Fiction Kult

Trenka Csaba Gábor a kortárs magyar irodalom egyik alig ismert, mégis egyedi alakja. Eddig három megjelent kötete (Egyenlítői Magyar Afrika [1991, 2010], Szaurusztánc [1994], Galaktikus Pornográfia [2002]) különös hangvételű írásokat tartalmaz. Szerelem, erotika, zene, fények, benyomások, érzések – Trenka műveit olvasva az ember egy furcsa és félelmetesen ismeretlen, egyszersmind félelmetesen magával ragadó világban találja magát. Írásai misztikummal teliek, a szerző olykor-olykor nem átall majdhogynem teljesen elrugaszkodni a valóságtól, hogy megmutassa, milyen is a világ valójában. Egyenlítői Magyar Afrika című regényének háttere például egy alternatív történelem, novellái pedig egy félig futurisztikus, félig ódon, csöppet keleties, csöppet nyugatias, ismerős-ismeretlen Budapesten játszódnak. Szereplői mind sodródó figurák, akiket magával ragadott egy furcsa és különös jelenség: az élet.
Ezt az interjút kedvcsinálónak és hiánypótlónak szánjuk – mindazonáltal reméljük, tanulságos lehet a mai ká-európai új évezred emberei számára.


– Mondanál pár szót magadról? Mivel foglalkozol?
– Van egy haverom, egyszer valami barátjával mélyen éjfél után lementek a konyhába borért, és a félhomályban volt valaki. Felgyújtották a villanyt. A fény rajtakapta a srác húgát a nagy, viaszosvászonnal takart asztalnál, bödönök és lekváros üvegek között, lisztes szájjal, zseléktől csöpögő ujjal, mozdulatlanná meredve. Akkor volt tíz és fél éves. Hát te mit csinálsz?, kérdezték tőle. Érzéseket keresek, mondta a kiscsaj. Végigkóstolta az összes kaját, konzervet, félkész dolgot és alapanyagot, amit konyhában és a spájzban talált, beleértve azt is, ami már rég megromlott és megkövesedett.
Aztán ezt elmesélték nekem, és azóta tudom, hogy mit csinálok. Érzéseket keresek. Embereket gyűjtök. Ufókat. Feelingeket. Nézem az arcokat, hogy ki mit csinál, és hogyan.
De ami az adattárakban rögzíthető tényeket illeti: eredetileg magyar-töri tanár lennék, csak irdatlan régen nem tanítok már, kivéve ötletszerűen a tizenfelsős ismerősöket. Ja, és forgatókönyveket írok a Barátok közt-nek, ami szakmailag elég érdekes ügy (párbeszéd-technika, ugye), és megvan belőle az alapjövedelem.

– Mennyire tartod magad sci-fi kedvelőnek, ill. sci-fi szerzőnek?
– Lehet, hogy ez itt nem lesz túl népszerű, de… semennyire. Drámák érdekelnek, és feelingek, mint mondtam. Minden egyes ember ablak egy másik világmindenségre, rémeket látsz, ha benézel. Na, ez érdekel, az élet teljessége. Ha gépeket próbálsz leírni, technicizált világokat, és hogy legyen valami történet is, kitalálunk hozzá valami műanyagszerelmet vagy krimit – akkor meghaltál. Abból nem írás lesz, hanem csak olyan izé.
Addig hozzá se kezdek semmihez, míg nincs előttem a dráma, míg nincsenek meg az emberek, akikről írni fogok. Csak utána jöhet a környezet. Egy rövid novellához is (hát még regényhez) aprólékosan ki kell találni az egész dimenziót, a szereplők egész világát, még azt is, ami utalásszinten se fog szerepelni a kész szövegben. Mert az olvasó érezni fogja ezt a teljességet, ettől lesz hidegrázásos a dolog, ha jól csináltad.
És végül, és összességében (ha jól csináltad), ez egy komplex feelinget, egy életérzést fog közvetíteni. Az, aki olvas, ettől fog kifeküdni. Azt hiszi, a történet érdekli, és/vagy az elképzelt, jövőbeli városok, díszletek – de igazából nem. Igazából az egész kell neki, mindenestől.
Tudod, amikor ír az ember, reflektor van a kezében, amivel rávilágít a neki fontos dolgokra, megmutatva, láthatóvá téve mások számára. Mintha zseblámpával mennél a pincében. Mintha sötét városrészben autóznál éjszaka, és az autó reflektora ki-kihasít dolgokat a láthatatlanból, a sötétségből. Minden mondattal, amit leírsz, kihasítasz valamit a végtelen, egyetemes éjszakából, és láthatóvá teszed... Aki olvas, az csak annyit lát belőle, amit te kivilágítottál neki. Az ő szemszögéből az az egész világegyetem.
Hm… Időnként nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valahol, egy másik dimenzióban van egy világ, amiben valamiféle lények időnként élő szerepjátékoznak, komplett környezetet képzelve a játék köré. És mi vagyunk azok az elképzelt karakterek, és zenéink az ő elképzelt zenéik, és városaink az ő elképzelt városaik, és a ködszag az orrunkban az ő ködszaguk.
És amit most érzel, azok az ő érzéseik.
Hát kb. így vagyok én SF szerző.

– Vannak kedvenc íróid, könyveid?
– Hogyne. Zsoldos Péter. Asimov (de csak az eredeti Alapítvány-trilógia (asszem, ennek hatására lettem töritanár), a többi írása nem fogott meg különösebben). Orson Scott Card. Simack. Arthur C. Clarke, és mindenekfelett Vonnegut. Egyik se igazán sci-fi (talán csak Clarke). Pontosabban: a jó sci-fi ezer szállal gyökerezik a mi saját világunkban, és az élet teljességével foglalkozik.
Ezeket nagyon szeretem, de egyébként máshonnan jöttem, valahonnan a szürrealizmus felől. Márquez, Bulgakov és a már említett Vonnegut, nekem ők jelentik az alapot. Meg persze nagyon sokan mások is. (Van egy blogom, ott kiraktam egy posztba a százvalahány regényfélét, amit mindenkinek ajánlok figyelmébe)

– A hazai cyberpunk egyik képviselőjének tartanak, de olvastam olyat is, hogy az un. X generáció (a '60-as években születettek, a 70-es 80-as évek fiatal lázadói) kiemelkedő tagja vagy. Mit gondolsz minderről?
– Nem érzem magam kiemelkedőnek, vagy különösebben különlegesnek. (Akik ismernek, ilyenkor röhögni szoktak. Szóval lehet, hogy mégis. Namindegy.) A cyberpunkot ilyen netes recenziókban láttam először velem kapcsolatban, nekem magamnak soha eszembe se jutott… de miden bizonnyal igazatok van, egy rakás dolgom ezt a világérzést rajzolja ki, ha jól belegondolok. A Galaktikus Pornográfia legtöbb novellája is, meg a Szaurusztánc némelyik fejezete.
Lázadni meg… hát nézd: aki kamaszkorában nem csókolódzik a sötétséggel, az vagy reménytelenül felszínes, vagy nettó hülye. Én soha nem voltam tudatos lázadó. Nincs mögöttem ideológia. Egyszerűen csak utálom és kiröhögöm a hülyeséget. Vagy azzal állok rajta bosszút, hogy nem veszek róla tudomást. Hihi. Mondjuk, a régi, Kádár-kori ostobaságot könnyebben lehetett utálni, töményebb volt és rendszerszerűbb. Némileg veszélyesebb is volt hülyét csinálni belőle, egyszóval izgalmassss. A mai hülyeség sokkal diffúzabb, mozaikosabb. Jobbára igazi veszélye sincsen.
… Hm. De azért van. Csak nem úgy. Mert persze utálni azért lehet rendesen. Úgy általában a társadalmi szabályokat. Az előírásokat, hogy mi az, ami fúúúújcsúnyadolog, meg ami egyenesen tilos. Hát még a végén jól éreznéd magad, neadjisten boldog lennél. Az általában csúnya dolog, ha boldog vagy, és elvisznek pszichológushoz… Majd ők megmondják, majd a társadalom megmondja, hogyan legyél boldog. Máshogy tilos. Bebiflázod a hülyeségeiket, erre megdicsérnek, adnak ötöst, később fizetésemelést, tessék, ettől lehetsz. Esetleg még valakivel is lehetsz, de majd ők megmondják, hogy kivel… Naaa, azzal ott például nem. Túl öreg/fiatal/azonosnemű/másszínű stb. Szó se lehet. Valaki mással érezd magad jól, légy szíves. Ha már mindenáron jól akarod érezni magad, te deviáns kis malac. Ne merészeld.
A legmélyebb indulat, amivel dolgozom, talán ez a dac. A csakazértis/csakazértse mélységesen antiszociális szépsége, meg az értelem és atavisztikus ösztönök jingjang-ja. Végül is ettől olyan a világ körülöttünk, amilyen, és ebből lesz a jövőnk is, bármilyen is lesz. Mert, ne felejtsük el, hogy az elképzelt jövőnk (mindenféle SF alapvető közege), az most van. Most íródik a fejünkben (nem kétszáz év múlva), azaz a most-ról szól, hiába játszódik a jövőben, vagy valamiféle alternatív világban.
… Ömmm… hát ennyit a lázadásról.
Ja, a hogyanlehetszboldog című bekezdés vsz már a következő regényhez tartozik. Majd még mesélek róla.

– Mi ösztönözött, hogy megírd a Galaktikus Pornográfia novelláit, és hogyan jellemeznéd te ezeket az írásokat?
– Hát… mindaz, amiről eddig beszéltem. Plusz még az is, hogy itt ká-Európában kétségbeejtően sivár az épített környezet. Nézz meg egy görög falut, vagy pláne jemenit mondjuk, és hasonlítsd össze Tótkomlóssal. Vagy ahogy Budapestet óvják a felhőkarcolóktól, meg úgy általában a fantáziától. Más környezetben kicsit máshogy élnek, kicsit másmilyenek lesznek az emberek. A tengerek és/vagy sivatagok, azaz a végtelen partján élő népek pl. sokkal nyugodtabbak és magabiztosabbak, mint mi, itt a szárazföld közepén, ahol állandóan egymás szájába lóg a könyökünk, és megfojt bennünket a kontinentális klausztrofóbia.
Szóval én egyszerűen csak le akartam jegyezni egy rakás arcot, akikkel valaha találkoztam, akikbe szerelmes voltam/vagyok, és távlatokat rajzolni köréjük, próbálván átadni a feelinget, amit magukkal sodornak, mint éjszakai manók a csillagköpenyt.
Namármost, hogy kikbe vagyok szerelmes – hát persze, mindenféle fura csodabogarakba, elképesztő kiscsajokba, őrült kölkökbe, meg az egész késő-huszadik századba, és a harmadik évezredbe. A zűrzavarba, a kortalan metropoliszokba, az áttekinthetetlen világmindenségbe, a földtani és régészeti rétegekbe, amik titokzatos módon hasonlítanak egymásra… Szóval nagyjából ezeket akartam érzékeltetni. Ezt a lázat, ezt a lüktetést, meg a hirtelen hatalmas kisimulásokat. Nemtom, mennyire érthető ez így.
Nemrég befejeztem egy új regényt, az Érinthetetlenek címűt (aki Trenkát akar, az örülni fog neki, de nem SF) … na, annak a bevezetőjében van ez:
„Azt akarom, hogy halljátok azokat a monoton, érzéki alkonyzenéket, amelyek ott lüktetnek a világ sikátoraiban, meg a fejetekben, minden mozdulatotokban. Tudom, hogy erre a ritmusra káromkodtok, szeretkeztek, féltek és imádkoztok. Azt akarom, hogy lássátok saját magatokat, és körülötte a világot. Azt akarom, hogy szétfeszítsen benneteket az engesztelhetetlen nyugtalanság – hogy kielégüljetek és kiürüljetek és szétessetek és belehaljatok, újra és újra, egészen addig, míg nem marad más, csak a kielégületlenség.”
Ennyi.

– Beszéljünk kicsit az Egyenlítői Magyar Afrikáról. Honnan jött az ötlet, hogy írj egy idehaza alig ismert tematika (alternatív történelem) szerint egy regényt, ami emellett elég éles szeműen és nyíltan tárja fel a rendszerváltás előtti évtizedek (és a rendszerváltás folyamatának) a jellemzőit?
– Hogy őszinte legyek, fogalmam se volt, hogy idehaza ismeretlen ez a tematika (és arról se, hogy máshol ismert).
1959. legvégén születtem, tehát a regény főszereplője valamiféle alterego, az én évfolyamom megszemélyesítője. Nyilvánvaló volt mindig is, és főleg az lett, amikor bekövetkezett a rendszerváltás, hogy ezt valamikor meg kell írnom. (Ha már egyszer nekem az a lövésem, hogy írni kell.) (Ez a rendszerváltásosdi egyébként nem volt olyan magától értetődő ügy, mint ahogy utólag látszik. 1982-3 táján már elég sokan láttuk, hogy a nagy világregattát a Szovjetunió elvesztette. Arra számítottunk legnagyobb valószínűséggel, hogy 10 éven belül kirobbantanak egy totális atomháborút a sarokba szorított patkány elve alapján. Ehhez képest nekünk, akik úgy nőttünk fel, hogy a birodalomnak sosem lesz vége, valóságos, igaz erősen megkésett ajándék volt a rendszerváltás. Két meghatározó élményünk van tehát: a (szovjet) birodalom és provinciáinak mozdíthatatlan világa, valamint a rendszerváltás eufóriája.)
Másrészt mindig imádtam a gyarmati Afrikát, a kortalan, miazmás kikötővárosokat (bár amikor az EMÁ-t írtam, még nem jártam ott; azóta már igen). Mindig szerettem volna csinálni valami olyan történetet, ami ebben a világban játszódik. Valami olyat, mint pl. Marguerite Dures-tól a Szerető, ami 1929-ben játszódik Saigonban, és a 20. század egyik legszebb és legperverzebb regénye. Csakhogy ha ezt valóságos térben akarom megtenni, akkor törvényszerűen zsákutcába jutok (mint annyi botcsinálta szerző, aki olyasmiről akar írni, amit nem ismer személyesen és kimerítően). Ha viszont egy nemlétező történelem nemlétező afrikai városában gondolkodom, akkor azt aprólékosan berendezhetem én magam, vagyis nem lehet azzal gond, hogy nem ismerem.
Plusz valamikor a 70-es években a gimiben azzal szórakoztunk, hogy a vezércikkekben kicseréltük a kommunista hívószavakat (párt- és intézményneveket, ideológiai megnevezéseket) fasisztára, vagy éppen doktriner keresztényre, és röhögtünk, hogy a szöveg értelme (értelmetlensége) ettől mit se változik. A diktatúrák, az egyetlen üdvözítő világnézetek csak az ornamentikában különböznek egymástól, lényegében azonban ugyanolyanok.
Hát ezekből a vonulatokból lett az EMA. De ne gondoljátok, hogy ezen én centivel a kezemben töprengtem évekig. Dehogy. Csak utólag látom, hogy mi miből származik. Valójában az EMA azzal kezdődött, hogy egy párás korahajnalon partra szálltunk Krétán, Iraklionban. A polgárságot elvitték a buszok, mi meg magunkra maradtunk a fények peremén. Elindultunk a hátizsákjainkkal a tengerparton a hajnalban, néma és mozdulatlan sikátorok torkolatát kerülgetve. Onnan nézve Iraklion magas és romos mediterrán gyarmatvárosnak látszott, ahol évezredekben mérik az időt. Inkább volt afrikai, mint görög. Pont, amilyen nekem kell… Aztán volt ott egy leszakadt kocsma a parton, az is zárva. Estére nyilván kinyitják majd, ouzót isznak, faszénen sült húst esznek, és a gazdasági fellendülést várják, mint nemzedékek óta mindig. Ezt néztem, a gyarmati fővárost a világvégén, meg a vendéglőt, és öt perc múlva kész volt a regény. Itthon már csak le kellett írni.

– Idehaza a könyveid szinte felszívódtak, alig lehet rájuk bukkanni könyvtárak raktáraiban és eldugott antikváriumokban – holott aki olvasta valamelyik írásod, legyen sci-fi- vagy átlag irodalomkedvelő, elismerően beszél róluk. Mi a véleményed erről? Esetleg az emberek nem tudják befogadni amiről és ahogyan írsz?
– Óóóó, nem. Megvan ezeknek a maga közönsége, csak a magyar könyvkiadás- és terjesztés világában elég nehéz eljuttatni a könyvet a lehetséges közönségéhez. De pl. az Egyenlítői Magyar Afrika annak idején azért csak elfogyott 6500 példányban. Az irodalomban igen jónak számít.
Viszont nagyon nem tesz jót ezeknek az írásoknak, hogy én mindig is kívülálló voltam, írásban is, meg minden másban. Idegesített az „irodalmi élet” gyakorlata, úgyhogy inkább nem vettem részt benne. Lehet, hogy hiba volt… de asszem, nem sajnálom. Annyira azért nem érdekel. És végül hozzátartozik a képhez, hogy menedzselésben kifejezetten béna vagyok.
Igazából egy irodalmi ügynökre lenne szükségem, csak Magyarországon olyan nincs. Túl kicsi az olvasópiac, nem tudja eltartani.

– Honnan jött az az érdekes szemlélet, amit szinte minden írásod magán visel? Itt a kelet, az arab kultúra és a kicsit misztikus légkör jelenlétére gondolok. Nem minden nap olvas ilyet az ember.
– A misztikumra szerintem már válaszoltam tulajdonképp, benne van az eddigi válaszokban. Nem kell itt direkt misztikusnak lenni, elég, ha figyelünk. Gondolj csak arra, hogy hogyan találtál rá a barátnődre/barátodra, és annak mennyi volt a valószínűsége. Meg hogy milyen fazonokkal, milyen csodabogarakkal találkoztál eddigi életedben. Na, én pont ezeket mesélem. Az arab kelet meg először is ott jön képbe, hogy ezerszer jobb a dizájnja, mint Európának. Az egyetlen igazán említésre méltó európai stílus, a gótika egy-az-egyben másolata (némileg lebutítva) az arab kelet művészetének. De ha meg kell ideologizálnom (amitől egyébként ösztönösen irtózom), akkor azt kell mondanom, hogy a kelet gondolkodása sokkal közelebb áll az emberi világ megértéséhez, mint a nyugat. A hinduizmus fatalizmusa, vagy az iszlám, ahogy kikiabálja a semmibe a félelmet, amit attól érzünk (már aki képes megérezi), hogy irdatlanul egyedül vagyunk ennek a végtelen, csillagsötét világmindenségnek a mélyén. Ezzel szemben Európa fantáziátlan és racionális, racionális még a misztikája is. OK, hogy itt tudnak gépeket kitalálni és csinálni, technikát fejleszteni, csak éppen a világ paradoxonokból csomózott szövetét nem érti senki. A kettő ötvözete valószínűleg nem lenne sikeresebb, mint Európa és a Kelet külön-külön, de lényegesen izgalmasabb lenne, az biztos.

– Zene és szöveg. Minden írásodnál együtt jár a kettő, mindig fontos szerepet tulajdonítasz ennek?
– Ha lenne tehetségem hozzá, inkább zenélnék, mint írnék. Az írás tulajdonképpen és alapvetően alkalmatlan… hát pont ezeknek: az érzéseknek, feelingeknek, drámáknak, személyiségeknek, életérzéseknek, a világ komplexitásának a kifejezésére. Mintha utcakövekből akarnál kirakni egy brüsszeli csipkét. Mindenféle testcselek kellenek hozzá, hogy azért mégis. Sokszor egészen más szavakat, fogalomcsoportokat kell használnod, mint amit a tárgy feltételez, ahhoz, hogy végeredményben mégis az jöjjön ki, amit szeretnél. Mondok egy példát: ha leírod, hogy Kati baromi szép csaj, sötétszőke, félhosszú haja van, és sokat nevet, meg a melle olyan, mint egy érett narancs… hát ettől senki nem fog beleszeretni. Csak elképzel egy szép csajt. De ha azt írod, hogy „… de Villányiék elsősorban nem ezért szerették (xy-t, mindegy), hanem mert volt egy szűk tizennégyes nővére. Kezét se fogod még, nevét se tudod még. A lyukakat Pálosi Laci fúrta a fürdőszobaajtóba, onnan lesték, ahogy a Kati meztelenül, terpeszben ül a fürdőkád szélén, és a nyelve hegyét kidugva, piros rúzzsal szívecskét rajzol a saját muffja köré. Sűrű idő volt, lázas és lüktető.” Nem írtam le a lányt, de az események, amit hozzá társítottam, mindennél látványosabban kirajzolják. Ebbe már bele lehet szeretni. Márpedig ez a cél. Az olvasónak nem azt kell tudnia, hogy te beleszerettél a szereplődbe, hanem azt kell elérni, hogy ő szeressen bele, mégpedig azzal a szerelemmel, amit te elképzeltél számára.
Na, a zene ezt alapból tudja. Nem kellenek hozzá cselek. És ha azt mondjuk, hogy a filmek hatásának legalább 50%-a a zene (ha jól csináltad), akkor miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni az irodalommal is? Véletlenül jöttem rá még gyerekkoromban, hogy ha megfelelő zenét hallgatok az adott könyvhöz, nagyságrenddel megnő a szöveg hatása. Aztán kipróbáltam a barátaimon, és ritka kivétellel működött. Azóta mindig megadom, hogy szerintem mit érdemes hallgatni a szöveghez.
Végül is minden művészet, zene, irodalom, film, stb., alapvetően kábítószer. Arra szolgál, hogy stimuláljuk a civilizációs térben védtelenné vált érzékeinket. Pont úgy narkózunk vele, mint a borral, fűvel, LSD-vel. Minden eszköz megengedett, sőt kötelező, amivel növelni lehet a hatást. És leginkább zenével lehet.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Milyen írásokon dolgozol?
– Egyelőre azt szeretném elérni, hogy valamelyik kiadó ráharapjon végre az Érinthetetlenekre, amit nemrég fejeztem be. Szeged, 1975., azt hinnéd, maga a sötétség. De nem, a sötétség mélye teli van fénnyel. Gyönyörű szörnyek bóklásznak ebben az experimentális fényben a tizenközépből, perverz játékokat űznek, figyelnek, élni próbálnak, vagy legalább meghalni, pont úgy, ahogy te, és mégis másképp. Zergényi Edit súlyosan betépve szétdobolja a nyolcadikos évnyitót. Káldor Frici a második emeleti ablakpárkányról, kívülről kopog be bioszra. Rinó, akinek olyan a pillantása, mint Dali égő zsiráfjai, örökre megsebzi azt, akire ránéz. Villányi Peti (a legszebb lány a fiúk közül) hiába hívja a Sátánt, nem jön érte senki, egyedül marad mindörökre. Erki Zsuzsa centire tudja, hogy ő nem kell senkinek, következésképpen csinálhat bármit édes felelőtlenséggel, úgyis mindegy, bekaphatjátok, sallala. És így tovább… Hááát, így innen nézve, 2009-ből, SF ez is a maga módján. :)
Van aztán a Place Rimbaud, ami lényegében kész, és ez tényleg SF. (Nem tudtok neki egy ütős kiadót?). Ez egy elég kurta regény, napjainkban játszódik, de egy alter történelemben, amely Napóleon környékén ágazott le a valós történelemről, s amely ebből következően a mi anglomán világunkkal szemben frankofón. A lebutított francia a világnyelv, másmilyenek a nagyhatalmak, más az egész történelem – és mégis ugyanolyan, mint a miénk. Mindez persze csak háttér, ahogy azt az EMA-ban csináltam. Maga a történet egy félig iszlám, félig európai Magyarországon, valamint Djibutiban és az indiai Goában játszódik. Van ennek egy társregénye, igazából együtt működik a kettő, de ezt az utóbbit, „Jamais de la vie” címmel, ezt még meg kell írnom. Titkosszolgálatok lesznek benne, egy kissé béna afrikai puccs, nagyjából a mai Csád területén, továbbá egy irodalmi nyomozás Arthur Rimbaud, és legjobb haverja, egy magyar származású, verselgető exlégiós, bizonyos Alexander Petrovics után, és persze ezek szorosan összefüggnek.
És végül a Virginpunk. (Címekben úgy látszik, szorgalmasabb vagyok, mint magában a melóban.) Ez még elég alaktalan, de ez izgat legjobban. Mai Budapest, az biztos, meg egy bájosan őrült kamaszlány (vagy több), és lázas, és sűrű. Éjszakai, és vörös és hajnalmocskos, és nagyon anime-szerű… De ezek csak ilyen érzetek. Sokkal többet még és sem tudok. Hallgassatok Infected Mushroom-ot (mondjuk, a Suliman-t), meg Chase and Statust (a Running című tételüket) … na olyan lesz.

– Köszönjük az interjút, és szurkolunk a regényekhez!
– Nagyon szívesen máskor is. És kösz a drukkolást!


További érdekességeket, regényrészleteket, önvallomást a szerző honlapján találhat az érdeklődő. Vigyázz, lehet, hogy fájni fog!

A szerző művei a Könyvtárban.