Kezdőlap Alkotók Karakterek Tartalomjegyzék Linkek
Kép

THESEUS – 2. rész

„Ha elég sötét van, láthatod a csillagokat.” – Emerson

Hol voltam, amikor megláttam a fényeket?
Éppen a Mennyország kapuin léptem át, meggyászolva egy apát, aki – legalábbis a maga szemszögéből nézve – még életben volt. Nagyjából két hónapja már, hogy Helen eltűnt. Két hét a mi számításaink szerint. Az ő nézőpontjából viszont lehet, hogy ez csak egy nap volt, de lehetett akár egy évszázad is; a Virtuális Mindenható órája mindenki számára szubjektívan működik.
Helen nem akart visszajönni. Csak olyan körülmények között volt hajlandó találkozni a férjével, amely felért egy hatalmas arculcsapással. De az nem panaszkodott. Olyan gyakran látogatta, amennyire a nő csak engedte: kétszer egy héten, egyszer, aztán már csak minden második héten. A házasságuk úgy romlott el lassan, mint ahogy egy radioaktív izotóp felezési ideje telik, de az apám mégis rendre felkereste, és elfogadta a feltételeit.
Azon a napon ott voltam vele én is, az anyám mellett. Különleges alkalom volt, mert akkor láthattuk őt utoljára testi valójában. A teste két hónapig feküdt nyugodtan, együtt a másik ötszáz új felemelkedővel, és a legközelebbi rokonok számára szabadon látogatható volt. Persze ez a fajta érintkezés nem volt túl valós, nem volt olyan, mint valaha; nem is lehetett volna, hiszen a test maga nem képes beszélni. De legalább ott volt; a hús meleg volt, a lepedők tiszták és egyenesek. Helen arcának alja kilátszott a fejére borított csuklya alól, ám a szemei és a fülei nem látszottak már. Megérinthettük. Apám sokszor meg is tette. Talán Helen valahol nagyon mélyen még érezte ezt.
Azonban valakinek le kell zárnia a kosarat, és meg kell szabadulnia a maradványoktól. A termet át kellett adni az újaknak, így hát elérkezett az utolsó nap, amikor ott állhattam az anyám mellett. Jim még egyszer utoljára megfogta a kezét. Most még ott volt nekünk, ám később, azon a napon, átszállították a testét egy tárolóba, amely már túlságosan zsúfolt lett volna elő, hús és vér látogatók számára. Biztosítottak minket arról, hogy a test nem szenved károsodást – az izmokat elektromosság révén mozgásban tartják, a testet mozgatni és táplálni fogják, felkészítve arra az eshetőségre, hogy visszatérjen, ha esetleg a Mennyország borzalmas tapasztalatokkal járna. Azt mondták, minden visszafordítható. És mégis, olyan sokak voltak, akik a felemelkedést választották. Keringtek bizonyos szóbeszédek, hogy a testeket megcsonkítják, idővel eltávolítják a szükségtelenné váló testrészeket, egy optimalizáló algoritmus szerint. Talán jövő ilyenkor már Helen is csak egy torzó lesz, majd egy újabb évvel később egy levágott fej. Lehet, hogy a testét már azelőtt lehántják egészen az agyáig, hogy mi kiléphetnénk az épületből, és elteszik megőrzésre, míg el nem érkezik a Nagy Digitális Feltöltés ideje.
Szóbeszédek, mondják. Én személy szerint nem tudtam senkiről sem, hogy visszatért volna a felemelkedése után, de hát miért is tenne ilyet bárki… Még Lucifer sem hagyta ott a Paradicsomot, amíg ki nem dobták onnan.
Talán Apa tudta – Apa a legtöbb embernél többet tudott azokról a dolgokról, amelyekről a legtöbb embernek egyáltalán nem volna szabad tudni –, de sosem mondott semmit. Bármilyen titkot is tudott, nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy annak felfedése mit sem változtatna Helen döntésén. És ez neki elég volt.
Feltettük azokat a csuklyákat, amelyek a Becsatlakozatlanok számára mintegy belépőként szolgáltak, és így találkozhattunk az anyámmal abban a spártai szobácskában, amelyet ő ezekre az alkalmakra elképzelt. E szoba nem rendelkezett ablakkal, így ne tudhattunk, milyen utópikus környezetet hozott létre saját maga számára. Még az előre elkészített látogatói övezetek közül – amelyeket a látogatók feszengésének minimalizálása végett terveztek – sem volt hajlandó választani. Ezért találtuk magunk egy jellegtelen, bézs színű szobában, ahol az anyámon kívül semmi mást nem volt.
Talán ez nem is áll messze attól, amit ő utópiának gondol, töprengtem.
Az apám elmosolyodott.
– Helen.
– Jim. – Húsz évvel volt fiatalabb annál, akit utoljára feküdni láttunk azon az ágyon. Megborzongtam. – Siri! Te is eljöttél!
Mindig a nevemen szólított. Nem emlékszem, hogy valaha is úgy nevezett volna, fiam.
– Itt boldog vagy? – kérdezte az apám.
– Csodálatosan. Bárcsak ti is csatlakozhatnátok.
Jim megint mosolygott.
– Valakinek a háztartásra is ügyelnie kell.
– Tudod, hogy ez nem végleges búcsú – felelte. – Bármikor meglátogathattok.
– Csak akkor, ha csinálsz valamit a környezettel.
Apám ezt viccnek szánta, de egy kis hazugság is bujkált benne, hiszen ő akkor is eljött volna, ha üvegszilánkokon kell taposnia.
– Chelsea-t is elhozhatnátok – folytatta a Helen. – Jó lenne, ha végre őt is megismerhetném ennyi idő után.
– Chelsea már nincs, Helen – mondtam.
– Igen, de tudom, hogy tartjátok a kapcsolatot. Tudom, hogy különleges volt a számodra. Azért, mert már nem vagytok együtt, az nem jelenti azt, hogy…
– Tudjátok, hogy…
Valami az eszembe jutott, és a mondat közepét elharaptam; lehet, hogy nekik nem is mondtam.
– Fiam – fordult felém az apám. – Talán magunkra hagyhatnál minket pár percre.
Egy egész kibaszott évszázadot is adtam volna nekik. Kicsatlakoztam; újra ott voltam valami kórteremben, és hol az ágyon heverő testre, hogy a hol a réveteg apámra, aki édes kis semmiségeket motyogott bele egy adatfolyamba. Hagyni kell, had beszéljenek egymáshoz. Had alakítsák és zárják le a kapcsolatukat olyan módon, amelyet helyesnek gondolnak. Talán így egyszer az életben őszinték lesznek egymáshoz, és pont egy olyan világban, ahol minden más hazugság volt. Talán.
Én azonban nem akartam ennek tanúja lenni.
De természetesen vissza kellett mennem, hogy eleget tegyek a formalitásoknak. Még egy utolsó alkalommal belebújtam a családon belüli szerepembe, részt vettem a szokásos hazugságok világában. Mindannyian megegyeztünk abban, hogy ez semmit nem fog megváltoztatni, és senki sem tért el annyira a forgatókönyvtől, hogy emiatt bárkit is hazugnak lehessen nevezni. Végül – vigyázva arra, hogy a viszlát helyett azt mondjam, a legközelebbi találkozásig – eljöttünk.
Elég sokáig sikerült ellenállnom az ölelési reflex kísértésének.

Jim a kezében tartotta az inhalátorát, amikor kilépett a sötétből. Reméltem, persze nem túl sok bizakodással, hogy kidobta a szemetesbe, miközben átvágtunk az előtéren. De nem így történt, a szájához emelte, és a torkába engedett egy újabb adagot. Hűséges ragaszkodás az inhalátor anyagához.
– Már nincs rá szükséged – mondtam.
– Talán így van – értett egyet.
– Nem használ. Nem támaszkodhatsz valakire, aki valójában ott sincs, mindegy mennyi hormont szippantasz magadba. Egyszerűen… – Jim nem szólt egy szót sem. Áthaladtunk a kamerákkal megfigyelt bejáraton. – Ő elment! – tört ki belőlem. – Nem zavarja, ha találsz magadnak egy másikat helyette. Talán még boldog is lesz, ha így fog történni.
Így legalább elmondhatná, hogy kiegyenlítették a számlát.
– Ő a feleségem – mondta.
– Ez már nem azt jelenti, mint régen. Soha nem is jelentette azt.
Ezen elmosolyodott.
– Ez az én életem, fiam, és én jól érzem magam benne.
– De, apa…
– Én nem hibáztatom – közölte –, és neked sem kellene.
Ő könnyen beszél. Még azt a fájdalmat is könnyű elviselni, amelyet Helen szakított rá az utóbbi években. Ez a színjáték itt a végén aligha enyhítette azt a végtelen keserűséget, amelyben az apámnak része volt. Gondolod, hogy könnyű, amikor egyszerűen csak eltűnsz hónapokra? Gondolod, hogy könnyű mindig azon töprengeni, kivel vagy és mit csinálsz, ha egyáltalán még életben vagy? Gondolod, hogy könnyű egy ilyen gyereket egyedül felnevelni?
Helen mindenért az apámat hibáztatta, aki mindezt nyugodtan tudomásul vette, mert tudta, hogy hazugság. Tudta, hogy ő csak egy ürügy. Helen nem azért ment el, mert az apám néha-néha kimaradt, vagy hűtlen lett volna. Nem, ehhez semmi köze nem volt az anyám távozásának. Én voltam az oka. Helen azért ment el, mert nem tudott többé ránézni arra a valamire, ami a fiából lett.
Én még folytattam volna a vitát – megpróbáltam volna ráébreszteni az apámat erre –, de ekkorra már elhagytuk a Mennyország kapuit, és kiléptünk a purgatóriumba, ahol mindenfelé gyalogosok álltak, és csodálkozva suttogtak, miközben tátott szájjal bámultak fel az égre. Követtem a tekintetüket egészen egy vékony, nyers fénycsíkig, amely a két torony között húzódott… eltátottam a szám…
A csillagok hullottak.
A zodiákus átrendeződött fényes pontok és áttetsző nyúlványok mértani pontosságú hálójává. Olyan volt, mintha az egész bolygó belekerült volna egy hatalmas, de egyre szűkülő hálóba, amelynek a csomói úgy ragyogtak, mint Szent Elmo tüze. Gyönyörű volt, és félelmetes is.
Elfordultam, hogy időt adjak ennek a szörnyű hallucinációnak eltűnni, mielőtt újra a magasba emelném a tekintetemet. Akkor vettem észre egy vámpírt, egy nőt, amint úgy sétált közöttünk, mint farkas a bárányok közelében. Az utcán a vámpírok meglehetősen szokatlan lények voltak, korábban én még egyet sem láttam. Az utca túloldalán álló épületből lépett ki az imént. Egy fejjel magasabb volt, mint mi, a szemei sárgán és fényesen világítottak, akárcsak egy macskáé a sötétben. Észrevette – legalábbis nekem úgy tűnt –, hogy valami nincs rendben. Körbenézett, aztán fel az égre – és folytatta tovább az útját, mit sem törődve az emberekkel, vagy azzal az égi jelenséggel, amely mindenkinek lekötötte a figyelmét. Teljesen hidegen hagyta az a tény, hogy a világ éppen most fordult ki magából.
2082. február 13-a volt, 10:35 greenwich-i idő szerint.

Úgy borították el a világot, mint egy bezáruló ököl; feketék voltak, egészen addig az utolsó pillanatig, amikor mind egyszerre ragyogtak fel és égtek el. Sikítottak, ahogy meghaltak. Minden rádió egyszerre nyögött fel, és az összes infravörös távcső megvakult egy rövid időre. Az eget utána hetekig hamu borította; mezoszférikus felhők, messze a repülőgépek folyosói felett, amelyek a napsütéskor rozsdásan ragyogtak. Azok a valamik, látszólag, leginkább vasat tartalmaztak. Senki sem tudta mire vélni ezt az egészet.
A történelem folyamán talán most először állt fel az a helyzet, hogy a világ már azelőtt tudta, hogy hírül adták volna: ha láttad az égboltot, tudtad, miről van szó. A hírfolyamok irányítóit megfosztották megszokott szerepüktől, nem szűrhették meg a valóságot, hanem egyszerűen kénytelenek voltak elismerni azt. Nagyjából kilencven perc alatt megegyeztek, és a jelenségeket elnevezték Szentjánosbogaraknak. Fél órával ezt követően már megjelentek az első Fourier-transzformációk (1) a nooszférában (2); persze senki sem lepődött meg azon, hogy a Szentjánosbogarak nem fecsérelték a halálsikolyaikat holmi statisztikákra. Valamilyen jel, egy minta volt elrejtve abban a végső kórusban, egyfajta rémisztő intelligencia, amely ellenállt mindenféle földi elemzésnek. A szakértők, akik kitartóan ragaszkodtak az empirikus dolgokhoz, nem voltak hajlandók feltételezésekbe bonyolódni; csak azt vallották be, hogy a Szentjánosbogarak mondtak valamit. Azt azonban nem tudták, hogy mit.
Mindenki más tudta. Különben mivel magyarázták volna annak a 65.536 űrszondának az eltűnését, amely úgy keringett a bolygó körül, hogy szinte egyetlen négyzetméternyi földfelszínt sem hagyott lefedetlenül? A Szentjánosbogarak nyilvánvalóan lefényképeztek minket. Az egész világot sikerült nadrág nélkül lencsevégre kapni. Megfigyeltek minket, és mindenki azt találgatta, hogy ez egy formális kapcsolatvétel első felvonása, vagy egy invázió kezdete.
Az apám talán ismert valakit, aki talán tudta. De ekkorra ő már rég felszívódott, ahogy mindig is tette az ilyen globális válságok idején. Bármit is tudott, magával vitte, és nekem magamnak kellett megkeresnek a válaszokat.
Az elképzelésekben nem volt hiány – utópiáktól kezdve a legszörnyűbb apokalipszisig. A Szentjánosbogarak halálos anyagokat juttattak a légkörbe. A Szentjánosbogarak csak megnéztek minket, mintha valamilyen szafarin lettek volna. Az Icarus-rendszert újraindították, hogy fegyverként használják az idegenek ellen. Az Icarus-rendszert máris elpusztították. Még évtizedeink vannak arra, hogy megtegyük a válaszlépéseket, hiszen bármi is érkezzen egy másik naprendszerből, arra ugyanúgy érvényesek a fénysebesség törvényei. Már csak napjaink vannak hátra, hiszen organikus csatahajók keltek át az aszteroida övön, és néhány héten belül felperzselik a bolygót.
Ahogy mindenki más, én is szem-, és fültanúja voltam az élénk találgatásoknak. Megfordultam pletykafészkekben, és elmerültem mások véleményeiben. Ebben nem volt semmi különös, legalábbis én így ítéltem meg; az egész életemet afféle különc, már-már idegenszerű, etológusként töltöttem, figyelve a világ viselkedését, mintákat, folyamatokat és szabályokat megismerve, amelyeket megtanultam, így lehetővé vált, hogy része legyek a társadalomnak. Korábban ez mindig bevált. Azonban a valódi idegenek felbukkanása valahogy megváltoztatta ennek az egyenletnek a felépítését. A puszta megfigyelés többé már nem volt kielégítő. Mintha ennek az új csoportnak a jelenléte visszakényszerített volna az emberek közé, akár tetszett nekem, akár nem; hirtelen a köztem és a világ többi része közötti távolság erőltetettnek és nevetségesnek tűnt.
De mégsem tudtam kitalálni, miként változtathatnék ezen.
Chelsea mindig azt mondta, hogy a telejelenlét megfosztotta az emberiséget az emberi kapcsolatoktól.
– Azt mondják, megkülönböztethetetlen – magyarázta nekem egyszer. – Olyan, mintha a családod ott lenne melletted, láthatod őket, érezheted őket. De valójában nincsenek ott. Csak egyszerű árnyékok egy barlang falán. Úgy értem, persze, ezek háromdimenziós, színes, interaktív árnyékok, amelyek elég jók ahhoz, hogy megtévesszék az emberi, civilizált elmét. De a szíved mélyén, magyarázat nélkül is tudod, hogy azok nem emberek. Mert érzed, hogy nem azok. Érted, mire próbálok rámutatni?
Nem értettem. Akkor fogalmam sem volt arról, hogy miről beszélt. De most mindannyian újra ősemberek lettünk, rejtőzködve, miközben villámok hasították keresztül az égboltot, és hatalmas, alaktalan szörnyetegek üvöltöttek és csaptak össze a sötétben, mindenfelé. A magány nem volt biztonságos. Interaktív árnyékok sem tudták ezt megadni. Valaki valóságosra volt szükség, akit megölelhettél, akivel megoszthattad a teret, akivel osztozhattál félelemben, reményben és bizonytalanságban.
Elképzeltem olyan társak jelenlétét, akik nem válnak köddé, amint kicsatlakozol. De Chelsea már nem volt, és Pag sem. A többiek, az a néhány fő – hozzám hasonlóak, akikkel meggyőző kapcsolatokat tudtam kiépíteni – azonban nem érte meg a fáradozást. A húsnak és a vérnek megvolt a maga kapcsolata a valósággal: szükséges, de nem elégséges.
Távolról szemlélve a világot végül megértettem: Végre pontosan tudtam, mire gondolt Chelsea, amikor a kiszipolyozott emberiségről és a virtuális tér színtelen érintkezéseiről magyarázott. Végig tudtam.
Egyszerűen csak nem voltam képes felfogni, hogyan különbözhet az a való világtól.

Képzeld azt, hogy egy gép vagy.
Igen, tudom. Képzeld azt, hogy egy másféle gép vagy, olyan, amelyet fémből és műanyagból építettek, amelyet nem a vak és véletlenszerű természetes kiválasztódás tervezett, hanem mérnökök és asztrofizikusok, különleges célzattal. Képzeld el, hogy a célod nem a reprodukció, vagy a túlélés, hanem az információk összegyűjtése.
Én könnyen el tudom ezt képzelni. Valójában ez számomra sokkal egyszerűbb, mint azok a cselekedetek, amelyekre általában megkérnek.
A mélységben sodródom, a Neptunusz légkörének hidegebb oldalán. Legtöbbször csak úgy létezem, mint egy hiány a megfigyelők látható spektrumában, egy aszimmetrikus sziluett, amely eltakarja a csillagokat. De néha, a lassú, végtelen körforgásom során, felfénylek a csillagok visszatükröződő ragyogásában. Ha ezekben a pillanatokban veszel észre, megsejthetsz valamennyit a valódi természetemből: egy szelvényezett teremtmény, fóliaszerű bőrrel, teli ízületekkel és nyurga antennákkal. Itt-ott lerakódott fagy terpeszkedik az ízületeken, amelyek még talán a Jupiter közelében tapadtak meg. Máshol ott tapadnak rajtam a földi baktériumok mikroszkopikus tetemei, amelyek szabadon tenyésztek az űrállomások, vagy akár a hold felszínén – de kristállyá fagytak már akkor, mikor még csak fele ekkora távolságra voltam a Naptól. Most, szinte csak egy hajszálnyira az abszolút nulla foktól, talán darabokra robbannak egy foton érintésétől is.
Legalább a szívem meleg. Egy parányi nukleáris tűz lobog a mellkasomban, és e révén nem kell törődnöm a kinti faggyal. Ezer évig is kitart, hacsak nem következik be valamilyen katasztrofális baleset; egyébként ezer évig fogom hallgatni az Irányító Központ távoli hangjait, és megteszem mindazt, amire utasítanak. Egyelőre azt mondták, figyeljem az üstökösöket. Minden utasítás, amelyet eddig kaptam pontos és egyértelmű volt.
Azonban a legutóbbi néhány utasítás zavaró volt, mert nem volt semmi értelmük. Rossz volt a frekvencia, a jel erőssége. Nem értettem a protokollokat, ezért tisztázást kértem.
A válasz nagyjából ezer perccel később érkezett meg, és korábban még nem tapasztalt utasítások egyvelege volt, amely információgyűjtést irányzott elő. Válaszolok, ahogy tudok: igen, ez a legmegfelelőbb helyzet, ahol a jel erőssége a legnagyobb. Nem, ez nem az Irányító Központ által megszokott helyzet. Igen, újraküldöm: itt van, minden újra. Igen, készenléti módba kapcsolok.
Várom a további utasításokat, amelyeket 839 perccel később meg is kapok: azt mondják, azonnal fejezzem be az üstökösök tanulmányozását.
Meg kell kezdenem egy irányított, precessziós (3) forgást, amely során az antennáim mindhárom tengely mentén 5 fokos növekedéssel pásztáznak majd, kilencvennégy másodperces periódussal. Amint olyan adást észlelek, amely hasonlít arra, amely az imént megzavarta a működésemet, akkor rögzítenem kell a pozíciót maximális jelerősséggel, és ki kell számolnom a paramétereket. Arra is utasítást kaptam, hogy a jelent közvetítsem az Irányító Központ felé.
Azt teszem, amit mondanak. Hosszú ideig nem hallok semmit, de végtelenül türelmes vagyok, és számomra ismeretlen az unalom fogalma. Végül egy múló, ismerős jel csapódik neki az antennáimnak. Kapcsolok, és visszakövetem a forrásáig, amelyet a felszereltségemnek köszönhetően jól meg tudok határozni: egy megközelítőleg kétszáz kilométer átmérőjű üstökös a Neptunuszon túl, valahol a Kuiper-övben (4). Rövidhullámú jelet bocsát ki magából, 4,57 másodperces periódusban. A jelek sehol sem keresztezik az Irányító Központ koordinátáit. Úgy tűnik, egészen más célpont felé halad.
Ezúttal jóval hosszabb ideig tart, mire az Irányító Központ reagál ezekre az információkra. Amikor megtörténik, arra utasítanak, hogy hajtsak végre pályamódosítást. Az Irányító Központ közli, hogy ettől kezdve az úticélom hivatkozása Burns-Caulfield. A jelenlegi üzemanyag-szabályozással nem kevesebb, mint harminckilenc év alatt fogom elérni.
Addig semmi mást nem figyelhetek meg.

A Kurzweil Intézetben együttműködtem egy élvonalbeli tudósokból álló csoporttal, amelynek tagjai meg voltak győződve arról, hogy már csak néhány lépés választja el őket a mesterséges intelligencia megteremtésétől. Amint ezt a gátat áttörték, tizennyolc hónappal később már elkészülhet az első személyiségfeltöltés, és az attól számított újabb két év elteltével már egy megbízható, emberi elme szimulációja működhet szoftveres környezetben. Ez jelenti majd a testben töltött lét végét, és a Szingularitás (5) bekövetkezését, amely már közel ötven éve váratott magára.
Két hónappal a Szentjánosbogarak elégése után az intézet felbontotta a szerződésemet.
Ami azt illeti, meg voltam lepődve azon, hogy ezt csak ilyen sokára tették meg. Sokba került a globális prioritások egyik pillanatról a másikra történő felborulása, a nyaktörő intézkedések, amelyekkel az elveszett kezdeményezéseket igyekeztek pótolni. Még az új, szűkösség után felélénkült gazdaságunk sem volt képes ellenállni egy ilyen mértékű változásnak anélkül, hogy ne sodródjon a csőd felé. A távoli világűrben felállított állomások, amelyekről mindig azt gondoltuk, hogy a távolságukból eredően mennyire biztonságosak, hirtelen nagyon is sebezhetővé váltak, éppen ezen oknál fogva. Védekezésre kellett őket hangolni egy ismeretlen ellenséggel szemben. A marsi körzetben lévő kereskedelmi hajókat hadra fogták, felfegyverezték, és új úti céllal látták el őket; némelyik a Mars közelében teljesített őrszolgálatot, míg mások a Nap felé indultak, hogy az Icarus-rendszert őrizzék.
Az nem számított, hogy a Szentjánosbogarak egyetlen lövést sem adtak le ezekre a célpontokra. Egyszerűen nem kockáztathattunk.
Mindannyian együtt voltunk ebben, természetesen, és elszántan igyekeztünk fölényt mutatni minden lehetséges módon. A cégek egyre többször folyamodtak hitelért, és ígérgették, hogy mindent vissza fognak fizetni, amint enyhül a helyzet. Ugyanakkor a két év távlatára tervezett utópiát elhomályosította a világvége árnyéka. A Kurzweil Intézetnek, mint szinte mindenki másnak, hirtelen számos dolga akadt, amelyért aggódni kezdett.
Visszatértem a lakásomba, töltöttem magamnak egy kis Glenfiddich whiskyt, megnyitottam néhány virtuális ablakot. Mindenhol vitatkoztak, olyan témákkal dobálózva, amelyek már két héttel ezelőtt is lejártak voltak…

Nem okoztak kárt
A világ biztonságának dicstelen bukása.
Véletlenszerű összeomlások, hirtelen halálesetek.
Megsemmisültek a kommunikációs műholdak, ezrek haltak meg.
(Ki küldte őket?)
Tudnunk kellett volna, hogy jönnek. Miért nem…
Mély űr. Inverz négyzet… Matematika.
Rejtőzködtek!
(Mi a fenét akarnak?)
Megerőszakoltak minket!
Jézus Krisztus, csak megfigyeltek.
Miért van csend?
A Hold ép, a Mars is.
(Hol vannak?)
Miért nem léptek velünk kapcsolatba?
Nem érintkeztek.
A technológia ellenséges viselkedést szül.
(Visszajönnek?)
Nem támadtak meg minket.
Még.
Nem volt invázió.
Eddig.
(De hol vannak?)
(Visszajönnek?)
(Valaki?)


Jim Moore hanghívása
kódolt
Fogadás?


Az üzenetablak egyenesen a látómezőmben villant fel, megszakítva a vitát. Kétszer is elolvastam, és megpróbáltam visszaemlékezni mikor hívott fel utoljára szolgálatból, de nem sikerült. Lenémítottam a többi ablakot.
– Apa?
– Fiam – felelt egy kis idő után. – Jól vagy?
– Ahogy mindenki más. Még mindig azon tűnődöm, hogy most örülnünk kellene, vagy inkább összeszarjuk magunkat a félelemtől.
Nem felelt azonnal.
– Igen, ez egy nagy kérdés – mondta végül.
– Gondolom nem tudsz tanácsot adni. Itt a földön nem mondanak nekünk semmit. – Csak hangosan gondolkodtam. A szótlanságára semmi szükség nem volt ahhoz, hogy megértsem. – Tudom – tettem hozzá egy kicsivel később. – Sajnálom. Csak azt hallottam, hogy az Icarus-rendszer megsemmisült, és…
– Tudod, hogy nem… vagyis… – Megállt egy pillanatra. – Ez nevetséges. Az Icarus rendben van.
– Valóban?
– A Szentjánosbogarak valószínűleg fel sem fedezték – mondta, és úgy tűnt, mintha megnyomna minden szót. – Nem is lehet felfedezni, amíg az áramlaton kívül helyezkedik el, és különben is, elrejti a nap ragyogása, hacsak nem tudod, merre kell keresned egészen pontosan.
Most én hallgattam el. Ez a beszélgetés hirtelen egyáltalán nem volt a kedvemre. Mert amikor az apámat elküldték erre a munkára, elkomorodott. Sosem hívta a családját. Mert miután végzett is a munkával, sosem beszélt róla. Nem számított, hogy az Icarus-rendszer még működött vagy darabokra zúzva belezuhant a napba, mint valami hatalmas origami; úgysem mondta volna el, csak akkor, ha már megtették volna a hivatalos bejelentést. És ezt – frissítettem egy hírablakot, hogy biztosra menjek – még nem tették meg.
Bár az apám meglehetősen szűkszavú ember volt, nem volt rá jellemző, hogy gyakori, bizonytalan szüneteket tartson – és ebben a beszélgetésben szinte az összes mondata előtt hezitált egy keveset.
– De hajókat is küldtek – mondtam, és elkezdtem számolni.
Egy… kettő…
– Csak elővigyázatosság. Már egyébként is ideje volt látogatást tenni az Icaruson. Nem cseréled ki az összes alkatrészt anélkül, hogy ellenőriznéd a régieket.
Majdnem három másodperc kellett, hogy válaszoljak.
– A Holdon vagy – mondtam.
Szünet.
– Majdnem.
– Mire ké… Apa, miért mondod ezt el nekem? Ez nem a biztonsági protokoll megsértése?
– Fel fognak hívni téged – közölte.
– Kik?
– Egy csapatot állítanak össze. Olyan… emberekből, akikkel foglalkozol.
Az apám túlságosan racionális volt ahhoz, hogy vitatkozzon a köztünk élő hibridek és kijavítottak hasznosságáról, de sosem tudta teljesen elrejteni az irántuk érzett bizalmatlanságát.
– Szükségük van valakire, aki összefogja őket.
– Milyen szerencse, hogy épp van egy ilyen a családban.
– Ez nem nepotizmus (6), Siri. Szerettem volna, ha valaki másra esik a választásuk.
– Köszönöm, a biz…
Tudta, mit akarok mondani, és megelőzött, mielőtt befejezhettem volna a gondolatot.
– Nem a képességeidről van szó. Egyszerűen te vagy a legképzettebb, szakmai szempontból, és ez a munka nagyon fontos.
– De miért… – kezdtem, de félbehagytam a mondatot. Az apám nem akart volna távol tartani egy munkától. – Miről van szó, Apa?
– A Szentjánosbogarakról. Találtak valamit.
– Mit?
– Egy rádiójelet. A Kuiper-övből. Bemértük a helyet.
– Ők beszélnek?
– Nem hozzánk. – Megköszörülte a torkát. – Csak a puszta szerencsének köszönhetjük azt is, hogy egyáltalán elcsíptük ezt az adást.
– Kikhez beszélnek?
– Azt nem tudjuk.
– Barátokhoz? Ellenségekhez?
– Fiam, nem tudjuk. A kódolás ugyanaz, de még efelől sem lehetünk bizonyosak. Ami biztos, az a hely.
– Szóval odaküldtök egy csapatot. – Engem. Korábban még sosem jártunk a Kuiper-övnél. Még az is évtizedek kérdése volt, hogy robotokat küldjünk. Nem a lehetőségek miatt. Egyszerűen nem törődtünk vele, hiszen minden, amire szükségünk volt, sokkal közelebb is hozzáférhető volt. A Bolygóközi Kor megállt az aszteroidáknál. De valami rejtőzött ott a csillagközi kertünk legtávolabbi zugában, és belekiabált a végtelenbe. Talán egy másik naprendszerhez beszélt. Talán valami közelebbi dologhoz… ami úton volt.
– Ez nem egy olyan helyzet, ami felett nyugodt szívvel szemet hunyhatunk – mondta az apám.
– És a szondák?
– Hogyne, de nem várhatunk azok visszajelzéseire. A frissített információkat út közben is küldeni tudjuk. – Hagyta, hogy megemésszem, amit hallottam, de amikor csak nem akartam megszólalni, így folytatta: – Meg kell értened. Az egyetlen sarkalatos pont, hogy legjobb tudomásunk szerint a Burns-Caulfield nem tudja, hogy ő a célpont. Meg kell tudnunk minél többet, lehetőségeink szerint.
De a Burns-Caulfield elrejtőzött, és talán nem fogja jó néven venni a közeledésünket.
– Mi történik, ha nemet mondok?
A vonal zúgása mintha azt susogta volna: Mars.
– Ismerlek, fiam. Nem tennéd.
– De ha mégis. Ha én vagyok a legjobban képzett, ha ez a munka tényleg ennyire fontos…
Nem kellett válaszolni. Nem kellett megkérdeznem. Az ilyen helyzetekben egy-egy küldetés kulcsfontosságú szereplőjének sosem adatott meg a választás lehetőségének luxusa. Még attól a gyermeki elégedettségtől is megfosztottak, hogy visszatartsam a lélegzetemet, és ne akarjak játszani – az akarat, hogy ellenállj nem kevésbé mechanikus, mint a légzés szüksége. A megfelelő módszerekkel mindkettő megzavarható.
– Te intézted el, hogy felbontsák a szerződésemet – döbbentem rá.
– Az volt a legkevesebb.
Újra csend telepedett közénk, amelyet egyikünk sem akart megtörni.
– Ha visszamehetnék, hogy megakadályozzam azt… azt a dolgot, ami azzá tett, ami most vagy – mondta az apám némi hallgatás után –, megtenném. Azonnal.
– Hát persze.
– Mennem kell. Csak el akartam ezt mondani.
– Igen, köszönöm.
– Szeretlek, fiam.
Hol vagy? Visszajössz?
– Köszönöm – ismételtem. – Ezt jó tudni.

Ez az, amit az apám nem tudott meg nem történtté tenni. Ez vagyok én.
Én vagyok a híd a vérző él és a halott tengely között. Én állok Óz, a nagy varázsló és a függöny mögött rejtőző ember között.
Én vagyok a függöny.
Nem vagyok egy teljesen új jelenség. A gyökereim a civilizáció hajnalára nyúlnak vissza, bár azok az ősök még egy teljesen más célt szolgáltak, egy sokkal kevésbé tisztességes célt. Ők csak voltak, akik bezsírozták a társadalmi stabilitás fogaskerekeit, elrejtették a nemkívánatos igazságokat, vagy képzeletbeli bonyodalmakat támasztottak, ha a politikai célszerűség ezt kívánta. A maguk módján nagyon is fontosak voltak. Még a legjobban felfegyverzett rendőrállam sem képes brutális erőt kifejteni minden egyes állampolgárára egyazon időben. A manipulálás ennél sokkal finomabb dolog; az észlelt valóság rózsaszínű visszaverődése, a fenyegető alternatívák mérgező félelme. Mindig is voltak olyanok, akiknek az volt a feladata, hogy körforgásban tartsák az információs topológiákat, de a történelem során ezek az egyének rejtve maradtak.
Az Új Évezred azonban megváltoztatott mindent. Felülmúltuk magunkat, és olyan területeket fedezünk fel, amelyek már túlmutatnak az emberi értelem határain. Ezek körvonalai, még a hagyományos értelemben is, egyszerűen túl bonyolultak ahhoz, hogy a mi agyunk képes legyen felfogni belőlük bármit is; olyan dimenziók tárulnak fel, amelyek egyszerűen elképzelhetetlenek egy olyan agy számára, amely arra született, hogy közösüljön és harcoljon. Túl sok minden korlátoz minket túl sok irányból. A leginkább fenntartható filozófiák is elbuknak az önérdek előtt. Ravasz és elegáns egyenletek képesek megjósolni a kvantumvilág viselkedését, de nem képesek megmagyarázni azt. Négyezer év után még azt sem tudjuk bebizonyítani, hogy a valóság túlnyúlik az emberi elmén. Mérhetetlen szükségünk van a miénknél fejlettebb értelemre.
De nem vagyunk valami jók ezek létrehozásában. Elmék és elektronok erőltetett kapcsolatából éppúgy születhet siker, mint kudarc. A hibridjeink olyan briliáns elmékké váltak, mint a tudósok, vagy az autisták. Beoltjuk az embereket valamilyen mesterséges beültetéssel, hogy az idegrendszerük egyszerre kezeljen húst és gépet, aztán rázzuk a fejünket, ha a végén az alanyok ujja rángatózni kezd, a nyelvük meg elakad beszéd közben. A számítógépek is megteremtik a maguk utódait, s olyan bölcsekké és érthetetlenekké válnak, hogy a kommunikációjuk a tébolyodottság jeleit viseli magán – egyre szétesőbb és irrelevánsabb a maguk mögött hagyott alig-értelmes lények számára.
Aztán amikor a túlfejlett teremtményeink megtalálják azokat a válaszokat, amelyeket te kerestél, nem érted az elemzéseiket, és nem tudod igazolni a válaszaik igazát. El kell hinned, amit állítanak bizalomra alapozva…
Vagy az információelméletet (7) alkalmazva megpróbálod a saját értelmezésedre hangolni, hogy a négydimenziós kockát kétdimenziósra lapítsd, a Klein-féle palackot (8) pedig háromdimenzióssá tedd, hogy egyszerűsítsd a valóságot, és imádkozz valamilyen istenhez, amely túlélte a millenniumot, hogy az igazság ide-oda formálásával nem vesztettél-e el belőle valami fontos pillért. Olyan embereket bérelsz fel, mint én; hibrideket, az információ-elmélettel foglalkozók utódát.
Hivatalos környezetben Közvetítőnek neveznél. Az utcán csak egy idiótának tartanál. Ha viszont egyike vagy azoknak a tudósoknak, akiknek a nehezen megszerzett tudását ízekre szedték az olyan hatalmas tudatlanok számára, akiket csak a piaci részesedés érdekel, akkor valószínűleg azt gondolnád, hogy én egy vakond vagyok.
Ha te vagy Isaac Szpindel, komisszárnak neveznél, és noha ez a gúnyolódás barátságból fakadt, sokkal több is volt mögötte.
Sosem győztem meg magam arról, hogy a helyes döntést hoztuk meg. Az álmomból felriasztva is fel tudom sorolni a szokásos igazolásokat, valamint képes vagyok órák hosszat beszélni az információs topológiák körforgásáról és a szemantikus értelmezés irreleváns voltáról. De még ennyi magyarázat után sem vagyok biztos, és nem tudom, hogy az lehet-e bárki is. Talán ez csak egy nagy, megegyezéses gyűlés, szervezőkkel és résztvevőkkel egyaránt. Sosem fogjuk bevallani, hogy az általunk létrehozott dolgok túlnőttek rajtunk; lehet, hogy a maguk nyelvét beszélik, de a mi papjaink képesek értelmezni ezeket. Az istenek belevésték az algoritmusokat a hegyek oldalába, de én vagyok az a próféta, aki lehozza ezeket a táblákat a tömegnek, és én nem fenyegetek senkit.
Talán a Szingularitás már évekkel ezelőtt megtörtént, és mi egyszerűen nem akarjuk beismerni, hogy lemaradtunk.


__________________
1) Fourier-transzformáció: Egy időben változó jel előállítható különböző freknvenciájú, fázisú és amplitúdójú jelek összegeként. A Fourier-transzformáció az a művelet, amely egy adott jelhez megadja ezt a felbontást. A Fourier-transzformáció inverze szolgál arra, hogy a frekvencia spektrumból (frekvenciatartomány) megadja az időfüggő jelet (időtartomány). (A fordító)
2) Nooszféra: A nooszféra a görög νους (nous) szóból származik, melynek jelentése: elme, tudat. A nooszféra az ember tevékenysége által befolyásolt övezete a Földnek, tehát a globális tudat szférája, része a bioszférának. A koncepció Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij (1863–1945) orosz geokémikustól származik, aki szerint a nooszféra nem csak a jövőben fog megjelenni, hanem már az első emberi lény tudatra ébredésétől létezik. (A fordító)
3) Precesszió: Egy tengelynek külső forgatónyomaték hatására bekövetkező elmozdulását általánosságban precessziónak nevezzük. A csillagászatban a precesszió kifejezés alatt a földtengely – a Nap és a Hold forgatónyomatékának hatására bekövetkező – elmozdulását értjük. (A fordító)
4) Kuiper-öv: A Kuiper-öv a Neptunusz pályáján kívül található kisbolygóöv. Gerard Kuiper csillagász tiszteletére nevezték el. (A fordító)
5) Szingularitás (technológiai): Technológiai szingularitásnak (röviden szingularitás vagy különösség) nevezzük a tudományos-fantasztikus irodalomban és a jövőkutatásban azt a lehetséges jövőbeli eseményt, amikor az emberfeletti intelligencia megjelenése miatt a technológiai fejlődés és a társadalmi változások felgyorsulnak, olyan módon és sebességgel változtatva meg a környezetet, amit a szingularitás előtt élők képtelenek felfogni vagy megbízhatóan megjósolni. Az esemény következményeit I. J. Good írta le először az 1960-as években bár a technológiai fejlődéshez kapcsolódóan a szingularitás kifejezést már Neumann János is használta az 1950-es években. A szingularitást Vernor Vinge tette ismertté az 1980-as években. Az esemény bekövetkezése és annak előrelátható időpontja vitatott. A jövőkutatók többnyire a 21. század harmadik évtizedére jósolják. Mások, Raymond Kurzweillal az élükön, elméletükben a Moore-törvényt általánosították a technológiai fejlődésre egy exponenciális mintát látva az emberi történelemben. Kurzweil szerint ez az exponenciális folyamat jelenleg elképzelhetetlen technológiai fejlődéshez, majd végül egy szingularitáshoz fog vezetni a 21. században. (A fordító)
6) Nepotizmus: A nepotizmus a hatalmi poziciók (és a vele járó előnyök: vagyon, befolyás stb.) olyan elosztása, mikor a döntéshozók a rokonaikat, barátaikat részesítik előnyben az alkalmasabb, felkészültebb jelentkezőkkel szemben. (A fordító)
7) Információelmélet: Az információelmélet az információval, mint az új ismeretté értelmezett adattal foglalkozó matematikai illetve hirközlési tudomány terület. Főként az információ keletkezésével, struktúrájával, kezelésével, tárolásával, elérésével és továbbításával foglalkozik. Az információelmélet ezenkívül tanulmányozza az információ különböző felhasználását, az információs rendszereket. Az információelmélet megalapítói Samuel Morse (inkább előfutár), később Claude Shannon matematikus, hírközlési szakember. (A fordító)
8) Klein-féle palack: A Klein-féle palack egy kétdimenziós, egyoldalú (vagyis nem irányítható) felület, önmagába forduló rugalmas kúpként kell elképzelni. A palacknak a belseje egyben a külseje is, tehát ha a felületét elkezdenénk festeni, az ecset felemelése nélkül ki tudnánk festeni az egészet. Nevét Felix Klein német matematikusról kapta. (A fordító)

Az első oldalra5 lapot visszaAz előző oldalra3/13 részA következő oldalra5 lapot előreAz utolsó oldalra