Kezdőlap Alkotók Karakterek Tartalomjegyzék Linkek
Kép

THESEUS – 5. rész

Bates-nek végül is igaza volt. A Theseust hivatalosan felderítésre és kutatásra tervezték, nem harcra. Kétség sem férhet hozzá, hogy a vezetőink is jobban örültek volna, ha a hajót a tudományos berendezések mellett fegyverek garmadáival is telepakolhatják, de még a legmodernebb meghajtás sem dacolhat a tömeg alapvető törvényeivel. Egy felfegyverzett prototípust jóval több ideig tartott volna megépíteni, és egy ilyen masszívabb hajót felgyorsítani is sokkal tovább tartott volna. Ezért a vezetőink úgy döntöttek, hogy az időtényező fontosabb, mint a fegyverzet. Egyébként is, a hajó képes volt bármit előállítani, amire csak szükségünk volt – hosszabb-rövidebb idő alatt. Egy részecskesugár ágyút nyilván sokáig tartana az alapoktól kezdve összerakni, és az is lehet, hogy a nyersanyagok miatt rákényszerülünk egy közeli aszteroida kibányászására, de a lényeg, hogy megtehetnénk. Feltéve, hogy az ellenségeink hajlandóak ezt kivárni – a fair játék kedvéért.
Azonban mire mennénk még a legjobb fegyvereinkkel is egy olyan intelligencia ellen, amely ránk szabadította a tűzesőt? Ha ez az ismeretlen valami ellenséges, akkor így is, úgy is végünk van, bármit is teszünk, vagy tenni készülünk. Ez az ismeretlen technológiailag lényegesen fejlettebb – akadtak olyanok, akik azt mondták, ez eleve meghatározta, hogy ellenséges természetűekké váljanak. A technológia ellenséges magatartást szül, mondták.
Gondolom, el kellene ezt most magyaráznom, most, hogy már teljességgel érdektelen.
Volt valamikor három törzs. Az Optimisták, akiknek Drake és Sagan voltak a védőszentjeik, egy olyan világegyetemben hittek, amelyben barátságos intelligenciák léteznek – spirituális társak, hatalmasabbak és felvilágosultabbak, mint mi, egy nagy galaktikus testvériség, amelynek tagjai köze egyszer mi is felemelkedhetünk. Biztos, vélekedtek az Optimisták, biztos, hogy az űrutazás csak fokozza a felvilágosodást, hiszen ehhez óriási, pusztító erejű energiákat kell irányítani. Bármely faj, amely nem képes felülemelkedni önnön brutális ösztönein, az még azelőtt elpusztítja saját magát, hogy megértené, miként lehet utazni a csillagközi térben.
Velük szemben helyezkedtek el a Pesszimisták, akik mindenféle kisebb szentek előtt hajbókoltak. Ez a csoport egy magányos univerzumot jósolt, amelyben nem lesz más, csak halott kőzetek, és némi prokarióta maszlag. Az esélyeink túl kicsik, hangoztatták. Túl sok veszély, túl nagy sugárzás, túl sok szeszély megannyi bolygón. Már az is hatalmas csodának számít, hogy akár egyetlen Föld is létezik; abban reménykedni, hogy még több ehhez fogható is van pedig nem más, mint a racionális gondolkodás eldobása a vallásos rögeszmékért cserébe. A világegyetem már amúgy is tizennégymilliárd éves, és ha valóban tele volna sok fejlett intelligenciával, akkor most nem itt tartana!
E két csoport között ültek a Történészek. Ők nem fecséreltek túl sok időt arra, hogy azon töprengjenek, milyen gyakori a világegyetemben a fejlett intelligencia, vagy az űrutazásra képes idegen lények. Azt mondták inkább, ha vannak is ilyen lények, akkor azok nemcsak eszesek, hanem gonoszak is.
Ez talán túl kézenfekvő konklúziónak hathat. De ha belegondolunk, az emberiség történelme is erről szól – a fejlettebb technológia meghódítja, és maga alá gyűri a gyengébbet időről időre. Ám a lényeg nem csupán az emberiség történelmében, vagy az egymás ellen harcoló felek számára elérhető eszközökből származó előnyökben rejlik, hiszen az elnyomottak épp úgy szerezhettek fejlett fegyvereket, akár az elnyomók. Az esélyek egyenlők voltak. A lényeg, hogy hogyan kerültek elérhető közelségbe ezek az eszközök. Milyen célra szánták ezeket az eszközöket?
A Történészek szerint ezek az eszközök egyetlen ok miatt léteztek – hogy szokatlan alakzatokba formálják az univerzumot. A természetet ellenségként kezelték, és eleve egyfajta lázadást jelentettek a dolgok megszokott menete ellen. A technológia egy meglehetősen satnya dolog békés környezetben, sosem virágzott olyan kultúrában, amely szoros harmóniában él a természettel. Miért volna szükség fúziós reaktorokra, ha megfelelő az éghajlat és bőségesen van élelem? Miért kellene erődítményeket építeni, ha nincsenek ellenségeink? Miért erőltessük rá a változást egy olyan világra, amely semmiféle fenyegetést nem jelent?
Nem is olyan régen az emberi civilizációnak sok ága volt. Még a huszonegyedik században is éltek olyan elszigetelt törzsek, amelyek még a kőszerszámokat sem igazán fedezték fel maguknak. Mások a mezőgazdaságra fektettek nagyobb hangsúlyt, de akadtak olyanok is, akik nem nyugodtak, amíg ki nem irtották maguk körül a természetes környezetet, míg megint mások arra törekedtek, hogy városokat építsenek az űrben. Ám mégis mind pihentünk. Minden újabb technológiai előrelépés eltaposta a gyengébbeket, felemelkedett egy biztonságot adó magasságba, és megrekedt – úgy, mint a saját anyám, aki konzerváltatta magát, mint valami lárva a gubójában, gépekkel könnyítve, megszabadítva minden természetességétől, a saját döntéséből fakadó boldogságában.
Azonban a történelemben sehol sincs leírva, hogy meg kell állnunk azon a ponton, ahol most vagyunk. Csak annyit feltételez, hogy azok, akik megrekedtek, nem küzdenek a fennmaradásért. Létezhetnek más, pokoli világok, ahol az emberiség legfejlettebb technológiája is összeomlik, ahol a környezet minden tekintetben ellenség, és csak azok élnek túl, akik jobb fegyverek és erősebb birodalmak révén támadnak vissza. A környezeti fenyegetések sem lennének egyszerűek. Zord időjárás, természeti katasztrófák, amik vagy elpusztítanak, vagy nem, de amint legyőzetnek (vagy egyszerűen megszokja őket az ember), elvesztik a relevanciájukat. Az egyetlen faktor, ami folyamatos zavart keltett a szembeszállók csoportja volt, akik visszatámadtak, akik újabb és újabb tervekkel rukkoltak elő, arra kényszerítve az ellenségeiket, hogy minél magasabbra törekedjenek az életben maradás érdekében. Azaz, az egyetlen ellenség, ami zavaró tényező volt, intelligens ellenség volt.
És ha még a legjobb játékszerek is azok kezében végzik, akik soha nem felejtették el, hogy a puszta létezés is egyfajta harc az intelligensebb ellenfelek ellen, mit mond ez el egy olyan fajról, amelynek a gépezetei a csillagok között utaznak?
Az érvelés elég egyenes volt. Talán ahhoz is elég lett volna, hogy a Történészek kerüljenek ki győztesen, ha az efféle viták a logika alapján zajlottak volna. Azonban a Történészek nézetei egyszerűen túl visszataszítóak, túl darwiniak voltak a legtöbb ember számára, és egyébként sem igazán törődött már senki semmivel. Még a legújabb felfedezések eredményei sem sokat változtattak ezen. És ha valamelyik sárgombócnak a Nagy Medve csillagkép térségében oxigént is tartalmazó légköre van? Senkit sem érdekelt, hiszen amúgy is negyvenhárom fényév távolságra volt, és ha repülő csészealjakat, vagy idegen messiásokat akart látni az ember, megteremtette magának. Ha egy feszültség és lőgyakorlat hiányzott, akkor lehetőség volt elmerülni igazán rosszul célzó idegen szörnyek képei között. Vagy ha egy idegen intelligencia létezésének már a puszta gondolata is zavart valakit, az alászállhatott egy virtuális galaxisba, hogy kifacsarja, és várja az istenfélő nyomorultak felbukkanását.
Minden adott volt – csak egy tizenöt perces beavatkozás, és egy agyi beültetés kellett hozzá. Miért vesződjünk az űrutazás koszos és zaklatott módjával, hogy meglátogassunk egy nyamvadt baktériumtócsát az Európa hold felszínén?
Így elkerülhetetlen volt egy negyedik csoport kialakulása, akik végül győzedelmeskedtek – az a törzs, amelyik szart se törődött semmivel. Ők aztán nem is tudták, mit kellene tenni, amikor a Szentjánosbogarak felbukkantak.
Ezért küldtek minket, és – hogy a Történészek által képviselt eszméknek is legyen valami lenyomata – egy katonát is, a biztonság kedvéért. Nem igazán volt kétséges, hogy a Föld bármelyik szülötte képes lett volna felvenni a harcot egy olyan faj képviselőjével – ha az ellenségesnek bizonyulna –, amelyik csillagközi technológiával rendelkezik. Ugyanakkor Bates jelenléte megnyugtató volt, legalábbis a legénység ember tagjai számára. Ha fegyvertelenül kell szembeszállni egy legalább négy számjegyű intelligenciával bíró T-Rex-szel, akkor az talán nem baj, ha van a közelben egy harcászatban járatos személy is.
És nem utolsó sorban, ő talán képes volt arra, hogy szerszámot faragjon a rendelkezésre álló fa ágából.

– Esküszöm, ha az idegenek végül felfalnak minket, azt megköszönhetjük a játékelmélet egyházának – mondta Sascha.
Egy darab kuszkuszt tartott a kezében, amit a hajókonyháról hozott. Én kávéztam. Nagyjából egyedül voltunk, a legénység többi tagja szétszóródott a fedélzeten.
– A nyelvészek nem használják? – kérdeztem, de tudtam, hogy némelyik igen.
– Nem. – Akik mégis, azok kontárok. – A játékelmélet egyik jellemzője, hogy racionális önérdekeket feltételez az egyes játékosok esetében. De az emberek egyáltalán nem racionálisak.
– Én is így gondoltam – mormoltam. – Bár manapság inkább a társadalmi neurológiában használják.
– Az ember társadalmi neurológiájában – felelte. Beleharapott a kezében tartott ételbe, és egy nagyobb falat búzadarán csámcsogva beszélt tovább. – Erre jó a játékelmélet. Racionális játékosok, vagy emberiek. És kíváncsi volnék, hogy e két lehetőség közül vajon melyik illik rá arra ott kinn – mutatott maga mögé a kezével, az idegen létformára célozva.
– Megvannak a korlátjai – vallottam be. – Azt hiszem, azokat az eszközöket kell használni, amire rátehetjük a kezünket.
Sascha horkantott.
– Vagyis, ha hozzáférnél a megfelelő eszközökhöz, akkor te is alkalmaznád?
– Nem biztos – mondtam, aztán a tőlem szokatlan módon, kissé védekezőn folytattam. – Én mindazonáltal hasznosnak találtam, még olyan helyzetekben is, ahol nem várnád tőle.
– Igen? Mondj egyet!
– Születésnapok – vágtam rá, és abban a pillanatban meg is bántam.
Sascha abbahagyta a rágást. Valami megcsillant, szinte világított a szemében, mintha az összes többi személyisége is előrefurakodott volna, hogy hallgatózzon.
– Folytasd – mondta, és én szinte éreztem, ahogy az egész kompánia ott figyel a tekintete mögött.
– Nem, semmiség csupán. Csak egy példa.
– Oké – biccentett felém James fejével. – Mondd el!
Megvontam a vállam, végül is nem volt értelme nagy ügyet csinálni belőle.
– Nos, a játékelmélet szerint, sosem szabad elmondanod senkinek, hogy mikor van a születésnapod.
– Nem értem.
– Ez egy vesztes-vesztes helyzet. Nincs nyerő stratégia.
– Hogyhogy stratégia? Ez egy születésnap.
Chelsea is ugyanezt mondta, amikor megpróbáltam elmagyarázni neki. Nézd, mondtam, megosztod mindenkivel, hogy mikor van a születésnapod, de nem történik semmi. Ez egy elég nagy arculcsapás, ha belegondolsz.
De az is lehet, hogy szerveznek egy bulit, vágott vissza Chelsea.
Akkor nem tudnád, hogy őszintén tették, vagy csak egy korábbi interakció során fedezték fel ezt az alkalmat, amit korábban teljesen figyelmen kívül hagytak. Viszont, ha nem mondod el senkinek, akkor senki sem fogja megünnepelni, így nincs is ok, hogy rosszul érezzük magunkat miatta, hiszen nem tudta senki sem. Ha valaki mégis vesz neked valami ajándékot, akkor tudni fogod, hogy ez őszinte cselekedet, hiszen senki sem vesződne azzal, hogy kiderítse, mikor van a születésnapod, aztán meg is ünnepelje, hacsak nem szeret téged őszintén.
James kompániája természetesen egy kicsit fogékonyabb volt az ilyesmire. Nem is kellett körülírva elmagyaráznom, elég volt a Konszenzust használva felrajzolni egy mátrixot, amelyben az Elmondom/Nem mondom el címek szerepeltek az oszlopokban, a Megünnepelni/Nem megünnepelni címek a sorokban, és az általuk behatárolt négyzethálókban pedig a fekete fehér logika eltéveszthetetlen ikszei. Az elmélet matematikája megcáfolhatatlan volt: Az egyetlen nyertes stratégia az eltitkolás volt. Csak az ostobák árulták el, mikor van a születésnapjuk.
Sascha rám nézett.
– Megmutattad ez másnak is?
– Persze, a barátnőmnek.
Felvonta a szemöldökét.
– Volt barátnőd? Egy igazi lány?
Bólintottam.
– Egyszer.
– Úgy értem, azután is a barátnőd maradt, hogy ezt felvázoltad neki?
– Igen.
– Aha. – A tekintete visszatévedt a felrajzolt mátrixra. – Csak kíváncsiságból, Siri, hogyan reagált a barátnőd erre?
– Igazából sehogy. Legalábbis először. Aztán csak nevetett.
– Akkor ő jobb ember, mint én – mondta Sascha, és megrázta a fejét. – Én ott helyben dobtalak volna.

Az éjszakai szokásom: dicsőséges, álmatag repülés, keresztül a gerincen; a szabadság egy apró töredéke. Fülkéken és folyosókon úsztam keresztül, szétvetettem a karjaimat, és forogtam a levegőben. Bates a közelemben úszkált, és a falhoz hajigálta a labdáját, majd nagyokat nyújtózkodott utána, ahogy az lepattant az érintett felületekről. Ahogy odaértem, a labda megpattant az egyik lépcsőn, és messzire repült; ahogy tovaúsztam, még hallottam Bates káromkodását.
A megfigyelő terem előtt lefékeztem, és megálltam, mert halk hangokat hallottam odabentről.
– Persze, hogy csodálatosak – mormolta Szpindel. – Hiszen csillagok.
– Gondolom, nem én vagyok az első választásod, akivel meg akarnád osztani ezt a látványt – mondta James.
– Te vagy a második. Most Meesh-sel lenne randim.
– Nem említette.
– Nem mond ám el neked mindent. Kérdezd meg.
– Én visszafogom magam, még ha te nem is.
– Ugyan már, Suze. Mit árthat egy kis szerelem? Gondolj az ősi görögökre.
– Hogyne – mondta egy hang, de már nem Susan volt. – És te lennél a kis orgia főszereplője, mi?
– Baszd meg, Sascha! Csak néhány percet szeretnék együtt tölteni Meesh-sel, mielőtt újra csattogni kezd az ostor a fejünk felett.
– Ez az én testem is, Ike. Engem akarsz megtéveszteni?
– Csak beszélgetni akarok, oké? Csak beszélgetni. Olyan nagy kérés ez?
Hallottam, ahogy Sascha vesz egy mély levegőt, de már Michelle volt az, aki kifújta.
– Sajnálom. Tudom, milyenek.
– Hála az égnek! Ez minden alkalommal olyan, mintha egy csoportos kihallgatáson vennék részt, amikor veled akarok beszélni.
– Akkor szerencsésnek mondhatod magad, hogy kedvelnek.
– Szerintem a sarkadra kellene állnod.
– Bármikor összeköltözhetsz velünk.
Hallottam az óvatosan egymásnak feszülő testek finom hangját.
– Hogy vagy? – kérdezte Szpindel. – Minden rendben?
– Elég jól. Azt hiszem, sikerült végre megszoknom, hogy újra élek. És te?
– Á, én dilis vagyok, nekem teljesen mindegy, mennyi ideig fekszem holtan.
– Jó munkát végeztél.
– Ó, köszönöm. Igyekeztem.
Rövid csönd, csak a Theseus hümmögött magában halkan.
– Anyunak igaza volt – mondta Michelle. – Valóban gyönyörűek.
– Mit látsz, amikor rájuk nézel? – kérdezte Szpindel. – Úgy értem…
– Nem is tudom… Bizsergetnek – tűnődött Michelle. – Amikor elfordítom a fejem, olyan, mintha nagyon vékony tűk szurkálnák a bőrömet, hullámokban. De nem fáj egyáltalán. Csak bizserget. Mint valami tompa elektromosság. Kellemes.
– Bárcsak én is érezhetném ezt.
– Csak csatlakozz rá a rendszerre. Kösd a kamerát a fali lebenyedbe, és ne a látóidegekhez.
– Ezzel csak azt tudnám meg, hogy éli meg egy gép ezt a látványt. Ettől még nem azt érezném, amit te.
– Isaac Szpindel, te javíthatatlan romantikus.
– Dehogy.
– Ne akard tudni. Maradjon titok.
– Már így is épp elég titok van itt, amit meg kellene fejteni, ha még nem vetted volna észre.
– Igen, de nem tehetünk ellene semmit.
– Ez majd megváltozik. Hamarosan rengeteg tennivalónk lesz.
– Úgy véled?
– Csak gondold végig – mondta Szpindel. – Eddig csak messziről leskelődtünk, igaz? Lefogadom, hogy ha közelebb merészkedünk, és böködni kezdjük az a valamit egy pálcikával, rengeteg érdekes dolog történik majd.
– Neked talán az lesz. Abban a nagy kavalkádban kell lennie valami biológiainak is.
– Igaz. Te fogsz beszélni hozzá, míg én megpróbálom értelmezni.
– Vagy mégsem. Úgy értem, Anyu sosem vallaná be, de volt némi igazság abban, amit a nyelvvel kapcsolatban mondtál. Ez csak egy kerülő megoldás. Mintha megpróbálnál egy álmot füstjelekkel körülírni. Nemes feladat, de a naplementét egyszerűen nem lehet hangokká formálni anélkül, hogy valamit el ne veszíts az értelmezéskor. Ez korlátos. Talán az a valami ott kint, nem is használ semmilyen nyelvet.
– De igen.
– Mióta? Te vagy az, aki mindig rámutat arra, hogy a nyelv mennyire nem hatékony.
– Csak akkor, ha azon ügyködöm, hogy eljussak hozzád… és még tovább. – Felnevetett a saját tréfáján. – Komolyra fordítva, mégis mivel akarnak próbálkozni, ha nem a nyelvvel? Telepátiával? Szerintem menni fog, el fogsz igazodni a jelek között, és pillanatok alatt meg is fogod érteni.
– Kedves tőled, hogy ezt mondod, de én nem vagyok ennyire optimista. Legtöbbször még Jukkát sem értem. – Michelle elhallgatott egy pillanatra. – Néha egészen megborzongat.
– Téged, és hétmilliárd másik embert is.
– Igen. Tudom, hogy hülyeség, de amikor nincs itt, akkor egy kicsit mindig azon jár az agyam, hogy vajon hol lehet, hol rejtőzködik. Amikor viszont ott áll előttem, az az érzésem, hogy nekem kellene elbújnom.
– Nem az ő hibája, mind hidegrázást kapunk tőle.
– Tudom, de ez nem igazán dobja meg a lelkesedésünket. Milyen nagyokos volt az, aki kitalálta, hogy egy vámpír legyen az akció vezetője?
– Mi más lehetett volna? Te akarnál neki parancsolgatni?
– És nem is csak a mozgása zavaró, hanem ahogy beszél. Egyszerűen nem jó.
– Tudod…
– Most nem a jelen időről beszélek, vagy a sok szünetről. Ő… fenébe is, hiszen tudod, hogyan beszél. Olyan tömör.
– Hatékony.
– Mesterséges, Isaac. Ő egyedül jóval okosabb, mint mi mindannyian, de néha mégis úgy beszél, mintha a szókincse nem terjedne tovább ötven szónál. – Felhorkantott. – Nem hiszem, hogy belehalna, ha néha kimondana egy-egy határozószót is.
– Aha, de azért mondod ezt, mert te nyelvész, és nem érted, miért nem akar valaki elmerülni a nyelv szépségében. – Szpindel tettetett nagyképűséggel megköszörülte a torkát. – Én viszont biológus vagyok, tehát nekem ez teljességgel egyértelmű.
– Valóban? Akkor magyarázd ezt el nekem, ó békák nagy és hatalmas boncolója.
– Egyszerű. Mert ő egy ragadozó, nem pedig az áldozat.
– Mi az… Ó, azok ott gyilkos bálnák, igaz? Sípoló dialektus.
– Mondtam, hogy most felejtsd el a nyelvet. Gondolj az életmódjukra. Az áldozatok halakat esznek, tegyük fel. Nagy csoportokba verődnek, nem sokat mozognak, de egész idő alatt beszélgetnek. – Hallottam valami nagyon halk duruzsolást, és elképzeltem, ahogy Szpindel előre nyúl, és ráteszi a kezét Michelle karjára. Elképzeltem azt is, ahogy a kesztyűjébe épített szenzorok révén érzi a nő bőrét. – Ezzel szemben a ragadozók emlősöket esznek. Narválokat, fókákat. Ezek mind elég értelmesek ahhoz, hogy elrejtőzzenek, amikor meghallják egy farokuszony csapódását, vagy a kattogó hangokat. Ezért a ragadozók osonnak. Kis csapatban, vagy magányosan vadásznak, távolról figyelnek, és csukva tartják a szájukat, hogy senki se hallja, amint közelítenek.
– És Jukka egy ragadozó.
– Az ösztönei azt súgják neki, hogy maradjon csöndben az áldozatok közelében. Minden alkalommal, amikor kinyitja a száját, amikor engedi, hogy észrevegyük őt, a saját ösztönei ellen küzd. Talán nem kellene túl keményen bánnunk vele pusztán azért, mert nem ő a világ legjobb szónoka.
– Minden eligazítás alkalmával azt a késztetését igyekszik legyűrni, hogy megegyen minket? Ez aztán bíztató.
Szpindel kuncogott.
– Azért talán nem ennyire rossz a helyzet. Gondolom, még a gyilkos bálnák is ellazulnak egy kicsit, miután elejtették az áldozatukat. Miért lopózzanak ide-oda, amikor amúgy is tele a gyomruk, nem igaz?
– Jukka nem is az ösztöneivel küzd. Egyszerűen nem éhes.
– Szerintem mindkettő érvényes rá. Az ösztönök sosem szunnyadnak el teljesen. De mondok én valamit. – Az eddigi játékosság egy része hirtelen kiveszett Szpindel hangjából. – Nekem nincs problémám azzal, ha Sarasti a saját szobájában ülve, a rendszeren keresztül tartja ezeket az eligazításokat. Ám ha egyszer végleg eltűnik a szemünk elől… Akkor elkezdhetünk aggódni.

Visszagondolva, most már bevallhatom, hogy irigyeltem, amiért Szpindel olyan jól tudott bánni a nőkkel. Összedrótozva, rángások és remegések közepette mégis sikerült neki, hogy valamennyire…
Bájos. Igen, ez a jó szó. Szóval, bájos volt.
Mint társadalmi szükség, ez minden volt, csak elavult nem, és jó lett volna, ha én is rendelkeztem volna azzal az eszköztárral, ami Szpindelnek megvolt. Különösen akkor lett volna rá szükségem, amikor a dolgok Chelsea és köztem kezdtek darabokra hullni.
Természetesen nekem is megvolt a stílusom. A magam különös módján próbáltam bájos lenni. Egyszer, a tisztességről és az érzelmi befolyásolásról szóló, egyre csak szaporodó vitáink után arra gondoltam, hogy talán egy kis szeszélyesség megoldaná a dolgokat. Arra gyanakodtam, hogy Chelsea egyszerűen nem érti a szexuális politikát. Igaz, hogy agyakat manipulált a megélhetésért, de talán ő is csak bemagolta ezt az egészet, és nem is tudta, hogy mindez hogyan alakult ki. Talán tényleg nem tudta, hogy mi evolúciós ellenségek voltunk, és minden kapcsolat kudarcra van ítélve. Ha ezt valahogy meg tudtam volna értetni vele, ha sikerült volna átverekednem magam a védelmi hálóján, akkor talán megmaradhatott volna a kapcsolatunk.
Szóval, átgondoltam ezt az egészet, és kitaláltam egy tökéletes dolgot, hogy felkeltsem a figyelmét. Írtam egy esti mesét, odaadás és humor lefegyverző elegyét, aminek azt a címet adtam, hogy a

Megtermékenyülés könyve

Kezdetben voltak az ivarsejtek. Bár a szex létezett, nem voltak nemek, így az élet egyensúlyban és harmóniában volt.
Akkor Isten azt mondta: „Legyen a sperma!” Ekkor néhány ivarsejt összezsugorodott, könnyebben előállíthatóvá vált, és elözönlötte a „piacot”.
Akkor Isten azt mondta: „Legyen a petesejt!” Ekkor más ivarsejteket megfertőzte a sperma. Néhányuk gyümölcsöt termett, de csak a legnagyobbak maradtak életben. Ezek viszont az idő múlásával egyre nagyobbakká váltak.
Isten elhelyezte a petesejtet a méhben, és azt mondta: „Várj itt, hiszen a méreted révén esetlenné váltál, így majd a spermának kell felkutatni téged e helyen. Ezáltal leszel megtermékenyítve.” És így is lett.
Aztán Isten odafordult az ivarsejtekhez: „Az egyesülésetek gyümölcse bárhol létrejöhet, és bármilyen alakot felvehet. Lélegezhet vizet, levegőt, vagy akár a kénes hidrotermikus gázokat. De ne feledjétek az egyetlen rátok bízott feladatot, amely az idő kezdete óta változatlan. Terjesszétek a génjeiteket!”
Így jött létre a sperma és a petesejt. Ekkor a sperma azt mondta: „Olcsó vagyok, és sok létezik belőlem, és ha bőségesen jut belőlem, akkor biztosan teljesíteni fogom Isten akaratát. Mindig új és új párt fogok keresni, aztán magukra hagyom őket, ha már megfogant a gyermek, mert rengeteg méh van, és nagyon kevés idő.”
Ám a petesejt ekként válaszolt: „Ám a nemzés súlya az én vállamra nehezedik. Bennem van a hús, ami csak félig az enyém, és még akkor is táplálnom kell, miután elhagyta a csarnokaimat. Gyermekeim lesznek, akikkel törődnöm kell, és védelmeznem kell őket mindenáron. Ebben a sperma fog segíteni nekem, mert ő hozott ilyen helyzetbe. És bár küzdeni fog mellettem, nem engedem, hogy másokra is szemet vessen.”
A spermának ez nem tetszett.
Isten pedig mosolygott, mert a feladat, amit rájuk bízott, ellenségekké tette őket.


Aztán az egyik ködös keddi estén, amikor még a fények is tökéletesek voltak, vettem egy csokor virágot neki. Rámutattam e régi, romantikus hagyomány iróniájára – miszerint a virág csupán egy másik faj nemi szerve, amelyet mi csupán megvesztegetésre használunk –, és mikor már a kefélés küszöbén álltunk, elmondtam az én kis mesémet.
Máig nem értem, hol rontottam el.

Az első oldalra5 lapot visszaAz előző oldalra6/13 részA következő oldalra5 lapot előreAz utolsó oldalra