Fiction Kult

Azt talán túlzás volna állítani, hogy álmatlanul forgolódva vártam Gibson legújabb könyvének hazai megjelenésére, de mindenképpen kíváncsi voltam. Sajnos az író munkásságát nyomon követve érezhető, tapasztalható volt már az előző regényei révén is egyfajta tendencia, amellyel egyre jobban eltávolodott az általa megteremtett klasszikus cyberpunk műfajától, mind inkább a közeljövőhöz és a jelenhez közelítve a történetek idősíkjait. Ha ez csak amolyan kitérő volna, nem is fanyalognék, azonban félő, hogy az utóbbi évek során az egyik kedvenc szerzőmmé előlépett Gibson tudatosan állt át erre az irányvonalra, és ez nekem nem tetszik. Azt persze tudni lehetett, hogy a Sprawl-trilógia regényeinek (Neurománc és folytatásai) sikerét nehéz lesz felülmúlni, viszont az valamennyire csalódást keltő, hogy ő erre nem is törekedett, hanem inkább elfordult, és új utakat keresett. Már a Híd-trilógia sem tartozott az igazán cyberpunk köntösbe bújtatott művek közé, legújabb két regénye gyakorlatilag napjainkban játszódik, ami alapvetően határok közé szorítja a történetet. Hiányzik belőlük az a sötét és nyomasztó hangulatú világ, amely már az Izzó Krómban is elénk tárult. Ilyen előzmények tudatában kellő óvatossággal és természetesen egy jó adag bizalmatlansággal kezdtem bele az olvasásba.
Azt már az elején le kell szögezni, hogy az Árnyvilág nem jó könyv, de az utolsó pillanatokig küzd annak érdekében, hogy mi mégis ezt gondoljuk róla. Ezt akár elkönyvelhetnénk erényként is, de ismerve az író korábbi regényeit, hiba volna ebbe a csapdába esni. Amilyen jól felépített történettel rendelkezett a Neurománc, Gibson mostani regényéből ez gyakorlatilag hiányzik. Érezni, hogy ott van benne valahol a jó ötlet, de sajnos meg is marad ezen a szinten, mert az író – furán hat ezt leírni – nem tud vele mit kezdeni. Nem akar igazán összeállni, szétesik, elfolyik, és nekünk olvasóknak úgy tűnik, mintha valami hiányozna az egészből. A három szálon futó cselekmény is ezt az érzést fokozza, sőt, olykor az is felmerült bennem, hogy az egyik teljességgel felesleges.
A történet mellett sajnos ezúttal a fontosabb szereplők kidolgozása sem sikerült igazán jól. Nincsenek felépítve, nincsen egyéniségük, és hiányoznak belőlük azok a hétköznapi apróságok, amelyek élővé varázsolhatnák őket. Persze nem lehet minden főhős egy Molly Millions, de aki korábban már olvasta Gibson valamelyik regényét, abban felmerül a hiányérzet. Talán a leginkább főszereplőnek beállított Hollis Henry karakterében található egy-két olyan motívum, ami szerethetővé teszi őt, de még ezzel együtt sem hagy mély nyomot az olvasóban. Viszont csak most szúrt szemet egy jelenség, amely végigkíséri Gibson meglehetősen sok regényét: egy Bobby nevű karakter. Eddig valahogy mindig elsiklottam felette, olyan természetesnek tűnt, pedig inkább furcsa, hogy miért tűnik fel majdnem minden könyvében egy Bobby nevű szereplő, mintha ez afféle védjegy lenne. Ám amíg az Izzó Króm Bobby Quine-ja, vagy a Számláló nullára Bobby Newmarkja jól működő karakter, addig az Árnyvilágban felbukkanó Bobby Chombo szürke, jellegtelen, feledhető alak, mintha csak kényszerűségből került volna bele a regénybe. Ahogy az összes többi mellékszereplő. Nincs igazi funkciójuk, töltelékek, és ez egy olyan írótól, mint Gibson, nehezen elfogadható.
A történet mozgatórugója egy konténer, amely rejtélyes módon vándorol, és a tartalmáról csak nagyon kevesen tudnak. Az egykori zenészből lett újságíró, Hollis Henry, az új munkaadója, egy induló magazin – amely azzal a feladattal bízza meg, hogy írjon cikket a virtuális valóság és a műholdas helymeghatározás elegyéből létrejött új művészeti irányzatról – révén keveredik bele a bonyodalmakba. Eközben, valahol máshol, egy ifjú, KGB-s ügynököknek kijáró kiképzést kapott kubai-kínai illegális bevándorló, aki nem mellesleg mélyen elmerült az afro-karibi eredetű santería vallás gyakorlásában is, bizonyos időközönként iPodokat kézbesít egy furcsa öregembernek. Ezekhez társul a gyakorlatilag érdektelen harmadik vonal, amelyben valami rejtélyes ügynök és az általa fogva tartott segítője próbál a fiatal bevándorló nyomára bukkanni. És ezzel ennek a lényege ki is merül, mert a cselekmények alakulásában nincs szerepe, és valóban azt az érzést kelti, hogy Gibson csak azért írta ezt bele, hogy kitöltse a helyet. A regény kétharmadát követően a két fő szálat vezeti össze Gibson nagy kínlódások közepette, hogy valami nevetségesen gyenge befejezésben domborodjon ki az egész, és az olvasóban felmerül a kérdés: Ennyi? És az igazán szomorú az, hogy igen. Ennyi, ez a regény ennyit tud. Nagy kár érte.
Szerencsére a leíró részek minőségén Gibson nem tudott rontani. Jellegzetes metaforikus stílusa, a számtalan jelzős szerkezet, és a részletekben gazdag leírások azért segítenek abban, hogy az olvasó átverekedje magát az olykor egészen rövid jelenetekre bontott történeten. Nekem ez a tagolás is azt tükrözte, hogy mennyire darabos a regény, és nem akar egy jól összegyúrt egésszé összeállni. Mindenesetre Gibson itt-ott azért megcsillogtatja tudása legjavát, de sajnos önmagában ez kevés.
Összességében, ahogy ezt már korábban említettem, az Árnyvilág nem jó regény. Nem igazán érdekes, és inkább azért olvassa csak végig az ember, mert egyszerűen kíváncsi arra, hogy a vége felé jobb lesz-e, de nem. Nem lesz jobb. Minél inkább napjainkba helyezi át a csúcstechnológiával felszerelt történeteit Gibson, annál nehezebben tudja átadni az azokban rejlő lehetőségeket, annál kevésbé találja e történetek helyét. Érzésem szerint kár volt ennyire eltávolodnia a klasszikus cyberpunktól, mert abban volt igazán elemében, ennek megfelelően én bízom benne, hogy előbb-utóbb visszatalál a helyes útra, és lesz még alkalmunk a Neurománchoz hasonló remekműveket olvasni. Mindazonáltal nem akarom elvenni senki kedvét az új regénytől, mert elképzelhető, hogy valaki éppen ebben fogja megtalálni Gibson zsenialitását.
Bár nem hinném.