Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  Mihgor17 (1)
2.  Barbossza11 (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (7)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Részlet a(z) A Cusanus-játszma I-II. című műből

Vissza a Könyvtárba | Vissza a könyv adatlapjára

I. Egy ló a Garibaldi utcában

KORÁBBAN AZT GONDOLTAM, HOGY AZ IGAZSÁG INKÁBB A SÖTÉTBEN TALÁLHATÓ. ÁM AZ IGAZSÁG HATALMA NAGY. AZ ÖNNÖN TUDÁS VILÁGOSAN IZZIK BENNE. ÜVÖLT AZ UTCÁKON… NAGY BIZONYOSSÁGGAL MEGMUTATJA MAGÁT, ÉS MINDEN IRÁNYBÓL KÖNNYŰ MEGTALÁLNI.
Nicolaus Cusanus

A magasra felhalmozott homokzsákok torlasza mögül egy ember bukkant elő.
– Állj! – kiáltott fel. – Állj, signorina! Itt nem lehet átmenni!
Hóna alatt fegyvert tartott, és a hőség ellenére egy kötött, kék gyapjúsapkát viselt a fején. Be akartam balra kanyarodni a Ponte Sistora, de lefulladt a motor. A kijelző pirosan villogott. Belerúgtam az akkumulátorba, de az a dög teljesen lemerült. A férfi átszaladt az úttesten, kissé oldalazva, a jobb vállát valamennyire előretolva – valószínűleg a fegyvere miatt – és egy kicsit sántított is. Lihegve megragadta a Lectricem kormányát, és nem akarta elengedni.
– Azonnal engedje el! – kiáltottam rá, és megpróbáltam térden rúgni, de félremozdult, és még erősebben szorította a kormányt.
– Figyeljen rám, signorina! Jót akarok magának! Nem mehet át oda! Legyen már szeme!
Csak most vettem észre, hogy odaát, a folyó túlsó partján a Piazza Trilussa felé vezető kanyarban egy szállító harcjármű áll, és a Lungotevere della Farnesinán két további páncélozott harcjármű vonult fel szorosan egymás nyomán. Világoskék EuroForce rohamsisakot viselő katonák álltak mellettük állig felfegyverezve, nehéz berendezésekkel a hátukon.
Leszálltam, és levettem a bukósisakot a fejemről. Megráztam a hajamat, és hátranéztem. Mintha kihalt volna az utca.
– De hát odaát lakom! – jelentettem ki. – A Via Garibaldin!
A férfi megrázta a fejét, előhúzott egy szétnyomott doboz Nazionali cigarettát az ingzsebéből, kihalászott egyet, és a szájába vette, majd előkotort egy ős öreg Camel-Zip öngyújtót, felcsattintotta, és meggyújtotta a cigarettát. Mohón beszívta a füstöt. Bizonyára beteg lehet, gondoltam futólag. Az arca sápadt és beesett volt, és szürke borosta borította. Zsíros szőke hajcsomók lógtak ki a gyapjúsapka alól, amelyet elől a Juventus emblémája díszített. Felemelte a fejét, kivillantotta sárga fogait, s kifújta közöttük a füstöt.
– Lovasok! – válaszolta, majd a könyökével eltakarta a száját, és köhögni kezdett.
– Lovasok! – ismételte meg olyan hangon, mint aki valamilyen különösen undorító dologról beszél. A puskával a túlsó part felé mutatott. – Hárman vagy négyen. Fegyveresek. Mórók, a város közepén, fényes nappal. Itt az ideje, hogy felrobbantsuk a hidakat.
– Azt hiszi, az feltartja őket? – kérdeztem. – Hiszen a folyó eltűnt!
Megcsóválta a fejét.
– Na legalább itt egy sem jöhet át. Erről mi gondoskodunk – bizonygatta, és hüvelykujjával a háta mögé bökött.
Láttam, hogy a homokkal megtöltött szürke, és fekete műanyagzsákokból épített barikád fölül, és az első és második emeleti ablakokból fegyvercsövek lógnak ki. A földszinti sportüzlet kirakatát szekrényekkel, és felborított asztalokkal barikádozták el.
– Éjjel, nappal! – bizonygatta.
A bal parton, a házak előtti járdán az emberek hasonló, vállig érő magasságú torlaszokat építettek homokzsákokból, és autógumikból. A házak bejáratát csak oldalról, egyfajta labirintusra emlékeztető zsiliprendszeren keresztül lehetett elérni.
Egyáltalán nem okozott gondot megtölteni ezt a sok homokzsákot, hiszen a száraz hónapok idején a forró, déli szél világos színű, szaharai homokkal töltötte meg a külső lépcsőket, és a házak bejáratát. A homok elborította a kormos falak alját, néhány helyen pedig méteres magasságig is felhalmozódott.
A gyapjúsapkás férfi hirtelen felkapta a fejét, mintha csak megszimatolt volna valamit. A Péter tér irányából, ahol az EuroForce egyik könnyű légilovassági egysége állomásozott, a felszálló helikopterek zaja ütötte meg a fülemet. A várost ellenőrző járőrök ott szoktak felszállni, amikor elindulnak, hogy ellenőrizzék az autópálya déli körgyűrűjét, és tűzfedezetet nyújtsanak a konvojoknak. Persze csak nappal. Éjszaka többé már senki sem merte használni a déli Drande Raccordo Anularét, a Via Aurélia és a Via Appia között, amikor az autópályán lángoltak a kerékabroncsok, és számítani lehetett az orvlövészek tüzére is. Az égett gumi bűze néha még Trasteverét is elérte.
A korbácsként lecsapó zaj egyre erősebb lett, két, szürkésbarna álcázófestékkel borított árnyék bukkant fel egymás után mélyrepülésben a párából, hogy a Ponte Mazzini fölött alakot öltsenek. A ShriekGunok tölcsérre emlékeztető páros torkolata úgy állt ki a hasukból, mint egy hatalmas szörnyrovar lefelé meredő fullánkjai. A propellerek fülsüketítő zajjal dübörögtek, és felkavarták a csontszáraz folyómederből a port, ami még inkább elhomályosította a levegőt, és a régi halál szagát hozta magával.
A helikopterek hirtelen a magasba emelkedtek, majd meredeken jobbra kanyarodtak. Egy pillanatra megláttam a pilóták leeresztett adatálarcú fehér sisakját felsejleni a pilótafülke műanyag buborékjain csillogó fény szikrázása között, aztán a gépek eltűntek a Gianicolo magaslat fenyőfái mögött. A szonár fegyverek hangját még percekig hallottam.
A férfi a csatornarácsba pöckölte a csikkjét, és odabólintott nekem.
– Most már átmehet, signorina! – jelentette ki, és elismerő pillantást vetett elől összefűzött bőrmellényemre, mint aki csak most engedi meg először magának, hogy valami más is lekösse a figyelmét az állítólagos frontvonalon kívül. Az izzadság lecsöpögött a melleim között, és végigfolyt a hasamon. Kézfejemmel letöröltem a homlokomat.
– Új lakást kellene keresnie magának – folytatta. – Trasteverét feladták, amióta bezárták a rendőrállomást a Via Garibaldin. Odaát már nem lehet biztonságban. Ezt magának is meg kell értenie, signorina! A város nyugati fele már régen a mórók kezében van. Már a Vatikánt is fosztogatják. Pedig az EuroForce vigyáz ránk.
Köpött egy nagyot.
– Amióta Nyúlcipő pápa lelépett Salzburgba, senkit nem érdekel, hogy mi történik itt.
– Sok mindent már nem lehet innen elvinni – válaszoltam –, a javát már rég elhordták Bécsbe, és Budapestre.
– Azért nézze már meg, mit visznek magukkal az amerikaiak, meg a japánok!
– Az UNESCO megbízatásából.
– Ne nevettessen már! – válaszolta, levette a gyapjúsapkát a fejéről, és letörölte vele az arcát.
Megvontam a vállamat, és megpróbáltam elindítani a motort, de az akku kijelzője vörösen villogott. Már a Via dei Cerchin, közvetlenül a Piazza Bocca előtt észrevettem, hogy szinte teljesen lemerült. Éjszaka nem sikerült feltölteni: áramszünet volt, ahogy mostanában minden második nap.
– Egyedül él? – érdeklődött a férfi. – Itt a házban vannak még lakások. Biztonságosak. Én vagyok a házmester. Keresse Dinot, ha érdekli a dolog.
– Köszönöm signore! – kiáltottam hátra a vállam mögött, a kormányra akasztottam a sisakot, és tolni kezdtem a Lectricet a bebetonozott karók között a Ponte Sisto irányába. – Ez akár meg is történhet!
– Hozzám is beköltözhetne, szerelmem! – kiáltott utánam, és mekegve felnevetett.
– Még meggondolom a dolgot!

*

A Piazza Triluzán álló katonák intettek, hogy menjek tovább. Világoskék kerámia páncéljukban, és sisakban a leeresztett VR rostélyukkal, a lézeres célzóeszközeikkel, cicafarok antennáikkal, és nehéz fegyvereikkel úgy néztek ki, mint a két lábon járó rovarok.
Amikor bekanyarodtam a Via Garibaldira, láttam, hogy valahol a fele magasságában szögesdrót tekercsekkel zárták le. Egy tiszt felemelt kézzel megállított. Harminc körül járhatott, közép magas, rövidre nyírt körszakállával, és a világoskék barett alól előbukkanó barna fürtjeivel egészen jól nézett ki. A terepszínű, golyóálló mellényének mellzsebébe dugott adóvevőből izgatott hang recsegése hallatszott.
– Hova akar menni, signorina? – kérdezte. A kiejtése alapján északról származhatott, ahogy a legtöbben. Talán Bolognából, esetleg Bodenából.
– Ott szemben lakom – jobbra, átellenben a dei Sette Dolori kolostorral.
– Akkor jobban teszi, ha összecsomagolja a holmiját. Költözzön át a folyó túlpartjára. Itt egyre gyakrabban bukkannak fel olyan alakok, akik nem sokat kukoricáznak egy olyan fiatal lánnyal, mint amilyen maga.
– Olyanok a túloldalt is vannak.
Gúnyosan felnevetett.
– Alighanem igaza van. Ez a környék azonban többé nem számít biztonságos övezetnek. Tudnia kell, ha tovább megy, azt a saját felelősségére teszi.
Meghúzott egy kart, és a szögesdrót-akadályon nyílás támadt. Áttoltam a Lectricemet két fenyegető külsejű, mellmagasságú szögesdrót-hurok között, amelyekből kézfejnyi távolságonként borotvaéles pengék álltak ki. Az akadály bezáródott a hátam mögött.
Ebben a pillanatban fentről a Gianicolo irányából gyors egymásutánban három robbanást lehetett hallani, aztán egy negyediket, és ismét felhangzott a ShriekGunok pokoli üvöltése. Megálltam. Az izzadság valósággal patakzott az oldalamon. Nem csak a hónapok óta fojtogató, poros párnaként a városra nehezedő hőség miatt, hanem mert iszonyúan féltem. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, és hirtelen elgyengültek a térdeim.
– Menjen innen, signorina! Le az utcáról! – kiabálta a tiszt a hátam mögött.
Nem vettem észre semmilyen közvetlen veszélyt. A fenyőfák fölött újra és újra felbukkant egy dübörgő propellerű helikopter, és motorjának zúgását, amely puskalövésekre emlékeztetett, a sonar ágyúk ugató rikoltása, és szubszonikus dübörgése kísérte. Ettől remegni kezdtek a csontjaim, és attól féltem, hogy felrobban a koponyám. Aztán a helikopter eltűnt. A hegyet elborította a füst, mintha csak tüzet fogtak volna a csúcson álló, száraz fák.
– Menjen signorina, menjen!
Megfordultam. Az egekre, mit akart ez a fickó? Adóvevőjéből a hang tovább recsegett. A tiszt a karját lengette.
– Menjen fedezékbe!
Nekitámasztottam a motoromat a padokra rakott virágcserepekből álló kerítésnek. A halvány rózsaszín rododendronok kiszáradtak a megrepedezett, száraz földben. Egy valamikori vendéglő bejáratában kerestem menedéket, melynek ajtaját deszkákkal szegezték be.
Hirtelen patkódobogás ütötte meg a fülemet, és csodálkozva felpillantottam. A Porta Pancrazzia irányából egy teljes erővel vágtató, gazdátlan ló közeledett a lejtőn, egy testes parasztló, egy fakó – kiforduló szemmel, lobogó sörénnyel, és magasba csapott farokkal. Vadul rohant, a zaj halálra rémítette. Elsuhant mellettem a barikád irányába, át akarta ugrani, de az utolsó pillanatban megtorpant, megijesztették az utca két oldalán álló katonák. Szikrázó patkóval csúszni kezdett a macskakövön, amelyik azon a helyen szigetet képezett az aszfaltban, és már nem tudta lefékezni a futását, hanem vadul kapálózó mellső lábakkal belezuhant a dróttekercsek közepébe. Sikoltva nyerített. Nem tudtam, hogy egy ló képes ilyen hangokat is kiadni. A hosszan elnyúló, éles panaszüvöltés, mintha csak egy iszonyatos kínokat átélő ember torkából tűnt volna elő.
A katonák siettek volna segíteni rajta, a vadul csapkodó paták miatt azonban rémülten hátrahőköltek. A pánikba esett állat egyre jobban belekeveredett a szögesdrótba. A borotvaéles pengék mind mélyebben hatoltak a testébe. Vér ömlött az aszfaltra. A tiszt kiáltva kiadott egy parancsot, és előhúzta a pisztolyát. Görnyedten megközelítette az állatot, és egy lézersugarat lőtt a ló tágra nyíl? szájába. Fehér-vörös szökőkút tört elő a fülei között, és sötét cseppek színezték be a hátszőrzetét. Az állat elnémult, és mintha csak hitetlenkedve rázta volna a fejét. Aztán állkapcsa a rángatózó mellső lábak közé esett a drótakadályra. Hirtelen megéreztem a megperzselt szőr, és az égett hús szagát. A ló szeme úgy nézett ki, mint két meghámozott kemény tojás.
El kellett fordulnom, és szédülve leültem az egyik műanyagszékre, amely egykor fehér lehetett, de most már megsárgult, szürkére festette a por, meg a savas levegő, és eddig ott rohadt a virágcserepek között.
Royal Pub – állt aranyozott betűkkel a mohazöld táblán, melyről kezdett leperegni a festék. Renata és Marco néha beültek ide, amikor meglátogattak, és CarlAntonio, a mutáns, „a srác az okos hátizsákkal”, ahogy az egyetemisták tréfásan nevezték. Mások szemében a sziámi ikrek Cattenom szörnyei voltak. Miközben Antonio nekünk háttal ült, és tompa arccal bámulta az utcát, addig Carl, az ő „hátizsákja” velünk beszélgetett. CarlAntonio volt a legszeretetreméltóbb dolog, amit Európa sötét szíve hátrahagyott nekünk. A Royal Pub tavaly ősszel bezárt, és soha többé nem nyitották ki.
Felálltam, és nem néztem a halott lóra. A Via Garibaldi még mindig teljesen kihalt volt. Az ablakokból egy tucatnyi ember bámult kifelé. Régebben sok százan lettek volna, kíváncsiskodók lepték volna el a tetemet, mint a legyek, és a katonák csak nagy gond árán tudták volna távol tartani őket. Hova tűnt ez a sok ember? Ha esténként alig lehetett megvilágított ablakot látni, akkor annak nem az volt az oka, hogy az emberek féltek az orvlövészektől. A legtöbben már elköltöztek innen, a Trastevere majdnem olyan kihalt volt, mint ezer évvel ezelőtt, amikor csupán néhány halász és pásztor élt a Tiberis partján.

*

A Lectricemet felcipeltem magammal a lépcsőn a ház ajtajához. A bejáratnál a megszokott káosz: feltört, meghajlott levelesládák, némelyiket kipukkadásig telenyomták prospektusokkal, és a helyi újsággal. A földet elborította az elektronikus konfetti, a dot-chipsek, és a VidDiscek rétege, meg a sok mocskos boríték, melyeket valaki készpénz után kutatva felszakított.
Semmi hír anyámról. Vajon él még a nagyanyám? Miért nincs még mindig IKomja, hogy fel lehessen hívni? Miért nem küld e-mailt az intézetbe? Hányszor kértem már rá? Az ilyen időkben, mint a mienk, az az egyetlen megbízható módszer. De ő jobban szeret a múlt században élni. Várja, hogy jöjjön a postás. Egy időgépre lenne szükség, ha kapcsolatba akarnánk lépni vele. Régen is ilyen volt? Valószínűleg már az apám is régimódinak találhatta. Nem tudom. Apám nagyon értett mindenhez, ami divatos volt. Ez volt a szakmája. Ó, apám!
Rákötöttem a Lectricet a folyosón álló töltőre, felraktam rá a láncot, és bedugtam a nyíláson egy 100 eurós chipet. Az akkumulátor szeme megnyugtató zöldre váltott: tehát volt áram.
– Maga az, signorina Ligrina?
– Én vagyok az, Stavros.
Az árnyékból bukkant elő, és uziját letámasztotta a sarokba. Akkora volt, mint egy medve, mezítláb, csupán rövidnadrágban, szülőföldje kék-fehér színeiben. HELLAS állt az egyik nadrágszáron, míg a másikra azt írták, hogy PATRIA. Egy szürke törölközővel bikanyakát törölgette, meg a kopaszra nyírt koponyáját.
– Nem lehetne itt egy kicsit kitakarítani? – kérdeztem.
Úgy nézett körül, mint aki most látja meg első alkalommal a bejárati káoszt. Üvegszemével úgy fordult körbe, mint aki először beszkenneli a látványt, mert e nélkül képtelen lenne felfogni a dolgokat. Megdörzsölte mellén a lézertalálatok sebhelyeit. A sima, rózsaszínű üvegre emlékeztető sebhelyek között szürke és fekete szőr nőtt. A sérülések fájdalmas módon az elveszített ikariai tengeri csatára emlékeztették.
– Miért is? – kérdezte lassú, fáradt hangon – Úgysem lakik itt senki.
– Én talán senki vagyok?
– Scusi, signorina!
Épségben megmaradt kökénykék szeme mosolygott. Átölelt, és atyai módon megsimogatta a vállamat. Rettenetesen büdös volt. Fokhagyma, és izzadtság. Néha, amikor egy kicsit berúgott, önállósította magát a nyelvprotézise, kimászott a szája szegletén, mint egy kíváncsi, hússzínű gőte, rajta ezernyi csillogó nanoszenzor, és felderítette a férfi borostás arcát, és állát. A török fogságban kivágták a nyelvét.
– Imaste dio… – zajongott a táskarádió hátul a kis szobájában. Kedveltem Stavrost, és nagyobb biztonságban éreztem magamat, amikor a házban volt.

*

A víz barna volt, és poshadás bűze áradt belőle. Amikor kijöttem a fürdőszobából, lentről az utcáról egy nehéz jármű motorjának brummogását hallottam. Kilestem a függönyön. Egy daruskocsi segítségével megpróbálták kiszabadítani a ló tetemét a drótakadályból. A belek azonban rátekeredtek a szögesdrótra, de annyira, hogy nem lehetett lefejteni őket. Ki kellett vágni a belsőségeket. Gyomortartalom, és testnedvek ömlöttek az aszfaltra. Gyomrom egyetlen kemény, parányi labdává, zárt ököllé húzódott össze, amelyik a magasba lendült. Visszarohantam a fürdőszobába, elsimítottam a nedves hajat az arcom elől, és összefogtam a tarkómon, miközben hányni kezdtem a vécécsészébe.
– Anikho to stoma – énekelte hangosan Mikis Theodorakis, Stavros hazafias barátja.
Istenem, a görögöknek 4000 év alatt csak egyetlen zeneszerzőjük született? Mi bezzeg nyugodtan adhattunk volna nekik két-háromtucatnyit is.

*

Hajnaltájban tűz ütött ki Trasteverében, lent, a Piazza Bernardino da Feltre környékén. Majdnem egy óra is bele tellett, míg odaért a tűzoltóság, mert először el kellett takarítani azokat az útakadályokat, amelyeket a rettegő helybeliek azért emeltek, hogy megvédjék magukat.

*

Amikor délután visszajöttem az egyetemről, lezárták a Via dei Fori Imperialit, akárcsak a Cavourt és a Piazza dei Colosseot. Nem a rendőrség és nem is a katonaság –, se közel se távol nem láttam egyetlen egyenruhást sem –, hanem a pretoriánusok segítői. A konvoj a Piazza Venezia irányában haladt. Elektronikus és holo-optikai berendezésekkel megpakolt teherautók, melyeket kipufogócső nélküli Harley-ken lovagoló motorosok kísértek. Kopaszra borotvált, színesre tetovált koponyák, varacskos nyakak, kövér arcok, melyeket krétaporral kifehérítettek, és a szem fölött meghúzott, fekete csíkokkal díszítettek. Egy kerekekre szerelt emelvényre egy bizarr, bölcsőre emlékeztető alakú ketrecet építettek. A színes védőtető alatt nemzeti színű szalagokat lobogtatott a szél. A ketrecben egy megláncolt, fiatal, sötétbőrű nő ült. A karcsú lány egyenes, fekete haját egyiptomi módra, Kleopátra frizurára nyírták. Meztelen volt, és orrába ezüst gyűrűt fűztek. A fejét csóválta, és állát büszkén a magasba szegte. Hirtelen mozdulattal megpróbált felállni, de a jármű megrándult, és a lány visszazuhant a párnákra.
A pretoriánusok egy újabb holo-bemutatóra készültek. A Piazza Venezia irányából egész délelőtt hangos zenefoszlányokat hozott a szél. Úgy véltem, Wagner lehetett – bizonyára a Gyűrűk egyik „művészi szempontból vitatott” változatának kópiája, amelyet Sigurd Wagner és Lut-Loki von Stein rendezett, és amelyik során állítólag a nyílt színpadon disznókat kasztráltak.
Kerülőúton kellett déli irányba mennem, Amba Aradamon és a Terme di Caracallán keresztül, később pedig a Via Avention. Kora délután volt. Az eget poros szmog takarta el, amelyen nem tudott átsütni a hetek óta csak halványan látható nap. Úgy tűnt, mintha közelebb került volna hozzánk, és háromszorosára nőtt volna. Leszálltam és Lectricemet a Ponte Palatina korlátjának támasztva lenéztem a kiszáradt folyómederbe. A rakpart oldalából elfelejtett csövek torkolata tátongott, melyekből bűzlő folyadék csöpögött. Lent megmerevedtek a szerves eredetű kátrány tócsái. A város testének évezredes erei, melyeket egyetlen térképen sem találhattunk volna meg. Még a folyómeder legmélyebb része is csont száraznak tűnt. Azoknak a kutyáknak és macskáknak, melyek vizet keresve lemerészkedtek az Isola Tibertinonál a Ponte San Fabrizio, és a Ponte Rotto lábához, semmi esélyük sem lehetett a patkányokkal szemben, vagy azoknak a varjaknak az áldozatává váltak, melyek a Pierloni sétány elszáradt platánjairól tartották szemmel a területüket. A madárürüléktől elszíneződött kövek közötti mélyedések és dombocskák apró emlősök koponyáival és csontvázával volt telehintve. Többnyire háziállatok pusztultak el ott, amelyeket gazdáik szélnek eresztettek, mielőtt elköltöztek volna.
Körülölelt a csend. Egyetlen hangot sem hallottam a város közepén. Egyetlen jármű sem közlekedett a rakparti utakon. Nyom nélkül eltűntek a varázsos nevű, szép autók: az Alfa Romeok, és a Lamborghinik, a Jaguárok és a Mercedes Benzek, a Porshék, és eltűnt a Fiat Lux, a Chevrolet és a Bugatti is. Azelőtt hangos zajjal száguldoztak ezeken az utcákon, ám most nevük úgy hangzott, mintha előkelő, rég kihalt nemesi családokat emlegetnénk. Erejük forrása elzáródott. Benzint már csak a közszolgálati járművek, és a katonák kaphattak, meg persze az olyan csoportok, mint a pretoriánusok, akik jóban voltak a sereggel.
Nem rezdült a levegő. A folyóparti platánok rég elhullatták száraz leveleiket. Úgy tűnt, mintha visszatartanák a lélegzetüket. Hirtelen halk vinnyogást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és egy killer ebet pillantottam meg.
– Segíts! – hörögte.
Koponyája tetején szinte teljesen lezáródott az életvonal. Csupán egy parányi, ujjnyi vastag darab ragyogott még halványvörösen, és rövid szőrű, sötétbarna bundája máris kezdett elszíneződni. Alsó állkapcsán, és a fülén jól látszott a közeledő halál jellegzetes, kísérteties, kékes-fehér színe. Lecsüggő pofájáról mályvaszínű nyál csöpögött. Összecsomósodott szőre száraz ürüléktől bűzlött, és hörgő lélegzetén érződött a belső rohadás. Szervezete elkezdte kivetni magából a beépített gégefőt.
– Segíts! – vinnyogta. A farkát a hátsó lábai közé szorította.
– Nem tudok segíteni rajtad. Menj a gazdádhoz!
Felemelte a fejét, és érdesen felugatott. Vajon most erőtlenül köhögött, vagy szomorúan nevetett?
Alig állt a lábán az éhség és a kimerültség miatt. Nyelve kilógott a szájából. Véraláfutásos szemével vádlón nézett rám. Elfordultam. Kiakasztottak ezek a genetikailag módosított állatok. Bizonyára ez is ölt már embert, hiszen azért készült. A laboratórium termékei. Intelligens gyilkosok. Bár kutya volt, magában hordozott egy kis darab embert is, amit egyszerűen beléültettek. Ha már nem volt szükség az ilyen állatokra, akkor elgázosították őket, vagy kaptak egy injekciót. Ravaszak voltak, és némelyik kellő időben kereket oldott. Ez azonban nem segíthetett rajtuk, mert egy olyan órát építettek beléjük, ami jelezte, meddig tart a szavatosságuk.
A halál belülről jött el értük.
Kotorászni kezdtem a kormányra erősített kosárban, és találtam egy megpuhult csokoládét, a kutya elé tettem a földre, hogy ne kelljen érintkezésbe kerülnöm a nyálával, hiszen az ember sohasem tudhatta, milyen vírusokat ültettek beléjük, hogy szabályozni tudják a megengedett élettartamukat. Megszaglászta a csokoládét, aztán végignyalta szinte áttetsző nyelvével, és mohón befalta az egészet.
– Köszönöm! – hörögte, szája szegletéből vér kezdett csöpögni. Nyilvánvaló volt, nemsokára jöhetnek a varjak.
Hirtelen a belváros keleti része felől fülsüketítő mennydörgés hallatszott, és színes lézerfények törtek az ég felé. Villogva átszelték a párát, mintha a Nap végre elérte volna a földet, és lángra lobbantotta volna a légkört. Tüzes szökőkutak ragyogtak fel, majd úgy emelkedtek a magasba, mint egy dicsfény fáklyái. Közben pedig jól hallatszott a valkűrök kacagása, és kiáltásai. A fénybe és árnyékba burkolózó, lobogó öltözetű lovasok vad vágtában szelték át az eget. Heiaha! Heiaha! Hojotoho! Hojotoho! Heiaha! A folyómeder feletti pára hirtelen rikoltozó, hangos, szürkés-fehér zűrzavarrá változott, amikor hirtelen sirályok százai bukkantak elő. Abban a pillanatban jöttek a varjak is. Hangos szárnycsattogással, tucatjával emelkedtek fel a platánfákról, hogy egyszerre támadva védjék meg a területüket. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a kísérteties madárinvázió. Csupán néhány fehér toll szállt alá lassan.
A város fölött acélkékké vált az ég. Rézszínű lézervillámok cikáztak át a párán. Szürkésfekete grafit sziklák között keletre folyt a láva vakító narancssárga folyama, a Nap anyaga. Magasba lövellő protuberanciák, izzó napfoltok.
Mohaszürke kupolák emelkedtek a magasba, folyékony ezüst ömlött végig rajtuk, míg alattuk vértet viselő, elmosódott lovasok gyülekeztek. Hatalmas, húsz méteres marmagasságú paripák. Horkantásuk hangosan visszhangzott a házak homlokzatáról, mintha az ember maga is az állatok között állt volna. A bőr lószerszám recsegett, a fegyverek összeütődtek. Nehéz sisakok, tehénszarvval, héjaszárnnyal díszítve – leeresztett rostélyok. Felhangzott a jel, és máris folytatódott a vadászat. A pokolian hangos zene a magasba szárnyalt, alább hanyatlott, majd ismét felzendült. Hojotoho! Hojotoho! Heiaha! Heiaha!
Gyűlöltem ezeket a fasisztákat, ám azt az egyet el kellett ismernem, igen csak értettek a hatásos fellépéshez. Jól kiválasztott, elképesztően bombasztikus jeleneteket adtak elő az operákból, szinte már perverz módon felhangosítva őket, és ezzel hátteret adtak felszínes életérzésüknek. Az előadás, ahogy mindig is, most is hatásos, és technikailag tökéletes volt, misztikus felfuvalkodottságuk azonban embertelennek, és néha undorítónak tűnt.
Eszembe jutott az a tavaly őszi este, amikor a fiúmmal, Bernddel bekeveredtünk az Aida egyik előadására, amelyiket a hírhedt condottiere Sergio személyesen rendezett. A Piazza Navona északi oldalát hatalmas thebai városkapuvá változtatta – a gigantikus szobrok óriási kőarca szigorúságot, és tekintélyt sugárzott, még nem verték szét őket a kopt és a muszlim képrombolók, nem koptatták el vonásaikat a Líbiai sivatag homokviharai. Miközben a Nílus felől mind sűrűbb ködsávok tűntek fel, és halványulni kezdett a nappali fény. Egyre jobban kiemelkedtek a kolosszális szobrok, melyek között felhangzott a diadalmenet fanfárjainak elektronikusan megsokszorozott hangja. Radamesz elől, mögötte tisztjei, abszurd díszegyenruhában, őket a gazdag zsákmányt cipelő rabszolgák követték megpakolva arannyal és elefántcsonttal.
Fent az emelvényen színtiszta aranyba öltözve pávatollakból összeállított baldachin alatt főpapok és főtisztviselők között: el re – kezében a hatalom jelképei, a görbe végű pásztorbot és a korbács, fejét Hathor szarvai között a napkorong koronázta, fémesen csillogó nyaktollakat, és acélkék csőrt viselő, madárfejű Ozirisz –harcosokból álló testőrség vette körül. Oldalán skarlátvörös köpenyben Séth, az erőszak és a megerőszakolás istennője.
– Trema, vil schiava.
Az uralkodó arca most egy közeli felvételen jelent meg. Optikailag egy négyemeletes ház méretére nagyították fel.
– Salvator della patria – dalolta, miközben szemgödreiben ablakok nyíltak, akárcsak egy képernyőn, mintha csak téglalap alakú lyukakat ütöttek volna bele. Mögötte feketeség, aztán hirtelen sötét bőr, egy rabszolga bőre olyan mértékben felnagyítva, hogy minden pórust, minden szőrszálat, minden izzadság cseppet látni lehetett, és aztán, – mint a villámcsapás – a lecsapó korbácsot. Felszakadt a bőr, vércseppek fröccsentek. Lezúdult az újabb csapás. A cseppek szanaszét fröccsentek.
– Nulla te negato sara in tal – üvöltötte a király semmiben lebegő szája – La giuro per la corona mia, pei sacri Numi.
Az ezerszeresére felerősített hang zengése egészen a Ponte Parionéig eldübörgött, és biztos még Tibutinoban és Salarioban is hallani lehetett, miközben a visszhang visszatért Capitolinoról és Aventinoról.
Amikor a meztelen templomi táncosnők a király és a főpapok elé hordták a legyőzöttek kincseit, a látvány hirtelen eltűnt egy felduzzadó kép mögött: Il Condottiere maga, amint egy megláncolt, fekete rabszolganőnek a szájába nyomja merev farkát. Élő felvételt láttunk. A nézőknek elakadt a lélegzete, csupán néhányan fordultak el, megundorodva a látványtól. Mások nem tudták eltitkolni az izgalmukat, kezüket nadrágjuk zsebébe rejtették. Pár fehérre sminkelt lány sikítani kezdett a lelkesedéstől, és simogatni kezdték bőrruhájukat, miközben folytatódott a diadalmenet.
– Harapd le a tökét! – üvöltöttem. Nem, nem is üvöltöttem. Befogtam a pofámat, mint mindenki más. Elfogadtam ezt az undorító provokációt, ezt a visszataszító fellációt, egy asszony példátlan megalázását.
– Tu prostata nella polvere.
Elfogadtam a láncukat rángató, genetikailag módosított, türelmetlenül hörgő rottweilerek miatt. Az állatok érezték a nézők izgalmát. A vigyorgó testőrök, akik feszült figyelemmel kísérték a nézőközönséget, és gondosan odafigyeltek arra, hogy nem érződik-e valahol ellenállás, visszafogták a kutyákat.
– Halál, halál! – hörögték az állatok érdes hangon, és koponyájukon az életvonal friss fényben izzott.
– Gyere, Bernd! – szólaltam meg. – Kérlek, menjünk innen!
Nem hallott meg.
– Gyere! – könyörögtem.
Igen, hangos volt a zene, de a fiú lenyűgözve bámulta a látványt, ahogy a condottiere eljutott a tetőpontra, és karját diadalmasan a magasba emelte. Miközben a farkát visszagyömöszölte fekete bőrnadrágjába, a lány a színpadon elhányta magát. Szürkéssárga váladék futott végig az állán. A diadalmas zene viszont mintha csak nem akart volna befejeződni.
Micsoda disznók! De annyira jellemző volt rájuk: először a csodálatos lézeres szuperszerkentyűikkel felizgatják a közönséget, fülsiketítő hangeffektussal bombázzák őket, elmennek a legvégső határig, és utána még egy lépéssel tovább, hogy kipróbálják a nézőiket, képesek-e ellenállni nekik. Ha ez utóbbi történne, akkor odavágnak – keményen és könyörtelenül. – Elengedik a pórázról iszonyatos kutyáikat, és tombolhat a meztelen terror.
Éreztem, ahogy könny folyik az arcomon. Megfordultam, és elsiettem. Bernd még csak észre sem vette.
Este ciripelni kezdett az IKomom a hajtókámon.
– Igen, Luigi?
– Hívásod van, Domenica!
– Ki az?
– Keller, Bernd.
– Nem!
Egy perccel később újra ciripelt.
– Igen?
– Hívásod van Domenica.
– Ki az?
– Keller, Bernd. Felvegyem?
– Nem!
Megint ciripelés.
– Most már aztán incomunicado, Luigi – parancsoltam.
– Ha így akarod, Domenica.
A ciripelés elhallgatott.
– Soha többé nem akarom látni! – üvöltöttem a tükörképemre. – Begerjedt a disznó attól, ahogy az a rohadt fasiszta állat a nyílt színpadon megaláz egy nőt? Hogy azt a nőt úgy használják, mint ha csak… vécécsésze lenne?
Ezen az estén éreztem, hogy mennyire idegen lett Bernd számomra. Vagy talán mindig is idegen volt, csak én nem vettem észre soha?

*

Ekkorra már a pretoriánusok voltak a város igazi urai. Ahol megjelentek, ott sosem lehetett egyenruhát látni. Sem rendőrt, sem katonát, de még az EuroForce-osokat sem. Ők parancsoltak az utcán, nehéz motorjaikon végig dübörögtek a Via Appia Nován, vagy a Corso d’Italián, és gátlástalanul félresöpörték a többi közlekedőt. Senki sem lépett közbe, senki nem mert szembeszállni velük. Még az EuroForce is visszaretten attól, hogy fellépjen ellenük. A szóbeszéd szerint a tisztjeik leálltak üzletelni a pretoriánusokkal: üzemanyagot, fegyvert, lézert, és a legkorszerűbb elektronikát adták cserébe azért, hogy a pretoriánusok könyörtelenül elintézték a Mezzogiorno állítólagos móróit. A Gaeta-Termoli vonal mentén, amelyet ugyanolyan kevéssé lehetett megtartani, mint korábban a Salermo-Brindisi vonalat. Vagy lecsaptak a tengerparton, amikor éjszaka a maffia gyorsnaszádjai segítségével megint néhány tucatnyi afrikai, görög, albán, horvát, vagy montenegrói próbált meg illegálisan bejutni. Némelyik tiszt kifejezetten élvezte, hogy időnként rámászhatott egy-egy a Szenegál vidékéről, vagy az egykori Szudán keresztény-etióp mandátumi területéről származó hosszú lábú szépségre, akit hancúrozás közben akár tarkón is lehetett lőni, ha valakinek éppen erre szottyant kedve, anélkül, hogy bárkit különösebben érdekelt volna a dolog.
Vajon milyen disznóságot találtak ki mára, hogy felzaklassák vele az embereket? Ki fognak belezni egy embert? Valamilyen illegális balkáni, vagy afrikai bevándorlót, akit a kutyáik elkaptak, de nem öltek meg? Ráadnak egy lovagi páncélt, és elkezdik mikrohullámú sugarakkal sütögetni, hogy aztán meghámozhassák, mint a friss homárt? Borzongani kezdtem.
A valkűrök nevetése elhalkult, és az izzás az égen semmivé foszlott.
A korlát fölött beleköptem a kiszáradt folyómederbe, és megfordultam. A kutya eltűnt.
A Lectricemet keresztül toltam a hídon. Odaát beindítottam a motort, és végig mentem az Anguillarán és a Sanzion egészen hazáig. Ezek egyirányú utcák voltak, és én rossz irányba mentem. Na de ki a fene törődött most már ilyesmivel?

*

Aznap éjjel egy kutyáról álmodtam. A kiszáradt folyómederben feküdt. Homokszínű szőrét mocsok borította. Egy varjú kapaszkodott a fejébe, és lelógó, sötét pofazacskóját rángatta.
– Segíts rajtam! – szólalt meg a varjú.
A kutya üres szemgödrével rám nézett, és nevetett.