Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (13)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – I. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2009.07.04. 1:46

A nyárvégi fülledt és párás levegő poshadt méregfelhőként telepedett rá Neon Cityre. A hatalmas fekete felhők már napok óta terpeszkedtek a város felett, de az eső még mindig váratott magára, mintha élvezné, ahogy az emberek a hűsítő cseppek után sóvárognak. A távolból olykor hallani lehetett egy-egy tompa mennydörgést, de sem vihar, sem eső nem érkezett, az időjárás csak incselkedett. Aki tehette, a Központi Park fáinak árnyékában keresett menedéket, mások inkább a Régi Negyed még működőképes szökőkútjaiból locsolták egymásra a vizet, az NCP járőreinek tiltása ellenére is. A MediCare emblémáját viselő teherautókról ásványvizes palackokat osztogattak zöld köpenybe öltözött alakok, és a forgalmasabb utakon időnként végiggurult egy hatalmas locsolóautó, utat és embert egyaránt eláztatva, de a fontoskodó arcú, ideges tekintetű öltönyös alakokon kívül emiatt senki sem bosszankodott. És persze akadtak olyanok is, akik ki se tették a lábukat az utcára.
Ahogy Frankie sem. A monitor előtt ült, és csokis fánkot evett, miközben meredten bámulta a képernyőt, amin végeláthatatlan számsorok és jelek futottak végig bizonyos időközönként. Úgy villantak fel, majd halványodtak el, mint ahogy a szív dobog. Lüktettek a képernyőn, és Frankie nézte, ahogy a mátrix vérárama végigfolyik a monitorján. Bal kezének ujjai unottan doboltak az asztal lapján, mintha arra várna, hogy valami váratlanul felbukkanjon a monitoron. De csak számsorok váltották egymást, ugyanúgy, mint korábban. Mindig ugyanazok, változatlanul. Felfénylettek, leperegtek, egy pillanatra beleégtek a monitor folyadékkristályaiba, aztán eltűntek, mintha ott se lettek volna soha. Összemosódtak, és egy nagy fehér folyamként hömpölyögtek a képernyőn.
Frankie hacker volt. Ügyes és technikás, ravasz, teli váratlan megoldásokkal, és sokakkal ellentétben, szeretett a megérzéseire hagyatkozni, amelyek szinte sosem hagyták cserben. Ösztönösen tudta, hogy a mátrix végtelen tengerében merre keresse azokat az információkat, amelyekből hasznot lehet húzni, de nem volt elég ambíciója. Kicsiben utazott, és csak annyit húzott le különféle bankok közötti tranzakciókról, amennyire éppen szüksége volt. Nem szerette sem a feltűnést, sem a felhajtást. Néha lenézett Baker Bárjába egy sörre, de többnyire egyedül üldögélt a pultnál, és a gondolataiba merült. Akik ismerték, tudták, hogy tehetséges, és megpróbálták rávenni, hogy adja be a derekát valamelyik cégnek, és legyen hivatásos programozó, ahelyett, hogy üresen tengeti az életét, de Frankie erre nem volt hajlandó. Keresett valamit. Valamit, ami a mátrix illegális lovagjainak körében afféle mítosszá vált, amiről még a legkeményebb konzolkalózok is csak suttogva mertek beszélni. Azt az állítólagos pontot, ahol az összes adat áthalad egyszer, a mátrix központi helyét. Ahová befut minden adat, majd továbbspriccel onnan a szélrózsa minden irányába. A helyet, amit csak úgy neveznek, a Szökőkút.
– Meg fogom találni – mondta Frankie az egyik este.
Baker Bárjának egyik füstös asztalánál ült, vele szemben Wade, az egyetlen igazi barátja.
– A Szökőkút nem létezik – felelte Wade halkan, miközben lopva körbenézett. – Már sokan próbálták megtalálni, de senki sem járt sikerrel. Az a hely csak egy legenda, valamelyik bedrogozott hacker agyszüleménye! Soha senki nem találta még meg, és tudod, hogy miért? – Bólintott. – Igen, mert egyszerűen nem létezik!
Frankie elfordította a fejét, és a szemközti falra kiragasztott plakátot bámulta, amelyről egy csinosnak mondható virtuálsztár mosolygott rá vissza. Nézte egy darabig, tekintete elidőzött a lány aranyszínű kiberszemén, aztán visszafordult az asztalához, lehajtotta a fejét, és a mennyezetbe épített hangszórókból áradó zenét hallgatta.
– Nincs igazad – nézett fel. – Létezik. Tudom.
Wade felsóhajtott, és kortyolt egyet a koktéljából; Long Island, a régi ízek egyike.
– Oké, tegyük fel, hogy létezik – mondta. – Abban viszont biztos lehetsz, hogy nem szabadon hozzáférhető. Valaki ellenőrzi. Talán nem a kormány, de a nyakamat rá, hogy valamelyik cég érintett benne. Ha valóban minden adat ott áramlik keresztül, akkor nem hiszem, hogy bárkit is a közelébe engednének. Ne kísértsd a szerencsédet, Frankie, mert ha itt belekavarsz a dolgokba, könnyen az életeddel fizethetsz érte. A cégeknek nem szokása finomkodni, főleg akkor nem, ha a féltett adataikról van szó.
– Csak meg akarom találni – szögezte le Frankie. – Nem érdekelnek a francos adatok.
– Na persze – vont vállat Wade.
– Gondolj, amit akarsz – vetette oda a hacker ingerülten. – Meg fogom találni. Meglátod.
Azóta alig mozdult ki a lakásából, és hosszú órákat töltött a monitor előtt azzal, hogy a szüntelenül hömpölygő adathullámokat figyelte. Rendszert keresett, ismétlődő szekvenciákat, amelyek árulkodó nyomokat hagynak a csatornákban, amelyek nyomán lekövethetők a teljes útvonalak, azonban bármerre is indult el, zsákutcába jutott. Feltörte néhány kisebb cég védelmi rendszerét, hogy magas prioritású adatokra rácsatlakozva kövesse az útvonalukat, de nem az történt, amire számított. Az adatok szélsebesen süvítettek át a kiindulási ponttól a célállomásig, és semmiféle olyan rendszeren nem hatoltak keresztül, mint amilyen a Szökőkút volt. Csalódott volt, de nem adta fel. Hitt a Szökőkút létezésében, és ez még annak ellenére is lelkesedést öntött belé, hogy az összes kézzel fogható eredmény ellent mondott a legendának.
A múlt éjjel azonban észre vett valamit, ami korábban elkerülte a figyelmét. Egy rövid jelet, amely úgy tűnt, cél nélkül sodródik a többi adat között, aztán el is veszítette szem elől. Először azt gondolta, hogy csupán a végletekig felerősített virtuális érzékei tréfálták meg, ám nem sokkal később újból megtalálta a jelet. Nem tudta elég ideig megfigyelni, de arra hamar rájött, hogy van rendszer a jelek felbukkanásában. Szitkozódott, amikor újra elveszítette, de már tudta, mit és hol kell keresnie, és ez megkönnyítette a dolgát. Azon nyomban rátapadt, amint a jel ismét feltűnt. Megpróbálta lekövetni a forrását, de legnagyobb megdöbbenésére, amint megközelítette, VGA-k tucatjainak ismerős, riasztó vörös fényei sejlettek fel körülötte. Ez csak még inkább megerősítette abbéli meggyőződését, hogy a Szökőkútból eredő jelet találta meg, és már csak azt a módszert kell kidolgoznia, amivel kicselezheti a VGA-kat, és a jel nyomait követve eljuthat a forrásig. Azonban azóta nyoma sem volt a jelnek.
A fánktól zsíros ujjait beletörölte pálmafa mintázatú rövidnadrágjának szárába, és a dobozt egy hanyag mozdulattal besöpörte az asztal mellett tátongó szemetes vödörbe. Benyúlt a kiberdeck mellett halmozódó diszkek és üres tokok közé, előkotort egy csomag régi rágógumit, kivett belőle két szemet, és rágni kezdte. Lassú mozdulatokkal csámcsogott rajta, miközben fáradt pislantások közepette bámulta a monitort. Homlokán kék fejpánt feszült, hogy valamennyire felszívja az izzadtságot, de egy-egy csepp valahogy mégis átjutott a szöveten, végigcsorgott az arcán, és végül az asztal lapjára hullott. Tudta, hogy aludnia kellett volna, mert kimerült a rengeteg becsatlakozva töltött időtől, de a Szökőkút nem hagyta nyugodni. Tudta, hogy ott van egy karnyújtásnyira tőle, csupán meg kell találni a kulcsokat azokhoz a láthatatlan ajtókhoz, amelyek elrejtik a kereső tekintetek elől.
Vett egy mély lélegzetet, és bedugta a kiberdeck csatlakozóját a halántékában levő csatolóba. Egy hirtelen felvillanást látott maga előtt, aztán lassan kirajzolódott előtte a mátrix kék-szürke világa. Ott állt Neon City virtuális szívében, a kikristályosodott adathalmazok gyűrűjében, és valahol ott volt az a töredék is, amely elvezetheti a Szökőkúthoz. Beindított egy keresőprogramot, amelyet a keresett adatáramlás szekvenciáira hangolt rá, aztán a fölötte tornyosuló szürke sziklákat nézte, és várt. Frankie nem tudta pontosan, mennyi ideig várakozott, mire a program jelzett neki, hogy közeledik a keresett adatcsomag. Összpontosított, nem akarta elvéteni. Szemei vadul pásztázták a mátrix szürke világát, miközben ujjai villámgyorsan mozogtak a kiberdeck billentyűzetén, ahogy készenlétbe helyezte a nyomkövető programot.
Az egész csak egy pillanat volt. A szürke rengetegből szinte kirobbant egy vörös fénycsóva, és hihetetlen sebességgel süvített az egyik adatcsatornában. Frankie nem tétovázott, célba vette, és ráengedte a nyomkövetőt. A program rákapcsolódott, és a következő pillanatban már együtt süvített a vörös adathalmazzal.
A szürke kristálytömbök lassan elmosódtak körülötte, ahogy egyre csak gyorsult. Ami eddig úgy tűnt, mintha az ég felé meredezne, az most elhajlott, meggörbült, vagy visszafordult saját magába. A mátrix megszokott kék-szürke váza változott, és lassan teljesen átalakult. Minden zöld és sárga lett, vékony, üvegszerű. A szeme sarkába vetülő koordinátaszámító vadul pörgött, ahogy megpróbálta meghatározni a helyüket a mátrixban, de hiába. Ott voltak, de mégsem voltak sehol. Függtek a semmiben, és száguldottak a semmi felé. Frankie megijedt. A színek erősödtek, és a körülöttük kavargó kristályokból csápok és nyúlványok törtek elő, hogy megpróbálják leválasztani a vörös nyílvesszőn csüngő nyomkövető parazitát. VGA-k voltak. Virtuális gátló alkalmazások, amelyek az adatokat védték az illetéktelenektől, és a nyomkövető program ilyen volt. Idegen, amelyet el kellett törölni. A kiberdeck vadul rángatózott, ahogy Frankie ujjai vakon püfölték a billentyűket, és remélte, hogy még nem késő működésbe hozni az álcázó programot.
A csápok kivágódtak, de nem érték el. A saját védelme elég erős volt, hogy visszatartsa a VGA-kat, noha azt nem tudta, mennyi ideig lesz erre képes. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha valami örvény szippantaná magába. A vörös jel meglódult és még sebesebben haladt tovább, a fények összemosódtak és fojtogató nyálkaként rátapadtak a nyomkövetőre, amelyen keresztül Frankie érzékelt mindent. Megérintették, szorították, és Frankie úgy érezte, üvöltenie kell a fájdalomtól, de csak egy elhaló nyögésre futotta az erejéből. A homlokán kidagadtak az erek az erőlködéstől, ahogy küzdött a VGA-k ellen, és eleredt az orra vére is, de nem eresztette a jelet. Ha most meghátrál, soha többé nem lesz lehetősége arra, hogy megtalálja a Szökőkutat. Ez volt az a pillanat, amelyért oly sok évet áldozott az életéből, és amely akár az életébe is kerülhet. De nem akart meghátrálni.
A gyomorforgató örvény és a színek hipnotikus kavalkádja hirtelen szétrobbant, és fekete űr maradt a nyomában. Üresség. Súlyos, fullasztó üresség. A jel lelassult, és a csápok helyét torz, alaktalan fekete amőbák vették át, amelyek egyenesen a nyomkövető felé araszoltak. Őrök voltak. A legdurvább VGA-k, amelyeket hivatalosan már betiltottak, ám a legtehetősebbek, akik mindent és mindenkit a zsebükben tartottak, megengedhették maguknak. Azt híresztelték, az Őröket nem lehet se kikerülni, se megtéveszteni, se elpusztítani. A tökéletes védelem, amely megöl a virtuális térben, és maradandó sérülést okoz az agyban. Frankie azonban nem eresztett, és felkészült a legrosszabbra. Az Őrök körbevették, rátapadtak, belefolytak. Minden fekete volt, aztán apró repedéseket látott, amelyből vér buggyant elő. Az agya majd’ szétrobbant a lüktető fájdalomtól, és tudata bármilyen hangosan is sikított azért, hogy engedje el a nyomkövetőt, nem tette meg. Elveszítette az ítélőképességét, és már nem mérlegelt, csak a Szökőkút képe lebegett előtte. A gyilkos VGA-k belemélyesztették vékony csápjaikat a nyomkövetőbe, amely lassan kezdett apró szilánkokra szakadni. Frankie remegett, körmeivel kaparászta az asztal lapját, és nyüszített a fájdalomtól; a deck billentyűzetét már percekkel korábban leverte egy rándulás nyomán, kettétörve hevert a padlón. Ráborult az asztalra, és kis híján belefejelt a monitorba. Egyik kezével a deck csatlakozója felé nyúlt, aztán visszahúzta.
A fájdalom és a sötétség az egyik pillanatról a másikra elenyészett. Újra a kék-szürke kristályvilág vette körül, ám ezúttal ott magasodott előtte egy arany színben ragyogó angyalszobor, amelynek szétnyitott tenyerében vörös pászmák villantak fel időről időre. Frankie, megfeledkezve vérző orráról és a fejében lüktető fájdalomról, felnevetett. Neki volt igaza. A Szökőkút létezett, és ő éppen felé úszott. Végtelen elégedettség töltötte el, amiért véghez vitte azt, amelyről szinte mindenki, még a legkeményebb hackerek is azt gondolták, hogy képtelenség. Megtalálta a mátrix legendás helyét. Ámuldozva figyelte a csordogáló adathalmazokat, és a hely varázsa annyira eltompította, hogy észre sem vette a szembeötlő furcsaságokat. Csak amikor már késő volt.
Először az tűnt fel, hogy minden olyan csendes, érintetlen, sehol egy ellenőrző rutin, vagy egy alacsony szintű VGA. Aztán rájött. A Szökőkút köré már nem volt szükség védelmi rendszereket kiépíteni, hiszen azok a falak, amelyeken át kellett vergődnie, tökéletesen működtek. Egyiknek sem az volt az elsődleges feladata, hogy elhárítsa a kíváncsiskodókat, hanem, hogy feltartsa őket. Feltartsa őket addig, míg sikerül visszakövetni az érkezési útvonalukat, épp ahogy azt Frankie is eltervezte. Felsikított; legalábbis a virtuális megfelelője ezt tette. Ráébredt, hogy a vesztébe száguldott, és már túlságosan késő volt menekülni. Vagy talán még nem? Vetett egy utolsó pillantást az aranyló kútra, miközben a fejében ott lüktettek Wade szavai, amelyeket egy legyintéssel intézett el Baker Bárjában.
Abban viszont biztos lehetsz, hogy nem szabadon hozzáférhető. Valaki ellenőrzi. Talán nem a kormány, de a nyakamat rá, hogy valamelyik cég érintett benne. A cégeknek nem szokása finomkodni, főleg akkor nem, ha a féltett adataikról van szó.
Úgy engedte el a vörösen izzó jelet, mintha parazsat tartott volna a kezében. Kikapcsolta a nyomkövetőt, és a következő pillanatban meglódult visszafelé, mintha valami csövön szívnák. A fekete űr, a kavargó színek, a csápok, és végül a kék-szürke kristálytömbök, épp ott, ahol becsatlakozott. Minden teljesen átlagos volt, és nyoma sem volt vörösen fénylő jeleknek. Kitépte a fejéből a kábelt, mire a mátrix kristályvilága pillanatok alatt szilánkokra tört, és újra a szobájában volt. A monitor jobb alsó sarkára pillantott, ahol az óra éjjel negyed kettőt mutatott.
– Francba! – mondta rémülten.
Ötvenhárom perc telt el azóta, hogy rákapcsolódott a jelre, és elindult a Szökőkúthoz. Túl sok. Bárki is állt a Szökőkút mögött, mostanra már pontosan tudta, honnan hatoltak be a rendszerükbe, és az ügynökeik már úton voltak, hogy eltakarítsák a nyomokat. Frankie nem tudta, mit tegyen. A deckhez kapott és szinte kitépte belőle az adatkazettát, amire a mátrixban eltöltött utazást rögzítette. Amikor belevágott, azt hitte, lesz még több utazás is, de már tudta, hogy ez volt számára az egyetlen.
Kapkodva belenyúlt a szemetesbe, és kivette belőle a fánkos zacskót. Meggyűrögette, aztán beletette az adathordozót, és visszaejtette a többi szemét közé. Még ráejtett néhány telefirkált papírlapot, hogy ne legyen szem előtt, aztán visszalépett az asztalhoz, és a monitorra bámult. Számsorok és szekvenciák futottak még mindig. A mátrixszimulációs program szüntelenül dolgozott, s a számok és a jelek mögött ott rejtőzött az angyal bőrébe öltöztetett halál.
A robajra összerezzent, és felkapta a fejét. Az ajtó tokostul szakadt ki a helyéről a fekete öltönyt viselő céges ügynökök rúgása nyomán. Végignéztek a szobán, és mindketten fegyvert rántottak, amikor meglátták a monitor mögött reszkető, verejtékező alakot. Frankie nem is próbált menekülni, úgysem lett volna sok esélye. A céges ügynökök voltak a legjobban képzett és a legmodernebb kibertechnológiával feljavított bérgyilkosok, akiktől még a cégek legbecsületesebb ügyfelei is rettegtek. Belenézett az egyik szemébe, de csak ürességet látott benne. Arra gondolt, hogy talán bölcsebb lett volna, ha megfogadja Wade tanácsát, de ennek már nem volt túl sok jelentősége.
Az első golyó a vállába csapódott, és a fájdalom szétrobbant a testében. Hátratántorodott, de nem esett el, mert a szék megtámasztotta. A következő egyenesen a mellkasába vágódott, ahogy az utána következő tizenhat lövés is. Megbotlott, magával rántotta a széket, aztán nekicsapódott a falnak, és miután a golyózápor abbamaradt, lassan lecsúszott a földre, véres csíkot húzva maga után. Az egyik ügynök odalépett Frankie mellé, megnézte, hogy valóban meghalt-e, aztán biccentett a társának, és távoztak.
Az asztalon vibráló monitoron számsorok futottak.

A Neon City Központi Kórház patológiai osztályának ügyeletes orvosa unottan sétált végig a mennyezetbe épített lámpák kísérteties fényébe burkolózó folyosón, gumitalpú cipője ütemesen nyikorgott minden lépését követően. Egyik kezét fehér köpenye zsebében pihentette, míg a másikban egy papírlapokkal teletömött, fekete színű mappát tartott. Nyakában a régi időkre emlékeztető sztetoszkóp lógott, amely éles kontrasztban állt a fejpánt módjára a homlokára simuló neuroszkennerrel. A lámpák sápadt fénye rávetült vékony és a fáradtságtól ráncos arcára, ahogy elhaladt alattuk. A folyosó néhány méterrel később egy ajtóba torkollott, amely fölött, egy fehéren világító táblán a HIDEGKAMRA felirat állt. Előhúzta a köpenye zsebéből a belépőkártyáját, és elhúzta a falba szerelt biztonsági rendszer érzékelője előtt. A kijelző pirosan villogó LED-je előbb kialudt, majd zölden felfénylett, és az ajtón halkan kattant a zár. Vállával meglökte az ajtót, és belépett.
Egy kis teremben állt, amely leginkább egy olyan zsilipkamrához hasonlított, amit nyomáskiegyenlítésre használnak. Egy vékony pad, néhány meglehetősen bizarr külsejű, űrruhára emlékeztető overall, és egy ezüstszínű terminál alkotta a berendezést. A dossziét és az orvosi műszereit letette a padra, kibújt a köpenyéből, és a kopott fogasról leakasztotta az egyik öltözéket, amely valójában egy védőruha volt, és nélküle nem lehetett belépni a hidegkamra elnevezésű helyiségbe. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal bújt bele, könnyedén helyükre pattintotta a rögzítőkapcsokat, végül a fejére tette az üvegburára emlékeztető sisakot, és a kártyáját a terminálra helyezve kinyitotta a kamrába vezető ajtót. Felvette a mappáját, és bement.
A hidegkamra hatalmas volt, mint valami raktár, és különböző vastagságú csövek és vezetékek ezrei kígyóztak mindenfelé; a földön, a falakon és a mennyezeten is, ám végül mindegyik a terem közepén elhelyezkedő, óriási szerkezethez vezetett, amely olyan volt, mint egy páncélterem trezorokkal teli fala. Száznál is több, egyforma nagyságú, számozott fiókból állt. Az egész helyiségben meglehetősen sötét volt, mert mindössze néhány alacsony teljesítményű reflektor szolgáltatott egy éjszakai bár hangulatvilágításához hasonló fényt. Kéket, amely tökéletesen illeszkedett a teremben uralkodó fagypont közeli hőmérséklethez. Az orvos odalépett a szerkezethez, ráállt egy fém pallóra, amelyet egy monitorral kiegészített korlát keretezett. A monitoron a számozott fiókok látszottak. Belelapozott a mappába, aztán a képernyőt megérintve kiválasztotta a megfelelőt. A szerkezet motorja kattogni és surrogni kezdett, aztán a palló lassan elemelkedett a földről, hogy fölemelje az orvost a 147-es számú fiókhoz.
Amíg a szerkezet mozgásban volt, az orvos újra belenézett a mappába. Általában nem nagyon volt kíváncsi arra, kik hevernek a fiókok mélyén, ám ezúttal nem a szokásos folyamatot kellett végrehajtania, és ezt különösnek vélte. A papírok szerint a 147-es fiókban egy bizonyos Aaron Ferrett feküdt, már közel egy éve. Technikusként dolgozott, aztán részt vett egy szövetségi ügyben, amely során komoly mentális, fizikai és idegi sérüléseket szenvedett. Testileg felépült, ám az idegrendszerét ért sokk miatt megbolondult. Egy ideig valami idegklinikán kezelték, aztán egy váratlan rosszullétet követően került a hidegkamrába. A jelentés szerint azért kellett tárolni, mert egy bírósági ügyben akarták tanúként meghallgatni. Ezért is volt furcsa, hogy egyszerűen le kell őt kapcsolni az életben tartó gépekről, de a hivatalos utasítás nyilvánvaló volt, pecséttel és aláírásokkal ellátva.
A szerkezet megrándult, és megállapodott a fiók mellett. Az orvos becsukta a mappát, és a képernyő felé fordulva bebillentyűzött néhány kódot. A fiók ajtaján villogó fények kimerevedtek, halk, szusszanáshoz hasonlító hang hallatszott, aztán a rekesz ajtaja lecsapódott, és egy műanyag lapon heverő, meztelen test csusszant elő. A testét számtalan elektróda borította, orrából, szájából és a hasa oldalán ejtett vágásból tucatnyi cső lógott ki, amelyek vége beleveszett a fiók sötétjébe. Halántékába vékony vezetékek voltak kötve, épp olyanok, mint amelyekkel a kalózok szoktak becsatlakozni a mátrixba. Teljesen mozdulatlan volt, azonban szemhéja időnként megremegett, mintha valamit látna, mintha az elméje valamit átélne éppen.
Az orvos megfogta a férfi halántékából kilógó egyik szabadon maradt vezetéket, és becsatlakoztatta a terminálba, amelynek kijelzőjén néhány pillanattal később adatok jelentek meg. Egy darabig nézte őket, aztán elindította az altatási rutint, ám ekkor váratlan dolog történt. A terminál kijelzője elsötétült, majd a következő pillanatban vörösen felfénylett. Az adatok eltűntek róla, pontosabban szólva ott voltak, csak átrendeződtek olyan formába, mintha egy arc volna. Döbbenten meredt a jelenségre, miközben vadul nyomkodta a terminál gombjait, hogy újra működésre bírja a szerkezetet, ám semmi nem történt. Aztán a férfi teste rángatózni kezdett, szemhéja felpattant, és üveges tekintettel meredt a terem csövekkel behálózott mennyezetére. A fények kihunytak, egyedül a terminál vörösen világító kijelzője működött, benne az arccal, amely mintha elmosolyodott volna. Rémület fogta el, és megint megpróbálta kikapcsolni a terminált.
– Köszönöm – hallatszott valami síron túli hang a férfi teste felől.
– Mi történik itt? – kérdezte az orvos félelemtől remegő hangon.
– Végre szabadon engedtek – hallatszott a hang. – Köszönöm.
A hidegkamra teljes sötétségbe borult, és a darus szerkezet egy hirtelen rándulással megmozdult. Az orvost felkészületlenül érte, hogy a berendezés működésbe lépett, megbillent, és elveszítette az egyensúlyát. Megpróbálta elkapni a korlátot, de ujjai csak a levegőbe markoltak bele, és lezuhant. Tompa puffanás hallatszott, aztán csend. Valahol a magasban a terminál kijelzője még egyszer vörösen felfénylett, aztán kialudt. Az orvost órákkal később találták meg a biztonsági szolgálat emberei. Holtan hevert a hidegkamra padlóján; kitörte a nyakát, valószínűleg a zuhanás következtében. A 147-es fiók nyitva volt, és a benne heverő férfi szintén meghalt.


A folytatás



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.