Kezdőlap Alkotók Karakterek Tartalomjegyzék Linkek
Kép

13. FEJEZET

– Pénzéhes kurvák – köpte a szavakat Ange. – A prostik legalább megdolgoznak a pénzükért. De ezek csak haszonlesők!
Egy halom újság volt előttünk, amit a kávéző felé menet vásároltunk össze. Mindegyikben volt egy hosszabb-rövidebb „beszámoló” a Dolores Parkban lezajlott eseményről, és egy kivételével mindegyik lap úgy állította be a történteket, mintha az egy részeges, drogos orgia lett volna, csupa olyan kölyökkel, akik aztán rátámadtak a rendőrökre. Az USA Today részletesen taglalta, miféle költségeket okozott ez a szükségszerű rendőrségi rajtaütés, beleértve a könnygáz bevetése után visszamaradó szennyeződés eltakarítását, a rendelőkben rohamszerűen megnövekedett asztmás betegek számát, és a nyolcszáz letartóztatott bulizó ellen lefolytatott eljárás költségeit. A mi szemszögünk persze nem érdekelt senkit.
– Legalább az Xneten az igazság olvasható – mondtam.
Lementettem néhány blogbejegyzést, képet és videót a telefonomra, és megmutattam őket Ange-nek. Olyan emberek készítették és írták ezeket, akiknek alaposan kijutott a gázból, vagy megverték őket a rendőrök. A videón látszott, ahogy táncolunk és jól érezzük magunkat, néhány békés, de politikai fennhangú beszéd, a „Vegyük vissza” kántálása, és ahogy Trudy Doo elmagyarázta, a miénk az egyetlen generáció, amely hisz abban, hogy megküzdhet a szabadságáért.
– Másoknak is tudnia kell erről – bökte ki Ange.
– Aha – feleltem komoran. – Jó lenne.
– Miért van az szerinted, hogy az újságok sosem a mi nézőpontunkból mutatják a dolgokat?
– Te mondtad, kurvák.
– Igen, de a kurvák a pénz miatt csinálják. Több példányt tudnak eladni, több hirdetési felületet, ha van valami esemény. Most itt ez a dolog – elég nagy esemény.
– Jó, felfogtam. De akkor miért nem írják meg úgy? Mert az újságírók nem nagyon olvasgatják a rendszeres blogokat, pláne nem az Xneten. Az nem túl barátságos hely számukra.
– Ez igaz – mondta Ange –, de ezen könnyen segíthetünk.
– Hogy?
– Megírjuk mi, és kirakjuk valahová, az összes linkkel együtt. Valahová, ahol a sajtó munkatársai is megtalálják, és képet kaphatnak a dolgokról. Hogy az internethasználók bármelyike elérhesse az Xnetet kedve szerint, feltéve, ha nem zavarja őket, hogy a BH kiszimatolja, merre szörföznek a hálón.
– Gondolod, ez beválik?
– Nem tudom, de legalább csináltunk valami pozitívat.
– Vajon hallgatnának ránk?
– Ki ne hallgatna M1k3y-re?
Letettem a kávémat. Felkaptam a telefonomat, becsúsztattam a zsebembe, aztán felálltam, sarkon fordultam, és kisétáltam a kávézóból. Elindultam valamerre. Feszült voltam, és a gyomrom összeszorult. Tudják, ki vagy, gondoltam. Tudják, kicsoda M1k3y valójában. Hát ennyi. Ha Ange rájött, valószínűleg a BH is. Végem volt. Ezt azóta tudtam, hogy elengedtek abból a BH-s teherautóból. Tudtam, hogy egyszer eljönnek értem, letartóztatnak, és örökre bezárnak valahová, eltűntetnek, ahogy Darrylt is.
Vége volt mindennek.
A Market Street előtt nem sokkal ért utol. Alig kapott levegőt, és elég dühösnek látszott.
– Mi a franc baja van, miszter? – kérdezte, de én csak leráztam magamról a kezét, és mentem tovább. Mindennek vége volt. Ange azonban nem tágított. – Hagyd abba, Marcus, megijesztesz! Gyerünk, mondj már valamit!
Megálltam, és ránéztem; alakja homályos folt csupán. Nem tudtam figyelni semmire, és rám tört az a bolond gondolat, hogy a mellettünk elsuhanó troli elé vessem magam. Inkább a halál, mint visszakerülni oda.
– Marcus! – kiáltotta, és épp azt tette, amit általában a filmekben szoktak ilyenkor. Keményen megpofozott. – Mondj már valamit, baszd meg!
Ránéztem, és megérintettem az arcomat. Égett a fájdalomtól.
– Senki sem tudhatja, hogy ki vagyok – mondtam. – Ennél egyszerűbben nem fogalmazhatok. Ha te tudod, akkor mindennek vége. Ha már más is tudja, akkor vége.
– Ó, istenem. Sajnálom. Nézd, én csak azért tudom, mert, nos, mert beszéltem Joluval. A parti után nyomoztam egy kicsit utánad, hogy kiderítsem, valóban olyan rendes fiú vagy, mint mutattad, vagy igazából te vagy a baltás gyilkos. Elég régóta ismerem már Jolut, és amikor rólad kérdeztem, úgy áradozott, mintha te lettél volna a második Megváltó, vagy mit tudom én, de éreztem, hogy valamit mégis elhallgat. Elég régóta ismerem már. A számítógépes táborban járt a nővéremmel, és van egy-két olyan dolog a birtokomban, ami kínos számára. Azt mondtam neki, ha titkolózik, mindent felrakok a netre.
– És elmondta.
– Nem – felelte Ange. – Azt mondta, menjek a pokolba. Aztán elmeséltem neki valamit magamról, amit még soha senkinek nem.
– Mit?
Rám nézett, aztán körbe, majd vissza rám.
– Oké. Nem esketlek meg titoktartásra, mert nem sok értelme van. Vagy bízhatom benned, vagy nem. Szóval, tavaly – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Tavaly elloptam az iskolai teszteket, és feltettem őket a netre. Csak egy tréfának szántam. Éppen az igazgató irodája előtt mentem el, és megláttam a teszteket a nyitott széfben. Besurrantam, és a hat példány közül elemeltem egyet. Amikor hazaértem, beszkenneltem a lapokat, és feltettem őket a dániai Pirate Party szerverére.
– Az te voltál?
– Hát… igen – mondta, és elpirult.
– Szent szar! – Akkor ez óriási hír volt. Mindenki arról beszélt, hogy a tesztek több tízmillió dollárba kerültek, és ezt a pénzt újra el kell költeni, köszönhetően annak, hogy egyes feladatlapok kiszivárogtak. Oktatási terrorizmusnak nevezték. Az újságok vég nélkül találgattak a feladatsorok kiszivárogtatójának kilétéről, hogy vajon a tett egy tanár tiltakozása volt, esetleg egy diák követte el, vagy egy tolvaj, vagy egy elégedetlen minisztériumi dolgozó. – Szóval te voltál?
– Én voltam – bólintott.
– És ezt elmondtad Jolunak, hogy…
– Hogy biztos lehessen abban, megtartom a titkot. Azzal, hogy elárultam neki az enyémet, a kezébe adtam a lehetőséget, hogy börtönbe zárasson, ha eljárna a szám. Adok is, kapok is. Quid pro quo*.
– És ezek után elmondta.
– Nem.
– De…
– Aztán elmondtam neki, hogy tetszel nekem, és éppen arra készülök, hogy hülyét csináljak magamból. Na, erre elárulta. – Nem tudtam mit mondani, csak néztem a földet. Megragadta a kezem, és megszorította. – Sajnálom, hogy kikényszerítettem belőle. A te döntésed kellett volna legyen, hogy elmondod-e nekem, vagy sem, ha elmondod egyáltalán. Semmi közöm nem…
– Semmi baj – nyögtem ki végül. Most, hogy megtudtam, honnan derítette ki, kezdtem megnyugodni. – Jó, ha tudod. Hogy te tudod.
– Én – felelte. – Csakis én.
– Ezzel még együtt tudok élni, de van még valami.
– Micsoda?
– Ez elég hülyén fog hangzani, de valahogy csak el kell mondanom. Akik randiznak egymással, ahogy mi is, lehet, hogy szakítanak. Ha szakítanak, megharagszanak a másikra, olykor utálni kezdik. Nem akarok ilyesmire gondolni a kettőnket illetően, de te is tudod, hogy van ez, mindent figyelembe kell venni.
– Ünnepélyesen megígérem, hogy nem fogom elárulni a titkodat, tegyél bármit is. Bármit. Dugj meg egy tucat pompomlányt az ágyamban, miközben az anyám nézi. Kényszeríts rá, hogy Britney Spearst hallgassak. Törd össze a laptopomat egy kalapáccsal, és dobd a tengerbe. Mindegy. Megígérem. Soha nem árulom el, tégy bármit is.
Felsóhajtottam.
– Hmm…
– Ez most egy remek alkalom, hogy megcsókolj – mondta, és felnézett rám.

M1k3y következő nagy feladata az volt, hogy összeszedje a Dolores Parkban tartott NE BÍZZ partiról szóló beszámolókat az Xneten. A lehető legnagyobb és legfaszább oldalt akartam megcsinálni, amelyen részletesen, helyszínek, idő, és események szerint minden megtalálható – a rendőrségi brutalitás, a táncolás, az éneklés. Feltöltöttem az egész koncertet is. Ezen dolgoztam a következő este nagy részében. Meg a következőn. Meg az utána következőn is.
A postafiókom megtelt mindenféle javaslatokkal. Elküldtek olyan felvételeket, amit a telefonjukkal, vagy kis kamerákkal készítettek. Aztán kaptam egy e-mailt egy ismerős illetőtől is – Dr. Eeevil (így, három „e” betűvel) küldte, aki a ParanoidLinux egyik fő programozója.
> M1K3Y
> NAGY ÉRDEKLŐDÉSSEL KÖVETEM, HOGY MIT CSINÁLSZ AZ XNETEN. ITT, NÉMETORSZÁGBAN, NEKÜNK ELÉG JÓ TAPASZTALATAINK VANNAK AZZAL KAPCSOLATBAN, HOGY MI TÖRTÉNIK AKKOR, HA EGY KORMÁNY TÚLLŐ A CÉLON.
> VAN EGY DOLOG, AMIT TUDNOD KELL VISZONT. MINDEN KAMERÁNAK VAN EGY EGYEDI „ZAJ SZIGNÓJA”, AMELYET KÉSŐBB BÁRMIKOT FEL LEHET HASZNÁLNI ARRA, HOGY KIDERÍTSÉK, MELYIK GÉPPEL KÉSZÍTETTEK BIZONYOS KÉPEKET. EZ AZT JELENTI, HOGY AZOKAT A KÉPEKET, AMELYEKET KITESZEL A HONLAPODRA, BÁRMIKOR FELHASZNÁLHATJÁK ARRA, HOGY KIDERÍTSÉK, KI KÉSZÍTETTE ŐKET.
> SZERENCSÉRE NEM NEHÉZ MEGTISZTÍTANI A KÉPEKET EZEKTŐL AZ ISMERTETŐ JEGYEKTŐL, PERSZE IDŐT KELL RÁ SZÁNNI. VAN EGY ALKALMAZÁS A PARANOIDLINUX PROGRAMBAN, AMELY ÉPPEN ERRE SZOLGÁL – AZ A NEVE, HOGY PHOTONYMUS, ÉS A /USR/BIN KÖNYVTÁRBAN TALÁLOD. OLVASD EL A KAPCSOLÓDÓ README FILE-T. ELÉG EGYSZERŰEN MŰKÖDIK.
> SOK SZERENCSÉT AHHOZ, AMIT CSINÁLSZ. NEHOGY ELKAPJANAK. MARADJ SZABAD! MARADJ PARANOIÁS!
> DR. EEEVIL
Leszedtem ezeket az „aláírásokat” a képekről, aztán visszatettem őket az oldalamra, és feltöltöttem melléjük egy figyelmeztetést arról, amire Dr. Eeevil felhívta a figyelmemet. Mindenkinek nagyjából ugyanaz a ParanoidXbox konfiguráció futott a gépén, így bárki névtelenné tudta tenni a képeit. Sajnos a már korábban letöltött fotókkal már nem tudtam mit kezdeni, de legalább ettől fogva már ezen a téren is ravaszabbak voltunk.
Mással nem is foglalkoztam aznap este, és a parkban történtekre se nagyon gondoltam, azonban másnap reggel, amikor lementem a konyhába reggelizni, a rádióban épp híreket mondtak.
– Az arab Al Jazeera hírügynökség képeket, videókat, és első kézből származó beszámolókat talált a múlt hétvégi rendbontásról, amely a San Franciscói Mission kerületben, a Dolores parkban történt. – Épp egy pohár narancslevet kortyolgattam, amikor ezt bemondták, és alig bírtam visszafogni magam, hogy ne köpjem tele az asztalt. Félrenyeltem, és köhögni kezdtem. – Az Al Jazeera riportereinek állítása szerint a képek és a beszámolók a bizonyos Xnet hálózatra kerültek fel. Ez egy titkos hálózat, amelyet diákok és Al-Kaida szimpatizánsok működtetnek. E hálózat létezéséről eleddig csak pletykák keringtek, ez az első alkalom, hogy hivatalosan került megemlítésre.
Anyu megrázta a fejét.
– Már csak ez hiányzott – mondta. – Ha a rendőrség nem volna épp elég. Kölykök rohangásznak a városban, mintha valami szabadságharcosok volnának, és azt hiszik, ez feljogosítja őket arra, hogy bármit megtegyenek.
– Az Xnet blogjain számos beszámoló és videó található – folytatták a hírekben –, amelyekben olyan fiatalok mesélnek, akik ott voltak a múlt hétvégén a parkban. Szerintük ez egy békés összejövetel volt, amíg a rendőrség meg nem támadta őket. Íme az egyik.
– Mi csak táncoltunk. Magammal vittem az öcsémet is. Zenekarok léptek fel, miközben mind a szabadságról beszélgettünk, és arról, hogyan fosztanak meg ettől azok a barmok, akik a terroristák ellen küzdenek. Azt mondják, gyűlölik a terroristákat, ehhez képest minket támadtak meg, akik nem vagyunk terroristák. Amerikaiak vagyunk. Szerintem ezek inkább a szabadságot gyűlölik. Táncoltunk, a zenekarok egymást váltották a színpadon, jól éreztük magunkat, mindenki jól szórakozott, míg meg nem jelent a rendőrség, azt kiáltozva, hogy oszoljunk. Mi visszakiabáltunk, hogy vegyük vissza. Mármint Amerikát. Aztán a rendőrök könnygázt szórtak ránk. Az öcsém tizenkét éves, és három napot hiányzott emiatt az iskolából. Az ostoba szüleim szerint én vagyok ezért a hibás. És mi van a rendőrséggel? Azért fizetjük őket, hogy megvédjenek minket, de ők inkább minden ok nélkül könnygázt engedtek ránk, mintha ellenséges katonák lettünk volna.
– Ilyen, és ehhez hasonló blogbejegyzéseket találhatnak az Al Jazeera honlaján, és természetesen az Xneten is. Az NPR** honlapján megtudhatják, hogyan érhetik el az Xnetet.
Apu lépett be a konyhába.
– Te is használod az Xnetet? – kérdezte a szemembe nézve, mire összerezzentem.
– Videójátékokra – feleltem. – A legtöbben ezért használják. Ez csak egy vezeték nélküli hálózat. Mindenki erre használta azokat az Xbox gépeket, amiket tavaly ingyen szétosztogattak.
– Játékokra? – nézett rám gyanakvóan. – Marcus, lehet, hogy te nem veszed észre, de ezzel csak fedezéket biztosítotok olyan emberek számára, akik azt tervezik, hogy megtámadják az országunkat. Azt akarom, hogy ne használd többé az Xnetet. Soha többé. Világos?
Vitatkozni akartam, megrázni a vállainál fogva, hogy magához térjen, de nem tettem. Félre fordítottam a fejem.
– Rendben, Apu – feleltem, és elindultam az iskolába.

Először megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy nem Mr. Benson fogja tartani ezentúl a társadalomtudomány óráinkat. Azonban a helyettesítő tanárnő életem legrosszabb rémálma volt. Fiatal volt, úgy 28-29 körül, és összességében még csinos is. Szőke volt, és enyhe déli akcentussal beszélt, amikor bemutatkozott – Mrs. Andersen. Ettől gyanakvóvá váltam. Egyetlen hatvan év alatti nőt sem ismertem, aki úgy hívatta volna magát, hogy „Mrs.” De nem vettem erről tudomást. Fiatal volt, csinos, és rendesnek tűnt. Azt gondoltam, nem lesz vele baj.
Hát lett.
– Milyen körülmények között dönthet úgy a szövetségi kormány, hogy felfüggeszti a Bill of Rights***, vagyis az alkotmány kiegészítésének hatályát? – kérdezte, és elfordult, hogy felírja a táblára a számokat egytől tízig, egymás alá.
– Soha – feleltem jelentkezés nélkül. Könnyű válasz volt. – Az alkotmányos jogok megvonhatatlanok.
– Ez nem valami okos válasz – felelte, miközben az ülésrendet tanulmányozta. – Marcus. Például, tegyük fel, hogy egy rendőr jogtalan házkutatást tart, vagyis nincsen hozzá engedélye. Azonban erős bizonyítékokat talál arra vonatkozóan, hogy egy bűnöző meggyilkolta az apádat. Ez az egyetlen bizonyíték. A bűnöző maradjon szabadlábon?
Tudtam rá a választ, viszont nem nagyon tudtam megmagyarázni.
– Igen – feleltem végül. – Azonban a rendőrségnek nem volna szabad indokolatlanul házkutatást tartania…
– Nem – mondta. – A helyes reakció szabálytalan rendőrségi akció esetén a megfelelő jogi lépések megtétele a rendőrség ellenében, nem pedig az, hogy egy rendőr hibája miatt az egész társadalmat büntetjük. – Írni kezdett a táblára, az első szám mellé. – Bűncselekmény. – Visszafordult. – Milyen más esetekben lehet eltekinteni a Bill of Rights kiegészítéseitől?
Charles jelentkezett.
– Egy teli színházban azt kiabálni, hogy tűz van.
– Nagyon jó – bólintott, és újból megnézte az ülésrendet –, Charles. Rengeteg olyan helyzet létezik, amelyben a Bill of Rights kiegészítései nem feltétlenek. Vegyünk ebből még egy párat.
– Veszélybe sodorni egy hatósági személyt – mondta Charles megint.
– Igen, például felfedni egy titkos ügynök, vagy egy álruhás rendőr valós kilétét. Nagyon jó. – Ezt is felírta a táblára. – Többiek?
– Nemzetbiztonság – hadarta Charles, anélkül, hogy felszólították volna. – Becsületsértés. Obszcén dolgok. Kiskorúak megrontása. Gyerekpornó. Bombakészítés.
Mrs. Andersen mindet gyorsan felírta, de a gyerekpornónál megállt.
– A gyerekpornó csak egy formája az obszcén dolgoknak.
Émelyegni kezdtem. Ez az egész nem arról szólt, amit hittem vagy tanultam az országomról. Jelentkeztem.
– Tessék, Marcus.
– Nem értem. Úgy állítja be a dolgokat, mintha a Bill of Rights csupán opcionális volna. Az az alkotmány része, tehát feltétel nélkül követnünk kellene azt, ami benne áll.
– Ez egy szokványos leegyszerűsítése a dolgoknak – felelte, és álságosan rám mosolygott. – Azonban tény, hogy az alkotmányt egy élő iratnak szánták készítői, amelyet időről időre felülvizsgálnak, és átdolgoznak, vagy kiegészítenek. Megértették, hogy a köztársaság nem tarthat örökké, ha a kormány egy adott időben nem képes az adott körülményeknek megfelelően helyesen kormányozni. Nem az volt a szándékuk, hogy az alkotmányt egyfajta vallásos doktrinaként kezeljék. Különben is, épp azért jöttek erre a földrészre, hogy megszabaduljanak a vallásos doktrináktól.
Megráztam a fejem.
– Micsoda? Dehogyis. Kereskedők és iparosok voltak, akik hűségesek voltak a királyhoz egészen addig, amíg az be nem vezetett olyan intézkedéseket, amely már sértette az érdekeiket, és túlzott terheket rótt rájuk. A vallási menekültek jóval korábban érkeztek Amerikába.
– Az alkotmányt megalkotók között voltak olyanok is, akik ezektől a vallási menekültektől származtak – felelte.
– Amit az alkotmány megalkotói gyűlöltek, az a zsarnokság volt. A Bill of Rights arra szolgál, hogy ezt megelőzze. Azért hozták létre, mert szükség volt néhány lefektetett alapelvre, amellyel mindenki egyet tudott érteni. Élet, szabadság, és a boldogulás keresése. A jog, hogy az emberek lerázhassák magukról az elnyomóikat.
– Igen, igen – legyintett felém. – Hittek az ember azon jogában, hogy megdöntheti az uralkodó hatalmát, de…
Charles folyamatosan, egyre szélesebben vigyorgott.
– Azért hozták létre a Bill of Rights-ot, mert azt gondolták, sokkal jobb abszolút jogokkal rendelkezni, mint vállalni annak a kockázatát, hogy ezt valaki elveheti. Mint ahogy az első kiegészítés is mutatja, amely úgy védi a jogainkat, hogy megakadályozza a kormányt abban, hogy az korlátozza a szólásszabadságot oly módon, hogy bizonyos kijelentéseket törvénytelennek minősít. Ezt azért fogalmazták meg, mert nem akarták annak a kockázatát viselni, hogy valami bolond úgy döntsön, minden, ami neki nem tetszik, törvénytelen. – Elfordult, és felírta a táblára. – Élet, szabadság, és a boldogulás keresése. Azt hiszem, kezdünk egy kicsit előre szaladni az órát illetően, de úgy látszik, ti egy ilyen tanult osztály vagytok. – Ideges nevetés futott át a termen. – A kormány azért van, hogy biztosítsa az állampolgárok számára az élet, a szabadság, és a boldogság keresésének jogát. Ebben a sorrendben. Olyan ez, mint valami szűrő. Ha a kormány valami olyat készül tenni, amitől egy kissé kényelmetlenül érezzük magunkat, vagy egy kissé korlátozza a szabadságunkat, az rendben van, egészen addig, amíg arra szolgál, hogy megóvja az életünket. Ezért van az, hogy a rendőrök lecsukhatnak, ha úgy gondolják, veszélyt jelentesz magadra, vagy másokra. Elveszted a boldogságod és a szabadságod az élet védelme érdekében. Ha megvan az életed, később meglehet a szabadságod és a boldogságod is.
Valaki jelentkezett.
– Ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetnek, ha úgy állítják be, hogy azért van, mert valakitől meg akarnak óvni minket?
– Igen – mondta egy másik osztálytársam. – Ez úgy hangzik, mintha azt akarná elmagyarázni nekünk, hogy a nemzetbiztonság fontosabb, mint az alkotmány.
Nagyon büszke voltam rájuk abban a pillanatban.
– Hogy lehet megvédeni a szabadságot, ha felfüggesztik az alkotmányt? – kérdeztem.
Megcsóválta a fejét, mintha valami javíthatatlan hülyék volnánk.
– A mi forradalmi alapító atyáink lelőtték az árulókat és a kémeket. Nem hittek az abszolút szabadságban, legalábbis akkor nem, amikor az veszélyeztette a köztársaságot. Vegyük ezeket az Xnetezőket – mondta, én pedig igyekeztem nem ledermedni. – Ezeket a rendbontókat, akikről a reggeli hírekben is szó volt. Miután a várost támadás érte, ezek az alakok szabotálni kezdték a biztonsági rendszereket, amelyeket azért állítottak fel, hogy elfogják a bűnözőket, és megakadályozzák, hogy újból elkövessenek valami hasonló tettet. Amikor megzavarták ezeket a rendszereket, veszélyeztették, és kellemetlen helyzetbe hozták állampolgár társaikat…
– Azért tették, hogy megmutassák, mennyire lekorlátozták a jogaikat a védelmük érdekében – feleltem. Jó, inkább kiáltottam, de a tanár annyira felidegesített. – Azért tették, mert a kormány úgy bánt mindenkivel, mintha az összes ember terrorista volna.
– Be akarták bizonyítani, hogy nem kell úgy bánni velük, mint a terroristákkal – ordította Charles –, ezért úgy viselkedtek, mint a terroristák? Ez akkor terrorizmus?
Eldurrant az agyam.
– Az isten szerelmére! Terrorizmus? Csak rávilágítottak arra, hogy a teljes körű megfigyelés sokkal veszélyesebb, mint a terrorizmus. Nézd meg, mi történt a parkban a hétvégén! Azok az emberek táncoltak, és zenét hallgattak. Ez neked a terrorizmus?
A tanár átvágott a termen, megállt előttem, és fölém hajolva megvárta, amíg elhallgattam.
– Marcus, úgy tűnik, te még most is azt hiszed, hogy semmi sem változott ebben az országban. Meg kell értened, hogy a Bay Bridge lebombázása mindent megváltoztatott. Barátaink és rokonaink ezrei hevernek holtan az Öböl fenekén. Ez egy olyan időszak, amikor nemzeti összefogásra van szükség, hogy szembeszálljunk azzal az erőszakkal, amelyet az országunk elszenvedett…
Felálltam. Elegem volt ebből a „minden megváltozott” szarságból.
– Nemzeti összefogás? Amerikának épp az a lényege, hogy ez egy olyan ország, ahol mindenkinek lehet saját véleménye. Más véleményű, harcos, egyetemről kibukott, és szabadon szóló emberek országa vagyunk.
Ms. Galvez órájára gondoltam, és arra a több ezer Berkeley-i diákra, akik körbevették a rendőrségi furgont, amikor a zsaruk megpróbálták letartóztatni az a fiút, amiért emberi jogokról szóló írásokat osztogatott. Azokat a furgonokat, amelyekben a parkban táncolókat hurcolták el, senki sem akarta megállítani. Én sem próbáltam meg, hanem elfutottam. Talán minden megváltozott.
– Gondolom, tudod, merre található Mr. Benson irodája – mondta. – Most azonnal elmész hozzá. Nem tűröm, hogy tiszteletlen viselkedéssel megzavard az órámat. Ahhoz képest, hogy azt állítod magadról, a szólásszabadság híve vagy, könnyűszerrel belefojtod a szót abba, aki nem ért egyet veled.
Felkaptam a Tankönyvemet és a táskámat, aztán kicsörtettem a teremből. Az ajtó légrugós volt, így lehetetlen volt becsapni, egyébként minden további nélkül bevágtam volna magam után. Gyorsan Mr. Benson irodája felé indultam. Ahogy végigmentem a folyosón, kamerák figyeltek, és rögzítették a mozgásomat. A diákigazolványomban rejlő jeladók a személyes adataimat továbbították az előcsarnokba felszerelt érzékelőknek. Olyan volt, mintha börtönben lettem volna.
– Csukd be az ajtót, Marcus – mondta Mr. Benson, amikor beléptem. Felém fordította számítógépének képernyőjét, amelyen a társadalomtudomány óráról rögzített felvétel volt látható. Figyelt minket. – Mit tudsz felhozni a mentségedre?
– Ez nem tanóra volt, hanem hírverés. Azt próbálta elmagyarázni nekünk, hogy az alkotmány semmit sem számít!
– Nem, a tanárnő azt mondta, hogy az alkotmány nem egy vallásos doktrina. Erre te nekiestél, holott ő csak a saját álláspontját próbálta védeni. Marcus, neked is meg kellene értened, hogy minden megváltozott, mióta a hidat felrobbantották. Darryl barátod…
– Egy rohadt szót se merjen mondani róla – tört ki belőlem. – Semmi joga, hogy róla beszéljen. Igen, értem én, hogy most már minden más. Valaha egy szabad ország voltunk, de annak már vége.
– Marcus, ugye tudod, mit jelent a zéró tolerancia?
Meghátráltam. Akár ki is rúgathatott fenyegető magatartás okán. Elsősorban olyan kölykökkel szemben alkalmazták, akik fenyegetőleg léptek fel a tanáraikkal szemben, de természetesen ez nem tartotta volna vissza Bensont attól, hogy rám vonatkozóan is érvényesítse.
– Igen – feleltem. – Tudom, mit jelent.
– Akkor, azt hiszem, tartozol nekem egy bocsánatkéréssel.
– Ránéztem, és láttam a leplezetlenül szadista mosolyát. Az egyik részem szeretett volna meghunyászkodni, és megbocsátásért könyörögni, de elnyomtam ezt az érzést, és eldöntöttem, hogy inkább rúgjanak ki, de nem fogok bocsánatot kérni.
– Az emberek kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa, vagy eltörölje, és új kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi biztonságát, és jobban elősegíti boldogulását.
Szóról szóra emlékeztem az idézetre. Benson megrázta a fejét.
– Az, hogy emlékszel valamire, még nem jelenti azt, hogy érted is, fiacskám – mondta, és a számítógépe fölé hajolva kattintott néhányat. A nyomtató berregni kezdett, és nemsokára átnyújtott nekem egy friss és ropogós iratot, amelyen az állt, hogy két hétre felfüggesztettek. – Most pedig küldök egy e-mailt a szüleidnek. Ha harminc perc múlva az iskola területén talállak, le leszel tartóztatva birtokháborításért. – Csak néztem rá. – Ne akarj háborúzni velem az én iskolámban – közölte. – Ezt a harcot nem nyerheted meg! Tünés!
Távoztam.


* Valamit valamiért. (A szerk.)
** National Public Radio – a 70-es évek végén, magántőkéből alapított kereskedelmi rádió. (A szerk.)
*** Annak a tíz alkotmánymódosításnak az összessége, amelyet az Egyesült Államok kongresszusa fogadott el, az 1787-es alkotmány kiegészítéseként. A módosítások polgárok számára deklarálnak olyan szabadságjogokat, mint a szólás szabadsága, az önrendelkezés joga, a magántulajdonhoz való jog, az indokolatlan házkutatás elleni védelem stb. (A szerk.)

Az első oldalra5 lapot visszaAz előző oldalra13/22 részA következő oldalra5 lapot előreAz utolsó oldalra