Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (6)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – II. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2009.07.24. 16:07

A St. Margareth Köztemető a Régi Negyed szélén terült el, kopott főkapuja a Victoria Road végében rogyadozott. Hatalmas volt, és inkább hasonlított egy gondozatlan parkra, mint temetőre. Az öreg, beteg és korhadt tölgyfák alatt elszórtan heverő sírokat általában nem látogatta senki. Mióta a Mortech vállalat felépítette a digitális temetőt, ahol az elhunytakat gombnyomásra előhívható hologramként konzerválták a hozzátartozók számára – természetesen horribilis áron –, a hagyományos temetkezés gyakorlatilag a múlt ködébe veszett, és általában csak azok éltek vele, akik nem tudták – vagy nem akarták – megfizetni a digitális változatot. Ennek megfelelően a Köztemető békés nyughely volt, sötét és komor. A sírokon csak elvétve lehetett neveket olvasni, vagy lekoptak már, vagy soha nem is vésték őket bele a fejfákba. Igazából nem is nagyon számított. Gyors, szintetikus és szürke világ volt ez, ahol az egyén szerepe jelentéktelenné silányult a hihetetlen fejlődésen keresztülment biológiai és kibertechnológiának köszönhetően. Akinek volt pénze, gyakorlatilag azzá vált, akivé akart. Ha a kék kiberszem lett a divat, mindenki olyat csináltatott magának, hogy aztán a következő hullámmal lecseréltesse pirosra. És az egész gépezet mögött mindössze néhány gigantikus vállalat állt, amelyek csak azzal törődtek, hogy eszeveszett sebességgel pörögjenek a befolyó összegek a számláikon. A St. Margareth, még ha temető is, egy sziget volt, ahol néhány percre el lehetett felejteni a kibervilág fojtogató mocskát.
Wade a huszonkettes parcella 107-es sírja mellett állt, és szorosan összehúzta magán a kabátját, hogy megóvja magát az esőtől valamennyire. Nyári zápor volt, ám ahhoz képest, hogy milyen hirtelen zúdult rá a városra, olyan kitartóan áztatta az utcákat és az épületeket; semmi jelét nem adta annak, hogy hamarosan abbamaradna. Wade egy pillanatra felnézett az eget borító sötétszürke felhőkre, engedte, hogy az esőcseppek az arcába csapódjanak, aztán visszafordult az előtte púposodó földhalomból ferdén kimeredő fejfára. Nem volt rajta név, csak egy vörös szalagot kötöttek rá, amely most ázottan verdesett mellette.
Amikor megtudta, hogy Frankie meghalt, egyáltalán nem lepődött meg. Számtalanszor figyelmeztette, hogy veszélyes játékot űz, ha olyan dolgokba üti bele a dolgát, amelyek mögött, még ha láthatatlanul is, de ott tornyosodik valamelyik cég. De Frankie-t nem lehetett meggyőzni soha semmiről. Ha valamit a fejébe vett, akkor addig nem tágított, amíg meg nem csinálta, vagy kényszerűen be nem látta, hogy tévedett. Ez utóbbira szinte sose volt példa, mert ahhoz túl büszke volt, és inkább kitalált mindenféle mesét, csak azért, hogy ne kelljen elismernie a tévedéseit. Sajnálta a fiút, és szomorú volt, amiért meghalt, de ez a szomorúság inkább a dühből fakadt. Dühös volt rá, amiért a figyelmeztetések ellenére is csökönyösen hajtogatta az ostobaságait, egy olyan álmot kergetve, amely sosem létezett. Addig kutakodott a nyomorult Szökőkút után, mígnem belekeveredett valami céges dologba, aminek csúfos vége lett.
Megigazította átázott baseball sapkáját, mire hideg esővíz csurgott a nyakába, és összerezzent. Az NCP jelentése szerint tizennyolc golyó végzett Frankie-vel. Nem csak lelőtték, hanem szabályosan kivégezték, és még csak arra sem maradt ideje, hogy elmeneküljön. Tizennyolc lövés. Elég jól ismerte az alvilág íratlan szabályait, és tudta, valami nagyon nagy szart kell keverni ahhoz, hogy valakit a saját lakásán, tizennyolc lövéssel végezzenek ki. Az első gondolata az volt, hogy Frankie megtalálta, amit keresett, és ezért kellett meghalnia, de ezt gyorsan ki is verte a fejéből. A Szökőkút nem létezik, és Frankie közel sem volt olyan jó, hogy csak úgy rábukkanjon valamire, ami még a legmenőbb hackerek sem voltak képesek. Vagy mégis? A rendőrségi jelentés a haláleset hátterére nem tért ki, csak a tényeket állapította meg: bérgyilkosok végeztek egy piti hackerrel. Ahogy ezt végiggondolta, elbizonytalanodott, és valami rosszat sejtett.
Leguggolt a földhalom mellé, a kabátja alól előhúzott egy kókadt virágot, és a fejfa tövébe helyezte.
– Ég veled, Frankie – mondta halkan. – Remélem, a kiberangyalok vigyáznak majd rád!
Megveregette a fejfát, aztán felegyenesedett, és a sártengerré változott ösvényen elindult a temető főbejárata felé. Bármennyire is igyekezett, nem tudta kiverni azt a bosszantó gondolatot a fejéből, hogy Frankie-nek azért kellett meghalnia, mert megtalálta a Szökőkutat a mátrix mélyén. Mi másért végeztek volna vele ennyire brutális módon? Néhány adat ellopásáért nem nyírnak ki senkit. A cég egy kicsit megfenyeget, esetleg valamelyik küld egy ügynököt, aki eltöri a néhány ujjad, vagy a kezed, szétzúzza a felszerelésed, hogy még a kedved is elmenjen a hackeléstől, de semmi több. Legfeljebb akkor, ha a fenyegetések ellenére sem állsz le. De Frankie nem ez a fajta hacker volt. Néha megcsapolt egy-két bankszámlát, ha pénz szűkében volt, de sosem utazott információkban, őt maga a mátrix érdekelte, a virtuális világ, és minden, ami kötődik hozzá. Mint a Szökőkút. Lehetetlen, hogy megtalálta. Úgy érezte, tartozik annyival a barátja emlékének, hogy kideríti, mi is történt.
Nem vagyok normális, engem is ki fognak nyírni!
A kapu felé ballagott lehajtott fejjel, és barna víztócsákat figyelte, hogy elterelje a gondolatait az imént kitalált őrültségről. Annyira belemerült az ösvény tanulmányozásába, hogy majdnem nekiment a temető kapuját tartó kő oszlopnak. Halkan káromkodott egyet, aztán felnézett a rácsos kapu felett magasodó töredezett boltívre, amely a Biblia valamelyik jelenetét ábrázolta. Nagyon remélte, hogy nem egy koporsóban fogja viszontlátni ezt a helyet.
Mivel nemcsak esett, hanem kezdett sötétedni is, ráfordult a Jupiter Roadra és szapora léptekkel igyekezett a legközelebbi útkereszteződéshez. Már akkor bőrig ázott, amíg besétált Frankie sírjához, így egy cseppet sem zavarta az eső, és unott mosollyal az arcán figyelte a körülötte el-elsuhanó, kisebb-nagyobb esernyők menedékébe bújó embereket. Hirtelen egy GVE Freighter húzott el mellette, de szerencséjére még időben ösztönösen elhúzódott, így csak néhány kósza csepp jutott neki az útszéli pocsolyából, nem úgy, mint az előtte haladó nőnek, akit teljesen beborított a koszos lé. A nő átkozódva kiabált a kocsi után, Wade halkan kuncogott, de amikor a nő mellé ért, megpróbált együtt érző arcot vágni.
Az útkereszteződésnél átszaladt az úttesten, és a szemközti lámpaoszlop tövében elhelyezett nyilvános terminálhoz lépett. A szerkezet fölé hajló rogyadozó tető sok helyen lyukas volt, és a víz rácsöpögött a kijelzőre, ám, noha bepárásodott, még nem ázott be annyira, hogy működésképtelenné váljon. Wade egészen közel hajolt, hogy el tudja olvasni a halvány, zölden derengő betűket, aztán megérintette a képernyőt, és behívta a keresőt. Kedves női hang közölte vele a funkció végrehajtását, és a kijelzőn megjelent egy könyvhöz hasonlatos ábra. Beütött néhány szót, és pillanatokkal később a terminál már sorolta is a keresés eredményét. Kiválasztotta az egyik számot, aztán a terminál segítségével tárcsázta, és rendelt magának egy taxit. Nem az eső miatt, mert az már nem számított, egyszerűen nem volt kedve sem sétálni, sem a zsúfolt függővasúton szorongani.
A taxi húsz perc múlva érkezett meg. Wade kibújt a holoreklámtábla alól, odaszaladt a fekete színű kocsihoz, szinte feltépte az ajtót, olyan hevesen nyitotta ki, és bemászott a hátsó ülésre. Közölte a sofőrrel az útvonalat, aztán hátradőlt, és kibámult a vízcseppektől homályos ablakon. Figyelte, ahogy az épületek szép lassan változnak, ahogy a Régi Negyed kopott bérházait lassan felváltják a belső kerületek könnyű, acélvázas üvegpalotái, és az azok árnyékában meghúzódó málladozó téglakupacok. Neon City két arca; a gazdag mamutcégek üvegvilága, és a sötét sikátorok mocskos valósága. Wade sosem tudta eldönteni, melyiket utálja jobban, az öltönyös pénzvilágot, amely mindig is elérhetetlen marad számára, vagy a halálosan veszélyes sötét alvilágot, ahonnan soha nem lesz lehetősége kitörni. Ördögi kör volt ez, amely vasmarokkal tartott a helyén mindenkit, őrizve az egyensúlyt, és villámgyorsan eltörölve azokat, akik valamilyen módon ezt megzavarhatták volna.
Még mielőtt elérték volna a címet, Wade odaszólt a sofőrnek, hogy álljon meg. A kocsi lehúzódott az úttest szélére, és megállt a King Street és a Redemption Avenue kereszteződésénél. Wade előrehajolt a két elülső ülés között, és hitelkártyáját beillesztette a kocsi műszerfalához rögzített terminálba. Beütötte a kódját és az összeget, amit a sofőr mondott, megnyomott egy gombot, mire a szerkezet halkan zümmögni kezdett. Néhány másodperc múlva a kijelzője zölden felfénylett, jelezve, hogy levonták az összeget. Wade elvette a kártyát, elköszönt, és kiszállt az autóból. Útközben valamennyire megszáradt a ruhája, és az eső sem esett már, ezért levette a sapkáját, és becsúsztatta a kabátja zsebébe. Felnézett az egyik felhőkarcoló oldalára vetített hologramórára, ami 19:17-et mutatott, aztán elindult a King Streeten, és jó néhány háztömb után befordult egy kis mellékutcába, amelyikben Baker Bárja volt.
A bár egy kopott bérház alsó szintjén kapott helyet, a bejáratként szolgáló, színes jelekkel telerajzolt vasajtó felett kék-sárga fénnyel vibrált a cégér neonlámpája. Lepukkant hely, lepukkant alakoknak; épp, mint a Club 10, azzal a különbséggel, hogy Baker Bárja nem kapaszkodott a régi világ emlékeibe, hanem megadta magát a kibervilág törvényeinek és szokásainak. Wade bizonytalanul bámulta egy ideig a vasajtót, mintha a ráfestett jelek kusza kavalkádjából próbálná kiolvasni a jövőjét, aztán megvonta a vállát, megragadta a kilincsként szolgáló, utólag odahegesztett vasdarabot, és kinyitotta az ajtót. Végigsétált egy vörös biztonsági lámpákkal megvilágított folyosón, átment egy boltív alatt, végül leszaladt néhány lépcsőn, ahol egy újabb ajtó várta, amely halk szisszenés kíséretében félrehúzódott, ahogy megközelítette.
Odabent minden kék és lila fényben vibrált. A mennyezetre erősített neoncsövek fénye tompán vetült szét az asztalok között, amelyek mellett bedrogozott szajhák társaságában feszítő, nagymenőnek látszani akaró senkik, vagy éppen magányukba feledkező lecsúszott alakok ültek. A levegőt lustán keringette néhány halkan zúgó, régi légkondicionáló berendezés, de az izzadtság, az alkohol és a dohányfüst áporodott elegyével, amely beitta magát a legapróbb repedésekbe és pórusokba is, már nem bírt el. Wade nem nagyon kedvelte a helyet, és nem is ismerte igazán a bár törzsvendégeit, de mégis elég sűrűn benézett egy-két italra, mert jól esett csak úgy ücsörögni és bámulni az asztalok között lassan csordogáló életet.
Beljebb lépett, mire az ajtó bezáródott mögötte. Gyorsan végignézett a legközelebb eső asztalokon, de miután egy ismerős arcot sem látott, elindult a bárpult felé. Elsétált a nyilvános terminálok vibráló kijelzői előtt, aztán a néhány játékgép mellett, amelyek már akkor sem működtek, amikor évekkel ezelőtt először betette a lábát a bárba, végül finoman lerázott egy ködös tekintető suhancot, aki valami nyilvánvalóan lopott cuccot akart rásózni. Odalépett a pulthoz, feltornázta magát az egyik üres bárszékre, és rendelt egy sört meg egy vodkát.
A pult mögött egy kopaszodó, kövér férfi tett-vett, meglehetősen kényelmes tempóban. Ő volt Baker, a hely tulajdonosa és csaposa is egy személyben. Állítólag valamikor céges ügynök volt, de egy belső ellenőrzés során lekapcsolták, mert kiderült, hogy több alkalommal is a saját szakállára dolgozott. Ha valaki erről kérdezte, mindig kitérő válaszokat adott, így sosem derült ki, hogy igazak-e ezek a történetek. Mindenesetre elég jól értett a fegyverekhez, és már többször is megesett, hogy sötét alakok társaságában jött elő a bárpult mögötti irodából, de senki sem firtatta a dolgot. Baker kedves volt a vendégeihez, némelyiknek még a sorsát is egyengette egy kicsit, és ez elég volt ahhoz, hogy senki se kérdezősködjön. A férfi leemelt egy úgy-ahogy elmosogatott poharat a bárpult fölé nyúló polcról, és a sörcsap alá tolta. A sárgás lötty lassan csordogált a pohárba, miközben a tetején szürkésfehér hab formálódott alaktalanul. Amikor a pohár megtelt, letette a sörcsap mellé, elővett egy másikat, egy kisebbet, és a pult alól előhúzott, címke nélküli üvegből töltött bele egy keveset. Felemelte a poharakat, és letette őket Wade elé.
– Hallottam, mi történt a haveroddal – mondta. – Sajnálom, rendes gyereknek látszott.
Wade előbb a kisebb pohárért nyúlt, és egy húzásra felhajtotta a benne lötykölődő, meglehetősen rossz minőségű vodkát. Arca egy pillanatra grimaszba torzult, ahogy a szesz végigfolyt a torkán, aztán lecsapta a kiürült poharat a pultra, és a másik után nyúlva, nagyot kortyolt a vízízű sörből.
– Az volt – bólintott. – Soha nem ártott senkinek, nem ezt érdemelte.
Baker körbenézett, majd miután meggyőződött arról, hogy épp senki sem kell kiszolgálnia, rákönyökölt a pultra a fiúval szemben.
– Állítólag azt kereste – mondta egészen halkan.
– Mindenki azt keresi, Baker – felelte Wade –, holott tudják, hogy nem is létezik.
– Én azért ebben nem lennék olyan biztos, kölyök – rázta meg a fejét Baker. – Abból, hogy eddig még senki sem találta meg, nem következik egyenesen, hogy nem is létezik. Hány olyan dologról lehetett hallani az elmúlt évek során, amikről korábban azt gondoltuk, nem is léteznek, és aztán, tessék, egyik pillanatról a másikra ott volt mind a szemünk előtt. – Elmosolyodott, kivillantva az olcsó dohánytól megfeketedett fogait. – Nem azt állítom, hogy a Szökőkút létezik, de létezhet.
Wade a szájához emelte a poharát, és kortyolt a sörből.
– Frankie nem volt elég jó – mondta egyszerűen. – Kizárt dolog, hogy rábukkant volna.
– Ami a szemünk előtt megjelenik, az olykor csak a látszat – mormolta a csapos –, de épp neked kell ezt elmagyaráznom? Lehet, hogy a haverod nem tűnt jónak, de attól még az lehetett. Abból lehet igazán előnyt kovácsolni, amiről mások nem tudnak.
A fiú elgondolkodva bámult bele a lassan összeeső sörhabba. Vajon mit rejtegethetett Frankie? Kitől kaphatott segítséget, vagy valóban képes lett volna arra, hogy egyedül megtalálja a legendás helyet? Bakerre nézett.
– Maga szerint létezik? – kérdezte.
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Én nem vagyok járatos ebben a világban, Wade. Csak annyit tudok róla, amennyit itt a pult mögött állva kiszűrtem a szófoszlányokból, de túl sokan beszélnek róla ahhoz, hogy csak egy legenda legyen.
Wade úgy érezte, hogy a csapos többet tud annál, mint amennyit elárul, de nem akarta a múltjáról kérdezni. Kiitta az utolsó kortyot, és a poharat visszatette a pultra. Baker elvette, szórakozottan bedugta a mosócsap alá, és egy koszos ronggyal törölgetni kezdte.
– Maga céges volt, sosem hallott róla korábban? – kérdezte néhány másodpercnyi hallgatás után, mégis megkockáztatva, hogy Baker esetleg megharagszik rá, azonban a férfi arca meg se rezdült.
– Még egyet? – emelte meg a kezében tartott poharat egy kicsit.
– Legyen – egyezett bele a fiú.
– Tudod, attól, hogy az egyik cégnek dolgozol, még nem kapsz automatikusan betekintést a függönyök mögé – felelte, miközben odalépett a sörcsaphoz, és megtöltötte az imént megtisztított poharat. Az ital lassan csordogált, úgy nyúlt, mintha méz, vagy valami undorítóan nyúlós anyag lett volna. A tetején csak egy vékony rétegben úszkált valami habra emlékeztető massza. Baker letette a poharat a fiú elé. – Hallottam ezt-azt, de többnyire csak lepergő információmorzsákat. Ahogy ők mondják, amiről nem tudsz, azt nem tudod elbaszni sem. És ez nagy igazság – bólogatott. – Gondolod, hogy nyugodtan csapolhatnám itt neked a sört, ha bármit is tudnék? Valóban dolgoztam az egyik nagy vállalatnak, és megtanultam egy-két dolgot az évek alatt. Ha hallasz is dolgokat, jobb, ha elfelejted őket minél előbb, különben a cég feledteti el veled örökre. Tedd, amire a cég utasít, de tartsd csukva a szemed és a füled, különben egy fekete nejlonban végzed, vagy a Szivárvány-tó mélyén, egy kővel a nyakadban.
Wade arca elkomorult.
– A TechnoCorp ölette meg Frankie-t?
– Ezt egy szóval sem mondtam – felelte Baker óvatosan –, de nincs is jelentősége. TechnoCorp, Gen-Tech, a Watanabe Industries, vagy a United Commercial, mind egyre megy. Mind a lehető legnagyobb haszonra utazik, és bármit feláldoznak ennek érdekében, vagy ennek védelmében. Ha valamelyiknek is köze van ehhez a titokzatos Szökőkúthoz, akkor én mondom, aki csak a közelébe is jut, az halott ember. Ezt jól jegyezd meg – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetően. – Fogadd meg a tanácsom. Ne akard megtudni, ki ölte meg a haverodat.
– Már késő, Baker – rázta meg a fejét a fiú. – Tudnom kell.
A csapos lemondóan felsóhajtott, és széttárta a kezét.
– Akkor nem segíthetek többet – mondta –, de légy óvatos. Nem akarom még egy törzsvendégemet elveszíteni.
Bátorítóan elmosolyodott, aztán átsétált a pult távolabbi végéhez, mert valaki jelezte, hogy rendelni szeretne; Wade egyedül maradt a gondolataival. Nem volt túl bíztató, amit Bakertől hallott, de már eldöntötte, hogy az ügy végére jár, és ha ez azzal jár, hogy esetleg beleüti az orrát valamelyik cég érdekeibe, akkor vállalja a kockázatot. Nem szeretett az életével játszani, mert nem tartozott a legvagányabb alakok közé, de tudni akarta az igazságot, és gyűlölte annyira a világot irányító cégeket, hogy ez bátorságot öntsön belé, legalábbis egy rövid időre. Abban, hogy meg fogja bánni ezt az egészet, teljesen biztos volt. Meglötyögtette az itala maradékát a pohara alján, aztán egy hajtásra kiitta. Előhúzta hitelkártyáját, és a pult oldalához lépve beleillesztette a beépített terminálba. A halk zümmögéssel kísért tranzakciós művelet csak néhány másodpercig tartott, és egy csipogó hang jelezte a végét. A terminál kilökte a kártyát, Wade eltette, intett a csaposnak, és távozott.
A King Streetre kifordulva felnézett a vetített hologramórára, aztán keresett egy terminált, hogy rendeljen egy taxit. Még nem volt túl késő, de Frankie lakása nem éppen a város legbiztonságosabb részében helyezkedett el, és nem volt kedve feleslegesen összeakadni az éjszaka kétes alakjaival. A kocsi hamarosan megérkezett; egy újnak látszó, zöld GVE Cruiser, amelynek az oldalára a TaxiCo emblémáját festették. Alig láthatóan elhúzta a száját, aztán beszállt, bemondta a címet, és hátradőlt az ülésen. A kocsi hátsó ülései fölé szerelt apró hangszórókból az egyik rádióadó műsora szólt, és épp az egyik aktuális popslágert játszották. Wade hamarosan azon kapta magát, hogy ajkai némán a dal szövegét formálják. Lehunyta a szemét, és a zenére figyelt, legalább addig nem arra gondolt, amire készült. A nyugalom jólesően folyt szét körülötte, a zene lágyan bizsergette a dobhártyáját.
Fél órával később a Cruiser lelassított, és megállt egy kopott toronyház előtt. A sofőr hátrafordult, és unottan rágógumizva közölte a fuvar összegét, hozzátéve, hogy kártyát nem hajlandó elfogadni. Wade bosszúsan beletúrt kabátja belső zsebébe, kivett egy gyűrött húszdolláros bankjegyet, és a férfi kezébe nyomta. A sofőr mormogott valamit, hogy nem tud visszaadni, de a fiú – mint aki pontosan tudta, hogy így fog történni – csak legyintett, aztán kiszállt az autóból. Alighogy becsapta az ajtót, a Cruiser már el is robogott. Utána fordult, megvárta, amíg beleolvad az esti forgalomba, aztán felnézett az épületre.
Acélszerkezetű üvegóriás volt, amelyet néhány évvel ezelőtt, a nagy Városrehabilitációs Program keretein belül, céges pénzek közreműködésével húztak fel pillanatok alatt. A szóbeszédek szerint a Gen-Tech azért szállt be az építkezésbe, mert így könnyen tudott tisztára mosni temérdek mennyiségű, génállomány-csempészetből származó pénzt. Egy ideig még az NCP is nyomozott az ügyben, ám mielőtt bármilyen bizonyítékra találtak volna, az ügyet viharos gyorsasággal lezárták, és lecsuktak néhány névtelen bűnbakot. Mire az épület elkészült, az ügyről meg is feledkezett mindenki, a lakások zömét pedig a Gen-Tech dolgozói kapták, köztük Frankie apja is. Ő aztán egy autóbalesetben meghalt, így Frankie átköltözhetett ebbe az üvegpalotába. Eleinte irigykedett a barátjára, hogy legalább akkor nem kell a Belső Város bűnözéstől áporodott levegőjét szívnia, amíg otthon van, de aztán rájött, ez a hivalkodó környék nem való a hozzájuk hasonló piti bűnözőknek. Lehet, hogy a Belső Városban szinte mindig veszélyben volt az életük, de mégis otthon érezték magukat.
Sóhajtott egyet, aztán belépett az épületbe, és elindult a lift felé. Lopva a portaszolgálat pultja felé sandított, de úgy tűnt, a biztonsági őrt jobban leköti az újság, mint az épületbe belépő alakok. A négy felvonó közül csak kettő működött, és azok sem voltak a legjobb állapotban. Egy csilingelő hang jelezte, hogy a kabin megállapodott a földszinten, és feltárult az ajtaja.
– A harmincadik körül rázkódik egy kicsit, ne ijedjen meg – szólt utána a biztonsági őr, anélkül, hogy felnézett volna az újságja mögül.
Wade bólintott, és belépett a felvonóba. Benyomta a 47-es számmal jelölt gombot, mire a szerkezet meglódult felfelé. A kijelzőn egymás után tűntek fel, majd halványodtak el a számok, minden tizediket egy csendülés is jelezte. Hirtelen csikorgó hangot hallott, és a felvonó megremegett, mintha az akna összeszűkült volna, azonban az egész nem tartott tovább pár másodpercnél. Hamarosan felcsendült a beszálláskor megismert hang, és kinyílt az ajtó. Wade kilépett, mire a mozgásérzékelőkkel ellátott lámpák azonnal bekapcsoltak, kísértetiesen steril fehér fénybe borítva a folyosót.
Szürke ajtók előtt haladt el, amelyeket csak a rájuk vésett szám különböztetett meg egymástól, Frankie lakását azonban már messziről látni lehetett. Az ajtó előtt többször is kifeszített vörös szalag – az NCP helyszínelő csoportjának jellegzetes eszköze – úgy virított a lámpák fényében, mint valami vírus egy laboratóriumi kémcső falán a vizslató detektorok össztüzében. Wade megtorpant a folyosón, és körbenézett. Az NCP által lezárt területeket általában őrizték, azonban, amennyire vissza tudott emlékezni, sem az utcán, sem az épületben nem látott egyenruhás alakokat. Az ajtóhoz sietett, és mielőtt letépkedte volna a szalagokat, közelebbről is megnézte a zárat. Kártyával nyílt, azonban közvetlenül a zár mellett egy apró szerkezet villogott. Azonnal felismerte. Egy NCP jeladó volt, amely jelezte a központba, ha valaki babrálni kezdett a zárral. Halkan káromkodott, és az esélyeit kezdte latolgatni.
Csak elképzelései voltak arról, hogyan működik a rendszer, ezért úgy döntött, legfeljebb fél órája van a lakás átkutatására és az épület elhagyására. Őrültség, mondta magában, aztán odaállt az ajtó elé, és a szalagokkal mit sem törődve, egy erőteles mozdulattal berúgta az ajtót, amely könnyen megadta magát, hiszen a gyilkosság óta csak annyira rögzítették vissza, hogy be lehessen zárni. A dübörgés végigvisszhangzott a folyosón, de senki sem vette a fáradtságot, hogy megnézze, mi történik. Wade gyorsan átbújt a szalagok között, és bentről visszatámasztotta az ajtót a helyére. Egy ideig a falon tapogatózott a világítás kapcsolója után, aztán rájött, hogy Frankie szinte mindent hangvezérléssel irányított. Tett egy lépést befelé, és megállt.
– Fényt – mondta bele a sötétségbe, és a következő pillanatban halovány derengés áradt szét a lakásban. – Erősebben – tette hozzá másodpercekkel később.
A lakás nem volt nagy, és szinte teljesen érintetlen volt az eset óta. Az NCP emberei vagy nem vizsgálódtak túl sokat, vagy olyan alaposak voltak, hogy mindent visszarendeztek a helyére. Mivel ezt nem tartotta valószínűnek elmosolyodott, remélve, hogy talál egy-két nyomot, amin elindulhat. A polcokra és szekrényekre nem vesztegette az időt, odalépett az asztalhoz, amin a számítógép és a kiberdeckek hevertek, és bekapcsolta őket. A monitor felfénylett, végigfutott rajta az eszközök gyártóinak rövid szignálja, aztán megjelent a belépési képernyő. Wade csempész volt, de értett egy keveset a mátrixhoz. Nem volt annyira járatos benne, mint egy kalóz, de elég jól el tudott navigálni a szabadon hozzáférhető adatok között, és ez olykor sokat segített neki, ha a szállítmányai útvonalait kellett megterveznie. Igazából maga sem tudta, mit keres, de remélte, Frankie hagyott valami nyomot, hogy merre járt azon az éjszakán.
Felemelte a csatlakozót, és bedugta a tarkóján levő csatolóba. Minden elsötétült előtte, úgy érezte, mintha valami láthatatlan erő átrántaná a saját gyomrán keresztül, aztán hirtelen megjelent körülötte a mátrix kék-szürkébe öltözött kristályvilága. Mindenfelé szabályos geometriai alakzatok csillogtak, amelyek között ezüstösen fénylő nyalábok száguldoztak, és ő csak lebegett a hatalmas alakzatok között, mintha valami mesében volna. Wade-et minden alkalommal lenyűgözte a mátrix, és sosem tudott betelni azzal a különleges látvánnyal, ami becsatlakozás után a szeme elé tárult. Elbűvölte, ahogy látta maga előtt elfolyni az adatokat, ahogy folyamatosan leomlanak és újjáépülnek körülötte a geometriai alakzatok attól függően, hogy a mátrix melyik területein keres, ahogy olyan szabadnak érezte magát, mintha az űrben lebegne. Azonban most nem volt ideje csodálkozni, és kényszerítenie kellett magát, hogy összpontosítson. Ujjai tétován mozogtak a kiberdeck billentyűzetén, ahogy elindított egy keresőrutint.
A környezete hirtelen narancssárgára váltott, amelyben vékony, kacskaringós kék szál tűnt fel egy rövid időre, majd elenyészett. Azonban pillanatokkal később újra feltűnt, ám már sokkal vastagabb és sötétebb volt, és egy óriási gúla közepébe fúródott bele. Nem kellett közelebb mennie, hogy érezze a VGA-k jelenlétét. Fenyegetően tornyosultak előtte, és úgy vették körbe a gúlát, mint valami páncél. Az információs algoritmus egy TechnoCorp érdekeltségébe tartozó cégként azonosította a gúlát. Wade azonnal kikapcsolta a keresőt, és elhátrált. Nem akart túl mélyre merészkedni, mert tudta, nem képes megvédeni magát a mátrixon belül. Egy ideig távolról figyelte a gúlát, aztán felkészült a kilépésre. A mátrix kártyavárként omlott össze körülötte, ám a lezúduló kristálydarabok között észre vett valami különöset, egy apró lila pontot, amely mintha épp őt nézte volna. Hirtelen minden fekete lett, aztán újra a szobában találta magát.
Kitépte a fejéből a csatlakozót, és riadtan meredt a monitorra, ahol monoton számsorok futottak egymás után. Az arcán lassan végigcsordult egy izzadtságcsepp, és az asztalra hullott. Valaki figyelte őt a mátrixban, vagy a belépési pontot, valaki tudta, hogy Frankie gépét használni fogják. Átkozta magát, amiért ilyen ostoba hibát követett el. Tekintete a monitor bal felső sarkában vibráló kijelzőre tévedt; nagyjából húsz perce tartózkodott a lakásban, igyekeznie kellett. Felállt a székből, kikapcsolta a gépeket, és szétnézett az asztal körül. Kihúzott pár fiókot, de csak hasznavehetetlen papírlapokat talált. Lehajolt és beletúrt a szemetesbe, azonban zsíros fánkos zacskókon kívül más nem volt benne. Az egyik kivette és belenézett, de csak egy megpenészedett fánkdarabot talált benne. Úgy tűnt, Frankie nem hagyott nyomot maga után.
Felsóhajtott, és az ajtó felé indult. Egy keveset így is sikerült megtudnia, bár egyáltalán nem örült, hogy épp a TechnoCorp neve bukkant fel. Azonban sokkal jobban zavarta, hogy felfigyelt rá valaki. Remélte, hogy nem töltött elég időt a mátrixban ahhoz, hogy lenyomozzák, aztán rájött, hogy valószínűleg már korábban is figyelték, és azóta már azonosították is a belépési pontot. Vajon ki volt az? A TechnoCorp ügynöke, az NCP, esetleg valami katonai szervezet? Egyik sem kecsegtetett semmi jóval, és máris megbánta, hogy belevágott ebbe az őrültségbe.
– Fényt le – mondta, miközben az ajtóval matatott.
A szalagok között kimászott a folyosóra, behúzta maga mögött az ajtót, aztán végigrohant a folyosón a felvonóhoz. Idegesen nyomogatta a hívógombot, szíve a torkában dobogott, amikor az ajtó feltárult, de a kabin üres volt. Belépett, beütötte a földszintet jelző kódot, és a lift falának dőlve várta, hogy leérjen. Amikor meghallotta a csilingelő hangot, szinte feltépte az ajtót, kilépett, és szapora, de még nem túl feltűnő, léptekkel elhagyta az épületet. Az utcán megtorpant egy pillanatra a toronyház ajtajában, és úgy szívta magába a város szennyezett levegőjét, mintha eddig valami légmentes térben tartózkodott volna. A távolból az NCP járőreinek jellegzetes szirénája hallatszott.
Wade összehúzta magán a kabátját, és elindult az egyik irányba. Azt már tudta, hogy merre kezdje a keresést, ám tartott tőle, hogy hamarosan nem ő irányítja majd a dolgokat, hanem ő lesz az, akit mindenki keresni fog. Ám úgy döntött, ezen ráér majd másnap aggódni. Keresett egy terminált, hogy rendeljen egy taxit, de meggondolta magát, és úgy döntött, a függővasutat választja. Az egyik utcasarokról még visszanézett, az NCP járőrei épp akkor álltak meg a toronyház előtt.

A folytatás



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.