Fiction Kult

Amikor az ember először kezébe veszi Murakami Haruki 2002-es, a Kafka a tengerparton című regényét, hirtelen nem tudja hova tenni. Kafka? Japán szerzőtől? Franz Kafka irodalmi díjas regény? És akkor még bele se lapoztunk a közel 700 oldalas műbe.
Mondjuk, hogy ez egy mágikus realista regény. Mondjuk. A cselekmény két szálon fut, melyek sosem érnek össze, de hatással vannak egymásra. Tamura Kafka tizenöt éves, a „legerősebb tizenöt éves”, ahogy Varjú, ez a furcsa, Tamura tudatalattijában élő fiú nevezi őt. Súlyos átkot örököl apjától, oidipuszi átkot: meg fogja ölni apját, és hálni fog az anyjával, mint a régi mítoszban a thébai király. A fiú, hogy elmeneküljön az átok beteljesülte elől, megszökik otthonról és délnek indul, Sikokuba. Útja végül a Takamacu nevű kisvárosba vezet, ahol az egyik magánkönyvtárban lel menedéket. Azonban a sors nem hagyja nyugodni: a hely egy majd harminc éves esemény terhét őrzi. Tamura hamarosan szembesül ezzel: az igazgatónő, Szaeki asszony réges-régen írt egy dalt, Kafka a tengerparton címmel, és ez a dal és a hozzá kapcsolódó festmény rejtélyes módon fonódik össze az ifjú végzetével, és egy régi szerelem tragédiájával.
A másik szál katonai jelentésekkel indít: a második világháború idején egy furcsa jelenség miatt egy kisfiú „elveszti az eszét” és árnyéka felét. Nem tud megtanulni írni és olvasni, bonyolult absztrakciókra és gondolatokra nem képes. A jelenben ez a fiú már idős öregember. Nakata nem tud beilleszkedni a „normálisak” közé, egy különleges képessége azonban segíti az életben. Nakata ugyanis ért a macskák nyelvén, így ő az, aki az elkóborolt macskák nyomába ered. Azonban egy eltűnt kiscica keresése közben olyan dolgok történnek vele, amire nem hogy ő, de valószínűleg senki nem tudna magyarázatot adni. Nakatának emiatt az ügy miatt meghökkentő körülmények közt kell elhagynia a várost, és valamilyen furcsa késztetéstől hajtva, mindenféle kalandon át eljutnia Takamacuba.
Már maga az alaptörténet sem egyszerű, de Murakami mintha kötelességének érezné, az események olyan módon alakulnak, hogy arra lassan képtelenek leszünk mi, olvasók, értelmes magyarázatot találni. De ez a szerzőt csöppet sem zavarja. Az emberi életről elmondott igazságok és tanulságok mellett a legfurcsább alakok vonulnak fel. És talán éppen ezért nem válik vontatottá és lassúvá a regény. Ezt nem úgy kell érteni, hogy tele van akcióval: egyszerűen olyan sok értelmezhetetlen és néhol a józan észt meghazudtoló dolog történik, hogy az ember agya akaratlanul is könyörög a folytatás után. Arra viszont felhívnám mindenkinek a figyelmét, hogy Murakami egyáltalán nem mondja meg, mi miért van. Pár dolgot megmagyaráz, de sok furcsaság megválaszolatlanul marad. De azt is mondhatnánk, hogy ilyen az élet, nem kapunk mindig mindenre választ, ahogy Tamura sem kap. Az író van olyan bátor, hogy ezt meglépje, és ebben rejlik talán a könyv legnagyobb furcsasága.
Mindezek mellett már csak azért is érdemes elolvasni a Kafka a tengerpartont, mert rengeteg oldalról bemutatja a kortárs Japán világát. Modern és tradicionális, ismerős és ismeretlen. Ha csak egy kis időre is, de bepillantást nyerhetünk egy egészen másfajta szemléletbe. Azonban Murakami egyáltalán nem enged a kísértésnek, hogy csak erre építse fel a regényét. Kulturális utalások egész sora bukkan fel, Beethoventől Szophoklészen át Franz Kafkáig, és olyan témák kerülnek elő, mint szeretet, szexualitás, szerelem, sorsszerűség, fájdalom, a múlttal való elszámolás, a hibák beismerése, bölcsesség, „normálisok és nem-normálisok” viszonya, és a könyv legmélyén az önismeret és önmagunk elfogadása. Együtt sodródunk Tamurával a felnőtté válás felé, és mindeközben fontos dolgokat tudunk meg a világról és saját énünkről is.
Egy biztos: a regény sokkalta bonyolultabb, mint hogy bármilyen ismertetőből leszűrhető lenne, mi is valójában. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy még a könyv elolvasása után sem lehet pontosan megmondani, mi is ez a könyv igazából.