Fiction Kult

Most, hogy oldalunkra felkerült egyik legkedvesebb íróm, Murakami Haruki életrajza, úgy éreztem, nem halogathatom tovább, hogy írjak a Világvége és a keményre főtt csodaországról. Ez volt az első könyv, amit Murakamitól olvastam, de olyannyira meggyőzött, hogy azóta valamennyi magyarul megjelent kötete a polcomon sorakozik.
Annak idején, mikor kezembe vettem, még kizárólag e könyve volt elérhető magyar nyelven (az Európa Kiadónál jelent meg először 1998-ban), de ez is többnyire csak könyvtárakban. Én körülbelül egy évet vártam rá, míg egy antikvárius megszerezte nekem. Napjainkban már jóval szerencsésebbek a szerző rajongói, ugyanis a Geopen Kiadó 2006-ban felvállalta Murakami műveinek magyar kiadását, melynek eredményeként mostanra 6 könyve olvasható anyanyelvünkön. A megjelenés sorrendjében: Világvége és a keményre főtt csodaország (1998, de 2008-ban a Geopen kiadta újra), Szputnyik, szívecském! (2006), Kafka a tengerparton (2006), A határtól délre, a naptól nyugatra (2007), Birkakergető nagy kaland (2007), Norvég erdő (2008).

A Világvége és a keményre főtt csodaország az egyik legkülönlegesebb fantasztikus regény, amit eddig olvastam. Két szálon futó képtelen történet, mely végig az álmok és a valóság határán egyensúlyoz.
A könyvbéli valóság a keményre főtt csodaország, amely egy modern – Gibson cyberpunk metropoliszaihoz hasonló – városban játszódik. Itt a történet kezdetén névtelen hősünk – aki adatok titkosítására szakosodott numerátor – egy lifttel komótosan halad felfelé. Elfolyni látszik az idő, nem tudhatjuk, mióta tart az utazás, mígnem egyszer csak nyílik az ajtó és szemben egy fiatal, kövérkés nő jelenik meg. Tovább növeli bizonytalanságunkat, mikor a hölgy – aki mellesleg suttogásnál erősebb hangot kiadni képtelen – az irodaépületnek tűnő szobából egy ruhásszekrényen keresztül sötét barlangba vezeti az újonnan érkezőt. Ezt követően találkozik a numerátor megbízójával, egy öregemberrel, aki amellett, hogy „hangelvonásra” képes, a csontok hangjait tanulmányozza…
Másik fonal a Világvége, mely meg sem próbál a valóság talaján maradni; már az első pillanatban tudatosítja, hogy valahol máshol járunk. Egy városban, ahol egyszarvúak élnek, ahova ha megérkezik az ember, leválasztják árnyékát, s vele együtt feledésbe merül a múltja, majd árnyéka halálával elméje is elveszik. Itt, ebben a semmi közepén lebegő településen zajlik a történet, melyben a főhős az elhullott egyszarvúak koponyájából régi álmokat fejt és küzd árnyékáért, aki minden egyes nappal gyengébb lesz.
A fentieket olvasva úgy tűnhet, hogy valami alkoholgőzben született lidércnyomásról van szó, de távolról sem ez a helyzet. Murakami legnagyobb érdeme pontosan az, hogy fantáziájának szüleményeit úgy tudja tálalni, mintha csak egy hétköznapi történetet olvasnánk és közben még el is gondolkodtat. A keményre főtt csodaország és a Világvége is hihetetlen dolgokról mesél, az olvasó mégis hisz az írónak, sőt, a történet előrehaladtával egyre jobban elvarázsolja a könyv. A két világ eseményei fejezetenként felváltva követik egymást, és kezdetben úgy tűnik, mintha párhuzamosan két önálló (egy fantasy és egy cyberpunk) regényt olvasnánk. Nagyjából a könyv feléig csupán apró utalásokból lehet következtetni, hogy itt mégiscsak összefüggés van a két szál között. Murakami profizmusát mutatja, hogy a csodaországban és a Világvégén történteket más-más stílusban is írja, s ezzel sokáig még inkább növeli az olvasó a bizonytalanságát.
Úgy gondolom, többet nem érdemes elárulnom a történetből és hosszasan elemezgetni is kár lenne a regényt, helyette inkább olvassátok el a könyvet, mert megéri.