Fiction Kult

Ajánlott zene: Sisters of Mercy – Flood II (Floodland), Bryan Ferry – Don’t Stop The Dance (Boys and Girls), Tangerine Dream, David Gilmour & Bryan Ferry – Is Your Love Strong Enough (Legend)

Két napja ülök e semmitmondó, üres lakásban. Az ablakból fehéren izzó üvegfelületekre látok, s elégedett keserűséggel tölt el a betonoszlopok között bólogató datolya- és kókuszpálmák látványa.
Mindig nyomasztott az Erzsébetváros, ez a bűvös és élveteg, áttekinthetetlen kerület. Bár munkám évek óta ideköt, soha nem sikerült megszoknom a negyvenhét hatalmas Y-piramist, és a körülöttük burjánzó napkeleti bódévárosokat. Sehol egy nádtető, sehol egy hosszú lábú, mocsári gázlómadár! És mindezek után most a holtpont, az álomszerű tehetetlenség dühe ezekben az elhagyatott, kísérteties szobákban...
Két napja már, hogy letaglózott a koratavasz kegyetlen lehelete, valamint a lakásban szerteszét hagyott rettenetes nyomok. Esténként, amikor valamelyest megenyhül a hőség, és az erkélyen a hőmérő nem mutat többet harmincnyolc foknál, jegyzeteket készítek. Zaklatott szívvel figyelem a városrészt átszelő súlyos autófolyamokat az üvegfémtornyok között, biztos tudatában annak, és mégis kétségek között, hogy miénk ez a város, és mi leszünk itt, örökkön örökké mi leszünk. A legyező- és datolyapálmák alatt, a márványboltívek tövében lelkes állatok hada ücsörög a királyi alkonyatban. Reménykedve bámulják a véres opálszínű ég mögött rejtező, láthatatlan Mennyországot, és csak várják, várják, ücsörögnek és egyre várják, hogy megszólítsa őket az Isten... És így tovább.
A napi rutin mit sem segít rajtam. Ha belefáradok az Erzsébetváros nyüzsgő életébe, újra és újra átkutatom a lakást, hátha találok valamit, ami magyarázattal szolgál a történtekre nézve, de csak a házigazda rejtett tartalékaira, több üveg alkonyvörös, birodalmi csempészalkoholra bukkantam. Elveimmel ellentétben megdézsmáltam – így sikerült végre dűlőre jutnom. Feljegyzem Báthory Zora és Kálnok Zirc több mint nyugtalanító, mindannyiunkra nézve veszélyes történetét, bár véletlenül botlottam beléjük, s megfigyelésük nem tartozik feladataim közé.
Szemközt, a tizenhatos számú piramis „B” szárnyában, a huszonkettedik emeleten kezdődött e botrányos történet egy lakásban, amely megszólalásig hasonlít ehhez, amelyben most ülök. Egy Kálnok Zirc nevű ember lakott ott, legalábbis a legutóbbi kedd estig. Ez az ember operatív mérnökként dolgozott az egyik angyalföldi hadiüzemben, ahol rubintengelyt, síkcsőüveget, hengerelt titánezüstöt, vagy valami hasonló, értékes és érthetetlen dolgot gyártanak. Munkalapján nem találtam semmilyen terhelő adatot.
Jártam, természetesen jártam abban a másik lakásban is. A mérnök úr, mint általában a gyökértelen, rémes városi létformák, egyedül élt, és büszke volt függetlenségére. Foltozott farmernadrágoktól, alkoholillatú, de teljesen üres üvegektől, távcsövektől és férfiasan összegyűrt kólásdobozoktól duzzad minden szekrénye. Az üvegasztal lapját vastag porréteg borítja. Kálnok Zircet jól láthatóan csak személyi számítógépéhez fűzték gyengéd szálak: használat után tiszta, fehér gyolcslepedővel takarta le, ahogyan érzékeny és drága kakadukat szokás.
Rúzsfoltos, soha el nem mosott poharak tömegéről következtetek arra, hogy Kálnok mérnök úr rendszeresen hazacipelte kolleganőit, hogy nagyon is érthető, ám meg nem engedett élvezeteknek hódoljanak egész éjszaka. A mérnök úr, valamint alkalmi barátnői népi fazekasságról, harci lobogókról, nemes érzelmekről feltehetően még csak nem is hallottak soha, ellenben igencsak jól ismerték az égi szennycsatornák kultúrhordalékát: a méteres képátmérőjű televízión, bár foghatók, be sem hangolták a két nemzeti hasemita adást.
Kezembe került róla egy tavaly készült igazolványkép: halántéka már őszül, apró tokát is eresztett, de arcvonásai fiatalosak és kemények, mint a sínai gerillavezéreké. Ha egyedül töltötte a délutánt, nyilván kiült az erkélyre, rossót készített a nyugágy mellé, és kaján vigyorral szája szögletében szeméhez emelte valamelyik távcsövét. Hosszan elnézegette az identitás-zavaros vadászokat, az autótulajdonosokat és a bevándorlókat, a Rend angyalait és az élveteg művezetőnőket. A kerület lakói évezredeken át megszokott, letargikus és vidám életüket élték, Kálnok Zirc pedig bágyadt mosollyal tanulmányozta őket távcsövén át – csakúgy, ahogyan őt magát tanulmányozták a szemközti épületekből egyszerre legalább háromszázan. Így süllyedt napról napra mélyebbre ez az egyébként nem tehetségtelen ember a gyökértelen lét bűzlő mocsarába, mígnem egy veszélytelennek látszó, fülledt hétköznapon lassú hanyatlása szörnyű zuhanássá változott.
A Pannon hegyek mögül aranyhasú felhők ereszkedtek a Duna fölé aznap délután, visszaverve a betonpályák hőjét, s a vörösizzásig hevítve az ózonhiányos levegőt. A mérnök úr unottan pásztázta távcsövével a szemközti emeleteket, s már félig álomba merült, amikor váratlanul életnyomokat fedezett fel azon az erkélyen, ahol már hónapok óta nem mozdult semmi – az erkélyen, amely ehhez a rettenetes lakáshoz tartozik, ahol most ezeket az idegborzoló, horrorisztikus sorokat körmölöm.
Kálnok Zirc kék-fehér csíkos nyugágyat pillantott meg akkor délután a teraszon, cserepes azáleákat, jégbe hűtött Coca colát és spirálba csavarodó, déltengeri kagylópáncélokat. Ötvenfokos, sivatagszagú szél lobogtatta az erkélyajtót takaró, kobaltkék függönyt a nyugágy mögött. A férfi hátán meleg, sós cseppek cicáztak. Levette puha selyemingét, egy nedves törülközővel megpróbálta leitatni tarkójáról az izzadtságot, de nem járt sikerrel. Jobb híján felhajtott még egy pohár rossót jégkockástól, azután újra a szeméhez illesztette a távcsövet.
A teraszra éppen akkor lépett ki egy félmeztelen lány. Tizenkét, legfeljebb tizenhárom éves lehetett. Sötétszőke és nyúlánk, esetlenül kecses volt, egzotikus és önfeledt: akár a bukott angyalok. Ebben persze még semmi különös sincs. Kamaszodó nimfákban, gyerekgyilkos hittérítőkben és monogám transzvesztitákban mindig is igen gazdag volt az Erzsébetváros, talán még az Asszír kerületnél és a Ferencvárosnál is gazdagabb.
Kálnok Zirc mit sem sejtve megnyalta a szája szélét, szeme szinte összenőtt a távcsővel. A lány zavarba ejtő könnyedséggel teljesen meztelenre vetkőzött, elhelyezkedett a nyugágyon, és fel sem kelt többé, míg nyugtalanító alakját el nem nyelte a fémszínű, távoli katasztrófazenék akkordjaitól terhes éjszaka.
Lejjebb, egyre lejjebb. Megkezdődött a végzetes zuhanás, amelynek szívfacsaró érzete a legtöbb eltévelyedett szerint a kielégüléssel rokon. A megzavarodott mérnök másnap minden munkát elrontott, amit csak lehetséges, sőt, azt is, amit nem. Szürreális parancsai nyomán a folyamatirányító számítógépek gyors egymásutánban jelentettek beteget.
– A fene a számítógépekbe – morogta Zirc, bár a munka a legkevésbé sem érdekelte. Összepakolt gyorsan, hogy hazarohanjon, kiüljön az erkélyére, s távcsövét arra a másik, földönkívüli teraszra szegezze. Órák alatt változott meg, anélkül, hogy észrevette volna a változást. Nem udvarolt többé a kolleganőinek. Nem nézett televíziót, nem olvasott újságokat és könyveket, nem készített talányos játékprogramokat otthoni számítógépén, csak ült a teraszon, távcsővel a kezében.
A lány – aki, mint utóbb megtudtam, Báthory Zorának hívatta magát, bár egyetlen hivatalos irat se igazolja e név valódiságát – egyedül élt. Zirc soha senkit nem látott rajta kívül a teraszon, s ezen, tekintettel a lány éveinek alacsony számára, csodálkozott is egy kicsit. Igaz, aki az Erzsébetvárosban nő fel, ritkán lepődik meg bármin is. A kamaszdémon, Kálnok Zirc végzete jóformán a teraszon lakott. Ott öltözködött, szűk, rövid szárú halásznadrágocskába rejtve kamaszosan szögletes csípőjét. Ott fürdött egy felfújható műanyagkádban, hosszan csutakolva csupasz hónalját és mandarinnál nem nagyobb mellét. Ott csuklott össze alatta megejtő rendszerességgel a nyugágy, Zirc nem kis derültségére. Ahányszor csak szájához emelte a poharat, s egyúttal le is öntötte magát, sötétbarnán pezsgett a Coca cola a lány fakóbarna, lapos hasán és apró mellbimbói között, amelyek olyan színűek voltak, mint a gázrobbanások a spirálgalaxisok között. És ott is aludt, a legszokatlanabb órákban: korareggel, amikor még szemcsés és vízszagú a sárgásezüst levegő a város fölött, és az alkonyat bíborszínű óráiban, amikor sugárzó titánszemcsék rakódnak le a kókadt pálmalevelekre, alig látható, bűvös aurát rajzolva az autópályák fölé.
Annak a romlott csitrinek azonban, aki Báthory Zorának nevezte magát, amíg közöttünk járkált, mindez nem volt elég. Hosszú ujjú, kicsi kezével napjában többször is kitartó felfedező útra indult saját, meztelen testén. Végigsimogatta lapos hasát, csontos csípőjét és hosszú, ördögharmatos combjait, míg végül elérkezett oda, ahol még Kálnok Zirc erős nagyítású csillagászati távcsöve is csak halvány árnyéknak mutatta a szőkésbarna pihéket. Fojtott, ritmikus táncba kezdett a nyúlánk kamaszlány alatt a nyugágy, miközben a szemközti teraszon a bomlott tudatú mérnök videokamerának képzelte magát: mohón itta a látványt, hogy az éjszaka szörnyű óráiban bármikor levetíthesse a filmet, saját kamaszpárnáját gyűrve maga alá kínjában.
Végzetes eltévelyedését, amelynél mélyebbre ember már nem juthat, élete csúcspontjaként élte át. Nem tudta, hogy nem Isten, hanem a sátán napja ontja azt a fényt, amiben azok sütkéreznek, akik szabadnak érzik magukat. Veszekedett és káromkodott, rombolt és duzzogott minden délelőtt.
– Nem kellene szabadságra mennie? Zaklatottnak látszik... – állította meg a főmérnök alig három hete a blokkolóórák előtt.
– Nem! – vágta rá Kálnok Zirc, és elviharzott a metró denevérek lakta, neonszínű lejárata felé. Az elkövetkező három napon felé se nézett a munkahelyének, s akkor is csak azért ment be, hogy átvegye a felmondólevelét. Ha józanabb lett volna – ám hogyan lehetne józan, akit ördögien édes, alattomos nektárborral itatnak? –, felismerte volna Báthory Zorában, az ártatlan kamaszlányban a Gonoszt.
És lejjebb, egyre csak lejjebb. Kálnok Zirc, mint megátalkodott, pogány bűnöző, lopakodott az enyhén szeplős, szőke kamasz-sátán után az Erzsébetváros járványszagú mélyén, a buja pálmakoronák alatt napokon át.
A kislány apró melle alig emeli meg a póló anyagát. Pólója még félcombig se ér, lépteinek ritmusára ki-kivillan fehér gyolcsbugyija. Hosszú, kemény combján szemcsés, fémszínű fény táncol, amit a hatalmas piramisok tükröznek vissza. Gyereknimfa: pusztítóbb, mint a napalm. Láttára a Hadkiegészítő Parancsnokság hivatalnokai téves adatokkal etetik a számítógép hálózatokat.
Az ólomporos betonhidakon és a kirakatok vakító visszfényétől izzó passzázsokon rendszeresen feltűnik egy identitását vesztett, ősi harcos. Jókora, szöges bunkót cipel a vállán, és láthatatlan sámánharang veszi körül. Ha bármely élőlény – legyen az ösztönállat, bukott angyal vagy óvatlan városlakó – túlságosan megközelíti a láthatatlan harangot, fémesen surrogó légörvényeket kavarva lecsap rá az archaikus vadász. És mégsem félnek tőle az emberek. Az agg harcos csak a kisgyerekekre nézve veszélyes: mozdulatai lassúak, szemét pedig vastag, titánszürke hályog borítja másfél évtizede. Egyetlen lényt engedett be a sámánharang alá az utóbbi tizennyolc évben: Báthory Zorát. Kálnok Zirc a Nemzeti Hasemita Színház alighanem örökre félbehagyott épületének csipkés betonpárkánya mögül nézte végig, hogyan kuporodik le Zora a félvak harcos edzett combjai közé a Tájékoztatási Hivatal egyik kiégett rohamkocsijának platóján.
Lejjebb, feneketlen mélységeken át: délután már egy sikátor vörös porában lappangott a műkedvelő szatír, Alsórákoson, a burjánzó bádogvárosok zűrzavarában, amelyre hosszú árnyékokat vetnek az erzsébeti toronyházak a ferde alkonyfényben. Vad visítással táncolták körül a bevándorló-gyerekek az olajkoromtól csillogó, lopott autóalkatrészeket. Túlvilági rongyaikon átsütött a fény, kultikus hieroglifákat rajzolva a kartondoboz-halmokra és vályogfalakra. Kálnok Zirc egy ásványszagú kunyhó előtt szöszmötölt, mit sem törődve a gyerekekkel, akik elcsenték a tárcáját, megfújták az óráját, s még a cipőt is lelopták a lábáról – miközben a kunyhóban az alkirály és a helyi törzsfőnökök idegen isteneikhez fohászkodtak, majd előjogaikkal élve felfektették Zorát egy deszkaasztalra, hogy hátulról tegyék magukévá öten is egymás után.
Az Erzsébetváros zegzugos, sötét fényű folyosórendszerében természetgyógyászok, nikkelgyártók, okkult statisztikusok és egyéb, nehezen besorolható létformák élnek. Rendszerint korahajnalban merülnek könnyű álomba, és zegzugos, sötét fényű álmaik árulkodó, de megfejthetetlen nyomokat hagynak a szobákban, a lépcsőházak üregeiben, a liftekben és a falakon. Báthory Zora többször is felkereste e kormos folyosók útvesztőjében az egyik lakást. A páncélozott ajtó mögött két öregedő, foltos bőrű asszony él. Már a lépcsőházban matatni kezdtek a kamaszlány laza pólója alatt, gyorsan kigombolták nadrágját, és megfogdosták a fenekét. Hümmögve és kéjesen morgolódva, szinte ölben vitték be zsákmányukat a lakásba, és Báthory Zora szégyentelen nevetéssel nyugtázta igyekezetüket. Kálnok Zirc órákig kuksolt a sötét lépcsőfordulóban, boldog féltékenységgel szívében, míg irracionális szerelmére várt.
Az Andrássy úttól Északra a maffia regionális egységei hetente kétszer rabolják ki az áruházakat és a kocsmákat. Miután távoznak, öt perc sem telik el, s megérkezik a rendőrség, hogy az eladók és a csaposok keserédes sajnálkozása közepette bűnjelként lefoglalja mindazt, amit a rablók meghagytak. Azon az éjszakán azonban, amikor Báthory Zora a kerületi rendőrkapitány kíséretében meglátogatta a Teréz körúti Saigon mulatót, mindenki fellélegzett: az éjféli órán csak a maffiózók fosztogattak. A rendőrök ugyanis elbűvölten tolakodtak a kétes hírű bárban Báthory Zora rezzenéstelen, galaktikus mosolya előtt. A Saigon tulajdonosnője veszélyesen néma pincérei segítségével meztelenre vetkőztette a lányt, hatalmas ezüsttálra fektette, szájába, fenekébe, hüvelyébe misztikus orchideákat csúsztatott, körülrakta zöld növényekkel, kamaszvérpiros málnával, feketeribizlivel, citrommal és félbevágott gránátalmákkal, s így tálalta fel az önkívületig megrendült rendőrtiszteknek.
És még, egyre mélyebbre, fékevesztett zuhanással. A sötétség kiúttalan óráiban, amikor a Teremtő megpihen, az Y-piramisok tövében a városlakók felületesen szelídített, ifjú példányai lopakodnak bandákba verődve. Fekete ruháikon, fülcimpájukon és fogaik között fémszemcsék szikráznak. Idült szemükben egyetlen vágy tükröződik: a Rend lidérces képzete. Ha belefáradnak a rendcsinálásba, a sötét zugokban megpróbálják ráerőszakolni magukat a hazatérő óvónénikre és művezetőnőkre. A művezetőnők és az óvónénik néha élvezik a rendet, néha azonban előfordul, hogy nem. Érthető volt hát a fiúk megdöbbenése, amikor egy korahajnalon a roncsokkal és szeméttel borított labirintusok egyik vakbélnyúlványának mélyén szemtelen nevetéssel, felszabadultan évődve felkínálkozott nekik az a lány, aki olyan volt, mint saját húgaik, akikről még álmodni sem mertek soha. Zora lassan felhúzta a nyakába félcombig érő, kék cápa fényképével díszített, fehér pólóingét – a pólón és egy könnyű sarun kívül más nem is volt rajta –, és nekidőlt a nehézsúlyú becsületsértésekkel telefirkált betonfalnak. A fiúk előbb gyorsan összeverekedtek, hogy kialakítsák az erősorrendet, azután szépen sorba álltak – és nem történt semmi. Rendhez szoktatott, bamba idegrendszerük nem tudott mit kezdeni a fertőzően szép kislánnyal. Szájuk sarkából szomorú tajtékhab csepegett a megaláztatástól, amikor Zora közönyös mozdulattal tolta őket félre egymás után, gyenge, fémes neonfénytől csillogó, okos szemét a következő fiúra emelve. A legvadabbak rikácsoltak és újra összeverekedtek, majd körbevették Kálnok Zircet – aki hideglelős izgalmában felborította a szemétkukát, amely mögött addig meglapult –, hogy bosszút álljanak a világon.
– Nem nyúltok hozzá. Tűnés! – mondta halkan, higgadtan Zora. Most szólalt meg először. Kijelentő módban beszélt, alig érzékelhető, és semmire sem emlékeztető akcentussal. Hangja szokatlanul mély volt a korához képest, és valószínűtlenül tiszta. – Ő következik – mutatott a lezüllött mérnökre. – Te, és... Ez a kettő maradjon még. A többiek mehetnek – tette hozzá. És a többiek, a városlakók felületesen szelídített, ifjú példányai elmentek, de lassú, dühödt, szégyenletes lépteik még sokáig visszhangoztak a romos betonárkádok alatt.
Kálnok Zirc az első éjszaka után állandó tettestársa lett a lánynak. Nappal leginkább csak a nyomában lopakodott, de az estéket Báthory Zoránál töltötte, itt, ebben a lakásban, ahol e sorokat írom most. A sötétség leple alatt förtelmes kiabálásuk újra és újra felverte a folyosók és a lépcsőházak mérhetetlen, királyi csendjét.
Szombaton este beszéltem először és utoljára Báthory Zorával, több sikertelen próbálkozás után. Az ilyenkor természetes ifjúságvédelmi szempontok okán négyszemközt akartam találkozni vele. Nem volt könnyű megtalálnom azt a pillanatot, amikor Zora nem hódol éppen bűnös mesterségének, s nincs mellette Kálnok Zirc sem. A lány egy félig elégett padon ült a Nyugati téren, az emeleti passzázs-soron. Féllábszárig érő, szűk farmernadrágot, tornacipőt viselt aznap, és hatalmas, fehér, nem egészen tiszta férfiinget. Ezüstszőke haját könnyű lófarokba kötötte. Éppen akkor kúszott fel a pályaudvar csipkés kupolái fölé a telihold, amikor megpillantottam. A távolban üvegzöld akváriumfénnyel foszforeszkáltak a Lipótváros lakótornyai. Báthory Zora a teliholdat nézte szemtelenül ártatlan arccal. Mellé ültem, és úgy tettem, mintha én is egyszerű áldozata lennék csak a posztindusztriális romantikának.
– Értem jött? – fordult hozzám Zora szinte azonnal. Hangja szokatlanul, megrendítően mély és tiszta volt.
– Miért, valakinek érted kellene jönnie? – kérdeztem vissza ravasz logikával, csak hogy időt nyerjek. Bevallom, váratlanul ért a kislány kendőzetlen támadása. Arra gondoltam, már rég otthon lenne a helye.
– Egy ilyen fiatal lánynak már otthon lenne a helye, nem? – szólalt meg újra Zora, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Hirtelen nem is tudtam mit mondani. – ...Szeretem ezt a galaxist. Viszonylag sűrűn vannak errefelé csillagok. Bolygó is akad bőven. Bár azok innen nem látszanak... – Hallgattam a lány fecsegését, míg össze nem szedtem magam.
– A hasemita erkölcsök szerint...
– Aha. A Santor hetesen ezt kassardion erkölcsöknek mondják – mosolygott rám szertelenül.
– Hol?
– A szomszédban, a Santor hetesen. Nem hallott róla? Alig tizenhét fényév.
– A szüleid tudják, hogy mit csinálsz esténként? – vágtam a szavába gyorsan. Elhatároztam, hogy többé nem hagyom mellébeszélni.
– Nincsenek szüleim. Egyedül élek – válaszolta könnyű, derűs közönnyel. Kirázott a hideg, pedig alattunk még izzott a nappal felhevült beton.
– Teljesen árva vagy? – Gondolhattam volna. Jellegzetes eset. Ezek szerint megszökött az intézetből.
– Most arra gondol, hogy milyen jó lehet velem szeretkezni, és ráadásul különösebb következményekkel sem jár. – Természetesen nem erre gondoltam. Nekünk, hasemitáknak eszünkbe sem jut az ilyesmi. – Éppen itt az ideje, hogy megpróbáljuk feloldani a gyerekkori szexuális görcseit. Biztosíthatom, hogy tényleg nagyon jó vagyok. Kipróbálja? – mosolygott rám megint arcátlan, pimasz ártatlansággal. Ó, Istenem!
– Hogy képzeled?! A gyermekprostitúciót egyébként is büntetik. Neked még babákkal kellene játszanod!
– De hát én már rég nem vagyok fiatalkorú. Elmúltam huszonhat. – Meglepetésemet látva Báthory Zora újabb irracionális magyarázkodásba kezdett. – Ez csak egy furcsa betegség, pubertofil plazmatúltengésnek hívják... Nem, ne ijedjen meg! Nem fertőz. Hát ettől látszom fiatalabbnak a koromnál. És mindenkit megtéveszt. De engem nem zavar.
– Még ha igaz... ha el is hiszem, a tested áruba bocsájtása akkor is bűn.
– Nem árulom magam. Magától sem kértem semmit. Csak éppen szeretkezni jó.
– Akkor miből élsz, ha szabad kérdeznem?
– Bár nem illik, de szabad... a hasemita és a kassardion erkölcsök szerint. Szociológiai és társadalomlélektani kutatásokat végzek. Igen jól megfizetik.
– Kutatásokat? És kinek? – Hiszen ez úgy hazudik, mint a hithű berberek! Egy szavát sem hittem.
– Több ezer éves cég. Adnak a véleményére... De maga még nem hallhatott róla. Kissé messze van innen.
– Elég volt! – szakítottam félbe határozottan, és felálltam. Önkéntelenül felugrott ő is, és a mozdulattól majdnem a köldökéig szétnyílt a hatalmas férfiing, gonosz szépséggel villantva elő egy pillanatra telt és hegyes kamaszmellét. – Velem jössz! Hivatalosan kell tisztáznunk ezt a dolgot.
– Én most inkább hazamegyek... Biztosan nem kísér el? Magával még nem keféltem – vigyorgott a kis sátánfióka, és könnyű, gyors léptekkel elindult az Y-piramisok felé. Ráordítottam, de nem engedelmeskedett. – Ha meggondolná magát, tudja, hogy hol lakom – fordult vissza egy pillanatra, s amikor utána indultam, becsületsértően szép mozdulatokkal futásnak eredt.
– Azonnal állj meg! A törvény nevében! – kiabáltam újra, de hiába. Nyilvánvaló volt, hogy nem érem utol. Körülnéztem, hátha látok egy rendőrt, akitől segítséget kérhetek, de csak a szokásos erzsébetvárosi söpredék nyüzsgött a betonboltívekkel és sötét üvegfalakkal határolt szögletekben.
– Mi van papa? Meglépett a pipihús? – röhögött fel a közelben két nemesen konzervatív fiatalember. Nevetésük különösen fájt, mert bár a hasemiták nemzeti viseletébe öltöztek, mégsem értettek meg.
Aznap éjszaka szoros nyomon maradtam. A lépcsőfordulóban szobroztam sokáig, annak a folyosónak a torkolatában, amelyről Báthory Zora lakása nyílik. Elmélyülten hallgattam a mérnök és a lány veszett viháncolását, mély keserűséggel szívemben, hogy vannak emberek, akik lábbal (mit lábbal!) tiporják egykor oly szép világunk tiszta rendjét. Tudtam, hogy tennem kell valamit, önmagam, sőt, önmagunk védelmében, de nem találtam megoldást. Rettenetes volt.
Nem sokkal éjfél után azonban váratlanul elcsendesedett a lakás. Sokáig töprengtem e merőben szokatlan jelenségen, míg végül rá nem döbbentem, hogy ebben az esetben minden bizonnyal érvényes titkos felhatalmazásom második pontja. Elővettem az álkulcsaimat, s rövidesen sikerült is bejutnom a lakásba.
Átkutattam mindent. Tengerlila és hajnalrózsaszín ruhák hevertek mindenfelé. Perverz szemfestéket, aranyport, boszorkánykrémet és vibrátort is találtam vagy három bőröndre valót. Felfedeztem a mérnök úr teljes öltözékét is egy asztal alatt. De ők maguk nem voltak sehol. Fenekestől felfordult már a világ, tudom, ám ami sok, az sok. Az éjszaka párás forrósága megrekedt a lakásban. Álltam a szoba közepén, a homlokomat törölgettem, mert a sós izzadtság a szemembe csorgott, és nem tudtam, mire gondoljak. A teraszon át nem távozhattak, ez a tizenkilencedik emelet. Az ajtón sem, mert akkor észrevettem volna őket. Más kijárat pedig nincs. Nem is szólva Kálnok Zircről, akinek vagy egy kamaszlány ruhájában, vagy meztelenül kellett volna lelépnie, hiszen saját öltözékét megtaláltam az asztal alatt. De hát nem is mehettek el!
Újra átkutattam a lakást, módszeresen és aprólékosan, még a tisztítószekrény mögé, a kád alá, s a legkisebb fiókokba is benéztem. Végül félredobva minden óvatossági rendszabályt, villanyt gyújtottam. A tarkómon indult a bizsergés, és végigrázott a hideg egészen a sarkamig, bár az éjszaka forrósága mit sem enyhült. A szétdúlt ágyban jól látható, lassan feketére alvadó vérfoltok tarkították a kétes tisztaságú, gyűrött vászonlepedőt. A lakásban azonban rajtam kívül nem volt más, se élő, se holt. Gyűlöletes, istentelen rémülettel menekültem ki a folyosóra, bár nem vagyok különösebben gyáva.
Leültem a legfelső lépcsőfokra, hogy összeszedjem a gondolataimat, de az elmúlt napok hajszája, a szokatlan éjszakázás és a lakásban szerzett kimerítő tapasztalatok hatására elnyomott az álom. Mire felriadtam, jáspissárga, nedves fény árasztotta el a folyosót a poros ablaküvegeken át. Feltápászkodtam, hogy a rendőrségre induljak jelentést tenni, amikor vérfagyasztó nyikorgással kinyílt e rettegett lakás ajtaja, és Kálnok Zirc lépett ki a folyosóra.
Kihasználván, hogy a mérnök még látásból sem ismer, a nyomába szegődtem. Egészen a Káldeusok teréig, a Brazil kávézóig követtem. Kálnok Zirc a kerthelyiségben ült le, habos kakaót, vaníliás kiflit és újságot rendelt, és kényelmes, bornírt nyugalommal falatozni kezdett. Aljas cinizmusa végképp felháborított, ezért feladtam a rejtőzködést. Köszönés nélkül melléültem, felmutatva az igazolványomat.
– Ne próbáljon menekülni. Körülvettük a kávézót – blöfföltem, nehogy megszökjön.
– Miért kellene menekülnöm? – kérdezte Kálnok Zirc. Még csak meg sem lepődött. Szemében kaján fények izzottak, idegen fények, ahogyan a neutroncsillagok lüktetnek távoli spirálgalaxisok mélyén.
– Ön ma éjszaka megölte a fiatalkorú Báthory Zorát.
– Zorát? Dehogy öltem meg – húzta meg a vállát, és élvezettel beleharapott a kiflibe, mintha e kegyetlen bűntett nem tartozna rá.
– Akkor mik voltak azok a vérnyomok az ágyában, ha nem ölte meg?
– Á, szóval maga ólálkodott a lakásban az éjjel!
– Uram, ha sértegetni próbál, figyelmeztetem...
– Semmi gond. Csak nem értem, miért nem szólt, hogy be akar jönni. Nyitva hagytuk volna magának az ajtót. Még elgondolni is rossz, ha éppen arra jár egy rendőr, és azt hiszi, hogy maga egy közönséges betörő, amint a zárral babrál!
– Ne beszéljen mellé! A vérnyomok az ágyon!
– Ja, az tényleg Zora vére. A pubertofil plazmatúltengéstől van... Azt hiszem, említette már magának is. Kellemetlen betegség. És az egyik melléktünete, hogy minden nap visszanő a... Szóval estére mindig újra szűzlány lesz belőle. Tulajdonképpen igen élvezetes.
Egészen biztos voltam benne, hogy Zirc hazudik. De mindenekelőtt meg kellett tudnom, hogy hová rejtette a hullát. Már éppen feltettem volna a következő keresztkérdést, amikor valaki hátulról könnyedén megérintette a vállamat.
– Sajnálom, de Zirc nem rejtette sehová a hullámat – mondta Zora, mintha csak a gondolataimban olvasna ismét, miközben leült mellénk. – Így azután a rendőrséget sem kell kihívatnia a pincérrel.
– Zora!
– Na, nem gondolta meg magát? Éjszakára megint szűz leszek... – vigyorgott a kis boszorkány, kihasználva zavarodott hallgatásomat.
– Szendvicset csinálhatnánk belőle – kacsintott rám az elállatiasodott mérnök, és elégedetten kihörpintette a habos kakaó maradékát.
– De hát hova a fenébe tűntek abból a lakásból mind a ketten?!
– Hazamentem – válaszolta Zora egyszerűen. – Néha csak be kell ugranom a munkahelyemre. Zirc meg elkísért. Még soha nem járt arra... Hm. Ami azt illeti, maguk itt meglehetősen fejletlenek és passzívak. Zircen kívül senki sincs ezen a bolygón, aki meglátogatott volna bennünket.
– És ugyan hol van az a „munkahely”?
– A Galaxis túlsó végén. Több, mint hétezer-ötszáz parszekre.
– De hát nem mehettetek ki a lakásból! A terasz felé...
– Mint mondtam, az én bolygóm kissé messze van innen. Transzportációval utazunk, ahhoz meg nem kell ajtó – magyarázta Zora szemtelen kamaszvigyorral. Hazudik? De hát ez lehetetlen...
– És miért paráználkodsz állandóan? Munkaköri kötelességed? – tettem fel az újabb keresztkérdést. Tudtam, hogy a két legveszélyesebb bűnöző ül mellettem, akikkel valaha is találkoztam pályafutásom során.
– Igen. De élvezem is. Az a feladatom, hogy feltérképezzem a maguk szaporodási mechanizmusát, és az ahhoz kapcsolódó kulturális szisztémákat... De egyáltalán nem vagyok veszélyes.
– Ám ha akarja, akár veszélyesnek is tarthat bennünket – kontrázott a férfi. – Rövidesen végleg elmegyünk, mihelyt Zora befejezi a dolgozatát... Én meg vele tartok. Legalább élőben is megismerhetnek valakit közülünk, ha akarnak. Nem mintha az olyan nagy élvezet lenne.
– Ugyan, ugyan... – ingatta a fejét Zora, és vékony kezét a férfi combjára ejtette az asztalról. Rettenetes volt.
– Az Erzsébetvárost meg magára hagyjuk. De aztán jól vigyázzon ám rá! – nevetett fel végül Kálnok Zirc. Magabiztos, istenkáromló nevetése azóta is itt visszhangzik a fülemben.
Szó nélkül hagytam ott őket, azzal a biztos előérzettel, hogy nem szökhetnek meg előlem. Lehet, hogy mégis igazat mond Báthory Zora? Annál rosszabb. Hasemita nemzetünkre kémkedik, s ez az emberi mivoltából kivetkőzött mérnök még segít is neki! De nem. Galaktikus transzportáció, idegen bolygók és pubertofil plazmatúltengés... Ez nem lehet igaz.
Nyomasztóan egyhangú napok következtek. Több száz fényképet készítettem Zoráról és Zircről, valamint gyenge lelkű, eltérített áldozataikról szerte a városban. Óránként szegték meg világi és hasemita törvényeinket egyaránt, szemérmetlen testükkel szennyezve be utcáinkat, parkjainkat és szobraink talapzatát. Éjszakánként a lány lakása előtt kuporogtam egy apró digitális magnóval, hogy megfelelő mennyiségű bizonyítékot szerezzek. Fényképeimért és kazettáimért, attól félek, az elátkozott pornóújságok egy egész vagyont fizetnének.
Báthory Zora és Kálnok Zirc konok ámokfutása minden képzeletet felülmúlt. Az éjszakák voltak a legelviselhetetlenebbek. Elkárhozott sikoltozásuktól szédítő iramban dübörgött a vér az ereimben, szívem aszimmetrikusan lüktetett. Már-már a gutaütéstől féltem, amikor – nem sokkal éjfél után – hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy rajtuk ütök. Apró, napkeleti videokamerával a kezemben hatoltam be a lakásba: úgy gondoltam, ez a felvétel lesz a végső és legfőbb bizonyíték. Ám Báthory Zora szobái, ahonnan másodpercekkel korábban még édes, alvilági akkordok szűrődtek ki, ezúttal is üresek voltak.
Két napja tűntek el. Üres mindkettőjük lakása. Zora szobáiban veszett rendetlenség: pajzán kamaszlányruhák, a falakon pornografikák, körben fallikus szobrok, vibrátorok, óv- és izgatószerek. Ezúttal nem véres a lepedő. Azaz hogy lepedő sincs, valószínűleg magukkal vitték, nehogy bizonyítékként használhassuk a vizsgálat során. Az ablakból fehéren izzó üvegfelületekre látok, s elégedett keserűséggel tölt el a betonoszlopok között bólogató datolya- és kókuszpálmák látványa.
Két napja már, hogy letaglózott a koratavasz kegyetlen lehelete, valamint a lakásban szerteszét hagyott rettenetes nyomok. Esténként, amikor valamelyest megenyhül a hőség, és az erkélyen a hőmérő nem mutat többet harmincnyolc foknál, jegyzeteket készítek – azokról, akik előre megfontolt szándékkal, aljas indokból megszöktek törvényeink elől –, biztos tudatában annak, és mégis kétségek között, hogy miénk ez a város, és mi leszünk itt, örökkön örökké mi leszünk. Feljegyeztem a szökevények több mint nyugtalanító, mindannyiunkra nézve veszélyes történetét, mert meggyőződésem, hogy vissza kell hozatnunk őket, akár a világ túlsó végéről is.

Köszönjük a szerzőnek, hogy hozzájárult a novella Fiction Kult-on való közléséhez.

(Eredeti megjelenés: Trenka Csaba Gábor: Galaktikus Pornográfia, Filium Kiadó, Budapest, 2002.)