Fiction Kult

Az ember alapvetően szeret képzelődni. Ez egyfelől lehet vad kalandozás, amikor nem szabunk határt a fantáziának, új világokat teremtünk és népesítünk be, ám képzelődhetünk sokkal szolidabb léptékekkel is, és még csak nem is kell kiszakadnunk a megszokott kis világunkból. A képzelet alapja ott van tőlünk szinte karnyújtásnyira, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy végiggondoljuk a dolgokat egy kicsit más nézőpontból. Eljátszunk a gondolatokkal, eltöprengünk azon, hogy mi lett volna, ha bizonyos dolgok másképp, mással, más helyen, vagy akár teljesen más időben történnek meg; netán meg sem történnek. Ugye milyen ismerős? Máris eljutottunk az összeesküvés-elméletekhez, a modern kor fikciós irodalmának egyik fontos alapeleméhez. Felmerülhet a kérdés, hogy mi köze van az összeesküvés-elméleteknek a fantasztikumhoz, ám közelebbről megvizsgálva, hamar felismerhető, hogy ezen elméletek meglepően sok rokonságot mutatnak a mítoszokkal és a tündérmesékkel. Hiszen a tündérmesék is általában valamilyen titok köré szövődnek, a titok pedig nem más, mint a magyarázat hiánya. Az ember tapasztal egy jelenséget, amelyet nem tud értelmezni, találkozik egy személlyel, aki sehogy sem illik egy adott helyzetbe, vagyis olyasmivel találja magát szemben, amit nem ért, és kellemetlen érzése támad. Ekkor indul be a fantázia, amely megpróbál valamilyen magyarázatot biztosítani a tapasztalt jelenségekre, és máris kész a tündérmese, vagy az összeesküvés-elmélet. Felhozhatjuk példaként a krimit, amelynek a kiindulópontja többnyire valamilyen rejtély, amelyre nem találunk magyarázatot, és különféle elméletekkel szembesülhetünk, ahogy egy ilyen regény szereplői megpróbálják felgöngyölíteni a titkot. Talán sikerül, talán nem. Mindazonáltal a rejtélyek, összeesküvés-elméletek szinte kiapadhatatlan forrást biztosítanak a fikciós irodalomhoz, mert az embernek megvan az a szokása, hogy ha nincsenek mítoszok, vagy tündérmesék, akkor kreál magának egy párat.
A titkok és rejtélyek találgatásokon, feltételezéseken alapuló megoldása, illetve a megtörtént események okainak újragondolása, más nézőpontból való megvilágítása ragadta magával annak idején Olivier Delcroix-t, és hamar az összeesküvés-elméletek kedvelőjévé vált. 1967 júniusában született, és az irodalom iránti felfokozott érdeklődése okán kezdett irodalmat és újságírást tanulni az egyetemen, amelyet befejezve a Le Figaro című lapnál helyezkedett el. Könyvkritikákat írt, majd később maga is elkezdett komolyabban foglalkozni az írással, novellák formájában. Kedvelt témája lett az összeesküvés-elmélet, és több válogatásba is bekerült egy-egy műve. 2008-ban bízták meg egy antológia szerkesztésével, amelyben társai segítségével, tizennyolc novellában próbálják meg egészen más megvilágításba helyezni a XX. század eseményeinek egy-egy ismertebb, vagy kevésbé ismertebb momentumát. Ez lett a Complots capitaux d’hier et d’aujourd’hui, vagyis az Összeesküvések könyve.
A novellák meglehetősen változatos témákat vonultatnak fel, azonban az összhatáson sokat ront, hogy az írások színvonala nagyon ingadozó; szerencsére a gyengébben sikerült alkotásokból van kevesebb. Mivel ez a válogatás elsősorban a szórakoztatásról szól – vagyis az egyes novellákban felvázolt mini összeesküvés-elméletek nem véresen komolyak – az ember izgalmas történeteket vár, ám egy-egy esetben sajnos rettenetesen unalmas dolog kerekedik ki az adott történetből. Az egyik történetben például azt feltételezi, hogy Elvis nem is halt meg, hanem a saját hasonmásának kiadva magát, teljes inkognitóban éli boldog napjait. A rövid történet kellemes hangulatú, és az elővezetett okfejtés is már-már hihetőnek tűnik, azaz épp olyan, amilyennek egy ilyen kötet novellájának lennie kell. Ezzel ellentétben a Lady Diana halálának „valós” okait firtató történet unalmas, erőltetett, és belefullad a körítésbe. Természetesen Marilyn Monroe sem maradhatott ki a sorból, és noha az ő halálával kapcsolatosan sok újat mondani, eddig még fel nem merült lehetőségeket előhozni nem nagyon lehet, a történet mégis élvezetes, szerethető. A kötet egyik legjobb darabja az olasz maffiaháborús környezetbe bugyolált ereklyevadászos történet, amely talán a legkevesebb fikciós elemet tartalmazza, de annyira élő az egész, hogy már-már mi is ott látjuk magunkat abban a dél-olaszországi falucskában, ahol a történet játszódik. Szintén kiemelkedik az a novella is, amely a leomlott WTC tornyainak állít emléket egy megdöbbentő csattanóval a végén. Viszont a Csillagok Háborúja megszületésének körülményeit más megvilágításba helyező novella egyenesen csapnivaló (e véleményt talán befolyásolhatja, hogy jómagam igen nagy Star Wars rajongó vagyok), mert egyfelől nagyon átlátszó, és mindemellett végtelenül bárgyú is.
Ezek mellett találunk még történetet Agatha Christie-ről, Philip K. Dick elveszettnek hitt regényéről, a Kennedy-gyilkosság indítékairól, és záróakkord gyanánt egy novellát egy olyan jövőről, amelyben nincsenek könyvek, és az olvasás fogalma teljességgel ismeretlen az új generáció számára. Mint látható, valóban változatos a paletta, azonban egy kicsit alaposabb munkával talán a laposabb történeteket is élvezetessé lehetett volna varázsolni. Ám azt a pár novellát leszámítva a többi maradéktalanul teljesíti a feladatát, vagyis szórakoztatja az olvasót, aki ha nem is komolyan, de egy-két kósza gondolat erejéig minden bizonnyal eltöpreng azon – minden ismert tény ellenére –, hogy akkor mi is az igazság. Aztán elmosolyodik.
Ezért jó ez az antológia, ezért a néhány apró mosolyért. Nem sorolhatjuk nyugodt szívvel a fantasztikus irodalom hírnevét öregbítő kötetek közé – bár egy-egy novellában azért felbukkannak ilyen elemek –, mert az írások többsége inkább csak fikció, vagy alternatívák mérlegelése, de ettől függetlenül mindenképpen élvezetes és szórakoztató olvasmány.
Meg aztán, ki tudja… Lehet, hogy a Király még most is él, és a saját történetén mosolyog.