A test tompa puffanással elterült a földön.Egy férfi volt, akinek a mellkasából egy kecsesen ívelt, XVII. századból származó tőrkard állt ki. A szúrás mentén vékony patakban csörgedezett a vér. Bár ez a szúrás azon nyomban végzett volna bárkivel, a földön heverő alak valahogy mégsem tűnt halottnak. Legalábbis nem teljesen. A következő pillanatban egy magas, barna hajú férfi lépett elő a bokrok közül. Gyorsan körülnézett, aztán miután meggyőződött, hogy senki sem látta az iménti rövid jelenetet, elmosolyodott és leguggolt a földön heverő alak mellé. – Csakis magadnak köszönheted ezt az egészet – mondta Merk nyugodt hangon, már-már barátságosan. – Csupán néhány kérdésre kellett volna választ adnod, és elkerülhetted volna ezt a kényes helyzetet, de szörnyen makacs vagy. És ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek az elején. – Tekintete egy pillanatra a sebből csepegő vérre tévedt. Szeme megvillant, ahogy a Fenevad megpróbálta rávenni, hogy vesse rá magát a tehetetlen vámpírra, és az utolsó cseppig szívja ki belőle a vért, azonban nem engedett a csábításnak. Nem tehette. Elfordította a fejét egy rövid időre, aztán visszafordult a tehetetlen vámpír felé. – Adok neked még egy esélyt. Kihúzom a kardot a szívedből, és te elmondod nekem, amit tudni szeretnék. Ha így teszel, nem küldelek a Végső Halálba, ám ha bármivel is próbálkozni mersz, hamuként végzed. – A kard felé nyúlt. – Te döntesz.Ujjai ráfonódtak a kard markolatára, aztán miközben felegyenesedett, egy erőteljes mozdulattal kirántotta a karóként használt fegyvert a másik vámpírból. A sebesült férfiből fuldokláshoz hasonló hörgés tört fel, ahogy visszanyerte az uralmat a teste fölött. Borzalmas fájdalom áradt szét a testében, mintha mindene darabokra szakadt volna. Bár a gondolat megfordult a fejében, meg sem próbált elmenekülni vagy harcba bocsátkozni. A teste egyszerűen nem engedte volna. Vérének egy részét a seb felé irányította, hogy megszüntesse a vérzést, aztán az Ostorozó pengéjétől kísérve talpra állt.– Nos? – kérdezte Merk türelmesen, támadásra készen tartva a kardját.– Rendben – felelte a másik.Merk diadalmasan elvigyorodott.– Ez a beszéd – mondta. – Tudtam én, hogy szót fogunk érteni. – Leengedte a kardját és közelebb lépett. – Hány Szabbat falka van a városban?Most a másik vámpíron volt a sor, hogy elvigyorodjon.– Ostobább vagy, mint gondoltam – sziszegte. – Csak nem képzelted, hogy elárulom neked a társaimat? Ha már elkövettem azt a hibát, hogy felfedtem magam, inkább választom a Végső Halált, semhogy egy senkiházi Kamarilla vámpír kezére adjam a testvéreimet.A Toreador láthatóan feldühödött. Újból a Szabbat vámpírnak szegezte a kardját, de egyelőre visszatartotta az indulatait és nem ugrott egyből a torkának. Meg akarta törni, rá akarta kényszeríteni, hogy beszéljen, ám a másik minden szava után egyre inkább úgy érezte, hogy már csak el akarja pusztítani. Eltörölni a föld színéről.– Azt hiszed a mártírságod ér valamit, ductus? – próbált visszavágni Merk. – Meg fogjuk találni a többi falkát is, akárcsak a tiédet, és biztos lehetsz benne, hogy akad majd olyan Szabbat, aki el fogja mondani, amit tud, a szánalmas életéért cserébe. Lehet, hogy te nem félsz a Végső Haláltól, de a falkáitok újszülöttei annál inkább!A sebzett vámpír felnevetett.– Nem tudsz semmit, ostoba Toreador! – Már egyáltalán nem látszott olyan elesettnek és törékenynek, mint egy perccel korábban, és mintha az árnyékok is megsűrűsödtek volna körülötte. Merk óvatosan hátrált néhány lépést. A Lasombra újból felnevetett. – Csak nem megijedtél egy parányi árnyéktól? – Most ő lépett fenyegetően előre. – A Kamarilla csupa szánalmas, beszari vámpírból áll, akik azonnal a hercegecskéjük védelmébe menekülnek, ha valami veszély fenyegeti őket. A Szabbat azonban nem fél és mi hajlandóak vagyunk a vérünket adni, hogy a szektánk elérje céljait. Ti túlságosan önzőek vagytok, és még akkor is inkább egymás torkának estek, amikor az ellenség már az ajtón kopogtat.– És New York? Emlékezz ott mi történt!– Az Újvilágban talán másképp működnek a dolgok, de itt Európában, a hagyományok földjén ez nem így van – felelte a másik. – Hamarosan minden visszakerül azok birtokába, akiké egykoron volt, és visszaáll a régi rend. Senki nem tehet ez ellen semmit. Sem te, sem a Kamarilla! Élvezd a hatalmadat, amíg tudod, mert hamarosan tűz borít majd mindent!Egy rövid pillanatra elkapta Merk tekintetét, aztán szó nélkül hátat fordított neki, és elindult az apró kavicsokkal felszórt sétányon. A Toreador meglepődött, mert nem erre számított. Azt várta, hogy a másik is fegyvert ránt, hogy megküzdjenek, de csalódnia kellett, sőt, olyan érzése támadt, mintha megalázó vereséget szenvedett volna. Észrevétlenül csúszott ki a helyzet az irányítása alól, amit a Szabbat ductusa észrevett és tökéletesen kihasznált. Merk szeme lobot vetett. Gyűlölt veszíteni, különösen egy olyan ellenféllel szemben, aki iránt semmiféle tiszteletet nem érzett. Nem tűrte, hogy egy szabbatos senkiházi kioktassa. Érezte, hogy a halott testében áramló vér felhevül, ahogy a Fenevad lassan ébredezik, és elégtételért kiált. Megemelte a kardját és határozott léptekkel a ductus után indult, de alig tett meg néhány lépést, a földből fekete csápok törtek elő, rátekeredtek a lábára meg a derekára, és elemi erővel szorították. Merk ordított volna a fájdalomtól, de nem adta meg ezt az örömöt a Lasombrának, és összeszorított fogakkal próbálta levágni magáról az árnyékokat.– Nem akartalak megölni… most még De úgy látom, nem árt egy kis figyelmeztetés a Kamarillának – mondta a ductus.– Ezt még megbánod – felelte Merk.Pengéje nyomán az árnyékok vékonyodni látszottak, de a fegyvere kevés volt a szabaduláshoz. A vért hívta segítségül. Kellemes bizsergés járta át, ahogy a Vitae átáramlott az ereiből a testébe, s mozdulatai egyik pillanatról a másikra hihetetlenül felgyorsultak. Mire a másik vámpír felocsúdhatott volna a meglepetésből, Merk már kiszabadult az árnyak szorításából, és magasra emelt karddal lecsapott, háromszor egymás után. Érezte, ahogy a kard belemar az ellenfelébe, ám amikor néhány pillanattal később felnézett, csalódnia kellett.A Lasombra sértetlenül állt néhány méterrel arrébb, arcán diadalmas mosoly ült, előtte egy vágásoktól megszaggatott árnyékcsáp vergődött, majd szép lassan szertefoszlott. Merk arca dühös grimaszba torzult, rávicsorgott a másik vámpírra, kieresztve hegyes szemfogait. Bár elméje mélyén egy hang megpróbálta nyugalomra bírni, a harag elszabadította benne a Fenevadat, amely nem akart semmi mást, csak elpusztítani a másikat és kiinni a vérét az utolsó cseppig. Újból megidézte a vér erejét, s erejét megsokszorozva rontott rá a Szabbat vámpírjára, aki láthatóan teljesen nyugodt volt, mintha tökéletesen tisztában lenne a küzdelem végkimenetelét illetően. Lába alatt tócsába gyűltek az árnyékok, aztán lassan felkúsztak a ruháján, néhol teljesen beleolvadva a testébe. Arcán is sötét foltok jelentek meg, míg mellkasából és derekából hosszú csápok törtek elő, hogy megragadják a vadul rohamozó Toreadort.Bár Merk is látta a Lasombra szörnyű átváltozását, már nem tudta visszatartani a dühét. A Fenevad teljesen eluralkodott rajta. Rávetette magát az árnyékszörnyre, azonban hiába volt elég gyors és erős, a düh irányította a kardját, és a csapásai többnyire célt tévesztettek. Egy-egy csápot ugyan mindig lemetszett, de pillanatok alatt újak törtek elő a Lasombra testéből. Merk a másik nyaka felé sújtott, de egy csáp megállította a kezét, rátekeredett és iszonyatos erővel szorította. A Toreador felsikoltott. A hirtelen rátörő fájdalom rést talált az elméjét elborító haragon, megérintette, és bár a Fenevadat nem tudta megfékezni, legalább annyira magához tért, hogy úgy-ahogy irányítani tudja a dühét. Egy újabb csáp vágódott ki a Lasombra testéből, hogy kicsavarja a kardot Merk kezéből, azonban a Toreador gyorsabb volt, és az árnyékot megelőzve, átvette a fegyvert a még szabad kezébe, aztán lesújtott a vámpírra. A kard szétvágott ugyan néhány nyúlványt, de a vámpírban nem tett kárt, csupán felbőszítette. A ductus körül csapkodó csápok egyike megragadta a Toreadort a derekánál fogva, míg a másik csavart egyet a karján. A csontok fájdalmas reccsenése hallatszott, és Merk megint felordított. A csápok elengedték, a Lasombra közelebb lépet és egy hatalmas ütéssel álon vágta tántorgó ellenfelét.Merk elemelkedett a földtől, majd legalább tíz métert repülve, nekicsapódott egy tölgyfa vastag törzsének, és elterült a földön. Úgy érezte, minden csontja darabokra tört az ütést követően, de amíg volt vér a testében, nem akarta feladni a küzdelmet. A Vitae villámgyorsan szétáramlott, hogy begyógyítsa az apróbb sebesüléseket, miközben megpróbált talpra állni. Kardját az ütést követően elejtette, s most gyakorlatilag fegyvertelenül állt az elpusztíthatatlannak látszó Lasombra szörnyeteg előtt. Törött karja elviselhetetlenül fájt, de nem pazarolt rá vért, hogy helyrehozza, egyrészt nem volt rá idő, másrészt azt a keveset, ami megmaradt, a küzdelemre szánta. Kieresztette karmait és rárontott az árnyékok mögé rejtőző vámpírra.A ductus elmosolyodott, amikor látta, hogy a Toreador újból talpra áll. Szeretett olyanok ellen küzdeni, akik, noha láthatóan semmi esélyük a győzelemre, az utolsó leheletükig harcolnak. Tisztelte ezt az elszántságot. Igaz, hogy Merket már csak az Őrjöngés sarkallta további küzdelemre, de ez egyáltalán nem számított, csak a harc és a megérdemelt diadal, egy újabb apró győzelem a Kamarilla felett. Mert nem volt kétséges, hogy csakis ő kerülhet ki győztesen ebből a csatából. Újabb csápokat növesztett, és a közeledő Toreador felé csapott velük. Ám abban a pillanatban vissza is parancsolta őket. Dermedten nézte a közeledő alakot, és nem hitte, amit lát.– Mi a… – nyögte.Mintha a saját tükörképével találta volna szembe magát; egy ugyanolyan árnyékokból szőtt szörnyeteg közeledett felé, mint ő maga. Zavarodottság ült ki az arcára, elhátrált egy lépést és lehunyta a szemét egy pillanatra. Amikor újból felnézett, megint csak a Toreadort látta. Nem tudta mire vélni a dolgot, de valamennyire megnyugtatta, hogy ismét a törött karú vámpírt látja. Megindult felé, támadásra emelve a csápjait, ám néhány lépés után megtorpant. A Toreador most a szeme láttára alakult át éjfekete szörnyeteggé. Felordított, és rávetette magát.Merk nem értette, mi történhetett a Lasombrával, amitől ennyire megzavarodott és elbizonytalanodott, mindenesetre így lehetősége nyílt arra, hogy megpróbáljon változtatni a küzdelem menetén, bár nagyon kevés ereje maradt. Megragadta az egyik tétován kapálózó árnyékcsápot, és egy erőteljes rántással egyszerűen letépte. A másik vámpír felordított, és újból egy óriási ütést mért a Toreadorra, aki olyan tökéletes ívben zuhant be a közeli bokrok közé, mintha dróton rángatták volna. A ductus nem tétovázott, utána eredt, hogy minél előbb véget vessen ennek az egyre különösebbé váló küzdelemnek. Azonban a bokorból kitámolygó alak látványától megtorpant, ugyanis saját magával találta magát szemben. Ez a váratlan fordulat teljesen megzavarta és elvesztette az uralmat az árnyékok felett, amelyek higanyként folytak végig a lábán, hogy elenyésszenek a földön. Merk úgy érezte, most lehet esélye felülkerekedni, és támadott, azonban a Lasombra túl hamar legyűrte a döbbenetet, és hátrálni kezdett, miközben újabb árnyékcsápokat hívott elő a földből, amelyek béklyóba fogták a Toreadort, és megpróbálták összeroppantani.Merk ordított a fájdalomtól, összeszorított szeméből vérkönnyek csordultak, izmai megfeszültek, ahogy ellen próbált állni a kegyetlen szorításnak, de érezte, hogy lassan elhomályosodik, elhalkul körülötte minden. Hallotta a Lasombra távolinak tűnő, eszelős nevetését, aztán egy másik hangot. Egy bársonyos, ismerős hangot.– Hello, Rudi!Aztán egy pendülés, majd csend. Az árnyak, amelyek fogva tartották, hirtelen semmivé foszlottak, ő pedig elterült a földön. Kinyitotta a szemét, és óvatosan körülnézett. A véres fátyolon keresztül látta, hogy egy ismerős alak lép mellé, aztán amint lehajolt, hogy segítsen neki felállni, felismerte.– Veronica – mondta Merk érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában.A nő végigmérte tépett vámpírt.– Azt hiszem, lesz miről beszélni ma az Elíziumban – húzta gyilkos mosolyra a száját. – A nagy Merk, a város védelmezője kis híján fűbe harapott. – Arcán megjátszott aggodalom tükröződött. – Oh, milyen kínos ez!A Toreador szeme dühösen villant, de inkább lenyelte a sértést, mert nem akarta, hogy újból elszabaduljon a Fenevad. Nyugalmat erőltetett magára, és leküzdve a hasogató fájdalmat, elővette a legjobb modorát.– Hálás vagyok, Önnek, Veronica, amiért épp erre akadt dolga – mondta. – Nem tesz semmit – felelte a nő hanyagul. – Mindig megtiszteltetés egy Ostorozó segítségére sietni, különösképp egy Szabbat ellenében.Merk a nőre nézett. Veronica hárpia volt, veszélyes és befolyásos, akinek a szava sokat számított, és maga a herceg is sokszor meghallgatta a véleményét bizonyos ügyekkel kapcsolatban. Amennyire örült a váratlan segítségnek, legalább annyira kívánta a pokolba is. Nem attól tartott, hogy a nő szétkürtöli az Elíziumban, hogy a város békéjének őrzőjét majdnem legyőzték, hanem, hogy kiderül, a Szabbat nemcsak a peremkerületekben vagy a város szélén ütött tanyát, de már beférkőzött a város szívébe is. Persze ennek ki kellene derülnie, de nem ilyen körülmények között. Merk, és néhány beavatott társa már egy ideje figyeltek egy-két gyanús alakot, akikről azt feltételezték, hogy a Szabbat ghoulja vagy vámpírja, azonban megfelelő információ hiányában nem akarták őket megtámadni. Miután kinyomoztak egy ilyen falkát, megpróbálták elintézni őket, de valószínűleg a Szabbatosok is kiszagolhattak valamit, mert egyrészt a falkának hirtelen nyoma veszett, másrészt az informátorok sem adtak többet hírt magukról, ráadásul megjelent néhány addig ismeretlen vámpír a Szabbatos menedékek környékén. Az egyik volt ez a ductus, akit Veronica elintézett, és Merk igen furcsának találta, hogy a nő ismerte, vagy legalábbis tudta a nevét. Nem jó ez.– Honnan ismerte? – szegezte váratlanul a kérdést a nőnek, a lassan porrá omló holttest felé mutatva.Veronica odafordult.– Mondjuk úgy, évszázados kapcsolat volt kettőnk között.– Szóval ez a Rudi, nem csak afféle nagyszájú Szabbat hangadó volt, hanem egy igazi kemény gyerek?A nő bólintott.– Az – felelte. – Nem is értem, hogy tudta keresztüldöfni a szívét?– A meglepetés ereje – engedett meg egy gyors mosolyt a Toreador. – Ez olykor a leghatalmasabbak ellen is tökéletesen beválik, csupán jól kell időzíteni. – Visszafordult a hamuvá vált vámpír felé. – Szóval egy régi ismerős volt.Veronica ismét bólintott.– Velencében találkoztam vele először – mondta. – Egy fogadást próbált romba dönteni az akkori falkájával, de nem sokra jutott. Ha jól emlékszem, levágtam a fülét. Így kezdődött az ismeretségünk, ami aztán átívelt egész Európán. Nem tudtam, hogy most éppen itt rejtőzködik és terjeszti a Szabbat mocskát, de ahogy láttam az utolsó pillantását, őt is igencsak meglepte, hogy viszontlátott. – Egy csókot hintett a hamukupac felé. – Au révoir, mon ami! – Visszafordult a Toreadorhoz. – De, úgy látom, Ön is igyekezett minél közelebbi ismeretséget kötni vele.– Már figyeltettem egy ideje – bólintott Merk. – Gyanítottuk, hogy a Szabbat tagja, de azt hittük, csak egy kis senki, akiből kiszedhetünk némi információt a többi falkával kapcsolatban, ha egy kicsit megszorongatjuk. Aztán megtudtuk, hogy az egyik falka ductusa, azonban már nem változtattunk a terven. – Elhallgatott egy pillanatra. – Ami azt illeti, nem egészen így képzeltem ezt az estét.– Ember tervez – mosolyodott el a nő –, Isten végez. Vagy inkább az ördög. Ahogy tetszik.– Mindenesetre most már nem árul el semmit – vetett Merk egy utolsó pillantást a Lasombra maradványaira.– Az egyáltalán nem biztos – mondta a nő –, bár kétségtelenül borsos ára van az ilyesminek.Merk megrázta a fejét.– Nem. A Giovannikat jobb kihagyni az ilyen ügyekből.– Ahogy gondolja – vonta meg a vállát Veronica, aztán az órájára pillantott. – Éjfél múlt, már bizonyára kezdetét vett a fogadás az Elíziumban. – A férfira nézett. – Jobban tenné, ha mielőbb rendbe szedné magát, a herceg nyilván türelmetlenül várja, hogy beszámoljon neki.Elégedetten elmosolyodott, amire Merk egy gyilkos pillantással felelt.– Ön nem jön? – kérdezte, mielőtt elindult volna.– Csak nem fél, hogy baja esik? – nevetett fel Veronica gúnyosan.Merk keze ökölbe szorult, és legszívesebben azon nyomban rávetette volna magát a nőre, hogy végezzen vele, de inkább ezt a sértést is lenyelte.– Nos, akkor minden jót, Veronica, feltételezem, találkozunk az Elíziumban.– Vagy egy sötét parkban – mosolygott a nő. – Minden jót, Merk!Alighogy elindult a sétányon, Merk szavai megállították.– Ez ugye köztünk marad?A nő nem fordult meg teljesen, csak a válla felett nézett vissza.– A hallgatásnak ára van – mondta ridegen. – Kössünk üzletet, és a részleteit megbeszéljük az Elíziumban! Ez így tisztességes ajánlat, igaz?– Az – biccentett Merk. – További szép estét, Veronica!A nő nem felelt. Szapora léptekkel indult tovább a sétányon, amely reményei szerint egy kis eldugott rondellához vezetett. Egyszer lopva visszanézett, hátha látja még az Ostorozó távolodó alakját, de már senki sem állt a halovány fénybe burkolózó sétányon. Elmosolyodott, és azon kezdett töprengeni, milyen szívességet kérjen majd a Toreadortól, amiért megmentette az életét. De mivel Merk gyakorlatilag a herceg jobb kezének számított, nagyon nem feszíthette a húrt, mert a herceg nem nézte jó szemmel, ha valaki játszadozik az embereivel. Hárpiaként talán lett volna annyi befolyása, hogy ezt elnézze neki a herceg, elvégre Merk valóban az adósa volt, de úgy vélte, jobb nem kísérteni a szerencsét. És nem is kell azon nyomban behajtani az adósságot, sose lehet tudni, mikor szorul majd a hurok a saját nyaka körül.A sétány hirtelen kettéágazott, és Veronica megtorpant. Rövid tanakodás után a balra tartó ösvényen folytatta útját, azonban az hamarosan egy tisztásra vezetett, amelynek közepén egy ütött-kopott hintából és néhány márványhoz hasonlító kőből emelt, lovat formázó szobrokból álló játszótér terült el. Bosszúsan elfintorodott, aztán sarkon fordult, visszasietett az elágazásig, hogy a másik irányba tartó sétányon haladjon tovább. A sódert néhány méter után töredezett macskakövek váltották fel, aztán egy keskeny lépcső következett, végül egy hatalmas fűzfa vastag törzse mögött feltűnt a parányi rondella. Szinte teljesen sötétbe burkolózott, csupán a lépcső aljában álló lámpaoszlop gyér fényének töredéke világította meg valamelyest. A rozsdás korláton egy alak gubbasztott, és lábait lóbálva a kivilágított várost figyelte. Ha meg is érezte a nő közeledését, nem mozdult a helyéről.Veronica odalépett a korláthoz, egy pillanatra ránézett az alakra, aztán visszafordult a város felé.– Ugye milyen szépek a fények? – kérdezte a sötétbe burkolózó alak.– Valóban – bólintott a nő.– Mintha egy óriási, kiterített karácsonyfa díszei volnának – mondta Sven a nő felé fordulva, aztán szélesen elvigyorodott. Leugrott a korlátról és egy vicces mozdulattal meghajolt. – Minek köszönheti e bolond az Elízium legszebb, ám legkönyörtelenebb ragadozójának váratlan látogatását?A nő felnevetett.– Ha a királyok korát élnénk, sokra vihetnéd. – Megállt egy pillanatra. – De, ha nem tévedek, pontosan tudod, miért jöttem el hozzád!– Az álom – felelte Sven olyan hangon, mintha ebben a pillanatban találta volna fel a relativitás-elméletet.– Vagy valami olyasmi – bólintott a nő. – Ijesztő, ám ugyanakkor roppant érdekes szembekerülni valami ismeretlennel, amelynek sem az eredetét, sem a jelentését nem ismered. Vajon mi lehet az értelme? Egy üzenet? Egy jóslat? – Az ifjú vámpírra nézett. – Te mit gondolsz?Sven szeme elkomorult.– Nem jóslat – jelentette ki olyan határozottsággal, ami még őt magát is meglepte. – Túl sokan szembesültek vele. Láttad te, láttam én, és látta Kazuki is. Ha valami jóslat volna, azt csak az olyanok hallanák, vagy látnák meg, mint Anatole. – Megrázta a fejét. – Ez egy intelem, egy figyelmeztetés, hogy a rossz úton járunk, s ha nem találunk vissza hamar a helyes ösvényre, csak a pusztulás vár ránk.– Ránk Malkavitákra, vagy ránk Vértestvérekre? – kérdezte a nő.– Mindkettőre – felelte az ifjú vámpír.– Mitől vagy te ilyen biztos ebben?– Egyáltalán nem vagyok biztos benne – mondta Sven. – Én így látom, így értelmezem. – Sötét és gondterhelt szemekkel vizslatta a várost. – Magam sem tudom, mi a valós tartalma ennek a különös látomásnak, bár azt gondolom, mindenki számára rejteget valami különleges üzenetet, azon túl, hogy összességében hívja fel a figyelmet a közelgő veszedelemre. De mindenkinek magának kell megértenie, hogy mi is ez a neki szóló üzenet.– Egy-egy vámpír sorsa nincs túl nagy hatással a történésekre, azonban a Kamarilla sorsa nagyon is kihat a Vértestvérekére – figyelmeztetett a nő. Sven lassan bólintott.– Talán.Veronica megragadta az ifjú Malkavita vállát, és maga felé fordította.– El kell mondanod, ha tudsz valamit! – követelte. – Ha valóban veszély fenyegeti a város Vértestvéreit, a legapróbb információmorzsa is sokat számít! Meg kell védenünk, ami a miénk!Sven gúnyosan elmosolyodott.– Félted a hatalmad és a pozíciód?A nő tekintete fagyossá vált.– Fogalmazzunk úgy, hogy nem szeretném elveszíteni azt, amit az évszázadok alatt felépítettem – mondta. – És igen sokan vannak még, akik hasonlóképpen vélekednek. Ha majd a te vállaidat is századok súlya nyomja, mint sok más Vértestvérét, megérted. – Várt néhány másodpercet. – Tehát, mondd el, amit tudsz!– Semmivel sem tudok többet erről az egészről, mint te – felelte Sven. – Időre van szükségem, hogy rátaláljak a látomás értelmére. Veronica elgondolkodva nézett az ifjú vámpír arcába.– Ha egyáltalán van értelme.– Van – jelentette ki Sven magabiztosan.A nő bólintott.– Ahogy gondolod – mondta, aztán sóhajtott egyet. – Azt reméltem, kielégítő válaszokkal távozhatok innen, de úgy látszik, azok még váratnak magukra.Elindult felfelé a lépcsőn. Sven kifejezéstelen arccal bámult utána, aztán amikor Veronica elérte a legfelső lépcsőfokot, megszólalt.– A válaszokat már tudod – mondta. – Csak rajtad múlik, hogy megérted-e.A nő visszafordult, hogy feleljen, aztán meggondolta magát. Halványan elmosolyodott, búcsút intett az ifjú vámpírnak, és elsétált a sötétbe vesző sétányon.
27/28 rész
