19. FEJEZET

Itt van az az e-mail, amelyet a következõ nap reggelén, pontban hét órakor minden címzett megkapott, miközben Ange és én a „VÁMPÍRTALÁLKOZÓ A CIVIC CENTERNÉL” feliratokat helyeztük el városszerte.
> A VÁMPÍRTALÁLKOZÓ SZABÁLYAI
> EGY OLYAN VÁMPÍRKLÁN TAGJAI VAGYTOK, AMELYEK KÉPESEK ELVISELNI A NAPFÉNYT. FELVEDEZTÉTEK A TITKOT, HOGY MIKÉNT ÉLHETITEK TÚL A NAPFÉNY SZÖRNYÛSÉGES EREJÉT. A TITOK A KANNIBALIZMUS: EGY MÁSIK VÁMPÍR VÉRE KÉPESSÉ TESZ ARRA, HOGY AZ ÉLÕK KÖZÖTT JÁRKÁLJATOK NAPPALI VILÁGOSSÁG MELLETT.
> HOGY JÁTÉKBAN MARADJATOK, ANNYI MÁSIK VÁMPÍRT KELL MEGHARAPNOTOK, AMENNYT CSAK TUDTOK. HA ÚGY TELIK EL EGY PERC, HOGY NEM HARAPTOK MEG SENKIT, KIESTETEK A JÁTÉKBÓL. HA KIESTETEK, FORDÍTSÁTOK KI A PÓLÓTOKAT, ÉS ÁLLJATOK BE BÍRÓNAK – FIGYELJÉTEK A TÖBBI VÁMPÍRT, HOGY IDÕBEN MEGHARAPJÁK-E A TÖBBIEKET.
> AHHOZ, HOGY MEGHARAPJATOK EGY MÁSIK VÁMPÍRT, KI KELL MONDANOTOK, HOGY „KISZÍVOM A VÉREDET!”, MIELÕTT A MÁSIK MEGTENNÉ EZT. TEHÁT, ODASZALADTOK EGY MÁSIK VÁMPÍRHOZ, SZEMKONTAKTUSBA KERÜLTÖK, ÉS AZT KIÁLJÁTOK, HOGY „KISZÍVOM A VÉREDET!”. HA EZ ELÕBB SIKERÜL, MINT A MÁSIKNAK, AKKOR TI ÉLETBEN MARADTOK, MÍG A MÁSIK MEGHAL, VAGYIS KIESIK.
> AZOK A VÁMPÍROKKAL, AKIKET A TALÁLKOZÁSI HELYETEKEN LÁTTOK, EGY CSAPATBA TARTOZTOK. EGY KLÁNT KÉPVISELTEK, ÉS EGYMÁS VÉRÉNEK KISZÍVÁSÁVAL NEM MENTEK SEMMIRE.
> KÉPESEK VAGYTOK „LÁTHATATLANNÁ VÁLNI”, HA MEGÁLLTOK EGY HELYBEN, ÉS A KAROTOKAT ÖSSZEFONJÁTOK MAGATOK ELÕTT. LÁTHATATLAN VÁMPÍROKAT NEM LEHET MEGHARAPNI, ÉS AZOK SEM HARAPHATNAK MEG SENKIT.
> A JÁTÉK LÉNYEGE A BECSÜLETESSÉG. SZÓRAKOZNI AKARUNK, VÁMPÍROSKODNI EGY KICSIT, ÉS NEM A GYÕZELEM A FONTOS.
> A JÁTÉK EGY BIZONYOS PONTON VÉGET ÉR, AMIT MENET KÖZBEN ADUNK A TUDTOTOKRA, HA MÁR KÖRVONALAZÓDNI LÁTSZANAK A GYÕZTESEK. A JÁTÉKMESTEREK FOGJÁK LEADNI A DRÓTOT, AMINT ELJÖN AZ IDEJE. HA MEGKAPJÁTOK A JÁTÉK VÉGÉT JELZÕ ÜZENETET, A LEHETÕ LEGGYORSABBAN ADJÁTOK TOVÁBB. FIGYELJETEK A JELEKRE.
> M1K3Y
> KISZÍVOM A VÉRETEKET!
Azt reméltük, hogy legalább százan lesznek, akik eljönnek a Vámpírtalálkozóra. Mindketten nagyjából kétszáz meghívást küldtünk szét. Amikor azonban hajnali négykor felkeltem, és ránéztem az üzeneteimre, négyszáz választ láttam. Négyszázat.
Betöltöttem a címeket a levélküldõ programba, és kisurrantam a házból. Lelopakodtam a lépcsõn, közben hallottam Apu horkolását, és Anyu forgolódását, aztán kiléptem az utcára, és bezártam magam mögött az ajtót. Hajnali negyed ötkor a Potrero Hill olyan csendes volt, mint valami vidéki táj. A távolban hallani lehetett a gyér forgalom zaját, és egyszer egy autó is elhajtott mellettem. Megálltam egy bankautomatánál, és felvettem 320 dollárt huszasokban. Összetekertem, összefogtam õket egy gumival, és a hengert belerejtettem a vámpíros nadrágom egyik zipzáras zsebének mélyére.
Rajtam volt a köpenyem, egy fodros ing, és egy átszabott szmoking nadrág, hogy elegendõ zsebe legyen a különféle kütyüim számára. Ezüst koponyákat formáló csatokkal díszített, hegyes orrú csizmát húztam, és a hajamat is a megfelelõ fazonra lõttem be. Ange hozza a fehér sminket, és megígérte, hogy megcsinálja a szemfestést, és a feketére lakkozott körmöket is. Miért is ne? Mikor lesz a következõ alkalom, amikor így beöltözhetek?
Ange-dzsel a házuk elõtt találkoztunk. Az õ hátán is ott pihent az összepakolt zsák. Neccharisnyát, fodros gót blúzt, fehér arcfestést, a kabuki színházakra jellemzõ szemkontúrt viselt, az ujjait és a nyakát pedig ezüst ékszerek díszítették.
– Jól nézel ki – mondtuk egyszerre, és halkan felnevettünk, aztán elindultunk, hogy elkészítsük a feliratok a megfelelõ helyeken.

Ahogy a Civic Centert figyeltem, azon tûnõdtem, milyen lesz majd, amikor a Vámpírtalálkozó négyszáz résztvevõje elözönli. A Városháza elõtt várakoztam, és a többieknek nagyjából tíz perc múlva kellett megérkezniük. Az épület elõtti hatalmas téren már sok járókelõ volt, akik minden alkalommal ügyesen kitértek a kolduló hajléktalanok elõl.
Mindig is utáltam a városnak ezt a részét. Semmi másból nem áll, csak nagy, esküvõi tortához hasonló épületekbõl: bíróságok, múzeumok, és olyan közigazgatási intézmények, mint a Városháza. A járdák szélesek, és az összes épület fehér. A turisták számára készített útikönyvekbe mindig olyan képek kerülnek San Francisco e részérõl, amelyeken többnyire futurisztikusnak és dísztelennek látszanak ezek az épületek. De csak a képeken, valójában otromba volt, és mocskos. A padokon mindenfelé hajléktalanok aludtak. A kerület általában este hat körül teljesen kiürült – leszámítva a részegeket és a drogosokat –, mivel errefelé csak egyféle jellegû épületet lehetett találni, és senkinek sem volt oka, hogy napnyugtánál tovább idõzzön ezekben. Az egész inkább hasonlított egy nagy bevásárlóközponthoz, ahol a legnagyobb forgalmat a biztosítási ügynökök, és a szeszesitalokat árusító üzletek bonyolították le, amelyek kiszolgálták a bíróságokra beidézett bûnözõk családjait, illetve a csöveseket, akik itt telepedtek le éjszakánként.
Akkor értettem ezt meg igazán, amikor elolvastam egy interjút Jane Jacobs-szal, egy elképesztõ várostervezõvel, aki az elsõk között merte kimondani, hogy miért rossz, ha forgalmas autóutakkal hasítjuk darabokra a várost, ha az összes alacsony jövedelmû embert a lakótelepekre számûzik, és ha zónarendszert vezetnek, amely révén szigorúan ellenõrizhetõ, hogy ki, hová megy. Jacobs kifejtette, hogy az igazi városok természetesek, és számtalan variációban léteznek – szegények és gazdagok, fehérek és feketék, angol és mexikói, kereskedelmi, kertvárosi, vagy akár ipari. Az ilyen településeken a nap minden órájában megfordul szinte minden típusú ember, így olyan szolgáltatások jelennek meg, amelyek minden igényt kielégítenek, vagyis minden pillanatban lesznek emberek az utcákon.
Biztos láttatok már ilyet. Amikor egy város valamelyik régebbi negyedében sétáltok, és azt veszitek észre, hogy tele van a legmenõbb üzletekkel, öltönyös fickókkal, divatos ruhába öltözött emberekkel, puccos éttermekkel, trendi kávézókkal, esetleg még egy kisebb mozi is található valamelyik épületben, amelyek díszes falfestmények borítanak. Persze biztos van egy Starbucks is, egy gyümölcspiac, és egy takaros kis virágbolt, amelynek az ablakán keresztül látni lehet, ahogy legalább háromszáz évesnek látszó boltos éppen a virágokat nyesegeti. Ezek mind a tervezett városkép ellenkezõi; mint valami vad kert, vagy erdõ, ahol minden csak úgy kinõtt a földbõl.
A Civic Center fényévekre van ettõl az állapottól. Ebben az említett interjúban Jacobs elmondta, hogy egy régebbi városrészt bontottak le annak idején, hogy a Civic Center megépülhessen. Pedig az volt az igazi, mindenféle engedély, terv, vagy ok nélkül jött létre. Jacobs leszögezte, hogy szerinte a Civic Center lesz néhány éven belül a város legrosszabb része, egy éjszakai kísértetváros, ahol semmi más nem él meg, csak néhány italbolt, meg egy-két bolhás motel. Az egész interjúból érzõdött, hogy nem kedveli ezt a városrészt, és amikor azt ecsetelte, hogy mivé vált a Civic Center, úgy beszélt róla, mint egy halott ismerõsrõl.
Most viszont épp csúcsidõ volt, és a Civic Center annyira megtelt emberekkel, amennyire csak lehet. Az itt található BART állomás a Muni több troli járatának is a végállomásául szolgál, így ha valaki át akar szállni, azt általában itt teszi meg. Reggel nyolckor emberek ezrei árasztották el a területet – az állomás lépcsõin hömpölyögtek fel és le, taxikból szálltak ki, vagy a buszokról zúdultak ki az utcára. A különféle közigazgatási hivatalok elõtti BH ellenõrzõ pontoknál még inkább összezsúfolódtak, miközben agresszív koldusok környékezték meg õket. Az emberek mind sampontól és arcszeszektõl illatoztak, mintha csak most szálltak volna ki a zuhany alól, öltönyeik afféle páncélként feszültek rajtuk, kezükben aktatáskákat és laptoptokokat lóbáltak. Reggel nyolckor a Civic Center egy üzleti központtá vált.
És már közelítettek a vámpírok. Néhány tucat érkezett Van Ness felõl, egy másik tucat a Market Street irányából. Még több a Market másik vége felõl. Aztán egy újabb tucat megint Van Ness irányából. Az épületek mellett osontak, fehér arcfestés és fekete szemkontúr virított rajtuk, fekete ruhákba, bõrkabátokba, és vastag talpú csizmába öltöztek mind. Néhányukon még ujjatlan necckesztyû is volt.
Lassan kezdték megtölteni a területet. Némelyik üzletember vetett rájuk egy-két pillantást, aztán inkább félre néztek, és nem engedték, hogy ezek a bizarr alakok beférkõzhessenek a személyes világukba, ahol éppen azon gondolkodtak, miféle szar munka vár rájuk újabb nyolc órán keresztül. A vámpírok csak tébláboltak, nem voltak biztosak benne, hogy már elindult a játék. Egyre nagyobb csoportokba verõdtek – egy nagy fekete folt, ahogy a kiöntött olaj összehúzódik. Többen is régimódi kalapokat viseltek – keménykalapokat, cilindereket. A legtöbb lány elegáns, gótikus stílusú, fodros-uszályos estélyi ruhát öltött magára.
Próbáltam megbecsülni, mennyien lehettek. Kétszázan. Aztán, alig öt perccel késõbb, már háromszázan. Négyszázan, és csak jöttek, és jöttek. Mindenki elhozta a barátait is. Valaki belemarkolt a seggembe. Megpördültem, és láttam, hogy Ange a combjára támaszkodva hahotázik.
– Nézd meg õket! Baszki, nézd meg õket! – ámuldozott.
A téren most már legalább kétszer annyian voltak, mint öt perccel korábban. El sem tudtam képzelni, hány Xnetes jött el, de legalább ezren eljöttek az én kis rendezvényemre. Jó ég! A BH és rendõrség emberei is kezdtek felbukkanni, idõnként belebeszéltek az adóvevõikbe, és gyülekeztek. A távolban meghallottam egy szirénát.
– Jól van – mondtam, és megragadtam Ange karját. – Rendben, kezdjük!
Mindketten belevegyültünk a tömegbe, és amint észrevettük az elsõ vámpírt, felkiáltottunk.
– Kiszívom a véredet!
Az elsõ áldozatom egy meglepett – de csinos – lány volt, akinek pókhálós kesztyû feszült a kezén, és az arcát foltos festés fedte.
– Francba! – mondta, aztán félreállt, elismerve, hogy elkaptam, és kiesett.
A kiáltásunk felkeltette a közelben tébláboló vámpírok figyelmét. Támadásba lendültek egymás ellen, míg mások megpróbáltak elmenekülni, vagy elrejtõzni. Nekem megvolt az áldozatom az elsõ percre, így a civilek között kerestem fedezéket. Körülöttem mindenfelõl azt lehetett hallani: „Kiszívom a véredet!” Kiabálások, nevetések és szitkozódások.
A hangok úgy terjedtek el a hatalmas tömegben, mint valami vírus. Most már mindegyik vámpír tudta, hogy a játék elkezdõdött, és az egybegyûltek úgy rebbentek szét, mint a madarak. Nevetgéltek, káromkodtak, és igyekeztek távol kerülni egymástól, és keresték a még játékban levõ vámpírokat. Ráadásul minden percben még többen érkeztek.
8:16. Itt volt az ideje a következõ áldozatomnak. Lelapultam, és a BART állomás felé igyekvõ járókelõk lábai között törtem magamnak utat. Meglepetten léptek hátrébb, és megpróbáltak elkerülni. Kiszúrtam magamnak egy vastag talpú, fekete csizmát, amelynek acél sárkányok díszítették az orrát, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy ha szembe kerülök a tulajdonosával, az egy 15-16 éves, hátra zselézett hajú, Marilyn Manson kabátot és tekervényes mintákkal díszített mûagyarokból készült nyakláncot viselõ srác lesz.
– Kiszívom a… – mondta, de éppen összeütközött az egyik járókelõvel, és mindketten felborultak. Odahajoltam fölé, és – mielõtt kiszabadíthatta volna magát – ráordítottam, hogy kiszívom a vérét.
Még többen érkeztek. Az öltözékük elképesztõ volt. A játék már átterjedt a járdákra, és Van Ness, illetve a Market Street irányába is. Az autósok dudáltak, a trolik türelmetlenül csengettek. Egyre többször hallottam szirénákat, de a forgalom kezdett bedugulni minden irányban.
Egyszerûen fantasztikus volt.
KISZÍVOM A VÉREDET!
Mindenfelõl ezt hallottam. Annyi vámpír vett körül, és olyan vadul játszottak, hogy az egész egy nagy ordítássá vált. Kockáztattam, és felálltam, hogy körbenézzek. Vámpírok hatalmas tömegének a közepén találtam magam, amely minden irányban addig tartott, amíg elláttam.
KISZÍVOM A VÉREDET!
Ez sokkal jobb volt, mint a koncert a Dolores Parkban. Az egy dühös rock megmozdulás volt, de ez – nos, ez csupán szórakozás volt. Mintha egy kicsit visszatértünk volna az óvodába, ahol napos idõben, a foglalkozások közötti szünetekben hatalmas fogócskákat játszottunk. Most is ez volt, csak több száz résztvevõvel, és a felnõttek, meg a jármûvek csak még viccesebbé tették az egészet.
Ez volt a lényege: vicces volt. Mindannyian hangosan nevettünk.
Viszont a rendõrök most már mozgásba lendültek. Helikopterek hangját is hallottam. Másodperceken belül vége szakadhatott az egésznek, itt volt az ideje a végjátéknak. Megragadtam az egyik vámpírt.
– Végjáték! Amikor a rendõrök azt kiabálják, hogy mindenki oszoljon, akkor tegyél úgy, mintha lefújtak volna könnygázzal! Add ezt tovább! Mit mondtam?
A vámpír egy lány volt, olyan alacsony, hogy azt gondoltam, nagyon fiatal lehet, de az arcából és a mosolyából ítélve körülbelül 17-18 lehetett.
– Ó, ez baró – mondta.
– Mit mondtam az elõbb?
– Végjáték! Amikor a rendõrök azt kiabálják, hogy mindenki oszoljon, akkor tegyél úgy, mintha lefújtak volna könnygázzal! Add ezt tovább! Mit mondtam?
– Remek – feleltem. – Add tovább!
Beleolvadt a tömegbe. Elkaptam egy másik vámpírt, ezúttal egy srácot. Leadtam neki a drótot, mire õ is felszívódott, hogy továbbítsa az üzenetet.
Tudtam, hogy valahol a tömeg mélyén Ange is ezt csinálja éppen. Viszont lehettek besúgók, hamis Xnetesek is a tömegben, de mire mentek volna ezzel az információval? A rendõröknek nem volt más választásuk. Szét kellett oszlatniuk a tömeget. Ebben biztos voltam.
Meg kellett találnom Ange-t. Az volt a terv, hogy a téren, az Alapítók szobra elõtt találkozunk, de oda eljutni meglehetõsen nehéznek tûnt. A tömeg nem egyszerûen mozgott, hanem hömpölygött, mint a bombatámadás napján a BART állomás irányába. Megpróbáltam utat törni magamnak, amikor a helikopter aljára szerelt hangszóró bekapcsolt.
– EZ ITT A BELBIZTONSÁGI HIVATAL! FELSZÓLÍTUNK MINDENKIT, HOGY AZONNAL HAGYJÁK EL A HELYSZÍNT!
Körülöttem vagy száz vámpír borult le a földre – a torkukat markolászták, a szemüket dörzsölték, és levegõ után kapkodtak. Elég könnyû volt mímelni a gáztámadást, hiszen bõven volt idõnk tanulmányozni azokat a képeket és videókat, amelyek a Dolores Parkban történt eseményekrõl szóltak.
– HAGYJÁK EL A HELYSZÍNT AZONNAL!
Lekuporodtam a földre, óvva a táskámat, miközben az egyik kezemmel a hátam mögé nyúltam, a nadrágom övtartójára erõsített piros baseball sapkám után. Feltettem a fejemre, aztán a torkomat kezdtem markolászni, és borzalmas öklendezõ hangokat adtam ki. Csak a civilek maradtak állva, a dolgozó emberek, akik a munkahelyükre szerettek volna eljutni. Megpróbáltam alaposan szemügyre venni õket a mímelt fuldoklás közepette.
– EZ ITT A BELBIZTONSÁGI HIVATAL! FELSZÓLÍTUNK MINDENKIT, HOGY AZONNAL HAGYJA EL A HELYSZÍNT!
Ettõl a hangtól megfájdult a gyomrom. Éreztem a fogaimban, a csontjaimban, és a gerincem mentén.
Az emberek rémültek voltak. Gyorsan mozogtak, de nem egy konkrét irányban. A helikopterek ott köröztek a fejünk felett. A rendõrök elvegyültek a tömegben, és feltették a sisakjaikat. Némelyiküknél pajzs is volt, mások gázmaszkot húztak. Erõsebben fuldokoltam.
A munkába igyekvõk futásnak eredtek. A helyükben valószínûleg én is rohanni kezdtem volna. Láttam, amint az egyik férfi kibújik az ötszáz dolláros zakójából, és az arca elé tartva elsiet a Mission felé, ahol aztán megtorpant a nagy tömegben. A káromkodásai elvegyültek a fuldokló hangokban.
Nem ennek kellett volna történnie – a fuldoklás csak arra szolgált, hogy megijessze, és összezavarja az embereket, nem pedig pánikot kelteni bennük.
Mindenfelé kiáltozásokat lehetett hallani, épp olyanokat, amelyekre nagyon is jól emlékeztem a parkban történt események óta. A halálra rémült emberek hangja volt ez, ahogy egymásnak rohantak, miközben megpróbáltak lélekszakadva elmenekülni.
Aztán megszólaltak a légvédelmi szirénák.
A bombatámadás óta nem hallottam a hangjukat, de nem is tudnám elfelejteni sosem. Úgy hatolt át rajtam, mint kés a vajon, beleremegett a lábam is. Úgy éreztem, rámtör a pánik, és el akartam menekülni. Fejemen a piros sapkával felálltam, és csak egyetlen dolog járt a fejemben: Ange. Ange és az Alapítók szobra.
Mindenki talpon volt már, és összevissza rohangászott kiáltozva. Elindultam a szobor felé, táskámat és a sapkámat erõsen szorítva lökdöstem félre az embereket az utamból. Masha engem keresett, én Ange-t, aki ott volt valahol a tömegben.
Tolakodtam és átkozódtam. Belekönyököltem valakibe. Valaki olyan erõvel esett neki a lábamnak, hogy valami roppanást is éreztem, aztán meglöktem az illetõt, aki elterült a földön. Megpróbált felállni, de valaki eltaposta. Én csak tolakodtam tovább.
Kinyújtottam a karomat, hogy félrelökjek valakit, amikor erõs kezek ragadták meg a csuklómat és a könyökömet, és egy íves mozdulattal valaki a hátam mögé csavarta a karom. Azt hittem, a vállam mindjárt kiugrik a helyérõl. Orra buktam, és felkiáltottam, de a hangomat alig lehetett hallani a tömeg morajlása, a helikopterek dübörgése, és a szirénák sivítása mellett.
Az erõs kezek talpra rángattak, és kicsit úgy éreztem magam, mint egy marionett bábu. Tökéletes bilincsben tartott, eszembe sem juthatott volna, hogy megpróbáljak kiszabadulni. Hirtelen sem a zaj, sem a helikopterek, sem Ange nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy arra kell mennem, amerre a fogva tartóm akarja, hogy menjek. Aztán megfordított, és végre szembe kerültem vele.
Egy lány volt, akinek rágcsálóhoz hasonló, éles arcát félig elrejtette egy hatalmas napszemüveg. Rózsaszín haja volt, amely tüskésen állt mindenfelé.
– Te! – mondtam.
Tudtam, ki az. Lefényképezett, és azzal fenyegetett, hogy beköp, és elárulja, hogy lógok az iskolából. Ez alig öt perccel az elõtt történt, hogy a szirénák elõször megszólaltak. Õ volt az, könyörtelen és ravasz. Akkor mindketten elmenekültünk, ahogy a szirénák feljajdultak, de mindkettõnket elkaptak a rendõrök. Én ellenálltam, ezért úgy döntöttek, hogy az ellenségük vagyok.
De õ – Masha – a szövetségesük lett.
– Helló, M1k3y – sziszegte a fülembe, olyan közelrõl, mintha a szeretõm volna.
Kirázott a hideg. Elengedte a karomat, és én gyorsan leráztam magamról.
– Jézus! Te!
– Igen, én – mondta. – Két perc múlva nyakunkba szakad a könnygáz. Húzzunk el innen!
– Ange, a barátnõm az Alapítók szobránál van.
Masha a tömeg felé tekintett.
– Semmi esélyünk – közölte. – Ha megpróbáljuk, akkor végünk. Két perc, és jön a könnygáz, ha az elõbb nem hallottad volna.
Megálltam.
– Nem megyek Ange nélkül – jelentettem ki.
Megvonta a vállát.
– Ahogy tetszik – kiáltotta a fülembe. – Szép temetésed lesz!
Elkezdett átfurakodni a tömegen, észak felé, a belváros irányába. Én az Alapítók szobra felé igyekeztem. Egy pillanattal késõbb a karomat újra a hátam mögé feszítette valaki, aztán megfordítottak, és elõre lökdöstek.
– Túl sokat tudsz, seggfej – mondta Masha. – Láttad az arcom. Velem jössz!
Ráüvöltöttem, és megpróbáltam kiszabadulni, de csak azt értem el vele, hogy majdnem kitört a karom, miközben õ csak tolt elõre. A lábam minden lépésnél sajgott, és úgy éreztem, a vállam bármikor kiszakadhat a helyérõl.
Elég jól haladtunk a tömegen keresztül mivel Masha engem használt faltörõ kosnak. Hirtelen taszított rajtam egy hatalmasat, ahogy a helikopterek zúgása megváltozott.
– Fuss! – ordította. – Jön a gáz!
A tömeg morajlása is más lett. A fuldokló és sikító hangok sokkal erõsebbek lettek. Már korábban is hallottam ezt. Mintha megint a parkban lettünk volna. Nyakunkba szakadt a gáz. Visszatartottam a lélegzetemet, és rohantam.
Amikor kiértünk a tömegbõl, elengedte a karomat. Leráztam magamról. Az egyre kisebb tömegben a járdán sántikáltam tovább, amilyen gyorsan csak tudtam. Egy csoport maszkokkal, sisakokkal, és pajzsokkal felszerelt BH-s rohamrendõr felé haladtunk. Ahogy a közelükbe értünk, elállták az utunkat, de Masha feltartott valamilyen jelvényt, mire utat engedtek nekünk, mintha õ lett volna Obi Wan Kenobi, és azt mondta volna: „Nem ezeket a droidokat keresik.”
– Te rohadt kurva – vetettem oda neki, ahogy a Market Streeten haladtunk –, vissza kell mennünk Ange-ért.
Összeszorította az ajkait.
– Megértelek, haver. Én sem láttam a barátomat hónapok óta. Valószínûleg azt hiszi, meghaltam. A háború következményei. Ha visszamegyünk a csajodért, halottak vagyunk. Ha menekülünk, van esélyünk. Amíg nekünk van esélyünk, neki is van. Nem fogják azt az összes kölyköt bezárni a dutyiba. Néhány százat elkapnak, hogy kikérdezzék õket, de a többit elengedik.
A Market Street vége felé jártunk már, a sztiptízlebujokon túl, ahol a koldusok és a hajléktalanok összetákolt sátrai sorakoztak, úgy bûzölögve, mint a nyitott vécék. Masha az egyik bár kapualja felé terelgetett. Levette a kabátját, és kifordította – a bélése mintás volt, és ahogy a varrások kerültek kívülre, teljesen más fazonja lett. Elõvett egy gyapjúsapkát a zsebébõl, és a fejébe nyomta – úgy állt rajta, mint egy hetyke süveg. Elõszedett egy sminklemosó készletet is, és letörölte a festéket az arcáról, és a lakkot a körmérõl. Egy perc sem telt el, és egy teljesen más nõ állt elõttem.
– Ruhacsere – mondta. – Most rajtad a sor! Vedd le a cipõd, a kabátod és a sapkád!
Megértettem a lényeget. A zsaruk azokat fogják keresni, akik a vámpírtalálkozónak megfelelõen voltak felöltözve. Eldobtam a sapkát – sosem szerettem igazán a baseball sapkákat. A dzsekimet begyömöszöltem a táskámba, és kivettem egy hosszú ujjú pólót, amelyen Rosa Luxembourg képe díszelgett, és ráhúztam a fekete felsõmre. Hagytam, hogy Masha letörölje rólam az arcfestéket, és a lakkot a körmeimrõl. Egy perc múlva már én is tiszta voltam.
– Kapcsold ki a telefonodat – parancsolta. – Van nálad valamilyen jeladó?
A diákigazolványom, a bankkártyám, és az utazási kártyám volt nálam. Mindet beledobtam egy ezüstszínû zsákba, amelyrõl kiderült, hogy az valójában egy Faraday-tok, ami arra szolgált, hogy elnyelje a rádióhullámokat. De ahogy zsebre vágta a kis zsákot, rájöttem, hogy épp most adtam át neki minden iratomat. Ha mégis a másik oldalon állt, akkor…
Az események jelentõsége csak most kezdett leülepedni bennem. Elképzeltem, ahogy Ange is ott van velem abban a pillanatban. Vele együtt ketten lennénk egy ellen, és õ segítene kideríteni, ha valami nem volna rendben. Ha Masha nem az lenne, akinek mutatja magát.
– Tedd bele ezeket a kavicsokat a cipõdbe, mielõtt felvennéd…
– Nyugi, megrántottam a lábamat. Nincs az a járásfelismerõ program, amely azonosítani tudna.
Bólintott, mint egy profi a másiknak, és a hátára vette a táskáját. Én is felkaptam a sajátomat, és elindultunk. Az átöltözés alig egy percig tartott. Úgy festettünk, és úgy mozogtunk, mint két teljesen másik ember.
Ránézett az órájára, és megrázta a fejét.
– Gyerünk – mondta. – Találkozónk van. Eszedbe ne jusson, megszökni. Most már csak két lehetõséged van. Vagy én, vagy a börtön. Errõl a találkozóról készült anyagokat még napokig elemezgetni fogják, de amint végeznek vele, minden résztvevõ fényképe belekerül egy adatbázisba. Tudni fogják, hogy leléptünk. Most már mindketten körözött bûnözõk vagyunk.

A következõ keresztezõdésnél letértünk a Market Streetrõl, és visszafordultunk a Tenderloin felé. Ismertem ezt a környéket. Itt kóboroltunk, amikor azon az emlékezetes napon a Harajuku Fun Madness feladatát próbáltuk megoldani a nyitott WiFi csatlakozási pontot keresve.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Egy fuvart kell elérnünk – felelte. – De pofa be, had koncentráljak.
Gyorsan haladtunk. Izzadtság csordult a hajam tövébõl, végigfolyt a hátamon, le egészen a seggemig, és végig a combomon. A lábam most már nagyon fájt, és úgy néztem San Francisco utcáit, hogy talán utoljára látom õket.
Az sem segített, hogy egyenesen felfelé robogtunk, abba az irányba, ahol a kopott Tenderloin negyedet felváltják a Nob Hill fényûzõ ingatlanjai. Szaggatottan lélegeztem. Fõleg szûk mellékutcákon mentünk végig, és csak annyi idõre merészkedtünk ki a fõutakra, míg egyik sikátorból átértünk a másikba.
Éppen befordultunk az egyik sikátorba, amikor valaki mögénk lépett, és felkiáltott.
– Ott álljatok meg!
A hang tele volt gonosz örömmel. Megálltunk, és megfordultunk. A sikátor szájában Charles állt, vámpírtalálkozós ruhában – fekete póló és farmer volt rajta, az arcát fehérre mázolta.
– Hello, Marcus – mondta. – Mész valahová? – Széles, nedves vigyorra húzta a száját. – És ki a kis barátnõd?
– Mit akarsz, Charles?
– Nos, én már azóta lógok ezen az áruló Xneten, mióta kiszúrtam, hogy DVD-ket osztasz szét az iskolában. Amikor hallottam errõl a vámpírtalálkozóról, úgy gondoltam, eljövök, meglesem, felbukkansz-e, és ha igen, mit csinálsz. Tudod, mit láttam?
Nem mondtam semmit. A telefonja a kezében volt, és felénk irányította. Felvételre volt állítva, talán készen arra is, hogy a 911-et tárcsázza. Mellettem Masha jéggé dermedt.
– Azt láttam, hogy te irányítod ezt az egész rohadt dolgot. De én felvettem, Marcus. Szóval, most fel fogom hívni a rendõrséget, és itt megvárjuk õket. Aztán téged elvisznek egy kibaszott börtönbe, hosszú-hosszú idõre.
Masha elõre lépett.
– Egy lépést se, cicám – mondta. – Láttam, ahogy kimenekíted. Láttam mindent…
Masha még egyet lépett, aztán kicsavarta a telefont Charles kezébõl, miközben a másikkal hátranyúlt, és elõhúzott egy nyitott pénztárcát.
– BH, faszfej – mondta. – Én vagyok a BH! Éppen bekísérem ezt a hitvány alakot. Legalábbis ezt tenném, de te most jól elbasztad. Tudod, hogy nevezik ezt? Mi úgy hívjuk: a nemzetbiztonság akadályozása. Ha így folytatod, elég sokszor fogod ezt a kifejezést hallani.
Charles hátrált egy lépést, és feltartotta a kezét. Még el is sápadt a sminkje alatt.
– Mi? Nem! Én csak… Nem tudtam. Én csak segíteni akartam!
– Legkevésbé a hozzád hasonló középiskolás szuperhõsök segítségére van szükségünk. De majd elõadhatod a verziódat a bíróságon.
Charles hátrált, de Masha volt a gyorsabb. Megragadta a csuklóját, és ugyanabba a pozícióba tekerte a karját, amivel engem is elkapott a Civic Centerben. Szabad kezével belenyúlt a zsebébe, és elõvett mûanyag szalagot, egy bilincset, amit villámgyorsan Charles csuklója köré kanyarított.
Ez volt, amit utoljára láttam, mert futásnak eredtem.

A sikátor másik végénél jártam már, amikor beért, és hátulról elgáncsolt, amitõl felbuktam. Nem tudtam elég gyorsan mozogni egyrészt a hátizsákom, másrészt a fájós lábam miatt. Elhasaltam, és csúsztam egy keveset a koszos aszfalton, lehorzsolva az államat.
– Jézus – mondta. – Te egy igazi hülye vagy. Csak nem gondoltad komolyan?
A szívem kalapált. Rajtam ült, aztán lassan engedett felállni.
– Téged is meg kell, hogy bilincseljelek, Marcus?
Talpra álltam. Mindenem fájt. Meg akartam halni.
– Gyerünk – biccentett. – Már nincs messze.

Amit kerestünk, az – mint kiderült – egy teherautó volt Nob Hill egyik utcáján; ugyanolyan tizenhat kerekû jármû volt, mint azok a BH-s furgonok, amelyek rendre feltûntek San Francisco útkeresztezõdéseiben, antennákkal a tetejükön.
Ennek a teherautónak az oldalán azonban a „Három fickó és a mozgó furgon” felirat volt olvasható, és valóban ott volt három alak, akik egy zöld napellenzõvel ellátott, magas házból járkáltak ki-be. Bedobozolt bútorokat, és precízen felcímkézett dobozokat cipeltek, aztán egymás után feltették õket a kocsira, óvatosan elrendezve a raktérben.
Körbejártuk a háztömböt, mert Masha láthatóan nem volt megelégedve valamivel, aztán, a következõ körünk közben, elkapta egy idõsebb, övtáskát és vastag kesztyût viselõ fekete fickó pillantását, aki éppen a teherautót figyelte. Kedves arca volt, és ránk mosolygott, ahogy gyorsan, de természetes mozdulatokkal felkapaszkodtunk a furgonra.
– A nagy asztal alá – mondta. – Hagytunk ott nektek egy kis helyet.
A teherautót már majdnem teljesen megrakták, de volt egy vékony folyosó egy hatalmas asztal mellett, amelyet egy steppelt takaró fedett, a lábai köré pedig fóliát tekertek.
Masha behúzott az asztal alá. A levegõ elég áporodott és poros volt, és el kellett nyomnom egy tüsszentést, ahogy megpróbáltuk bepréselni magunkat a dobozok közé. Annyira szûk volt a hely, hogy csak egymáson fértünk el. Nem hiszem, hogy Ange-nek maradt volna hely.
– Kurva – mondtam Mashára nézve.
– Fogd be! A lábamat kéne csókolgatnod inkább, hogy megköszönd. Ha én nem vagyok, egy hét, de legfeljebb kettõ, és börtönben találtad volna magad. De nem az öbölmenti házban, hanem talán Szíriában. Azt hiszem, oda küldik azokat, akiktõl igazán meg akarnak szabadulni.
A fejemet a térdemre hajtottam, és megpróbáltam mélyeket lélegezni.
– Mi vitt rá arra, hogy ekkora hülyeséget csinálj? Hogy háborút hirdess a BH ellen?
Elmondtam neki. Elmeséltem, hogy letartóztattak minket, és Darryl történetét is.
Beletúrt a zsebébe, és elõhúzott egy telefont. Charles-é volt az.
– Nem nyert.
Elõvett egy másikat. Bekapcsolta, és a képernyõ fénye bevilágította az egész rejtekhelyünket. Miután bogarászott rajta egy keveset, odatartotta elém. Egy képet mutatott, amelyet nem sokkal azelõtt készített, hogy a bombák felrobbantak. A képen ott volt Jolu, Van, én, és…
Darryl.
A kezemben tartottam a bizonyítékot arra, hogy Darryl velünk volt azokban a percekben, amikor a BH emberei elfogtak minket. A bizonyítékot, hogy életben volt, amikor velünk volt.
– Adnod kell nekem errõl egy másolatot – mondtam. – Szükségem van rá.
– Majd ha odaértünk Los Angelesbe – felelte, és becsukta a telefont. – Miután eligazítottak téged azzal kapcsolatban, miként viselkedj menekültként, nehogy lebuktass minket, és a végén Szíriában kössünk ki. Nem szeretném, ha az járna a fejedben, hogy megmentsd ezt a srácot. Elég biztonságos helyen van most… egyelõre.
Átfutott az agyamon, hogy esetleg erõvel veszem el tõle, de már tudtam, hogy milyen kemény ellenfél. Biztos feketeöves, vagy valami ilyesmi. Ott ültünk a sötétben, hallgattuk, ahogy a három pasas egymás után rakja fel a dobozokat a teherautóra, és nagyokat nyögnek az erõlködéstõl. Megpróbáltam aludni, de nem ment. Mashának nem voltak ilyen gondjai, õ hangosan horkolt.
Egy kevés fény még így is beáradt azon a vékony járaton, amelyen a friss levegõ is eljutott hozzánk. Csak bámultam kifelé, bele a homályba, és Ange járt a fejemben. Az én Ange-em. Ahogy a haja a vállait verdeste, miközben a fejét ingatta, és azon nevetett, amit éppen csináltam. Az arcát láttam, ahogy az utolsó pillanatban is, amikor belevegyült a vámpírtalálkozó forgatagába. Az a rengeteg ember a találkozón, akárcsak akkor, a parkban, a földön fetrengve, nyüszítve. A gumibotokkal felfegyverzett BH-s zsaruk. És akik eltûntek.
Darryl. Ott ragadt a Treasure Island börtönében, oldalán a sebhellyel, és újra és újra kirángatták a cellájából, hogy a terroristákról szóló végtelen vallatásnak vessék alá.
Darryl apja, összetörten, borotválatlanul, ittasan. Felöltözve az egyenruhájába a „fotók kedvéért”, és közben úgy sírt, mint egy gyerek.
Az én apám, aki teljesen megváltozott azóta, hogy elfogtak, és elvittek a Treasure Island börtönébe. Õ is épp úgy összetört, mint Darryl apja, csak a maga módján. Aztán felrémlett az arca, amikor elmondtam neki, hogy merre is voltam valójában.
Ekkor jöttem rá, hogy nem futhatok el.
Hogy maradnom kell, és harcolnom.

Masha nyugodtan és mélyen aludt, azonban amikor félelmetes lassúsággal belenyúltam a zsebébe, hogy kivegyem a telefonját, felhorkant, és megmozdult. Megdermedtem, és még levegõt venni se mertem legalább két percig. Lassan, a légzése újra elmélyült. Húzni kezdtem kifelé a zsebébõl a telefont, milliméterrõl milliméterre, a kezem és az ujjaim remegtek a túlzott óvatosságtól.
Aztán sikerült, a kis nyalóka formájú tárgy ott volt a kezemben.
Megfordultam, hogy a fény felé induljak, amikor bevillant valami: ahogy Charles elõttünk áll, felénk hadonászik és fenyegetõzik a telefonjával. Az egy nyalóka formájú készülék volt, ezüst színû, teleragasztva vagy egy tucatnyi cég emblémájával, akik a telefontársaságon keresztül mind hozzájárultak a költségekhez. Az a fajta telefon volt, amelyek esetében minden alkalommal meg kellett hallgatni egy reklámot, ha valaki hívást kezdeményezett.
Ahhoz túl nagy volt a félhomály, hogy pontosan lássam a telefon alakját, de éreztem. Céges matricák azok ott az oldalán? Igen? Igen. Épp most loptam el Charles telefonját Mashától.
Nagyon lassan visszafordultam, aztán még annál is lassabban újra benyúltam a zsebébe. Az õ telefonja nagyobb és testesebb volt, jobb kamerával, meg még ki tudja, mivel. Egyszer már sikerült, és ez egy kicsit megkönnyítette a dolgom. Milliméterenként húztam kifelé a készüléket, és mindig megálltam, amikor Masha felhorkant, vagy megmozdult.
Már nálam volt a telefonja, és elkezdtem kifelé hátrálni, amikor a keze villámgyorsan, mint egy kígyó, kivágódott, és megragadta a csuklómat, az ujjai kegyetlenül szorították a csontjaimat. Elakadt a lélegzetem, ahogy belebámultam Masha tágra nyitott szemeibe.
– Hogy te mekkora marha vagy – mondta csevegõ hangnemben, miközben a másik kezével elvette tõlem a telefont, és nyomkodni kezdte a billentyûzetét. – Mégis, hogyan gondoltad feltörni?
Nyeltem egyet. Éreztem, ahogy a csontok egymásnak feszülnek a csuklómban. Beharaptam az ajkaimat, nehogy felordítsak. Õ csak nyomkodta a gombokat a szabad kezével.
– Ezzel szerettél volna lelépni? – kérdezte, felém tartva a fényképet, amelyen rajta voltunk mind, Darryl, Jolu, Van és én. – Ezzel a képpel?
Nem szóltam egy szót sem. Úgy éreztem, a csuklóm mindjárt darabokra roppan.
– Talán le kellene törölnöm, nehogy még egyszer kísértésbe ess.
A szabad keze még mindig a gombokat nyomkodta. A készülék rákérdezett, hogy valóban törölni akarja-e a képet, és egy pillanatra keresni kezdte a megfelelõ gombot.
Ekkor mozdultam. Charles telefonja még mindig a másik kezemben volt, amellyel most lesújtottam a markolászó ujjaira, amilyen erõsen csak tudtam, nem törõdve azzal, hogy közben a felettünk lévõ asztalba én is bevertem a kezem. Olyan erõvel sújtottam le a kezére, hogy a telefon ripityára tört, õ felkiáltott, és elengedte a karom. Én még mindig mozgásban voltam, és kiragadtam a másik kezébõl a most már feloldott telefont, mielõtt lenyomhatta volna a gombot a hüvelykjével. Az ujja csak a levegõt érte, miután elvettem a telefont.
Térden csúszva araszoltam kifelé a vékony járaton, a fény felé. Éreztem, ahogy a keze többször is elkapja a lábamat, ezért arrébb kellett rúgnom néhány dobozt, amelyek úgy vettek körül minket, mintha valami fáraó sírjában lettünk volna. Néhány doboz leesett mögöttem, és hallottam, amint Masha megint felnyög.
A teherautó lehúzható hátsó ajtaja résnyire volt csak nyitva, de megpróbálkoztam vele, és kicsusszantam alatta. A fellépõt már valaki elvette, én meg fejjel zúdultam az útra, és az ütéstõl úgy csengett a fülem, mint valami gong. A lökhárítóba kapaszkodva talpra küzdöttem magam, és elkeseredetten belekapaszkodtam az ajtó kallantyújába, és lezártam. Masha sikított odabent – valószínûleg rácsuktam az ujjára. Gondoltam rá, hogy felnyissam, de nem tettem meg.
Inkább lezártam a teherautót.