Kezdőlap Alkotók Karakterek Tartalomjegyzék Linkek
Kép

21. FEJEZET

Barbarát és engem magunkra hagytak a szobában, és én beálltam az egyik zuhany alá, hogy megtisztítsam a testem – hirtelen szégyenérzet kerített hatalmába, hogy összehánytam, és lepisáltam magam. Amikor végeztem, láttam, hogy Barbara sír.
– A szüleid…
Nagyon rosszul éreztem magam. Istenem, szegény szüleim. Vajon mit élhettek át megint.
– Itt vannak?
– Nem – felelte. – Ez túl bonyolult.
– Mi?
– Még mindig le vagy tartóztatva, Marcus. Ahogy itt mindenki. Nem lehet egyszerűen kinyitni az ajtókat, és szabadon engedni mindenkit. Az összes fogvatartottnak át kell esnie egy bírósági tárgyaláson, és ez az eljárás eltarthat akár… akár hónapokig is.
– Még hónapokig itt kell maradnom?
Megfogta a kezem.
– Nem, azt hiszem, azt el tudjuk intézni, hogy viszonylag hamar szabadlábra helyezzenek óvadék ellenében. De hogy milyen hamar, azt nem lehet tudni. Nem hiszem, hogy még ma történik előrelépés. De nem olyan lesz, ahogy ezek az emberek bántak veled. Emberséges lesz. Kapsz rendes élelmet, nem lesznek vallatások, és a szüleid is meglátogathatnak majd. Attól, hogy a BH embereit eltakarították, még nem sétálhatsz ki az ajtón, mintha mi sem történt volna. Itt most annyi történt, hogy megszabadultunk attól az igazságszolgáltató rendszertől, amit ők bevezettek, és visszaállítottuk a régi módszereket. Ahol vannak bírók, nyílt tárgyalások, és ügyvédek. Megpróbálhatjuk elintézni, hogy átszállítsanak téged egy fiatalkorúaknak fenntartott büntetésvégrehajtó intézetbe valahol a szárazföldön, de tudnod kell, Marcus, hogy azok a helyek nagyon kemények. Nagyon-nagyon kemények. Talán mégis ez lenne a legjobb hely számodra, amíg ki nem harcoljuk az óvadékot.
Óvadék. Hát persze. Bűnöző voltam – még nem ítéltek el, de rengeteg vádpontban gondolhatták úgy, hogy bűnös vagyok. Gyakorlatilag már az is törvénytelen volt, hogy rosszat feltételeztem a kormányról. Barbara újra megszorította a kezem.
– Tudom, hogy szar, de így kell lennie. Az a lényeg, hogy vége. A kormányzó kitiltotta a BH-t az államból, és feloszlatott minden ellenőrző pontot. A főügyész letartóztatási parancsot adott ki minden olyan hatósági személy ellen, aki bármilyen titkos bebörtönzésben, vagy erőszakos vallatásban részt vett. Börtönbe fognak kerülni, Marcus, és ez mind neked köszönhető.
Csak ültem ott érzéketlenül. Hallottam a szavakat, de nem jelentettek semmit. Vége volt ugyan, de valahogy mégsem.
– Nézd – folytatta Barbara. – Van egy-két óránk, míg itt lezajlanak az események, és visszajönnek, hogy újra bezárjanak. Mit szeretnél csinálni? Sétálni egyet a parton? Enni valamit? Ezeknek a katonáknak elképesztő készleteik vannak, láttuk, miközben benyomultunk.
Végre egy olyan kérdést tett fel, amire tudtam válaszolni.
– Szeretném megkeresni Ange-t. És Darrylt.

Megpróbálkoztam az egyik számítógéppel, amit találtunk, de jelszót kért, így kénytelenek voltunk végigjárni a folyosókat, a nevüket kiabálva. Az ajtók mögött a rabok is kiáltoztak, sírtak, vagy könyörögni kezdtek, hogy engedjük ki őket. Nem értették, hogy mi történt, nem látták, hogy az őreiket műanyag bilincsekbe verve vitte el Kalifornia állam rendőrségének kommandós alakulata.
– Ange! – ordítottam túl a zajt. – Ange Carvelli! Darryl Glover! Én vagyok az, Marcus!
Végigjártuk az összes folyosót, de ők nem válaszoltak. Sírás kerülgetett. Biztos elvitték őket, és már Szíriában, vagy valami még rosszabb helyen voltak. Sosem látom őket többet.
Leroskadtam a földre, nekidőltem a folyosó falának, és az arcomat a kezembe temettem. Rövidhajú Nő arcát láttam, az önelégült mosolyát, ahogy a belépő kódomat követeli. Ő tette ezt. Börtönbe kerül majd érte, de nekem ez nem volt elég. Azt gondoltam, meg fogom ölni, ha legközelebb találkozom vele. Megérdemelte volna.
– Ugyan már – mondta Barbara. – Ugyan már, Marcus. Ne add fel! Még van néhány folyosó errefelé, gyere!
Igaza volt. Azok az ajtók, amelyek mellett korábban elhaladtunk, mind öregek és rozsdásak voltak, olyan öregek, mint maga az épület, de a folyosó legvégében volt egy új, biztonsági ajtó. Nyitva állt, és olyan vastag volt, mint egy szótár. Kinyitottuk teljesen, és beléptünk a mögötte rejtőző sötét folyosóra.
Négy újabb cellaajtót láttunk, amelyeken nem voltak kódok. Mindegyiken volt egy kicsi, elektronikus billentyűzet.
– Darryl? – mondtam. – Ange?
– Marcus?
Ange volt az, a hangja a legtávolabbi ajtó mögül érkezett. Ange. Az én Ange-m, az én angyalom.
– Ange! – kiáltottam. – Én vagyok az!
– Ó, istenem, Marcus – tört ki belőle, aztán sírva fakadt.
Az ajtókon dörömböltem.
– Darryl! Darryl, ott vagy?
– Itt vagyok – hallatszott egy vékony, rekedt hang. – Itt vagyok. Nagyon sajnálom. Kérem, én nagyon sajnálom.
Megtörtnek tűnt.
– Én vagyok az, D – mondtam, és nekitámaszkodtam az ajtónak. – Én vagyok az, Marcus. Vége van, letartóztatták az őröket. Kirúgták a Belbiztonsági Hivatal embereit. Bíróságra megyünk, nyílt tárgyalásunk lesz. És tanúskodhatunk ellenük.
– Sajnálom – felelte. – Nagyon sajnálom.
A kommandósok odajöttek hozzánk. A kamerájuk még mindig rögzítette az eseményeket.
– Ms. Stratford? – mondta az egyik.
Felhajtotta az arcvédőjét, és éppen úgy nézett ki, mint bármelyik másik rendőr, nem úgy, mint a megmentőm. Mint aki azért jött, hogy újra rács mögé dugjon.
– Sanchez kapitány – mondta Barbara. – Két fontos foglyot találtunk itt. Szeretném, ha kiengednék őket, hogy magam is megnézhessem őket.
– Még nem tudjuk a kódokat ezekhez az ajtókhoz, asszonyom – felelte.
Barbara felemelte a kezét.
– Nem így állapodtunk meg. Úgy volt, hogy teljes hozzáférést kapok ehhez az intézményhez. Ezt maga a kormányzó erősítette meg, uram. Addig nem mozdulunk innen, amíg ki nem nyitják ezeket az ajtókat.
Az arca rezzenéstelenül sima maradt, ingerültségnek semmi nyoma nem látszott rajta, de érezni lehetett, hogy amit mondott, azt úgy is gondolta. A férfi úgy festett, mint akinek szüksége volna némi alvásra. Elfintorodott.
– Meglátom, mit tehetek – mondta.

Egy fél órával később végül sikerült kinyitniuk a cellákat. A harmadik próbálkozásra sikerült a megfelelő kódokat beütni, amelyeket a letartóztatott őrök belépőkártyáiról olvastak le. Először Ange cellájába jutottak be. Egy nyitott hátú kórházi hálóing volt rajta, és a cellája még szegényesebb volt, mint az enyém – se ágy, se mosdókagyló, se fény. Pislogva nézett ki a folyosóra, és a rendőrök kamerája azonnal felé fordult, belevilágítva az arcába. Barbara oltalmazón a kamera és közénk lépett. Ange óvatosan kitámolygott a cellájából, és megremegett egy kicsit. Valami nem volt rendben a szemével, az arcával. És nem a sírás miatt.
– Bedrogoztak – mondta. – Amikor nem akartam abbahagyni a kiabálást, hogy ügyvédet akarok.
Megöleltem. Kicsit megroggyant a lába, de megtartotta magát. Izzadt és büdös volt, de én sem festettem sokkal jobban. Nem akartam elengedni.
Aztán kinyitották Darryl celláját.
Összetépte a kórházi hálóingét, és meztelenül begubózott a cella legtávolabbi sarkába, eltakarva magát előlünk és a kamera fényei elől is. Odarohantam hozzá.
– D – suttogtam a fülébe. – D, én vagyok az. Marcus. Vége van. Az őröket letartóztatták. Megállapítják az óvadékot, és hazamehetünk.
Megremegett, és összeszorította a szemét.
– Sajnálom – suttogta, és elfordította a fejét.
Utána engem is elvezettek – egy rendőr és Barbara –, vissza a cellámba, és rám zárták az ajtót. Ott töltöttem az éjszakát.

Nem sokra emlékszem a bíróság épületéhez vezető útról. Összeláncoltak öt másik fogollyal, akik jóval több ideig raboskodtak a celláikban, mint én. Az egyikük csak arabul beszélt – egy öreg férfi volt, aki folyamatosan remegett. A többiek mind fiatalok voltak, de én voltam az egyetlen fehér közöttük. Amikor mindannyiunkat összetereltek a komp fedélzetén, láttam, hogy a Treasure Island foglyai, néhány kivételtől eltekintve, egy nagy barna masszát alkottak.
Én csak egy éjszakát töltöttem bent, de az is olyan soknak tűnt. Szitált az eső. Más esetben ilyenkor összehúztam volna magam, hogy a földet bámuljam, de most úgy tettem, mint a többiek, hátraszegtem a fejem, bámultam a végtelenül szürke égboltot, és élveztem a keményen az arcomba vágódó permetet, ahogy komp átvágott az öblön a kikötő felé.
Buszokkal szállítottak minket tovább. A láncok miatt elég ügyetlenül tudtunk csak felkapaszkodni a járművekre, és elég sokáig tartott, mire mindenki beszállt. De senki sem törődött ezzel. Ha éppen nem azzal voltunk elfoglalva, hogy az egy láncra vert hat ember és a szűk buszbelső alapvető problémáját próbáltuk megoldani, akkor csak bámultuk a várost az ablakon keresztül.
Csak arra tudtam gondolni, hogy megtaláljam Ange-t és Darrylt, de egyiküket sem láttam a közelben. Hatalmas tömeg volt az összes rab, és nem engedték, hogy szabadon mozogjunk. Az állami hatóságok emberei elég kedvesek voltak, de attól még nagyok, páncélosok, és fegyveresek. Mindig azt hittem, hogy Darrylt pillantottam meg a tömegben, de aztán kiderült, hogy valaki más volt, ugyanazzal a megtört, üres tekintettel, ahogy ő is ott ült a cellájában. Nem ő volt az egyetlen, akit teljesen megtörtek.
A bíróság épületében az összeláncolt csoportokat külön kihallgató termekbe vitték. Az ACLU egyik jogásza elkérte az adatainkat, aztán feltett néhány kérdést – amikor én következtem, rám mosolygott, és külön köszöntött –, végül átkísértek minket a bírósági terembe, a bíró elé. Úgy tűnt, a bíró jó hangulatban van.
Az alku úgy nézett ki, hogy akinek volt olyan családtagja, aki ki tudta fizetni az óvadékot, az szabadon távozhatott, viszont mindenki más ment vissza a börtönbe. Az ACLU ügyvédje hosszasan magyarázott a bírónak, és kért még néhány óra haladékot, hogy minden fogoly hozzátartozóit felkereshessék, és a bírósághoz szállíthassák. A bíró nem tiltakozott ez ellen, de amikor megtudtam, hogy a foglyok közül sokan már a híd felrobbantása óta a börtönben senyvedtek bírósági tárgyalás nélkül, elzárásnak, vallatásnak és kínzásnak alávetve, miközben a családjuk már rég halottnak hitte őket, egyszerűen oda akartam rohanni hozzájuk, feltörni a láncaikat, és szabadon engedni mindet.
Amikor rajtam volt a sor, a bíró alaposan végigmért, és levette a szemüvegét. Fáradtnak látszott. Az ACLU ügyvédje is annak tűnt, akárcsak a törvényszolgák. Ahogy az egyik törvényszolga a nevemet mondta, a hátam mögött hirtelen sugdolózás támadt. A bíró koppantott egyet a kalapácsával, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Megdörzsölte a szemét.
– Mr. Yallow – mondta. – A vád szerint maga veszélyes. Azt hiszem, nem alaptalanul állítják ezt. Kétségtelenül magának jóval több van a rovásán, mint bármelyik másik embernek itt. Nagy a kísértés, hogy bírósági eljárást indítványozzak maga ellen, függetlenül attól, hogy a szülei mekkora összegű óvadék megfizetésére képesek és hajlandók. – Az ügyvédem mondani akart valamit, de a bíró egyetlen pillantással elhallgattatta, aztán újra megdörzsölte a szemét. – Van valami mondanivalója? – kérdezte tőlem.
– Megvolt az esélyem, hogy elmeneküljek – feleltem. – A múlt héten. Valaki felajánlotta, hogy elvisz, kimenekít a városból, és segít nekem új személyazonosságot találni. De én inkább elloptam a telefonját, meglógtam a teherautóból, amivel ki akartak minket csempészni, és elfutottam. Ezt a telefont – amelyen a barátomról, Darryl Gloverről volt bizonyíték – eljuttattam egy újságíróhoz, és elrejtőztem a városban.
– Elloptál egy telefont?
– Úgy döntöttem, nem menekülhetek el. Szembe kellett néznem az igazsággal. Rájöttem, hogy a szabadságom nem ér semmit, ha körözött személy vagyok, vagy ha a város továbbra is a BH irányítása alatt nyög. A barátaim még mindig rács mögött voltak. Az én szabadságom nem volt olyan fontos, mint az országé.
– De elloptál egy telefont.
Bólintottam.
– Igen. Azt terveztem, majd visszaadom, ha valaha is megtalálom azt a lányt, akié.
– Nos, köszönjük ezt a beszédet, Mr. Yallow. Maga egy igen értelmes fiatalember. – Az ügyészre nézett. – Mások szerint igen bátor is. Volt a reggeli hírekben egy bizonyos videó. Ez arra engedett következtetni, hogy magának volt valamilyen törvényes oka arra, hogy elkerülje a hatóságokat. Ennek fényében, illetve az itt elhangzott beszédének értelmében, megállapítom az óvadékot, de a telefon okán megkérem az ügyészt, tegye hozzá a kisebb lopás vétsége vádpontot is. Az össze így 50.000 dollár lesz.
Lecsapott a kalapácsával, és az ügyvéd megszorította a kezem.
A bíró rám nézett, és közben feltette a szemüvegét. A ruhája vállán korpát vettem észre, és még több potyogott oda, ahogy a szemüvegének szára megérintette a göndör haját.
– Elmehet, fiatalember, és kerülje a bajt!

Megfordultam, hogy távozzak, amikor valaki megállított. Apu volt az. Szó szerint felemelt a földről, és olyan erősen megölelt, hogy a bordáim szinte összeroppantak. Úgy ölelt, mint amikor még kisgyerek voltam. Amikor megpörgetett, és azt játszottuk, hogy repülő vagyok, aztán feldobott, elkapott, és olyan erősen megölelt, hogy az már szinte fájt.
Finomabb kezek hámoztak ki az öleléséből. Anyu. Egy pillanatra eltartott magától, mintha keresett volna valamit az arcomon, de nem mondott semmit, csak a könnyei csorogtak végig az arcán. Elmosolyodott, zokogni kezdett, aztán ő is megölelt, és apu karjai átöleltek mindkettőnket.
Amikor végre elengedtek, szóhoz jutottam.
– Darryl?
– Találkoztam az apjával. Darryl most kórházban van.
– Mikor láthatom?
– Mindjárt elmegyünk hozzá – mondta Apu gyászos hangon. – Nem… – Megállt. – Azt mondják, rendbe fog jönni – közölte, de a hangja nagyon halovány volt.
– És Ange?
– Az anyja hazavitte. Itt akart megvárni téged, de…
Megértettem. Most már tökéletesen értettem, hogyan is érezhetett azoknak a családja, akiket fogva tartottak a börtönben. A teremben mindenki sírt és ölelkezett, még a törvényszolgáknak is eleredt a könnye.
– Menjünk, látogassuk meg Darrylt – mondtam. – Elkérhetem a telefonod?
A kórház – a nem messze lévő San Franciscói közkórház – felé menet felhívtam Ange-t, és megbeszéltük, hogy vacsora után találkozunk. Sietősen, suttogva beszélt. Az anyja nem tudta eldönteni, hogy megbüntesse-e, vagy sem, mindenesetre Ange nem akarta kísérteni a sorsot.
Amikor megérkeztünk, két állami rendőr fogadott minket azon a folyosón, ahol Darryl kórterme volt. Újságírók egész seregét tartották vissza, akik lábujjhegyre állva nyújtózkodtak, hogy akár egy képet is tudjanak készíteni. A vakuk úgy villogtak a szemünkbe, mint valami stroboszkóp, és el kellett fordítanom a fejem. A szüleim hoztak nekem tiszta ruhát, amit a kocsi hátsó ülésén át is vettem, de még mindig mocskosnak éreztem magam, azután is, hogy a bíróság épületének zuhanyzójában megfürödhettem.
Az egyik riporter a nevemet kiáltotta. Hát persze, most már híres voltam. A rendőrök is rám néztek – vagy a nevemet, vagy az arcomat ismerték fel.
Darryl apja a kórterem előtt fogadott minket, és suttogva beszélt, hogy a riporterek ne hallják. Most nem az egyenruhája volt rajta – farmert és kötött pulóvert viselt –, de a katonai szalagját feltűzte.
– Most alszik – mondta. – Nemrég felébredt, és sírni kezdett. Nem tudta abbahagyni. Az orvosok adtak neki valamit, hogy tudjon aludni.
Bementünk a kórterembe, ahol ott volt Darryl, a haja tiszta volt, fésült, és nyitott szájjal aludt. A szája szegletében valami fehér váladék látszott. A kórteremben volt még egy másik ágy is, amin egy idősebb, negyven körüli arab férfi feküdt. Az a fickó volt, akivel egy csoportba voltam összeláncolva, amikor elhoztak minket a Treasure Island börtönéből. Zavartan intettünk egymásnak.
Visszafordultam Darrylhez, és megfogtam a kezét. A körmeit teljesen lerágta. Gyerekkorában volt ez a szokása, de amikor iskolába kerültünk elhagyta. Azt hiszem, Van beszélte le róla, mondván, elég undorító, ha valaki állandóan a szájában tartja az ujjait. Hallottam, hogy a szüleim és Darryl apja hátrébb léptek, hogy elhúzzák az elválasztó függönyt. Az arcomat odahajtottam mellé a párnára. Szedett–vetett szakálla volt, ami Zebre emlékeztetett.
– Hé, D – mondtam. – Kijutottál. Most már minden rendben lesz.
Felhorkant. Majdnem azt mondtam, hogy „szeretlek”. Amit eddig csak egyetlen olyan embernek mondtam, aki nem tartozott a családomba, ami talán túl bizarr volt ahhoz, hogy egy másik fiúnak mondjam. Végül csak megszorítottam a kezét. Szegény Darryl.

Az első oldalra5 lapot visszaAz előző oldalra21/22 részA következő oldalra5 lapot előreAz utolsó oldalra