Kezdőlap Alkotók Karakterek Tartalomjegyzék Linkek
Kép

THESEUS – 1. rész

„A vérnek hangja van.” – Susanne Vega

Képzeld azt, hogy te vagy Siri Keeton.
Az újjászületés agóniájával ébredsz, száznegyven napos alvás alatti légzéskimaradás után levegő után kapkodva. Érzed, ahogy a dobutamintól és más vegyületektől szirupossá vált vér megpróbál áthatolni a több hónapos vegetáció alatt összeszáradt ereken. A test fájdalmas méretekben felfúvódik: az ércsatornák kitágulnak, a hús elválik a hústól, és a szokatlanul hajlékonynak tűnő bordák recsegését a füledben hallod. Az ízületeid elkoptak, mert nem használtad őket. Egy pálcikaember, valami bizarr, hullamerevségi állapotban konzerválva.
Ha lenne hozzá elég lélegzeted, üvöltenél.
A vámpírok is így tettek, emlékszel vissza. Nekik ez teljesen normális volt, az ő egyedülálló módszerük a saját szervezetük épségének és készleteinek megőrzésére. Megtaníthattak volna néhány dolgot az önmegtartóztatásról, ha a derékszögtől való abszurd viszolygásuk nem végez velük a civilizáció kialakulásának hajnalán. De talán mégis megtehetik. Hiszen visszatértek – kikeltették őket a sírokból a paleogenetika révén, kidobott génekből és őskövületek anyagából gyúrták őket össze antiszociális és autista emberek vérében áztatva. Ezt a küldetést is egy ilyen irányítja. Az ő génjeinek egy része ott van a te testedben is, hogy felébredhess a halálból itt, a csillagközi űr peremén. Senki sem juthat túl a Jupiteren anélkül, hogy ne válna legalább egy kis részben vámpírrá.
A fájdalom lassan enyhülni kezd. Beindulnak a belső folyamatok, és újra kezdesz ura lenni a szervezetednek – igaz, még hosszú percekbe telik, mire a tested maradéktalanul válaszol a motoros parancsokra, és a fájdalom is csak órák múlva szűnik meg teljesen. A fájdalom egy elkerülhetetlen mellékhatás. Ez történik, ha vámpírok génjeit ültetik bele az emberekéibe. Ha fájdalomcsillapítók után sóvárognál, akkor felejtsd el, mert az idegek meggátolnak minden efféle hatást. Tűrj, katona!
Azon tűnődsz, hogy vajon Chelsea is ezt érezte, mielőtt vége lett. De ez a gondolat egy sor újabb fájdalmat generál, ezért inkább kizárod ezt a fejedből, és arra összpontosítasz, hogy az élet végre teljesen visszaszivárogjon a tested legapróbb zugaiba is. Csendesen szenvedve odafordulsz a telemetrikus rendszerhez, hogy ellenőrizd a legutóbbi feljegyzéseket.
Azt gondolod: Ez nem lehet igaz!
Mert ha mégis, akkor a világegyetem rossz szegletében vagy. Nem a Kuiper-övben, ahol lenned kellene, hanem messze attól, mélyen bent az Oort-felhőben, a hosszú ciklussal rendelkező üstökösök birodalmában, amelyek nagyjából egymillió évente teszik tiszteletüket a Nap közelében. Csillagközi utazó lettél, ami azt jelenti (a bizonyosság kedvéért előhívod a rendszeridőt), hogy ezernyolcszáz napon át voltál élőholt.
Majdnem öt évvel többet aludtál, mint kellett volna.
A koporsó fedele félrecsúszik. A saját húsevő tested képe bámul vissza rád a szemközti, tükrös válaszfalról – mint valami kiszáradt tüdőshal, amely az esős évszakot várja. Izotóniás sóoldattal teli tasakok kapcsolódnak a végtagjaidhoz, mint valami túlméretezett antiparaziták; a piócák ellentétei. Emlékszel, amikor a tűket beszúrták a helyükre, még mielőtt teljesen lekapcsoltál volna, amikor az ereid többek voltak kiszáradt, összeaszott húscafatoknál.
Szpindel is a saját tükörképét bámulja a tőled közvetlenül jobbra eső koporsóban felülve. Az ő arca is éppen olyan sápatag és csontos, mint a tiéd. Mélyen ülő szemei szinte kopognak a szemgödreiben, ahogy ide-oda forogva lassan ő is újra a teste urává válik.
Köhögést hallasz, és a végtagok mozgatásából eredő recsegést, ropogást; mindenfelől ugyanazok a hangok és mozdulatok, ahogy a többiek is mocorogni kezdenek, az ébredés határán.
– Mi… – A hangod alig több egy rekedtes suttogásnál. – Tört…?
Szpindel megmozgatja az állkapcsát; a csontok hallhatóan ropognak.
– Megszííívtuk – sziszegi.
Még nem is találkoztunk az idegenekkel, de azok máris leköröztek minket.

Visszatértünk hát a halálból: öt időszakos hulla, meztelenül, lesoványodva, akik még nulla gravitáció mellett is alig voltak képesek megmozdulni. Úgy emelkedtünk ki a koporsóinkból, mint a gubóikból kiszabadított molylepkék, amelyek félig bebábozódva maradtak. Egyedül voltunk, és természetesen segítség nélkül, és csak nehezen jutott eszünkbe egy fontos gondolat: ha nem lettünk volna fontosak, nem kockáztatták volna ezt az egészet.
– Jó reggelt, komisszár.
Isaac Szpindel remegő, érzéketlen kézzel nyúlt a kapszulája aljában pihenő visszacsatoló kesztyű után. Tőle nem messze Susan James hevert, embriópózban összegömbölyödve, miközben halkan mormogott valamit az orra alatt. Egyedül Amanda Bates volt az, aki – már felöltözve, és túlesve néhány csontropogtató gyakorlaton – valamennyire közel járt a mozgékonyság fogalmához, és egy gumilabdát dobált a válaszfalnak, azonban még ő sem tért magához annyira, hogy a visszapattanót képes legyen elkapni.
Az utazás szinte egyformává tett minket. James kerek arca és széles csípője, vagy Szpindel magas homloka, és nyurga teste most leginkább egy kiszáradt csontkollekcióhoz hasonlított. Még a hajunk is furcsán elszíneződni látszott a hosszú út alatt, noha tudtam, hogy ez lehetetlen. Inkább csak arról volt szó, hogy a hajunk is átvette a bőrünk sápadtságát, de ez akkor is különös volt. A halál előtti James szőke volt, Szpindelé meg olyan sötét volt, amire nyugodtan mondhatjuk, hogy fekete, de most a mindkettőjük fejéről lecsüngő tincsek leginkább betegesen halovány barnára emlékeztettek. Bates mindig leborotválta a haját, de a szemöldöke korábban nem volt ennyire rozsdaszínű, már amennyire emlékszem.
Hamarosan visszanyerjük majd a régi formánkat. Csak egy kis vízre van szükség. Mindenesetre most megállta a helyét az a régi mondás, hogy minden élőholt egyforma, ha nem tudod, hogyan különböztesd meg őket.
Én természetesen tudtam – ha elvonatkoztatunk a megjelenéstől, és csak a mozgásra összpontosítunk, ha nem a külsőt, hanem csak a mozdulatokat vizsgáljuk, akkor szinte lehetetlen eltéveszteni, hogy ki kicsoda. Minden arcrándulás egy információ volt, minden szünet a beszélgetések során olykor sokkal többet elárult, mint bármely más kimondott szó. Egy szemvillanásból megértettem James személyiségének megingásait. Szpindel félmosolya nyíltan árulkodott az Amanda Bates iránt táplált kimondatlan ellenszenvéről. Minden apró jel egyértelmű volt azok számára, akik ismerték ezt a nyelvet.
– Hol van… – kérdezte James köhécselve, nyurga karjával Sarasti koporsója felé mutatva, amely üresen tátongott a kapszulasor végében.
Szpindel ajkai felrepedtek, ahogy megszólalt.
– Visszament Fabhoz, mi? Vagy végzi a dolgát.
– Bizonyára a Kapitánnyal tanácskozik – mondta Bates; a légzése még hangosabb volt, mint a szavai, mert a hangszálai még nem teljesen alkalmazkodtak a légzés újszerűnek ható folyamatához.
– Azt nekem is kéne – szólt ismét James.
– Meg nekem is – toldotta meg Szpindel reszelősen. – Valami, amit egyedül szokás csinálni, mi?
Voltak olyan dolgok, amelyet az ember megtartott magának. Nem minden hagyományos ember érezte kényelmesen magát, ha huzamosabb ideig kellett állnia egy vámpír tekintetét – a mindig udvarias Sarasti éppen ezért igyekezett elkerülni a szemkontaktust. De a jelbeszéde sokkal többet elárult, amelyet nagyon is könnyű volt leolvasni. Ha visszahúzódott a többiektől, annak lehettem én is az oka. Vagy esetleg titkolt valamit.
Végül is, a Theseus maga is tele volt titkokkal.

A hajónk jó tizenöt csillagászati egységig a célunk felé röpített minket, mígnem valami le nem térítette a pályájáról. Északnak fordult, megugrott, mint valami riadt macska, és őrült emelkedésbe kezdett, meghazudtolva Newton első törvényét. Kiürítette a Penn-tankjait, elhasználta az alapanyagokat, és néhány óra alatt elpazarolta száznegyven nap üzemanyagát. Aztán egy hosszú, hideg siklás következett az űrben.
Könnyű volt ezt visszaidézni, hiszen az utunk minden mozzanatát rögzítette a Konszenzus, bárki lekérdezhette. Hogy pontosan miért száguldott át a világűrön a hajónk, az már egy másik kérdés volt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy erre választ fogunk kapni az ébredést követő eligazításon. Nem a miénk volt az első űrhajó, amely titkos küldetést hajtott végre, és ha tudnunk kellett volna, hogy mi is az valójában, mostanra már megtudtuk volna. Ettől függetlenül, kíváncsi lettem volna, ki kapcsolta ki a hajónaplót. A küldetésirányítók, talán. Vagy Sarasti. Vagy a Theseus maga. Nem volt nehéz megfeledkezni a hajónk lelkét képező mesterséges intelligenciáról. A háttérbe húzódott, szállított minket, gondoskodott rólunk, és úgy óvta a létezésünket, mint valami tartózkodó isten, de ahogy bármelyik isten, ő sem felelt a kérdésekre.
A hivatalos közvetítő Sarasti volt. Ha a hajónak mondanivalója akadt, akkor azt vele közölte, és Sarasti úgy szólította a hajót, hogy Kapitány.
Hát mi is így tettünk.

Négy órát adott arra, hogy összeszedjük magunkat. Nekem már az is legalább három órát tartott, hogy kimásszak a kriptából. Ennyi idő elteltével az agyam már majdnem teljesen felpörgött, viszont a testem – amely még mindig úgy szívta magába a folyadékot, mint egy szomjas szivacs – továbbra is fájt minden mozdulatot követően. Kicseréltem a kiürült elektrolites tasakot egy telire, és elindultam a hátsó fedélzetre.
Tizenöt perc felpörögni, és ötven, mire elkezdődik az ébredés utáni eligazítás. Épp elég idő azok számára, akik jobban szeretik a gravitációs alvást, semhogy összehordják a személyes tárgyaikat a lakótérbe, és kijelöljék a saját kis területüket.
A gravitáció – vagy bármilyen centripetális hasonmása – sosem volt az ínyemre. A saját sátramat gravitáció mentes helyen, a hajó hátsó részének legtávolabbi zugában állítottam fel. Ahogy a sátor felfújódott, úgy festett, mint egy tályog a Theseus gerincoszlopán, egy parányi, szabályozott levegővel rendelkező buborék. Nem volt túl sok holmim, így mindössze harminc másodpercig tartott rögzíteni őket a falhoz, és egy másik harminc kellett ahhoz, hogy beprogramozzam a sátor légkörét.
Ezután sétára indultam. Öt év után, szükségem volt a mozgásra.
A hajó hátulja esett e legközelebb, ezért ott kezdtem; a védőfalnál, amely elválasztotta a hajó hasznos terhét a hajtóműrendszertől és az üzemanyagtartályoktól. Aztán egy közönséges csapóajtó. Mögötte egy szervizalagút kígyózott át olyan gépezetek között, amelyeket jobb, ha az ember keze érintetlenül hagy. Utána a hidrogéngyűjtő gyűrű kövér törzse, mögötte a hatalmas antennával, amelyet lelazítottak, és most olyan volt, mint egy egész várost beburkoló szappanbuborék; a tányérja a nap felé fordult, hogy összeszedje az Icarus antianyag áramlás elszórt kvantumrészecskéit. Ezen túl egy újabb védőfal következett, aztán a reaktor, amelyben a nyers hidrogén égett el, a napnál háromszázszor forróbb tűzzé alakulva. Tudta persze, hogy milyen folyamat játszódik le, de mégis varázslatnak tűnt a számomra, ahogy ilyen rövid idő alatt, ilyen messzire eljutottunk. De talán varázslat volt mindenki másnak is.
Kivéve Sarasti számára, talán.
Körülöttem a falakat kisebb-nagyobb nyílások, karok, fúvókák borították; némelyik lyukba csak az öklöm fért bele, de egyik-másik akár egészben is lenyelhetett volna. A Theseus gyártóüzeme bármit el tudott készíteni, az egyszerű evőeszközöktől kezdve a komplett pilótafülkéig. Ha elég nagy mennyiségű anyagot adagoltak volna bele, akár egy másik Theseust is létrehozhatott volna, noha csak nagyon apró darabonként, és persze rettenetesen hosszú idő alatt. Néhányan azon töprengtek, hogy vajon képes volna-e egy másik legénység létrehozására is, holott közölték velünk, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Még ezek a gépezetek sem rendelkeztek elég finom és precíz műszerekkel ahhoz, hogy itt fenn, az űrben, felépítsenek egy olyan bonyolult szerkezetet, mint az emberi koponya. Legalábbis egyelőre.
Én elhittem. Sosem küldtek volna minket erre a küldetésre teljesen felszerelve, ha lett volna valamilyen olcsóbb alternatíva.
Előre néztem. A csapóajtónak támasztva a fejem elláttam egészen a Theseus orráig – egy folytonos látótengely, amely egészen a harminc méterre lévő sötét pontig nyújtózott. Az egésznek olyan hatása volt, mintha belebámultam volna egy hatalmas céltáblába, amely fehér és szürke árnyak váltakozásából született – koncentrikus körök, a válaszfalak közepében elhelyezkedő csapóajtók, egyik a másik után, tökéletesen elhelyezve. Mindegyik nyitva állt, hanyagul ellenszegülve a korábbi generációk biztonsági előírásainak. Ha akartuk bezárhattuk volna mindet, ha ettől nagyobb biztonságban éreztük volna magunkat. Másra amúgy sem voltak jók. Vészhelyzetben az ajtók amúgy is maguktól becsapódtak volna, jóval azelőtt, hogy az emberi érzékek akárcsak felfoghatták volna a veszély tényét. És még csak nem is számítógép vezérelte az ajtókat. A Theseus részeinek saját reflexei voltak.
Ellöktem magam a kemény fémburkolattól – felnyüszítve a rég nem használt inak fájdalmas rándulásától –, és előre siklottam. A Scyllához és a Charybdishez vezető csapóajtók egy kissé beszűkítették a folyosót, amikor elhaladtam mellettük. Utánuk a gerincfolyosó tágasabb lett, egy nyújtható, nagyjából két méter széles, és – most éppen – talán tizenöt méter hosszú. Mindkét oldalán, egymással szemben, létrák futottak; a válaszfalakat hajóablakokhoz hasonló mintában aknafedelek nyílásai pettyezték. A legtöbbjük a hajótérbe vezetett, némelyik közönséges légzsilipként szolgált, ha valakinek a burkolat alatt támadt volna kedve sétát tenni. Egyik az én sátramhoz vezetett, egy másik, alig négy méterre onnan, Bates sátrához.
Egy harmadikból, nem messze onnan, ahol éppen tartózkodtam, Jukka Sarasti ereszkedett alá, mint valami nagy fehér pók.
Ha ember lett volna, rögvest tudtam volna, hogy mit kell látnom – az összes mozdulata egy gyilkoséit idézte. De még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megmondani, mennyi áldozat élete szárad a lelkén, mert a mozdulataiból hiányzott a bűnbánatnak még a legapróbb nyoma is. Százak legyilkolása sem hagyna mélyebb nyomot annál Sarasti vonásain, mint amilyen egy apró szúnyog csípése, a bűn egyszerűen lepergett róla, ahogy a víz is lepereg a viaszról.
Sarasti azonban nem volt ember. Sarasti egy teljesen más állat volt, és a felőle érkező jelzések mind azt suttogták: ragadozó. Megvolt rá a hajlama, vele született ösztön.
Talán csak türelmesek veled, gondoltam, de nem szólítottam meg. Talán csak ez a munka ára. Te vagy a küldetés ellenőre, végül is. Amennyire én tudom, megegyeztél velük. Annyira ravasz vagy, tudtad, hogy nem keltettünk volna fel elsőként, ha nem éreztük volna, hogy szükségünk van rád. Mióta feltörték a tartályokat, tudtad, hogy tiéd a tekintély.
Erről van szó, Jukka? Te mented meg a világot, miközben azok, akik a pórázodat tartják egységesen elnéznek a másik irányba?
Gyerekkoromban olvastam történeteket olyan őserdei ragadozókról, amelyek a tekintetükkel dermesztik meg az áldozatukat. Csak akkor értettem meg, milyen érzés lehet ez, miután megismertem Jukka Sarastit. De most nem nézett rám. A saját sátrának felállításával foglalatoskodott. Még ha rám is nézett volna, akkor sem láttam volna semmit, csak azt a sötét szemellenzőt, amelyet mindig viselt. Egyáltalán nem törődött velem, ahogy belekapaszkodtam az egyik létrafokba, és tovább löktem magam.
Megesküdtem volna, hogy a nyers hús szagát éreztem a leheletében.
Beértem a tartályba, és átrepültem a tizenhat méter széles hengeren. A Theseus gerincidegei itt futottak át – csövek és vezetékek, gúzsba kötve a létrák mellett rögzítve, mindkét oldalon. Azokon túl helyezkedett el James és Szpindel frissen felhúzott sátra, egy-egy kis beugróban. Szpindel a vállam felett lebegett el, és azt a kesztyűt leszámítva, még mindig teljesen meztelen volt. Az ujjainak mozgásából meg tudtam állapítani, hogy a zöld a kedvenc színe. Lehorgonyozta magát a három sehova sem vezető lépcsősor egyikén.
A következő csapóajtó a nagy tartály elülső falán tátongott, mindkét oldalán csövek és vezetékek döfték át a falat. Megragadtam egy létrafokot, hogy lelassítsam magam – beharapva az ajkam, hogy elnyomjam a testemből feltörő fájdalmat –, és átcsúsztam a nyíláson.
Egy T-elágazás. A gerincfolyosó egyenesen folytatódott tovább, egy kisebb leágazás egy tárolóhelyiséghez, illetve az elülső légzsiliphez vezetett. Én tartottam magam az eddigi irányhoz, és visszajutottam a kriptába, ami csillogóan fehér volt, és mindössze két méter mély. Balra üres kapszulák – vagy koporsók, ahogy tetszik – tátongtak, jobbra pedig a lezártak. Annyira pótolhatatlanok voltunk, hogy tartalékokkal is készültünk. Ezek még most is aludtak. Hármukkal találkoztam a kiképzés alatt. Reméltem, hogy egyikünket sem kell túl hamar pótolni.
Azonban csak négy tartalék volt; Sarastinak nem.
Újabb csapóajtó, ezúttal kisebb. Átpréseltem magam a hajóhídra. Halovány fény volt itt bent, jelek és számsorok csendesen váltakozó mozaikja vibrált folyamatosan a sötét, üveges felületeken. Nem híd volt ez, inkább csak egy pilótafülke. Két ülés között bukkantam elő, amelyeket félkör alakban egy sor irányító műszer és kijelző barikádozott el. Senkitől sem várták el, hogy bármikor is használja ezt a részét a hajónak. A Theseus tökéletesen el tudta irányítani saját magát, vagy ha ő éppen nem volt erre képes, akkor mi is tudtuk irányítani, ha rákapcsolódtunk, viszont, ha már ezekhez az ülésekhez kellett volna folyamodni, akkor már úgyis halottak voltunk, gyakorlatilag. Ám, ha valami folytán mégis előfordult volna ez az eshetőség, akkor két vakmerő túlélő ezekkel megpróbálhatta hazakormányozni a hajót, ha már minden más bedöglött.
A két széken túl még volt egy utolsó csapóajtó, és a mögött még egy utolsó kis folyosó, amely a Theseus orrában megbújó obszervatóriumba vezetett. Összehúztam a vállamat, és átpréseltem magam, bele a…
Bele a sötétségbe. Kagylóhéj burkolat fedte a kupolát kívülről, mint ahogy az erősen összeszorított szemhéjak óvják a szemet. Egyetlen ikon világított lágyan az érintőképernyőn, tőlem balra, a gerincfolyosóról gyönge fény áradt be a kis helyiségbe, és az ujjaim gyönge árnyékát vetette a pultra. Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, láttam, hogy minden kék és szürke árnyékokba burkolózik. Egy gyönge légmozgás megremegtette a hátsó válaszfalról lógó hálókat; csatok és hevederek csilingeltek halkan, mint gyenge harangjáték a szélben.
Kinyúltam, és megérintettem a kristályt. A legbelső rétegét, amely még annak ellenére is hideg volt, hogy a rétegek között meleg levegő áramlott, hogy elzárja a hideget. Teljesen azonban nem tudta. Úgy éreztem, az ujjbegyeim pillanatok alatt megfagynak.
Ott volt kint a világűr.
Talán útban a célunk felé a Theseus meglátott valamit, amely letérítette a pályájáról, és arra késztette, hogy törjön ki a naprendszerből. Nem valami elől menekült, hanem sokkal inkább valami felé; valami felé, amelyet nem is fedezhetünk fel addig, amíg meg nem haltunk, és el nem jutottunk a mennybe. Vagyis…
Hátranyúltam, és megérintettem a kezelőfelületet. Félig-meddig azt vártam, hogy nem történik semmi; a Theseus obszervatóriumának védőkupolája éppúgy zárolva lehetett, akárcsak a hajónapló. De a kupola azonnal elkezdett szétnyílni, előbb csak résnyire, aztán egyre jobban, míg a héjak teljesen vissza nem húzódtak, szabad kitekintést engedve. Az ujjaim ösztönösen belekapaszkodtak a hátsó falról lógó hálóba. A hirtelen feltáruló űr üresen és engesztelhetetlenül terült el minden irányban, és csupán egy alig négy méter széles fémburok választott el tőle.
Csillagok mindenütt. Annyi csillag volt, hogy nem is értettem, miként fér el mind az égen, amely mindezek ellenére sötét maradt. Csillagok, és… semmi más.
Mégis, mit vártál?, kérdeztem magamtól. Egy idegen anyahajót, amely ott rejtőzik a csillagok között?
Miért is ne? Végül is valamiért itt voltunk.
Legalábbis a többiek. Ők mind fontosak voltak, a világűr bármelyik pontján is legyünk, azonban az én helyzetem egy kicsit más volt. Erre rá kellett jönnöm. Minél távolabbra jutottunk, az én hasznosságom annál inkább csökkent.
És több, mint fél fényévnyire voltunk az otthonunktól.

Az első oldalra5 lapot visszaAz előző oldalra2/13 részA következő oldalra5 lapot előreAz utolsó oldalra