Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (6)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – III. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2009.08.19. 11:57

A férfi egy hatalmas, fának látszó íróasztal mögött ült, szinte teljesen belesüllyedt a fekete bőrfoteljébe, és a vele szemben álló alakot méregette. A nő magas volt és testhez simuló fekete overallt viselt, amely ugyan kiemelte vékony testalkatát, mégis láttatni engedte, hogy a törékenynek tűnő karokban és lábakban huzalozott izmok dolgoznak. Formás mellei feszesen domborodtak a ruha alatt, és unott ritmusban emelkedtek és süllyedtek, ahogy nyugodtan lélegzett. Hosszú szárú, térd fölött érő csizmát viselt, amelynek hegyes orrán aranyszínű vasalás díszlett, egy pillanatnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy ölni lehet vele. A nő arca hosszúkás volt és sápadt, kék tincsekkel tarkított fekete Kleopátra-frizurát viselt, amely jól illett a szemeit helyettesítő fekete kiberlencsékhez. Bár jól látszottak rajta a beültetések, mégis volt a megjelenésében valami vonzó; valami veszélyesen vonzó, állapította meg a férfi.
Benyúlt az íróasztala legfelső fiókjába, és elővett egy papírba csomagolt szivart. Szertartásosan lehántotta róla a csomagolást, felemelte, és úgy nézegette, mintha a világ hetedik csodáját tartaná az ujjai között, aztán kinyújtotta a kezét, hogy elérje a guillotine-t utánzó vágóeszközt, amellyel lemetszette a szivar végét. A csonk úgy hullott az asztalra, mint egy levágott fej. A szivart az orrához tartotta, és elhúzta alatta, miközben mélyeket szippantott, élvezve a szintetikusan előállított műdohány szokatlanul kellemes illatát. Benyúlt a zakója zsebébe, és egy ezüsttel futtatott öngyújtót húzott elő, amelynek oldalába egy lombik rajzolatát vésték. A kattanás után felcsapó lángnyelv körbenyalta a szivar végét, a dohány felizzott, ahogy a férfi szívott rajta néhányat, és füst lomhán szétterült a levegőben. Elégedetten ernyedt vissza a foteljébe, és a dohányt ízlelgetve, szórakozottan figyelte a levegőben szertefoszló füstkarikákat. Egy idő után a tekintete visszavándorolt a nőre, aki azóta is rezzenéstelen arccal állt az asztal előtt.
A férfi halkan hümmögött, a szájába vette a szivart, és kinyúlt az asztalon heverő bordó dosszié után, amelyen a „BIZALMAS” pecsét éktelenkedett. Kinyitotta, tettetett érdeklődéssel átlapozta az iratokat, aztán miközben újból a nőre nézett, a dossziét visszatette az asztalra.
– Nem sokat tudni magáról, Candace – mondta.
A nő feje egy leheletnyit elfordult. Kiberszemének tekintete üres és sötét volt, ám a férfi mégis úgy érezte, hogy egyenesen az ő arcába fúródik.
– Nem szeretem a felhajtást – felelte a nő, a külsejéhez képest meglepően kedves hangon.
– Ahogy mi sem – bólintott a férfi, és mintha elmosolyodott volna. – Ezért is választottuk Önt. Nem is értem, korábban miért nem alkalmaztuk magát.
– Nem szokásom elkötelezni magam – jött az egyenes válasz –, és nem szokásom a haszonleső cégeknek sem dolgozni, de mivel olyasvalaki kért meg rá, akit tisztelek, ezúttal kivételt teszek.
A férfi arca sértődött grimaszba torzult egy pillanatra.
– Hát persze – morogta. – A magafajták mindig kínosan ügyelnek a függetlenségükre. Ne aggódjon, betartjuk a megállapodást.
– Helyes – nyugtázta Candace, és váratlanul leült az íróasztal előtti üres székbe. A mozgása tökéletes volt, úgy olvadt bele a bőrrel borított székbe, mint a folyékony higany. Kiberszemeivel a férfi arcát fürkészte, ujjai unottan doboltak a szék karfáján. – Akkor talán térjünk rá a lényegre.
– Hát persze – ismételte a férfi, és újabb füstkarikákat engedett útjukra. – Gondolom, hallott már a konzolkalózok körében kultikussá vált Szökőkútról.
– Csak legenda.
A férfi elmosolyodott.
– Ez az általános vélekedés – bólintott –, de a Szökőkút valóban létezik. A TechnoCorp, a Watanabe és a Gen-Tech fejlesztette ki együttes erővel, azzal a céllal, hogy, természetesen illegálisan, az ellenőrzésük alá vonják az összes létfontosságú információ áramlását a mátrixban. Talán nem kell magyaráznom, hogy ez milyen következményekkel járt volna. Miután megalkották az információkontroll szörnyetegét, és tapasztalták, mire képes, a cégek elnökei úgy döntöttek, nem hozzák működésbe, mert túl nagy hatalmat juttatott volna a kezükbe, és meglepő módon még ezek a pénzéhes cápák is megrettentek a Szökőkútban rejlő lehetőségektől. A szóbeszéd szerint attól tartottak leginkább, hogy a kormány tudomására jut a kísérletük, és ezt nem akarták megkockáztatni, mert akkor nagyot buktak volna. – Szívott néhányat a szivarjából, és közben megpróbált valamit leolvasni a nő arcáról, ám az rezzenéstelen maradt, mint egy szobor. Kifújta a füstöt, és folytatta. – Természetesen valaki nem tartotta be az egyezséget.
– A TechnoCorp.
– Igen – felelte a férfi. – Amikor Jonathan Wenton lett a TechnoCorp elnöke, felvetette, hogy működésbe kellene hozni a Szökőkutat, ha már egyszer annyi időt és pénzt áldoztak a megalkotására. Sem a Gen-Tech elnöke, sem Hiro Watanabe nem ment ebbe bele, és egy vírussal elérték, hogy a virtuális szörnyetegük használhatatlanná váljon.
– Van ennek valami összefüggése Hiro Watanabe meggyilkolásával?
– Talán igen, talán nem – vonta meg a vállát a férfi. – Mindenesetre a Gen-Tech nyomására a TechnoCorp lenyugodott. – A szivarfüst lassan terjengett a szobában. – A hackerek legendája az első Szökőkúton alapszik. Keresték a mátrixban, de mivel sosem lépett működésbe, nem találhatták meg. Alig két hete viszont szabályosan kivégeztek egy hackert, ami önmagában nem is volna érdekes, azonban az informátoraim jelentése szerint a TechnoCorp ügynökei adták le a gyilkos lövéseket. A kölyök beleüthette az orrát valamibe, amire a TechnoCorp nagyon vigyáz. Tudni akarom, mit talált! Tudni akarom, igaz-e, hogy a TechnoCorp létrehozta a saját Szökőkútját!
– Valami információ, amin elindulhatok?
A férfi bólintott.
– Az elmúlt este valaki becsatlakozott a meggyilkolt kölyök gépéről, és elindított egy keresőrutint, nyilván a korábban bejárt útvonalakat akarta feltérképezni. Mivel kevés időt töltött bent, nem sikerült pontosan kideríteni a szándékait. – Megvonta a vállát. – Nem tudom, ki tette, de mivel a kölyöknek nagyon kevés ismerőse volt, feltételezem, hogy az egyetlen barátja lehetett az. Már nyomoztattam utána egy keveset. – Kivett egy lapot meg egy fényképet az asztalon heverő dossziéból, és átnyújtotta a nőnek. – A fickót úgy hívják, Wade Harper. Csempész, de ért egy keveset a mátrixhoz is. Állítólag ő is ki akarja deríteni, mi áll az ügy hátterében, és ez kapóra jön nekünk. Keresse meg, és segítsen neki! Ha nyomozni kezd, hamar megszaporodnak majd az ellenségei, és szüksége lesz valakire, aki fedezi a hátát. – Elnyomta a szivar végét az ezüstszínű hamutartóban. – A további utasításokkal majd jelentkezem.
Candace kiberszeme elidőzött a fényképen, aztán a férfira nézett, bólintott, majd szó nélkül felállt a székből, és távozott a szobából.

Ahogy a délutáni nap eltűnt a hatalmas üvegpaloták mögött, a Belső Város éledezni kezdett. Olyan volt, mint egy ragadozó, amely nappal pihen, rejtőzik, és éjjel vadászik. A Belső Város volt Neon City sötét magja, a bűnözés valódi melegágya, ahol mindaz, amit a cégek öltönyös hivatalnokok mögé rejtőzve intéznek, kézzel foghatóvá vált, ahol a legkisebb hiba is halálhoz vezetett. Lassú, kínnal és szenvedéssel teli halálhoz. Az ütött-kopott felhőkarcolók és bérházak tövében kígyózó keskeny utcák rengetegében ott lüktetett a törvénytelenség vérárama, amely, ha egyszer magával ragadott, nem eresztett többé, legfeljebb holtan. Aki elég ügyes, kitartó és bátor volt, az hamar úr lett, ám a legtöbb alak, aki a Belső Városba vetődött, jobbára az egyik napról a másikra tengődött, és elégedett volt azzal, ha annyi pénze volt, amennyi elég egy-két sörre, és egy löketnyi drogra. Ez a kettő segített elviselni azt a nyomorúságos életmódot, ami az izzadtságszagú, alkoholgőzös alvilágban érvényesülni próbáló piti gengszterekre várt.
Sokan úgy vélekedtek, a Belső Város egy fekély, amelytől meg kellene szabadítani Neon City-t, azonban soha senki nem merte meghozni azt a döntést, amely véget vethetett volna a bűnözés fellegvárának. Olyan feltételezések keringtek, hogy a Belső Várost valójában a Watanabe cégcsoport tartja életben egy japán eredetű bűnszövetkezet révén, elsősorban azért, hogy az Új-Tokióból származó kísérleti szintetikus drogokat könnyen és gyorsan el tudják passzolni, busás haszon mellett. Nehéz lett volna kideríteni, valóban így volt-e, azonban időnként feltűntek fekete ruhába öltözött, a jakuzákéhoz igen hasonló tetoválásokkal borított alakok, hogy ellenőrizzék a kábítószerek terjesztését, és nem mellesleg kiiktassák azokat, akik ártanak az üzletmenetnek. Ilyenkor történt egy-két különösen véres baleset, aztán minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Sem az NCP, sem a Különleges Ügyosztály nem avatkozott bele ezekbe az esetekbe, járőreik messzire elkerülték az érintett területeket, hagyták, hogy az alvilág a saját törvényei révén ítélkezzen a Belső Város lakói felett
Wade gyűlölte a Belső Várost, de megtanulta elfogadni, és egész tűrhetően egyensúlyozott azon a határon, amelyet átlépve valószínűleg azon nyomban magára haragította volna a teljes alvilágot. Nem szerette a hírnevet, és igyekezett megőrizni a névtelenségét, ám mégis elég jó kapcsolatai voltak ahhoz, hogy időben értesüljön a jól fizető üzletekről. Csempész volt, szinte mindent meg tudott szerezni, ám az igazi trükkje abban rejlett, hogy pontosan tudta, melyek azok a raktárak, amelyek épp üresek, és nem szerepelnek az NCP vámellenőrzési listáján. Akik nagy tételben utaztak, mindennél többre értékelték ezt, ám a nagy pénz valahogy sosem akart összejönni, és az igazat megvallva, Wade nem is nagyon törekedett erre. Nem akart túl nagy halnak látszani, az nem az ő stílusa volt. Megelégedett azzal, ami jutott neki, hiszen egy jelentéktelen kis senki sokkal könnyebben lavírozhatott az alvilág fontosabb szereplői között, mint az, akit a hírneve megelőz, és pontosan tudják róla, melyik pillanatban mit csinál.
Megállt egy utcai árus rozoga kocsija mellett, és vett egy hamburgert. Nem volt igazán éhes, de azt remélte, ha valamivel leköti magát, akkor a gondolatai nem fognak visszatérni a Frankie lakásában tett látogatására. Befordult az egyik sikátorba, miközben beleharapott a szendvicsbe. A hús zsíros volt, a zsemle vizes, és az egész tocsogott a majonézben; máskor talán bedobta volna az első útba eső szemétkonténerbe, de most valahogy élvezte a szörnyű ízt. Azonban a várt hatást nem hozta meg; mialatt a húson rágódott, a mátrixban látott furcsa folt jutott az eszébe. Két nappal ezelőtt járt Frankie lakásában, és azóta – noha a megszokottnál jóval többször sandított a háta mögé – semmi jelét nem tapasztalta annak, hogy követnék, vagy figyelnék. Ez megnyugtatta egy kicsit, de a gyanakvását nem altatta el teljesen. Az a fura jelenés a mátrixban egy megfigyelő program lehetett, amely rögzítette a ki- és becsatlakozásokat egy bizonyos ponton, csak abban nem volt biztos, hogy magát a csatlakozási helyet figyeli, vagy egy bizonyos személyt. Egyik sem sok jót ígért, mindenesetre úgy gondolta, amíg távol tartja magát Frankie lakásától, nem eshet bántódása, és amúgy is volt néhány lebonyolításra váró üzlete. Úgy döntött, kivár néhány napot, aztán újra kezdi a nyomozást.
Lenyelte a hamburger utolsó darabjait, összegyűrte a zsíros papírt, és egy megszokott mozdulattal elhajította. Elhaladt egy rácsokkal védett fegyverbolt kirakata előtt, majd néhány méterrel később befordult egy még keskenyebb utcába. Kicsivel arrébb megállt egy boltíves kapu előtt, és belesett a ház félhomályba burkolózott belső udvarára, amelynek közepén egy kopott rézszobor, mögötte pedig egy feketére fújt vasajtó volt látható. Az ajtó felett neonfelirat vibrált összevissza a meghibásodott elektródák miatt: VEGYESBOLT. Wade igazított egyet az olcsó sportzakója gallérján, aztán átsietett a boltív alatt, megkerülte a szobrot, és megállt a vasajtó előtt. Volt rajta valami kódtábla, de az ajtó melletti falból kilógó, égett végű vezetékdarabok elárulták, hogy már régen nem működik. Wade még egyszer felnézett a neonfeliratra, aztán a vállával rásegítve meglökte a nehéz ajtót, és belépett az épületbe.
Egy rövid, orvosi rendelők halott szürkeségében derengő folyosó fogadta, amelynek végén egy selyemfüggöny lengedezett lomhán, s mögüle valami szörnyűséges klasszikus zene szűrődött ki, hegedűk és egy zongora fülsértően disszonáns elegye. Szerencsére nem volt túl hangos, így hamar meg lehetett szokni, és néhány perc elteltével már szinte észre sem vette az ember, csak ha kizárólag a zenére figyelt. Wade gyorsan végigszaladt a folyosón, és a függönyt félrehajtva belépett a hatalmas, ovális belső terembe.
Mindenfelé alacsony asztalok voltak elhelyezve, amelyek körül különféle alakok hevertek színes bársonypárnákon, és unottan szívták a vízipipát. Középen egy kör alakú bárpult bontotta meg az asztalok és párnák seregének egyhangúságát, míg a terem hátsó végéből színes ajtók vezettek az épület mélyére. A pult felett régimódi légkondicionáló berendezés kattogott, míg a zene a terem mennyezetére felerősített zenegép feljavított hangszóróiból áradt. Ez volt a Vegyesbolt, a Belső Városban ténykedő kisstílű bűnözők kedvelt gyülekezőhelye, amelyet az érintettek afféle klubnak tartottak, bár Wade szerint a kupleráj szó jobban illett volna rá. Valamikor valóban egy vegyesbolt volt az épület aljában, és egy váratlan tűzesetet követően alakították át a mostani formájába. Nem szeretett erre a helyre járni, ám mivel azok, akikkel az üzletei jelentős részét lebonyolította gyakorlatilag törzsvendégek voltak a Vegyesboltban, kénytelen volt időnként, saját bevallása szerint a szükségesnél jóval többször, beugrani. Kihúzta magát, kezét zsebre tette, és megnyugodott, ahogy ujjai kitapintották az X2-es Beretta markolatát, amelyet a puszta óvatosság miatt vett magához még reggel.
Kimért léptekkel elindult a pult felé, miközben az asztalok mellett ülő alakokat figyelte. Még túlságosan korán volt ahhoz, hogy az alvilág színe-java tiszteletét tegye, de egy-két ismertebb szereplő már megjelent; közülük is Félszemű Paul volt az első, akit észre vett. Egyszerű orgazda volt, aki azzal szerzett magának hírnevet, hogy egy kilátástalan üzletet próbált megmenteni úgy, hogy nekirontott az érte küldött bérgyilkosoknak. Hogy miként sikerült élve megúsznia az esetet, eltérőek a szóbeszédek, mindenesetre a dulakodásban kinyomták az egyik szemét, amelyet azóta sem pótoltatott, mondván az az ő védjegye, az parancsol tiszteletet. A legtöbben szánalmasnak tartották ezt a pózolást, bár kétség kívül nagyon kevesen próbálkoztak meg azzal, hogy átverjék. Nem kedvelte a fickót, de odalépett az asztalához, mert egy-két üres beszélgetés néha jót tett az üzletnek.
– Üdv, Pauley – mondta, és biccentett a férfi mellett heverő két nőnek is.
– Hé, Wade – tornászta magát ülő helyzetbe a férfi, és szívott egy mélyet a vízipipából, majd a fiú felé nyújtotta. – Gyere, és füstölj velünk egy kicsit! Úgyis rég jártál erre!
Bár nem rajongott a gyenge szintetikus drogokkal dúsított pipadohányért, nem utasította vissza az invitálást, és lehuppant az egyik nő mellé, aki kedvesen rámosolygott, és ködös tekintettel gyorsan végigmérte. Átvette a szívókát, slukkolt néhány mélyet, egy ideig megtartotta a tüdejében a füstöt, aztán lassan kieresztette a mennyezet felé. Nem volt rossz íze, de a drogok miatt túl édes volt. Visszaadta a pipát, mert nem akarta kiütni magát.
– Nem rossz – ismerte el. – Mi a helyzet, Pauley? Hogy megy az üzlet mostanság?
A férfi félretette a szívókát, és közelebb hajolt.
– Nem panaszkodom – felelte –, bár lehetne jobb is, ha a japánok nem ártanák bele magukat mindenbe.
– Te is tudod, hogy nélkülük a Belső Város már régen összeomlott volna.
A Félszemű elmosolyodott.
– Igen, így van – mondta –, de attól még jól esik őket hibáztatni.
Wade felnevetett.
– Te nem változol, öreg – csóválta a fejét. – Ha milliókat keresnél mindegyik üzleteden, te akkor is találnál valami apróságot, hogy legyen miért méltatlankodnod.
– Az elégedettség kényelmessé tesz, a kényelem pedig figyelmetlenné – szavalta Pauley. – A mi világunkban a figyelem nélkülözhetetlen. Elég egy rossz döntés, és búcsút mondhatsz az üzletnek, vagy rosszabb esetben az életednek is. Ezért jó, ha van okod méltatlankodni, mert az azt jelenti, a dolgok nem tökéletesek. – Újból felemelte a mutatóujját. – Amíg azon ügyködsz, hogy tökéletesítsd a dolgokat, odafigyelsz, és ez tesz jó üzletemberré. – Elvigyorodott. – Ezt jól jegyezd meg, Wade!
– Majd észben tartom – bólintott. – Most megyek, és tökéletesítem a dolgaimat.
A Félszemű rekedten felröhögött, áthajolt az asztal felett, és megveregette a fiú vállát.
– Ez a beszéd! Csak fogadd meg a tanácsomat, és sokra viszed még itt. – Felvette az asztalról a vízipipát, és pöfékelni kezdett. – Sok szerencsét, Wade – mondta két füstfelhő között.
– Minden jót, Pauley – felelte a fiú, és felállt.
Odasétált a pulthoz, és rákönyökölt. A sörcsapnak támaszkodó, unottan rágózó lány megkérdezte, mit akar, és Wade rendelt egy sört, aztán rövid gondolkodás után egy vodkát is. A lány gépies mozdulatokkal kitöltötte az italokat, aztán letette a pultra. A fiú benyúlt a zakója belső zsebébe, kivett egy gyűrött bankjegyet, és a pultra tette. Több volt, mint amennyibe az italok kerültek, de Wade-nek nem volt kedve a visszajárón vitatkozni a láthatóan apatikus lánnyal, aki szó nélkül elvette a bankjegyet, és visszatért a sörcsapok mellé. Wade gyorsan felhajtotta a vodkát, aztán fogta a söröspoharat, és a terem hátsó részében elhelyezkedő asztalok felé indult.
– Leülhetek? – kérdezte, miután megállt az egyik asztal előtt, amelyiknél egy beesett arcú alak ült.
A férfi felnézett, és bólintott.
– Wade – mondta minden kedvességet nélkülöző hangon. – Mit akarsz?
– Úgy hallottam, szükséged volna egy raktárra, ahol eltüntetheted a meglovasított cuccokat – mondta, aztán leült, és kortyolgatni kezdte a sörét. – Vagy nem így van, Don?
A sápadt férfi arcán kelletlen grimasz suhant át.
– Talán.
– Ugyan már, Don, ne ködösíts itt nekem – felelte Wade. – Tudom, hogy van egy rakományod, amit jó volna minél hamarabb eltüntetned, különben a nyomára bukkannak az eredeti tulajdonos kopói. Én csak segíteni próbálok neked.
Don bizalmatlanul fürkészte a fiú arcát, miközben a bal keze középső ujján fénylő aranygyűrűt forgatta, hol az egyik, hol a másik irányba.
– Mi ez a nagy lelkesedés, Wade? – kérdezte gyanakodva. – Nem szoktál ennyire loholni a pénz után?
– Mondjuk úgy, megpróbálok új lendületet adni az üzletnek – vigyorodott el, aztán kortyolt egy hosszút az italából, és az üres poharat az asztal szélére tette. – Nos, mit gondolsz?
– Azt gondolom, hogy te egy utolsó szélhámos vagy, de tudom, hogy el tudod intézni – felelte a másik. – Hat AH-K konténerről és egy tucatnyi kisebb ládáról van szó. Ezeknek kellene néhány napra egy raktár, ami lehetőleg nem a legforgalmasabb környéken található.
Wade meg sem lepődött, amikor a sápadt férfi megemlítette a katonai konténereket; azzal tisztában volt, hogy Don igen rázós ügyleteket bonyolít le, bár arra nem számított, hogy ezek akár a hadsereget is érinthetik. Viszont, ha nagyobb volt a kockázat, magasabbra szökött az ár is.
– Nem örülök, hogy a hadsereg is képbe került – mondta egészen halkan, miközben kissé az asztal fölé hajolt –, de nem teszek fel kérdéseket. Viszont így az ár egy kicsit megemelkedik.
A másiknak a szeme se rezdült.
– Mennyit akarsz?
– Legyen tizenhétezer dollár – bökte ki Wade némi tanakodás után –, valamint néhány kisebb információ, amire szükségem van. – Tekintetét Don szemébe fúrta. – Megegyeztünk?
A sápadt férfi egy ideig állta a fiú tekintetét, aztán lassan bólintott.
– Rendben. – Benyúlt az inge zsebébe, elővett egy megkopott fényű ezüst cigarettatartót, felpattintotta, aztán egy pillanatig elmélázott azon, hogy melyik szálat válassza, majd megragadta az egyiket, hanyagul a szájához emelte, és meggyújtotta. Miközben szívott néhány mélyet, az ezüst tartót egy gyors mozdulattal visszacsúsztatta a zsebébe, aztán a füstöt Wade felé fújta. – Mikorra lesz meg a hely?
– Az már készen áll – vágta rá a fiú. – Ismered azt a rozzantnak látszó épületet a Wenker Road végében?
– Amelyik az Ichi-Wa Corporation telephelye mellett van?
– Pontosan – bólintott Wade. – Ne zavarjon meg az épület külseje, az csak megtévesztés, hogy leperegjenek róla a kíváncsiskodó tekintetek. Odabent viszont Neon City egyik legjobban felszerelt csempészraktárát találod. Leadom nekik a drótot, hogy lesz egy szállítmány néhány napra, és az éjszaka folyamán már viheted is oda a ládáidat. Ez így oké?
Don bólintott, és elnyomta a cigarettáját az asztal lapján.
– Hogy akarod a pénzt?
– Kétezret és az információkat előre, a többit néhány napon belül egy számlára.
A sápadt férfi hátradőlt, és elégedettnek tűnő mosollyal az arcán próbálta kifürkészni a fiú arcát, de nem tudott leolvasni róla semmit. Elnyomott egy ásítást, aztán benyúlt a nadrágja zsebébe, és előhúzott egy köteg gyűrött bankjegyet. Kikeresett belőle néhányat, átszámolta, végül átnyújtotta a fiúnak, aki anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rájuk, eltette őket a zakója belső zsebébe.
– Meg sem számolod?
– Nem hiszem, hogy át akarnál verni – mondta Wade, és most rajta volt a sor, hogy elmosolyodjon. – Aki lopott katonai cuccokat rejteget, nem kockáztatja a lebukást, nem igaz?
Don szeme szikrákat szórt, és a szája szegletében is megrándult egy izom, de nem szólt, mert tisztában volt azzal, hogy a fiúnak mennyire igaza van. Inkább rátért a fizetség másik részletére.
– Mint említetted, információkra van szükséged – mondta. – Mire vagy kíváncsi?
– Mit tudsz a Szökőkútról? – kérdezte Wade kertelés nélkül.
A sápadt férfi meglepődött. Őszintén. Arra számított, hogy a fiú feltesz néhány kérdést az épp aktuális nagymenő orgazdák üzleteivel kapcsolatban, hogy megpróbáljon leszakítani még néhány ezrest a már függőben levő ügyekből, amire ő kellőképpen használhatatlan válaszokat adott volna. Azonban az elhangzott kérdés megzavarta, és némi félelemmel töltötte el. Tudta, mi a Szökőkút, hiszen már elég sokszor dolgozott együtt olyan konzolkalózokkal, akik próbálkoztak a legendás hely megkeresésével, de természetesen nem jártak sikerrel. Persze, hiszen legjobb tudomása szerint, a Szökőkút nem létezett. Vagy mégis?
– Én tolvaj vagyok, és orgazda, Wade, nem valami kiberfenegyerek – felelte Don óvatosan. – Hallottam már a Szökőkútról, ki nem, de én sem tudok róla annál többet, hogy az csak egy legenda, amit még sosem találtak meg. Miért nem inkább egy hackert kérdezel erről?
– Ha ismernék egyet is, most nem ülnék itt.
– Tehát innen fúj a szél – vigyorodott el diadalmasan a férfi, aztán a következő pillanatban el is komorodott. – Te jó ég, Wade! Ugye nem valami őrültségre készülsz?
A fiú megrázta a fejét.
– Csak puhatolózom, de szükségem van valakire, aki jól ért a mátrixhoz. Tudsz valakit?
– Talán, bár már egy éve is van annak, hogy utoljára együtt dolgoztam vele egy üzleten – töprengett Don. – A neve Hannelore Collins. Nagyon technikás kalóz, de nem tudom, benne van-e még ebben a körforgásban. Igaz, az ilyesmit nem lehet egyik pillanatról a másikra abbahagyni. Legutóbb a Tricky Gadgetsben dolgozott, ott keresd, ha beszélni akarsz vele.
Wade bólintott.
– Kösz, Don – mondta, és felállt az asztaltól. – Este átküldöm a számlaszámot, ahová a maradék pénzt kérem. – A férfi bólintott, aztán a fiú is. – Minden jót – mondta, és otthagyta.
Kifelé menet még odaintett a Félszeműnek, aztán végigsietett a folyosókon, ki a sikátorba. Az árnyékok már megnyúltak, ahogy a nap lenyugodni készült. Wade sietős léptekkel maga mögött hagyta a sikátorokat, és kifordult a River Streetre, a Belső Város legszélesebb és legforgalmasabb utcájára, hogy keressen egy nyilvános terminált. Három sikertelen próbálkozás után egy játékterem bejárata mellett végre talált egy működőképes szerkezetet. A bentről kiszűrődő hangok és fények őrült kavalkádjának árnyékában beillesztette a kártyáját a gépbe, beütötte az azonosító kódokat, aztán lekért egy küldési opciót, és az üzletelésben használt új-tokiói bankszámlaszámát átküldte Donnak azzal az üzenettel, hogy két napon belül várja az összeget. Egy kopott gépi hang közölte, hogy a művelet sikeres volt, mire Wade kivette a kártyáját, és eltette. Vetett egy pillantást még a terminál kijelzőjének alsó sarkában villódzó órára, aztán elindult a legközelebbi függővasút állomás felé.
Már csupán néhány mellékutca választotta el a South Point állomástól, amikor rájött, hogy követik. Két alacsonyabb, japánnak látszó alak, és egy magasabb, színes bőrű fickó; nem voltak feltűnőek, és ha Wade nem lett volna részese az alvilágnak, valószínűleg sosem veszi észre a három alakot. Feltűnés nélkül oldalra fordult, mintha megnézne valamit, valójában azonban a távolságot mérte fel. Úgy saccolta, tizenöt méter előnye lehet az üldözőivel szemben, ami valószínűleg semmire sem elég. Bár az állomás már közel volt, biztosra vette, hogy az a három fickó nem fogja hagyni, hogy eljusson odáig. Átgondolta a lehetőségeit, vett egy mély lélegzetet, aztán hirtelen megiramodott, és teljes erejéből rohanni kezdett.
Eltelt néhány másodperc, mire a három alak észbe kapott, és ez további néhány méter előnyhöz juttatta a fiút. Wade nem tudta pontosan, hogy merre jár éppen, és csak remélte, hogy egyik sikátor sem torkollik majd zsákutcába. Szeméttel teli dobozokat és felborogatott kukákat kerülgetett szinte minden lépésével, és nem kellett hátranéznie, hogy tudja, minden igyekezete ellenére, üldözői méterről méterre közelednek. A következő pillanatban lövés dördült, és a feje mellett egy jókora darab vakolat szakadt ki a közeli ház falából. Behúzta a nyakát, és bevágódott a legelső utcába, miközben jobbjával benyúlt zakója zsebébe, és ujjait rákulcsolta a Beretta markolatára. Fogalma sem volt arról, kik és miért akarják megölni, de azt elhatározta, hogy nem fogja könnyen adni magát.
Megkerülte egy kiégett autó roncsait, átvágott egy förtelmes szagú földhalmazon, és úgy rohant tovább, mintha valami atlétikai verseny futószámának döntőjében lenne, azonban amikor hátrapillantott, csalódottan tapasztalta, hogy üldözői már nagyon közel vannak. Lépteinek monoton dübörgése közepette is hallotta egy fegyver kibiztosításának eltéveszthetetlen hangját, majd eldördült a lövés. Hogy csupán szerencséje volt, vagy az üldözője célzott pocsékul, nem tudta eldönteni, mindenesetre megkönnyebbült, amikor a golyó ártalmatlanul egy kisebb pocsolyába csapódott bele, és nem a hátában ütött lyukat. Ismét befordult egy sikátorba, kikerült egy félig leszakadt tűzlétrát, aztán néhány méterrel később belerohant egy lakatokkal lezárt kerítésbe.
– Francba! – szitkozódott, és öklével rácsapott a kerítésre.
A háta mögül erősödő lábdobogást hallott; csapdába esett. Előhúzta a pisztolyát, és várta, hogy az üldözői felbukkanjanak. Néhány másodperccel később a három alak megjelent a tűzlétra mellett, és amikor meglátták a kerítés előtt tehetetlenül várakozó fiút, lépésre lassítva közeledtek tovább. Az, hogy Wade fegyvert szegezett rájuk, láthatóan nem zavarta meg őket. A fekete fickó kezében egy Uzi pihent, a társai késekkel voltak felfegyverezve.
– Úgy tűnik, nincs tovább – mondta az egyik japán.
– Kik vagytok, és mit akartok tőlem? – kérdezte Wade, bár sejtette, hogy körülbelül annyi eséllyel fog választ kapni a kérdésére, mint hogy hirtelen felpattannak a lakatok a kerítésen.
A japán férfi, aki az előbb is megszólalt, óvatosan közelebb lépett, fél szemét a fiú fegyverén tartva.
– Beleártottad magad valamibe, amibe nem kellett volna, és ezért a megbízónk megharagudott rád – közölte –, ugyanis nem kedveli, ha ilyen hozzád hasonló férgek keresztezik az útját. – Egy kissé megemelte a kezében tartott kést. – A többit, gondolom, már magadtól is kitaláltad.
Wade, inkább ösztönösen, mint tudatosan, tétován a férfira emelte a Beretta csövét.
– Lehet, hogy nem elég jó a fantáziám – felelte.
A következő pillanatban lövés dördült. A japán férfi a hirtelen rátörő fájdalomtól eltorzult arccal nézett le, ám legnagyobb meglepetésére nem látott sebet. Értetlen tekintetét még egyszer a hasonlóképp döbbenten álló Wade-re emelte, aztán összeesett. A fiú előbb a halottra bámult, aztán a fegyverére meredt, hiszen még nem sütötte el. Úgy tűnt, a két másik alak is meglepődött, de a magasabbik hamar ocsúdott, az Uzival célba vette a fiút, és megeresztett felé egy sorozatot. Használható fedezék híján Wade a földre vetette magát, de a golyók ettől függetlenül is elkerülték. Újabb lövés hallatszott, épp olyan, amelyik a japánt is leterítette, és a színes bőrű alak is holtan esett össze. A másik japán riadtan forgolódott a lövések forrását keresve, aztán eldobta a kését, és elmenekült. A fiú értetlenül pislogott utána, és csak akkor vette a bátorságot, hogy felálljon, amikor a fickó léptei elhalkultak, és teljes csend telepedett a sikátorra.
Leporolta a ruháját és lehajolt a fegyveréért, ám amikor felegyenesedett, ijedtében hátraugrott, és ha nincs mögötte a kerítés, hanyatt is esett volna. Egy fekete overallt viselő, Kleopátra-frizurás nő állt előtte, kezében egy lézeres célzóoptikával kiegészített, egyedi készítésű Desert Eagle-lel. Fekete kiberszemeivel végigmérte a fiút, miközben szórakozottan lóbálta a fegyvert.
– Maga is azért jött, hogy megöljön? – kérdezte a fiú elcsukló hangon.
– Nem – felelte a nő, és eltette a pisztoly az öve hátuljához erősített tokba.
Wade jól hallhatóan megkönnyebbült.
– Akkor ki maga?
– A nevem Candace – mondta a nő –, és azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád!
A válasz hallatán Wade most már teljesen biztos volt abban, hogy hibázott, amikor úgy döntött, utána jár barátja titokzatos meggyilkolásának. Frankie valami olyat láthatott a mátrixban, amit nem lett volna szabad, és ez a rejtélyes valami, vagy valaki, most mindent elkövet, hogy elhallgattassa azokat, akik bármennyit is tudhattak az ifjú konzolkalóz virtuális utazásairól. Nem gondolta volna, hogy ekkora lavinát indít el, ha egy kicsit utánajár az esetnek, és, noha ezt még senki nem mondta ki, sejtette, hogy ebből a buliból csak akkor szállhat ki, ha megtalálja Frankie gyilkosait, vagy maga is meg nem hal.
Szép kilátások.
– Kik voltak ezek? – kérdezte a nőtől, aki épp a halottak ruháit kutatta át.
– Az a lényeges, hogy ki bérelte fel őket – hangzott a válasz. Elvette a halott japán kését, és néhány gyűrött bankjegy társaságában betette a bőrdzsekije belső zsebébe. Felállt, és a fiúra nézett. – Most tűnjünk el, ez nem épp a legmegfelelőbb hely arra, hogy beszélgessünk. – Elindult arra, amerre a South Point állomást sejtette. – Gyere már!
Wade felsóhajtott, megvonta a vállát, aztán a nő után eredt.

A folytatás




RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.