikus cyberpunk mozi. A gépekkel összekapcsolt emberek témáját tekintve még messzebbre mentek vissza, példának felhozva Frederik Pohl és C. M. Kornbluth 1959-es közös művét, a Wolfbane-t.
Azonban akadtak olyanok is, akik megvédték a cyberpunkot, és elismerően szóltak róla, nevezetesen David Brin: „A cyberpunk a legjobb ingyen reklám, amit a sci-fi valaha is kapott.” Az igazi punkokat ugyan nem tudta megnyerni a műfaj számára, de rengeteg új olvasót szerzett. „A cyberpunk vonzóvá tette sci-fit tudományos szinten, és nem utolsó sorban a filmes világ számára is. Mindazonáltal van igazság abban, hogy kritikusok szerint a cyberpunk túlértékelt műfaj, bár az is kétségtelen, hogy a hagyományokkal szakító dolgok hoznak új színt a világba. Ezt el kell ismerni.”
A cyberpunk műfaj a klasszikus detektív regények és a film noir hangulatát, valamint a posztmodern próza eszközeit használja fel az elektronikus társadalom gyakran nihilista alsóbb rétegeinek ábrázolására. A világ sötét és veszélyes, az emberek életében meghatározó szerepet töltenek be a globális hálózatba kapcsolt számítógépek, a hatalmat pedig óriási multinacionális vállalatok birtokolják, kvázi betöltve a kormányok szerepét. Embertömeg, zsúfoltság, felhőkarcolók – mind-mind a klasszikus cyberpunk színtér tipikus eleme. Gibson sokat merített az akkori távol-keleti, főleg japán nagyvárosok struktúrájából, amikor megteremtette a Sprawl-trilógia világát: „A modern Japán maga volt a cyberpunk.” A megannyi problémával teli jövő, amelyben a cyberpunk történetek játszódnak, egyfajta ellentéte a 40-es, 50-es sci-fi irodalom oly’ népszerű utópisztikus vízióinak. Ez tükröződik Gibson 1981-es, The Gernsback Continuum című novellájában is, amelyben nevetségesnek nevezi a klasszikus, utópisztikus sci-fit. A cyberpunk környezet elengedhetetlen része a kibertér, amely egy olyan hely, ahol összemosódik a valóságos és a virtuális világ, ahol az emberi agy és a számítógépes rendszerek közvetlen kapcsolatba kerülhetnek egymással.
A műfaj közkedvelt karakterei a számítógép hackerek, akik egyfajta Robin Hood módjára, magányosan küzdenek a cégek által képviselt igazságtalanság ellen, ám a saját körükben azonban éppoly gátlástalanok, mint a cégek maguk. Ennek ellenére gyakorta irányítják és megvezetik őket, vagy olyan helyzetbe kerülnek, amelyben nincs választási lehetőségük, még akkor sem, ha esetleg a szituáció teljesen átlátszó, és eme eseménysorok végére semmivel sem kerülnek előnyösebb pozícióba, mint a kezdetekkor. A Neurománc főhőse, Case, egy tipikusan ilyen karakter, aki felvonultatja a cyberpunk antihősök legalapvetőbb tulajdonságait.
Az ábrázolt társadalom tele van feszültséggel, amely arra sarkallja az olvasót, hogy véleményt alkosson, és egyetértsen vagy ellenezze a felvázolt gondolatokat. Megint csak David Brint idézve: „Ha alaposabban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy a cyberpunk írók mindig olyan jövőt vázolnak fel műveikben, amelyben a kormányok álszentek, igaztalanok. Gibson, Pat Cadigan és mások igenis merítenek az Orwell által felvázolt hatalmi struktúra alapjaiból, ám azt átruházzák a gazdag, céges hátterű elit osztály tagjaira.” A cyberpunk információs társadalma egyfajta jövőkép arról, hogy hová fejlődhet a jövőben az internet, bár ezzel kapcsolatban már akkor is születtek elgondolások – mind irodalmi, mind tudományos vonatkozásban –, amikor a műfaj még egyáltalán nem is létezett.
Érdekes, hogy amilyen sikeres lett a műfaj az irodalom terén, olyannyira mostoha sorsa volt (van) a filmiparban. Az 1982-es Blade Runner (Szárnyas fejvadász), amely Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című könyve alapján készült, volt az első ilyen műfajú próbálkozás. A film nem lett kasszasiker, azonban mégis kultuszmű lett belőle. Mivel a film a hangsúlyt elsősorban nem Dick regényének vallásos és mitikus utalásaira fektette, teljes mértékben megtestesítette a tipikus cyberpunk világot, környezetet, érzést. Gibson is úgy nyilatkozott, hogy teljesen le volt nyűgözve a látványtól, hiszen ő maga is hasonlóan képzelte el azt a világot, amelyben a Neurománc játszódik. A Szárnyas fejvadász megjelenését követően megszaporodtak a cyberpunk témájú, vagy a műfaj néhány elemét felvonultató filmek, de ezek közül nem sok ért el kiugró sikereket. Gibson két korai novellájából is készült adaptáció; a New Rose Hotel teljes bukás lett, azonban a Johnny Mnemonic szintén kultuszfilm lett. Az inkább csak cyberpunk elemeket felvonultató Mátrix filmek viszont hatalmas sikert arattak, bizonyítva, hogy a színtiszta, klasszikus cyberpunk mozi nem igazán fogyasztható a nagyközönség számára.
Ha filmeken nem is, az anime műfajában – alapvetően Japánban – nagyobb eredményeket ért el a cyberpunk. Ez nem is meglepő, hiszen Japán valahogy mindig is a modellje volt a cyberpunk környezetnek. Gibson, akinek cyberpunk világában igen erős távol-keleti befolyás fedezhető fel, így vélekedett erről: „A modern Japán maga volt a cyberpunk. A japánok is tudták ezt, és elégedettek voltak ezzel. Emlékszem, amikor először jártam a Shibuya kerületben. Az egyik tokiói újságíró vitt el oda, és amikor a hatalmas felhőkarcolókon elhelyezett villódzó reklámok fényében felém fordult, azt mondta „Látod? Látod? Ez itt a Blade Runner városa.” És igaza volt. Valóban olyan volt.” Ilyen háttérrel nem csoda, ha Japán a cyberpunk animék fellegvárává vált. Ezek többsége csak a szigetországban lett ismert, ám egy-egy kifejezetten jól sikerült és elgondolkodtató darab, mint az Akira, a Ghost in the Shell, és annak folytatása az Innocence bejárta a világot, és szinte mindenhol nagyon népszerű lett.
Csak idő kérdése volt, hogy mikor gyűrűzik be a cyberpunk a játékiparba. A gibsoni alapokon nyugvó világ köszön vissza a Cyberpunk 2020 elnevezésű szerepjátékban, amelyben elsősorban az emberhez köthető elemek, vagyis a kibernetikus beültetések, fegyverek, drogok kapnak szerepet, míg a mesterséges intelligenciák vagy a klónozás témája háttérbe szorul. Ennek vetélytársaként dobta piacra a FASA a Shadowrun nevet viselő játékát, ahol a klasszikus cyberpunk elemek (kibercuccok, virtuális valóság) mellé becsempésztek egy kis mágiát és fantasyt, egyedi karakterisztikát kölcsönözve az általuk elképzelt jövőnek. Ez sokaknak tetszett, míg a klasszikus cyberpunk rajongók fanyalogtak, de ez természetes.
Sajnos napjainkban félő egy kicsit, hogy a cyberpunk végül visszaolvad oda, ahonnan elszakadt, vagyis önállóságát elvesztve visszakerül a sci-fibe, ugyanis azon víziók jelentős része, amelyet e műfaj regényei felfestettek, valósággá váltak, így elvesztették varázsukat. Persze a kibernetikus beültetések még váratnak magukra, de talán már az az idő sincs messze. Mindenesetre így nehéz újat mutatni a klasszikus cyberpunk keretein belül, ráadásul nincs meg az a karakteres írói kör sem, amely életben tartaná. Még a nagy alapító Gibson is elfordult a klasszikus cyberpunktól, ahogy sem Sterling, sem Shirley nem nagyon rukkolt elő újdonsággal mostanában. Természetesen egyelőre nem kell temetni a műfajt, de oda kell rá figyelni, mert igenis más értékeket közvetít, mint a hagyományos science fiction, és emiatt szükséges, hogy megtartsa önállóságát.
Még jó sokáig.