Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Január – Február
1.  Admin (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (4)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Zuzmók

Történetek | Beküldte: RV | 2012.09.19. 15:06

Első felvonás


Ahogy lábujjhegyen lépkedett, a cipője orra rendre hozzáért az összetört téglákból és magukra maradt fémdarabokból álló törmelékkupacokhoz. A levegő hideg volt, ezért összehúzta a kabátját, és megigazította a gallérját a nyaka körül. Alig tíz perce még vad felhőszakadás áztatta a környéket, de az égbolt most nyugodtnak tűnt, és a levegőt megtisztította a zokogást mímelő eső. Beleszagolt a levegőbe – a romok körülötte úgy illatoztak, akár az ázott erdők. A törött téglák, a darabokra zúzódott betontömbök, a parányi aszfaltmaradványok, amelyek itt-ott még most is kikandikáltak a fűcsomók közül. Odaért a Szájas Kapuhoz. Azért nevezték így, mert az egykori nagy, kétszárnyú vasajtó maradványai egy nyitott szájú arc körvonalait mintázták. Csodálatos kapu volt, az egyik kedvence azok közül, amelyek még most is őriztek képzeletbeli helyeket, és láthatatlan gyárakat. Ahogy a többi, a Szájas Kapu is teljességgel haszontalan volt. Csupán az emléke volt annak, amelyet valaha védelmezett. De az összes többihez hasonlóan, ezt sem lehetett nem használni, gúnyt űzni belőle azzal, hogy megkerülik.
Typtri ott ült az egyik magányos ablak peremén.
– Hello, Zam!
– Üdv… Ma zápor hullott a megszokott havazás helyett… Hallottad?
– Hmm. Szép. Szeretem az esőt. Az illatok sokkal élesebbek utána.
Ahogy Zam közelebb ért, tekintete egy hosszú hangyaoszlopra tévedt, amint azok a zsákmányukat cipelve haladtak végig a párkányon.
– Ez a hely lassan elenyészik, még a hangyák is széthordják. Akárcsak a többi. Sajnálni fogom, ha a Szájas Kapu nem lesz többé.
– Zam, azt hiszem, találtam egy helyet, ahol kereshetnénk neked biztosítékot. Azt hallottam, hogy van egy öreg gyár a 22-es Városban, amely egykor elektromos és hidraulikus alkatrészeket gyártott. Azt mondják, sok fal még ma is áll, és helyenként még a tető is megvan. Nem lennék meglepve, ha találnánk ott valami hasznosíthatót.
– Már biztosan kifosztották.
– Igen, valószínűleg, de senkinek sem kell a te biztosítékod… A XX. század vége óta senki sem használt ilyesmit.
– Nem tudom, Typtri. A 22-es Város nagyon messze van. Néha úgy érzem, hagynom kéne azt az átkozott biztosítékot. Csak vesztegeted rám az idődet miatta.
– Zam, komolyan azt gondolod, hogy van jobb dolgom? – kérdezte Typtri, és elmosolyodott volna, ha képes lett volna rá, mindenesetre Zam értékelte a próbálkozást. – Egyébként, ki tudja. Talán a 22-es Város gyárában én is találok egy kis olajat, és néhány fogaskereket.
– Jól van. De még ma este el kell indulnunk, ki tudja, mikor lesz újra lehetőségünk havazás nélkül repülni.
Typtri leugrott a párkányról; azokkal a rövid lábaival nem lett volna szabad ilyen akrobatikus mozdulatokat tennie, ráadásul sok elrozsdásodott vas miatt Zam mindig attól tartott, hogy bármelyik pillanatban darabokra esik szét. Mókás kis szerkezet volt, a külleme mindig ellentmondott a szavainak.
– Találkozzunk az öbölben néhány óra múlva. Szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjek egy-két holmit. Hozok egy kis olajat és vizet, amit tegnap találtam, az elegendő lesz, míg a 22-es Városba érünk.
– Rendben, Typtri, akkor két óra múlva az öbölben.

Kétórányi idő valahol a most és a soha között helyezkedett el. Az idő mérése nagyon nehéz volt azok számára, akik még most is úgy érezték, hogy szükséges. Egy óra működésben tartásához, ha lehetséges is volt, értékes fogaskerekekre és áttétekre lett volna szükség, azonban az órákat már évtizedekkel ezelőtt felhasználták másra. Lent az öbölben volt néhány napóra, és a napokat is nyilvántartották, de inkább csak megszokásból, minden különösebb ok nélkül. Ha valaki egy találkozót kívánt megszervezni, csak felidézték a régi hagyományokat – egy negyed óra kevesebb, mint egy teljes óra, ami viszont kevesebb két napnál… Aki előbb érkezett a találkozóra, egyszerűen csak várta a másikat; nem mintha bármi más jobb elfoglaltság akadt volna.
Az éveket persze könnyebb volt nyomon követni – az évszakok még mindig jól elkülönültek, leszámítva a furcsa havazást, amely folyamatosan hullott, emlékeztetve mindenki a bombázás idejére.
Zam azzal töltötte az indulásig hátralevő néhány órát, hogy hazament és összeszedte a holmiját. Egy pilóta sapkát, egy fehér esernyőt, egy vastag nyakú pulóvert, mindenféle mütyüröket, és néhány tartalék alkatrészt. Már jó ideje nem utazott sehová, és ezt a különleges alkalmat most azzal ünnepelte meg, hogy magára öltötte azt a zöld csíkos ruhát, amelyet évekkel korábban talált abban a szinte teljesen érintetlen színházban. A ruhában úgy érezte magát, mintha egy porcelán baba volna.
A haját egy nagy, vörös szalaggal kötötte fel. A kék haja és a zöld ruha már így is több szín volt, mint amihez szokott. Most nem törődött vele, felhúzta a fekete gumicsizmáját, felkapta a hátizsákját, aztán lemászott a fáról, és elindult az öböl felé.
Az öbölben nagy volt a forgatag, ahogy mindig. Emu és Park néhány aranyszínű dugattyúval vacakoltak, amik egy hűtőszekrény nagyságú műanyag csőhöz voltak rögzítve. A Kölykök a földön ültek körülöttük, és lesték, mit művelnek, néha felnevettek, és apró kavicsokkal dobálták meg Emu hátát.
– Üdv, Emu. Mit csinálsz?
– Helló, Zam. Ez az a szerkezet, amiről a múltkor beszéltem. Ez egy gép része… Nem vagyok benne biztos, de a dugattyúk közötti távolság azt hiszem, helyes… Mi a véleményed?
– Nos, igen. Kipróbáltad már?
– Ó, még nem. Csak most sikerült beilleszteni a dugattyúkat.
– Sajnálom, Emu, de most nem tudok segíteni… Nemsokára találkozom, Typtrivel, és elmegyünk a 22-es Városba.
– A gyár miatt? Én mondtam neki… – Széles mosolyra húzta a száját. – Néhány napja járt erre egy alak. A 22-es Városból jött, és ő mesélt nekünk erről a gyárról. Azt mondta, talált néhány teljesen jó állapotban lévő gumi tekercset. A hátára szerelt beültetések szigetelésére használta fel őket…
– Nem tudom, majd kiderül, Emu. Már nem igazán foglalkoztat a kérdés. Ez egy nagyon régi fajta biztosíték, már akkor sem használták évtizedek óta, amikor az első hó hullani kezdett.
– Értem. Jut eszembe, Zam, ha már ott vagytok, körülnézhetnél, hogy nincs-e ott néhány 15-ös csavar. Nekem már nem sok maradt, és szükség volna rájuk a Kölykök játékaihoz.
– Rendben, körülnézek.
Az öböl uralta a Túlélők életét. Ha megláttad, beleszédültél a látványba. Magasan fenn fák tucatjain rejtőztek a házak, függőhidak, és kisebb-nagyobb csúszdák. Odalent vékony, kitaposott ösvények kacskaringóztak rozsdás vasmaradványok között. Egy valaha volt mechanikai laboratórium romjai.
Az Arany Rúd felé vezető lépcsőt mászva, Zam összefutott az egyik Kölyökkel. Hud éppen lefelé tartott, egy csomó műanyag flakont cipelve.
– Ma tizenöt. Zam, lehoznád nekem a maradékot? Négyet, vagy ötöt fent kellett hagynom, mert nem fért bele a zsákomba.
– Hogy haladsz a házzal? Befejezted már a falakt?
– Már majdnem készen van… Még úgy nyolcvan flakon szükséges, és akkor neki kezdhetünk a tetőnek. Berc a törmelékek között kutat, hátha rábukkan egy nagyobb mennyiségre. Utána készen leszünk.
– Nagyszerűen hangzik, Hud. Én most elmegyek, de megnézem, hogyan alakultak a dolgok, amint visszatértem.
Végy egy műanyag flakont, töltsd meg homokkal, és készen is van a tégla. Illessz össze négy teli flakont, és már el is kezdted felhúzni a falat.

Az Arany Rúd szinte üres volt. Typtri csipogott egyet köszöntés gyanánt, miközben Zam kért egy italt.
– Meddig tart majd az út a 22-es Városba, Typtri?
– Nem tudom pontosan. Ha a röpgép felveszi a sebességet, és nem fog esni a hó, akkor néhány óra alatt odaérhetünk.
Zam a legutóbbi utazására gondolt, amikor az a folyót kereste nyugat felé… Három napig tartott, mire elérte, és csak annyit állapíthatott meg, hogy a folyó már rég kiszáradt.
– Jól hangzik.
A garázsban ott találták Lipet, aki félig belemerült az egyik röpgép tartályába. Amikor előbukkant, a karjai könyékig mocskosak voltak, az arca vöröslött, de az inge fehéren ragyogott. Felderült, amikor meglátta a másik kettőt.
– Zam! A röpgép?
– Igen, Lip. Segíts kitolni a kifutópályára!
Az a röpgép, amelyet Zam mindig használt, rézből készült. Emu építette, miután szétbontottak egy hatalmas óceánjáró hajót, ami az öböltől északra feneklett meg a parton. Az öböl környékén zátonyra futott régi hajók kibelezéséből annyi rezet sikerült felhalmozni, hogy hosszú évekig elegendő készlet állt a rendelkezésükre.
Zam szerette ezt a röpgépet, mert az ülései ugyanabból a színházból származtak, ahol a ruhát is találta. Barna bársonnyal voltak bevonva, igaz, kissé megkoptak, de ettől függetlenül még mindig nagyon kényelmesek voltak.
Megtöltötték a víztartályt, bezsírozták a motort, és megpakolták a röpgépet a holmijukkal. A motor egy gőzpamacsot kibocsátva beindult, és Zam a férfit nézte; a megnyerő, foltos arcát, a szürke kötényt, és a lila szemeit. Vajon észrevette a piros szalagot? Typtri felmászott mellé, Zam a fejébe nyomta a sapkáját, feltette a szemüveget, és felszálltak.

– Zam, azt hiszem, ott lent az a 22-es Város.
A repülés felfrissítette. Még sosem járt ennyire északon, és sosem repült még havazás nélkül. Néhány órával a felszállás után azonban újra neki kezdett, magával hozva a nyugtalanító csendet. Ám hamarosan egy csodálatos város bontakozott ki előttük. Egy szinte teljesen kiszáradt folyó szaladt át rajta, kettévágva teljesen. Az északi végében óriási háztömbök sorakoztak egymás mellett, és úgy festettek, mint alvó elefántok. A középső területeket már teljesen belepte a fű, és itt-ott fák virágoztak, az ég felé nyújtózva a nagy, tető nélküli gótikus templomok belsejében.
– Typtri, én már láttam ezt a várost… Biztos vagyok benne.
– Persze, Zam. Ez Párizs!

A keleti területeken szálltak le, egy mezőn. A hűvös időtől elgémberedtek az ujjai, és Zam máris megbánta, hogy nem hozta magával a kesztyűjét. Arrafelé indultak el, ahol az épületek érintetlennek tűntek a magasból. Typtri viccesen haladt előre, beleszimatolt a levegőbe, és nagyokat botladozott a gumimaradványok és rozsdás fémtörmelékek között.

Körbenézett. Már nem voltak zuzmók. Csak egy halom juharlevél maradt, amelyből tegnapelőtt is majszolt, és otthagyta megszáradni. Jó lesz, legalább lesz min rágódnia a hazafelé vezető úton.
A napok már nem voltak annyira fagyosak. Persze még most is hideg volt, de már közel sem annyira, mint korábban. Ez már nem az a dermesztő hideg volt, ami a csontjaiig hatolt. Ahogy a folyó mellett baktatott, felnézett az égre, hogy nem fenyeget-e vihar, és amikor visszafordult a föld felé, a tekintete megakadt valamin, ami meg-csillant az elszáradt ágak között.
Egy csavar volt. Látott belőle többet is, amikor abban a nagy gyárban kóborolt a hegy másik oldalán. Hogy ez a kis darab vajon miként került ide, azt nehéz volt kitalálni. Talán egy fáradt szarka ejtette el repülés közben.
Szép csavar. Nagy, rézszínű.
A patájával besöpörte az avar alá, hogy rejtve maradjon.

Zam némán figyelte, amint Typtri arrébb mozgatott egy hatalmas, beton foglalatú üvegtömböt a fogóival.
– Ha lenne egy nagy röpgépünk, akkor ez a tömb igen hasznos lehetne az öbölben.
– Typtri, rengeteg mindent hasznosítani tudnánk az öbölben, de kezd egy kicsit elegem lenni abból, hogy különféle dolgokat hordozgatok ide-oda.
Lenézett a cipőire. Álmos volt. Ez az érzés azóta kezdett elhatalmasodni rajta, hogy az az AP 7080 jelzésű biztosíték eltört. Tovább sétáltak, és lépteikkel papírdobozokat és elhullatott csokoládépapírokat tapostak szét.
Egy szeméttelep – borzasztóan megviselte, hogy egy óriási, értelmetlen szemétdombon kell élnie. Mintha egy üveggömbben élne. Azonban valami megmozdult, ahogy korábban még sosem, és nemcsak azért, mert nem volt más lehetőség. Zam mindig is elismerte a tenni vágyók, az építeni akarók szűnni nem akaró lelkesedését, és ez az érzés olyan jól esett, hogy beleremegett. De az álmosság ott keringett körülötte minden pillanatban.
Az az átkozott biztosíték. Egy tökéletlen világ tökéletlen öröksége.

A ház ajtaja előtt hirtelen úgy érezte, le kell ülnie. Milyen is volt leülni? Már nem emlékezett rá. Egyszerre volt izgalmas és csodálatos szarvassá válni, de olykor mégis megjelent egy könnycsepp a bal szeme sarkában, egy könnycsepp, amely tele volt elfeledett emlékekkel. Egyértelmű dolgok egyértelmű emlékeivel. Egy tökéletlen világ tökéletlen öröksége.

Zam megtorpant. Előttük, az út végében egy faház állt, olyan, mint amilyen a tündérmesékben is szerepel – egy kis ház az erdő közepén. A ház előtt pedig egy megtermett szarvas pihent meglehetősen különös testhelyzetben, egyik lábát átvetve a másikon. A szarvas ült. A tekintetében ott vibrált a koncentráció, amivel igyekezett ezt a szokatlan pozíciót megtartani, de tükröződött benne egy másik érzés is, távoli és mély szomorúság.


Második felvonás


A szarvas a fajtájára tökéletesen jellemző módon bámult rájuk – vizenyős szemekkel és nyugodt mosolyhoz hasonlító pofával. Amikor felállt, az erőfeszítéstől megremegett a szája széle, és a hosszú lábai ügyetlenül keresték a megfelelően stabil helyzetet. Zam csak nézte a szeleburdi szarvast, és valami ismerős érzés kerítette hatalmába, amikor ráébredt, hogy valami nincs rendjén.
Fémhulladék zörgése dobolt Zam elméjének mélyén; Typtri már messze járt, elveszett a romok között, ahogy a használható roncsokat próbálta összegyűjteni. Zam elmerült a gondolataiban, és megpróbált megszabadulni attól a zavaró képzetétől, hogy a szarvas követi őket. Holott pontosan ez történt; lassan és rendületlenül, ahogy a tehén rágódik a lóheréken, de követte őket.

– Az lesz a gyár.
Typtri megállt az elrozsdásodott kapu előtt. Mögötte ott volt egy olyan régi, vörös és fehér csíkosra festett szerkezet, amelyet mindig felemeltek, hogy az emberek áthaladhassanak. Bizonyára már nagyon régóta állt ott. A sorompót már benőtte a borostyán, és az aszfalt is összetöredezett. Egy hibiszkusz is nőtt mellette, egy óriási, lila hibiszkusz, amely felkúszott a kapun, és fentről tekintett le, mint egy virágzó őr. A kapun túl ott volt a gyár. Három hatalmas, megkopott épület, amelyek heringcsontvázhoz hasonlító tetői nyugat felé néztek.
Ahogy beléptek az előtérbe, Zam eltaposott egy rozsdás sörös dobozt, és a hely hívogató csöndje szertefoszlott.
Egy ideig Typtri és Zam a földről szedegették a csavarokat és anyákat, amelyek úgy hevertek szétszórva, mint valami különös fémszerű növényzet magjai. Aztán miközben az első és a második épületet összekötő vékony folyosón sétáltak végig, hangokat hallottak, amelyek egyértelműen elárulták, hogy a gyár egyáltalán nem állt elhagyatottan.
A második csarnokban sokkal több fény fogadta őket, mint az elsőben – a tető jó része beomlott, és a hó a padlón gyűlt össze, a hulladék fehérre festette a falakat, ahogy visszatükröződött bennük a fény. A tető másik, épségben maradt része alatt két nőt és egy férfit vettek észre, akik körbeültek egy hatalmas gépet, amely erősen zörgött és kattogott. Az alakok hosszú, fehér rongydarabokat varrtak, amelyek laza kötegekbe tekerve halmozódtak a földön.
Egy negyedik, egy másik férfi, közeledett feléjük, hogy köszöntse őket. Röviden meghajolt.
– Jó napot, gondolom, Önök a Minisztériumból jöttek. A vizsgálat miatt?
Zam próbált valami logikusnak tűnő választ adni.
– Nem, nézze, mi az Öbölből jöttünk, ami a 11-es Várostól északra található, és alkatrészek után kutatunk. Hallottunk erről a gyárról, és azt mondták, itt mindent megtalálunk… De egyébként miféle Minisztériumról beszélt az előbb?
– Ó, nem, sajnálom, mi nem gyártunk mechanikus vagy elektromos alkatrészeket, ha ilyen jellegű dolgokat keres, sőt, hidraulikus tartozékokat sem készítünk…
– Nos, nem, természetesen nem gyártanak ilyet…
Zam már a távol-keleti postaszolgálat egyenruhájába öltözött férfi első szavától fogva kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben.
– Nem bizony. Mi kizárólag zászlókat készítünk.
– Zászlókat?
A beszélgetés kezdett egyre szürreálisabbá válni.
– Pontosan. Jöjjön velem, megmutatom a gyártósort. Sajnos a vállalatunk meglehetősen kicsi, mert nélkülöznünk kell a munkatársak jelentős részét, így a termelékenységünk jóval alacsonyabb.
– A vállalat?
– Igen. Ó, elnézését kérem, hiszen még be sem mutatkoztam… Theodore Ri vagyok, a Sic Corporation termelési igazgatója.
– Mihez kellenek a zászlók? – kérdezte Typtri, elejét véve annak, hogy Zam folyamatosan megismételje a férfi utoljára elmondott néhány szavát.
– Nos, igen… Csak a főrészvényesünk felügyelete alatt működhetünk.
– Értem, de mire valók a zászlók? Mindegyik hatalmas… legalább tíz méter hosszú.
– Ez egy általános méret, és ha magukat a Minisztérium küldte, akkor nyugodtan ellenőrizzék, hogy betartjuk azokat a szabályokat, amelyeket a 748494-es sorszámú levélben kaptunk utasításként. A munkahelyi biztonsági szabályokat is betartjuk.
Zam a cipője orrát bámulta. A férfi hirtelen elvörösödött, idegesen hadonászott a karjaival, és a lány attól tartott, hogy ha továbbra is úgy bámulna rá, mint valami idegenre, akkor lehet, hogy a férfi a végén még elsírná magát.
– Nézze, mi nem a Minisztériumtól jöttünk… Miféle Minisztérium? Már nincsenek is minisztériumok… Nincs állam, nincs kormány… Miért lennének egyáltalán Minisztériumok?
– Igen, ebben igaza van, az országunkban most nagyon feszült a légkör. Az az igazság, hogy a kormányunk magunkra hagyott minket… Tudják milyen régóta várunk arra az adócsökkentésre, amit megígértek?
– Adócsökkentés? Nem hinném… A bombázás óta nem igazán létezik adófizetés… Egyáltalán körbenéztek már itt? Úgy értem a gyárban… Évtizedek óta elhagyatott, nézze csak meg, a tető beszakadt, és behullik a hó…
– Mi az a hó?
Zam tett egy lépést hátra, mert a válasz teljesen letaglózta. A másik három ember felé fordult, akik eközben egy pillanatra sem vették le a szemüket a fehér vásznakról.
– Azt csak tudja, hogy mi az a hó, vagy nem? Emlékszik a bombázásra? Nem látja, hogy ez a történet a vállalatról teljességgel értelmetlen?
Az egyik nő felemelte a fejét, és lassan Zam felé fordult; szemei olyanok voltak, mint két citrom, és egy baljós mosoly ült az arcán.

Miközben kifelé sétáltak a gyárból, Typtri azt leste, Zam milyn rendületlenül borzolja a haját idegességében és zavarodottságában. Látta már ezt a viselkedést más Túlélőtől is, főleg az idősebbektől. A Kölykök sosem csinálták ezt, ők valahogy könnyebben alkalmazkodtak.
– Az a baj – mondta Typtri –, hogy nem találtuk meg neked a biztosítékot.
– Nem hinném, hogy ez most a legnagyobb gondunk, Typtri. Mindenesetre járjunk még itt körül egy kicsit, talán van még itt valahol egy másik gyár, egy szemétdomb, vagy egy autóbontó…
A szarvas a kaputól nem messze várta őket, és a zuzmókat tépkedte a hibiszkusz törzséről. Amikor megpillantotta őket, azon nyomban abbahagyta a rágcsálást, mintha azon kapta volna valaki, hogy az anyja ruháit próbálja magára ölteni. Aztán az összeszedetlen mozdulataival totyogott egy kicsit, miközben zavart tekintettel és széles vigyorral leste őket.
A kapu előtti sorompóra egy fehér papírlapot ragasztottak, amelyre bizonytalan, gyerekek macskakaparásához hasonló írással vezették fel a szöveget. Amikor Zam közelebb lépett, hogy elolvassa, a szarvas vigyora még szélesebbre húzódott, és csuklani kezdett, amelyről a lánynak az jutott eszébe, hogy leginkább valami bizarr nevetéshez hasonlít.

Munkások!

Eljött az idő, amikor végre felemeljük a hangunkat a tőke arroganciájával és e burzsoá társadalom igazságtalanságaival szemben! Tisztességes mértékű bér, jobb munkakörülmények, és a gyermekeink megfelelő jövőjének ígérete – ezeket akarják megtagadni tőlünk, és mi ezekért fogunk keményen, rendíthetetlenül harcolni. Ez nem lesz egyszerű, egyikünknek sem, de szögezzük le, bajtársak, egységben és egyetértésben a kizsákmányolt egyének hangjai kórussá állnak össze, amelynek éneke végső soron át fogja törni a kapitalista elnyomás megdönthetetlennek hitt falait.

Semmi sem állíthat meg minket, ha egységesek maradunk!

Az Antikapitalista Munkások Egységes Mozgalma


Ahogy befejezte az olvasást, Zam különös neszezést hallott a borostyán bokrok felől. Közelebb merészkedett, és ekkor jött rá, hogy valaki megszólította.
– Ne olvasd ilyen pimasz módon azt a kiáltványt, ifjú hölgy! Ha az őr meglát, akkor akár azzal is megvádolhat, hogy te ragasztottad ki oda.
– Micsoda? Attól tartok, nem értem, miről beszél. Kicsoda maga?
– Pszt. Ne olyan hangosan, ifjú hölgy! Látod azokat a kamerákat ott fent? Azok egyenesen a biztonsági iroda képernyőire vannak kötve, ahol mindent felvesznek és elraktároznak. Mindenkit megfigyelnek!
Zam kezdett szédülni. A szarvas felé nézett, amely még mindig csuklott a maga ügyetlen és bizarr módján.
– Nos, attól tartok, nem egészen értem, hogy miről beszél – ismételte Zam. – Ám ettől függetlenül, igyekszem észben tartani ezt az ellenőrt.
Egy másik hang is hallatszott a bokorból.
– Ifjú hölgy, te még láthatóan nem figyeltél fel arra a barbár irányításra, amely átvette a hatalmat az országunk felett. Nem olvastál még a legutóbbi pénzügyi törvényről, amely kizárólag a munkások pénztárcájának megcsapolására született? Nem hallottad a Miniszter arrogáns beszédét? Odabent vannak a barátaink, akik az állásuk elvesztését kockáztatják. A legtöbbjük már így is feleslegessé vált.
– Ó, csak nem azokról az alakokról beszél, aki azokat a fura zászlókat varrják odabent? Hiszen azok csak hárman vannak… Meg folyton ezt a Minisztert emlegetik… Nagyon sajnálom, de már nincsenek miniszterek… már kormány sincs… Mi ez a pénzügyi törvény, amiről beszélnek? Köze van ennek a pénzügyhöz? Mert, komolyan mondom, már olyan sem létezik, hogy pénzügy. Évek óta nincs… Rengeteg dolgot tehetnének, felépíthetnék a saját társadalmukat, olyat, amilyen csak akarnak. Nem is értem, hogy tudtak túlélni ebben a maguk képzeletbeli világában…
– Ifjú hölgy, hiszen pont te vagy az, aki álomvilágban élsz! Egy világ, amelyet a tömegtájékoztatás sulykol, a kapitalisták hazugsága… Mi a foglalkozásod, ifjú hölgy? Melyik szakmai csoporthoz tartozol?

Zam arrébb sétált, és zavarban volt, mint Aliz a mesében, csak ez a Csodaország valahogy sokkal nyomasztóbb volt. Az a szarvas pedig csak nevetett, ám valószínűleg megérezte, hogy a lány egyre dühösebbé válik, mert igyekezett elrejteni a fejét, hogy senki se lássa.
Typtri ráeszmélt, hogy Zamnek elege lett az egészből.


Harmadik felvonás


Mrs. Apricot leengedte a teáscsészét, és óvatosan ráhelyezte a tányérra, hogy minél kevesebb zajt hallasson.
– Tudja, Mrs. Cerise, hihetetlenül bizonytalan időket élünk most.
– Bizonytalan és veszélyes, ha engem kérdez.
Mrs. Cerise egy futó pillantást vetett a nagy, ovális tálcán árválkodó utolsó sütemény felé.
– Úgy tűnik, hogy Saprofit tábornok egy különösen erős ellentámadást tervez.
– Gondolja, hogy ezúttal már új fejlesztésű gépeket is be fog vetni? Talán a mechanikus emberek egy újabb változatát?
Mrs. Apricot a nyaka köré tekert csipkét dörzsölgette a kezével.
– Nem hiszem, kedvesem, a mechanikus emberek már olyan elavultak. A férjem mindig azt mondja, hogy azok a szerkezetek kizárólag civil feladatokra alkalmasak. Akárcsak a tiéd, ez a Zamedite nevű.
– Nos, azért be kell vallanom, hogy ezek a mechanikus emberek isteni ajándékok voltak a számunkra. Ezekben a baljóslatú időkben sok becsületes családnak kellett volna megbízható háziszolgák nélkül élnie.
– A férjem azt mondja, hogy a harcmezőkön nagyon sok technológiai fejlődés megy végbe. Azt mondják, mióta a kozmetikai ipar eladta a terveit a Hadseregnek, az esélyeink a háború megnyerésére megsokszorozódtak.
– Még a mechanikus emberek nélkül is?
– Igen, kedvesem.
Mrs. Cerise kuncogott.
– Ne feledd, hogy azok a mechanikus emberek mind férfiak, még akkor is, ha igény szerint lehetőség van a módosításukra.
Zam csendesen belépett a szobába, kezében egy süteménnyel teli tálcával.
– Zamedite, kedveském, hoznál nekünk egy keveset azokból az ánizsos édességekből, amelyekért Mrs. Cerise oly nagyon rajong?
– Ó, kérlek, ne áruld el a titkaimat!
– Sajnálom, asszonyom, de attól tartok, hogy kifogytunk azokból az édességekből, és Mr. Fleen sarki boltjában sincs már belőle egy darab sem.
– Ó, uram segíts! Fleen csak panaszkodni tud! Menj le a kikötőbe, kedveském, tedd meg nekem ezt a szívességet. Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Bienvenue vegyesboltjában nem kell majd csalódnunk.
Zam észrevétlenül pukedlizett, és távozott a szobából.
– Ez a te Zamedite-ed igazán csinos lányka.
– Egyetértek. Ezek a mechanikus emberek olyan tiszták és kedvesek. Nem értem, hogy egyes körökben miért bánnak velük olyan rosszul.
– Viszont a műszerész segítője, az borzalmas! Attól a különös, lila szemű mutánstól mindig kiráz a hideg, ahányszor csak arrafelé járok.
– Hiszen tudod, hogy azok csupán a természet tévedései, és mi adtunk ezeknek a tévedéseknek egy második esélyt. Semmi közük a mechanikus emberekhez, amelyek viszont a technika lenyűgöző eredményei. A mechanikus emberek ötvözik az ember intelligenciáját a gépek tökéletességével.
– A férjem is ezt szokta mondani, Mrs. Apricot. Hmm, nem tudok ellenállni ezeknek a süteményeknek. Azt hiszem, veszek még egyet.

Ahogy lesétált a lépcsőn, Mrs. Apricot és a barátnője csacsogó csevegése lassan elmaradt mögötte. Kinyitotta a nehéz fa ajtót, és kilépett; a nap felé fordult, és engedte, hogy a lágy szellő a csuklóit cirógassa. Lip a düledező garázs falánál támaszkodott, a szemhéjai szinte teljesen eltakarták a furcsa szemeit.
– Jó reggelt, Zam. Már megint az öreg hölgynek intézel el valamit?
– Hello, Lip. Igen. Az átkozott ánizsos édességek miatt. Az egyszerű emberek már kenyeret sem nagyon találnak, ők meg azért idegeskednek, mert egy ideje leállították az ánizsos édességek behozatalát. Most azt akarja, hogy menjek el Mrs. Bienvenue boltjába, hogy ismét eljátszhassuk a szokásos párbeszédet. Ó, asszonyom, valóban érkezik majd egy szállítmány. Természetesen várni fogunk, asszonyom, ne aggódjon. Igen, csupán néhány nap kérdése, asszonyom… Ó, igen, asszonyom, ez a háború hamarosan befejeződik…
– És? Valóban így lesz?
Lip szemei még a szokottnál is üvegesebbek voltak, mint a folyékony köd. Az arca fájdalmasan távolinak tűnt, és a rávetülő árnyékok révén még inkább megközelíthetetlennek hatott. Együtt indultak tovább, és befordultak egy utcába, amelyet egészen apró kövekkel borítottak.
– Honnan tudhatnám? Nem, nem hiszem – felelte Zam. – Egy biztos, hogy ezek a bolondok nem fogják túlélni. Néha még sajnálom is őket. Mindenkit, még az olyanokat is, mint Mrs. Apricot. De nekem ez az egész olyan, mint egy nagyon fájdalmas evolúciós ugrás. Rengeteg esélyük volt, de mindig rosszul gazdálkodtak vele… Nem vagyok benne biztos, hogy nekünk miként kellene cselekednünk, de azt tudom, hogy ők mindig pontosan azt tették, amit nem lett volna szabad. Mint a kihalásra ítélt lemmingek, ha érted, mire gondolok.
– Igen, de… Nem tudom, milyen lenne ez a világ, ha az emberi lények kihalnának. Talán csendesebbé válna, és ki is zöldülne, igen. Ugyanakkor tele lenne a vér fémes ízével és illatával, nem igaz? Az az ugrás, amit az előbb említettél egy cinikus húsdaráló lesz.
– Mindig elfelejtem, hogy az érzések mennyire logikátlan dolgok. A mechanikus énem miatt.
– Az a logikus éned, Zam. Ami mechanikus benned az a fém, de te nem fémből vagy.
Lip még mindig emlékezett arra a napra, amikor behozták Zamet a garázsba, hogy hozza rendbe. Ez az emlék egy fehér foltként világított előtte ahányszor csak lehunyta a szemét. Még sosem gyógyított meg emberi lényt, vagy szedett ki fém fogaskerekeket bárkinek is a lapockájából. Zam szemei tágra nyíltak, kezei a torka köré fonódtak, félig nyitott ajkaiba beleszorult a lélegzet. Lip kicserélte a törött részeket, óvatosan lefejtette a kezeit a torkáról, és bezárta a száját. Betekerte egy takaróba, és várt, míg fel nem ébredt.
– Egyszer valaki behozott egy robotot a garázsba. Törött volt. Akár ki is lehetett volna dobni. Akik tervezték, megfeledkeztek egy csomó dologról, ezért lett az eredmény egy bizonytalan, zavart valami – teljességgel haszontalan.
A garázsban, ahol Lip dolgozott, az emberek sokszor behordtak törött prototípusokat, hogy újrahasznosítsák, vagy egyszerűen szétszedjék őket alkatrészekért. Nem volt túl kifizetődő dolog, hiszen a vállalat csak akkor dobta ki a prototípusokat, ha bebizonyosodott, hogy teljesen hasznavehetetlenek. Ennek ellenére a garázsban az alkatrészek olyan bőséges mennyiségben álltak rendelkezésre, hogy a beérkező robotokat egyszerűen csak felhalmozták az egyik sarokban.
– Most végre rátehettem a kezem. Meggyőztem a munkatársaimat arról, hogy tudok belőle egy robotot építeni, hogy tisztán tartsa a garázst, takarítóként. Különben is, már hetek óta nem láttuk a főnököt, és ebben a válságos időben nem nagyon vannak megbízásaink.
– Ó, Lip, be kell mutatnod őt nekem!
Lip elvigyorodott.
– Épp oda megyünk, Zam. Te sem gondolod komolyan, hogy Mrs. Bienvenue boltjában van ánizsos édesség?
A lépcsőket, amelyek Lip padlására vezettek, alaposan elbarikádozták; minden lépcsőt valamilyen akadály borította. Miután azonban valaki átjutott ezen a szükségszerű gáton, és kinyitotta az ajtót, szinte összeesett attól a hatalmas mennyiségű fénytől, amely beragyogta az egyetlen szobát. Nem volt egyetlen olyan sarok, polc, munkapad, vagy szőnyeg, amelyet nem borított volna be a fény. Lip erre mindig azt mondta, hogy a szemei miatt van szükség erre.
A szoba közepén volt egy asztal, amelyen egy robot feküdt. Csak egyetlen szeme volt, a másik ott hevert mellette az asztalon, javítás alatt. A teste durva volt, amelyhez túl rövid, már-már nevetséges lábak csatlakoztak, de ezt leszámítva az egész megjelenése erőt sugárzott. A nagy gyártó emblémája díszlett a mellkasán, a kezei pedig bonyolult fogókból álltak, amelyeket fémvezetékek kötöttek össze a karokkal.
– Zam, ez itt Typtri.
A lány óvatosan beletörölte a kezét a kötényébe, aztán finoman végigsimított a robot fényes vállán. Typtri ránézett az egyetlen ép szemével – fátyolos volt, tele az elkerülhetetlen szomorúsággal, amely Zam számára ismeretlen volt.
– Nem olyan arrogáns, mint a többi; kedvesebbnek tűnik.
– A hanyatlás tudatának jele, gondolom. Typtri sosem jutott el a gyártási program végéig. Amikor idehozták, azt mondták, hogy a szemei a gyenge pontjai, mert túl törékenyek és túl drágák. Az íriszeit fogaskerekek tucatjai alkotják. Ezek nélkül mindenbe belebotlana, sebezhetővé és haszontalanná válna. Az újabb modelleknek már nincs szeme. Szenzorokkal tájékozódnak, amely az akadályokat észlelik. Ezek sokkal egyszerűbb darabok, de emiatt lényegesen olcsóbbak is.
Zam tekintete bepárásodott.
– Néha azon tűnődöm, mi marad belőlünk, bizarr lényekből, ha a háború véget ér, és az összes ember, akit ismertünk, halott lesz.
Lip fáradtnak tűnt, ám a tekintete most sötétebb volt.
– Mi akkor is itt leszünk, Zam. Van elegendő alkatrészünk, hogy átvészeljünk bármit. Itt van a módosított, és kijavított testünk, a te fémes idegeid, és az én szemeim. A magunkféléknek itt lesz egy egész világ, hogy újjáépítsük, a végtelen napok teljessége, az idő, amely a feje tetejére állt, elhintette valami új magjait.
Lip arca fehér volt, de Zam úgy érezte, mintha az árnyékok, amelyek átsuhantak rajta, most gyorsabbak és halványabbak lettek volna. Már sokszor látta ezt a szobát, de még sosem volt ennyire ragyogó. A Lip szerszámait borító por még sosem tűnt ennyire kedvesnek, és a kosz ennyire édesnek.

Zam kinyitotta a szemét, és Lip karjának egy részletét látta maga előtt, ahogy komótosan nyújtózott.
– Gyere, Zam, most már lemehetünk Mrs. Bienvenue boltjába. Mrs. Apricot amúgy sem tud a szolgálói nélkül boldogulni.


VÉGE


Írta: Pinche

Angol változat: reginazabo

Fordította: RV



A Pinche álnév alatt tevékenykedő szerző műve eredetileg olasz nyelven íródott, és a Ruggine című steampunk magazinban jelent meg. A magyar nyelvű változat az eredeti szöveg angol fordításából készült, amelyet ezen a helyen lehet elolvasni. A történetet az angol fordítás készítője, a Ruggine magazin reginazabo álnéven munkálkodó főszerkesztője bocsátotta a rendelkezésünkre. Külön köszenet érte!



Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.