Fiction Kult

A párhuzamos világok témaköre mindig is hálás forrás volt a fantasztikus irodalomban, akár science fiction, akár fantasy oldalról nézve. Egy-egy történetben az alaphelyzet mindig adott – vagy léteznek, vagy nem; a cselekmény pedig mindig az ezekből fakadó kérdésekre keresi a választ. Ha nem léteznek, akkor valóban így van? Nem lehet, hogy mégis? Ha pedig abból indul ki egy történet, hogy vannak párhuzamos világok, akkor az azok közötti kapcsolat, az átjárás, és az egymásra gyakorolt hatások fejtegetése kerül a középpontba. Egy jó történethez persze meg kell teremteni egy jól átgondolt világot is – egyes íróknál ez jól működik, másoknál kevésbé. A kortárs orosz fantasztikus irodalom egyik meghatározó alakja, Szergej Lukjanyenko remekül érzi, hogyan kell világokat teremteni, és más művei révén ezt már meg is tapasztalhattuk. Ő is elővette a párhuzamos világok témáját, azonban ebből egy meglehetősen ellentmondásos eredmény született.
A nálunk Világok őre címmel megjelent regény azt feltételezi, hogy léteznek párhuzamos világok, amelyeket átjárók kötnek össze. A Lukjanyenko által kreált világok nem túl bonyolultak, hiszen egyszerű receptet alkalmaz, nem csinál mást, mint napjaink oroszországi valóságát bújtatja mindig egy kicsit más köntösbe. Ám ettől mégis minden úgy tűnik, mintha egy teljesen más világot látnánk. Az Őrség sorozat kiváló példa erre. Minden annyira hétköznapi, minden annyira orosz, de mégis teljesen más – sötét, komor, misztikus. Erre alapozva azt gondolhatnánk, hogy a Világok őre esetében is működőképes ez a sablon, azonban meglepő módon nem az sül ki belőle, amire számítanánk. E történet világa túl steril lett – minden benne van, ami jellemző a lukjanyenkoi világokra, de mégsem elég élő. Hiányzik belőle a hangulat, ami megtölthetné egy kis színnel. Azért kár ezért, mert a történet egész jó, azonban később a díszlet üressége rátelepszik a cselekményre is.
A történet főhőse Kirill Danyilovics, aki kereskedelmi menedzserként dolgozik egy elektronikai eszközöket forgalmazó cégnél, és a kutyájával lakik egy kis bérházi lakásban – vagyis, jelentéktelen, hétköznapi ember. Az élete azonban egyik napról a másikra váratlan fordulatot vesz. Munkából hazaérve döbbenten tapasztalja, hogy valaki más lakik a lakásában. Noha Kirill pontosan tudja, hogy a lakás az övé, a most benne lakó lány egészen másképp vélekedik, és valahogy a szomszédok is bizonytalannak tűnnek. Mintha nem igazán tudnák, hogy Kirill kicsoda. Úgy-ahogy emlékeznek rá, de mégsem tudják hová tenni. Kirill azonban nem akarja ezt annyiban hagyni, és megpróbálja kideríteni, mi történik. Felkeresi a barátját, hátha közösen rájönnek a megoldásra, de Kotya sem tud segíteni, és másnapra ő is szinte teljesen elfelejti Kirillt. Főhősünk élete romokba dől, ám váratlanul felbukkan egy nő, és közli vele, hogy funkcionálissá vált. Vámtisztviselő lesz egy világok közötti átjáróban. Kirill, bár nem ért semmit, nem tehet mást, mint beletörődik a sorsába, azonban lassan megbékél új szerepkörével, és elkezdi felmérni, hogy mit is jelent ez a feladat, amit ráróttak. Ahogy megismeri funkcionális kollégáit, ahogy egyre többet tud meg a különböző világokról, az idillikusnak tűnő helyzete fölött mind sötétebb felhők gyülekeznek; valami nem stimmel. Végül kíváncsisága miatt belekeveredik egy világokon átívelő küzdelembe, amelyben nemcsak a funkcióját teszi kockára, hanem annál sokkal többet.
Ahogy már említettem, a regény alapvetően nem rossz, de mégsem egy kiemelkedő alkotás – nem tudja végig egy szinten tartani a figyelmet, és ettől a hullámzástól olykor unalmassá válik. Az elején rögvest az események közepébe csöppenünk bele, ami jó és izgalmas, és szükséges is, hogy valamennyire bele tudjuk élni magunkat a főhős helyzetébe, de a szerző egy árnyalatnyival tovább nyújtja ezt az ívet, amitől elvész a kezdeti lendület. Két fejezettel később aztán persze ismét érdekessé válik a történet, de a folyamatosság hiánya nem tesz jót neki. Egy kicsit olyan az egész, mintha autót vezetne az ember, de minden ötödik kilométer után megállna pihenni; persze, így is el lehet jutni a célhoz, de nem túl élvezetes. Ugyanezt érezni a regényben is. A történet időnként megáll és pihen egy keveset, a szereplők lamentálnak egy sort, olykor teljesen feleslegesen, aztán folytatódik tovább a történet, és újra érdekessé válik. Azt a gondolatot ébreszti ez az olvasóban, mintha Lukjanyenko néha nem tudta volna, miként görgesse tovább a történetet, ezért inkább időhúzásból beleírt valamit a cselekménybe, hogy azért fogyjanak az oldalak. A befejezés sem sikerült igazán frappánsra – kissé ugyan váratlan, mert másra számítana az olvasó, de ugyanakkor meglehetősen sablonos is. Sőt, valamennyire érthetetlen is, hiszen a regénynek van egy második kötete is, de nem szeretnék ennél többet elárulni a történetről.
A karakterek egyébként nem rosszak. Nincsenek a végletekig kidolgozva, de ehhez a történethez ez is elég. A főhős szerethető, tudunk vele azonosulni, és valahol még szorítunk is azért, hogy végül elérje, amit eltervezett. A barátja, Kotya elég jellemtelen és jellegtelen alakként jelenik meg, míg a történet elején megismert nőszemély kellőképpen ellenszenvessé válik már az első pillanatban, és ez később sem változik. A környezet felépítése alapvetően rendben van, az alaphelyszín napjaink Oroszországa, az alternatív világok pedig annak különböző stádiumban lévő módosulásai, de valahogy egyik sem él igazán. Díszlet csupán, aminek nincs különösebb jelentősége, és ettől lesz az egész túl steril. Ezt talán jobban meg lehetett volna formálni, hiszen egy-egy jól eltalált helyszín hangulata sokat tud emelni a történeten.
Összességében egy alapvetően jó könyvet kapunk, azonban mégsem lehetünk teljesen elégedettek vele, hiszen lerí róla, hogy ennél sokkal jobb is lehetett volna. Kicsit összecsapott munka hatását kelti, pedig nem az, mert olykor jó és fontos gondolatok kerülnek benne felszínre, de valahogy mégis hiányzik belőle az, amitől elégedetten dőlhetnénk hátra a regény elolvasása után. Mindazonáltal egy olvasást megér, hiszen mégiscsak Lukjanyenko művéről van szó, de azt hiszem, nem tévedünk nagyot, amikor nyugodt szívvel kijelentjük, hogy azért messze nem ez történet az ő legkiemelkedőbb munkája.