Fiction Kult

William Gibson nekem mindig is a cyberpunk ősatyja marad, a korszakos zseni, aki megalkotta a 80-as évek derekán azt a kultikus stílust, amely egyrészt új színt vitt a science fiction világába, másrészt inspiráló hatással volt az egész fantasztikus irodalomra. Azóta azonban nagyot fordult a világ, ami egykor lélegzetelállítóan egyedi volt a cyberpunk regények világában, annak jó része mára valósággá vált, és emiatt bárhogy is ágálunk ellene, a klasszikus cyberpunk kora leáldozott. Ezt Gibson is észrevette, és nem véletlen, hogy regényeivel egyre inkább közelít napjaink világához, amely az ő olvasatában azért mindig egy kicsit más, mindig megtalálható benne egy-két apró motívum, amiért mégis azt érezhetjük, hogy egy leheletnyivel a jövőben jár. Nem évtizedekkel, hanem csupán egy hajszálnyival, de ez épp elegendő ahhoz, hogy megdöbbentsen, elgondolkoztasson, és felhívja a figyelmet olyan jelentéktelennek látszó dolgokra, amelyek mégis meghatározzák az életünket. Hátborzongató Gibsonnak az a képessége, ahogy rátapint jelenkori társadalmunk legizgalmasabb részleteire – méltatta őt egy neves amerikai lap, és ezzel nem is lehet vitába szállni. Miközben bármennyire is szeretnénk marasztalni a cyberpunk vonásait, kénytelenek vagyunk beletörődni a változásba, elfogadni, hogy már-már ott tartunk, amit azok a regények megjósoltak, és beismerni, hogy Gibsonnak volt igaza, amikor ezt a változást követve új irányokat, új ötleteket keresett.
A legutóbbi három regénye – amelyeket együttesen a Blue Ant trilógiaként szoktak emlegetni – már teljességgel ebben a szellemben készült. Amikor a Trendvadászt és az Árnyvilágot olvastam, egyáltalán nem tetszett ez a változás. Hiányoltam azt a hangulatot, amit a Sprawl-trilógia regényeiben megismertem és megszerettem, ráadásul ez a két könyv közel sem mutatta azokat a lenyűgöző gibsoni stílusjegyeket, amiért oly sokra tartják őt. Ilyen előzmények után meglehetősen óvatosan fogadtam a trilógia záró kötetének megjelenését. Az Árnyvilág zagyva és meglepően ötlettelen története után nem igazán voltam meggyőződve arról, hogy e trilógia lezárásaként Gibson képes lesz ezt a szétszórt egyveleget összerendezni, és fogyasztható történetté formálni. Ám szerencsére az egykori cyberpunk nagymester megmutatta, hogy miért még mindig ő az egyik legjobb író a modern fantasztikus irodalom világában.
A Nyomtalanul (Zero History) cselekményében visszatérnek az előző regényben megismert szereplők – Hollis Henry, az egykori rock énekes és Milgrim, a drogfüggőségéből lassan felépülő, kissé zavaros személyiségű kódfejtő –, hogy a svájci multimilliomos üzletember, Hubertus Bigend megbízásából újabb hajmeresztő, titokzatos, és természetesen roppant veszélyes munkába fogjanak. Ezúttal a névtelenség homályában terjedő új divatirányzatok feltérképezése körül bonyolódik a cselekmény, ugyanis Bigend az ismeretlenség segítségével és felhasználásával szeretne betörni a katonai ruházat rendkívül jövedelmező üzletágába. Ám hamarosan kiderül, hogy nemcsak a svájci az egyetlen üzletember, aki ebben a szegmensben szeretne tetemes haszonra szert tenni, ezért a titokzatos tervező személye után kutató Hollis és Milgrim egyre mélyebbre keveredik a tisztátalan eszközöket sem nélkülöző ügyletben. Egy ponton túl pedig már sokkal inkább a saját irhájukat kell menteniük a hadsereg, és nem utolsó sorban néhány fegyverkereskedő elől. Ha jól belegondolunk, ez nem egy elképesztően izgalmas alaphelyzet, viszont Gibson képes úgy formálni a környezetet, hogy mégsem unatkozunk.
Az előző kötetekhez képest hatalmas fejlődést, hogy a Nyomtalanul sokkal összeszedettebb regény. Természetesen a cselekmény ebben az esetben is több szálon fut eleinte, de nem érezzük ezeket egymástól teljesen függetlennek, hiszen időről időre vannak kereszteződések, ahol egy pillanatra minden összeolvad. Nincs feszült sodrás, nincs túl nagy izgalom, de mégis halad előre a cselekmény, és mi egyre csak tovább lapozunk, hogy kiderüljön, hogyan alakul tovább hőseink sorsa. Néhol azért akad egy-két homályosabb folt, amiről pontosan nem derül ki, hogy milyen funkciót betöltendő került bele a történet fonalába, de ezek nem olyan döntő jelentőségűek, hogy emiatt a fő csapásirány eltérüljön, vagy megakadjon. Sajnos a végkifejlet közel sem olyan élvezetes, mint számítanánk rá, és talán túlságosan is kiszámítható, de még ezzel együtt is nyugodtan állíthatjuk, hogy Gibson közel a maximumot hozta ki az erős közepes ötletből. Csupán a végső lezárás lett suta és klisészerű, de ez összességében nem ront a történet teljesítményén.
Ami igazán fogyaszthatóvá teszi a regényt, az a szereplők hirtelen életre kelése. Bár sokat közülük megismerhettünk már az előző részben, akkor azonban inkább érezhettük őket bábuknak, akik egy megszabott kötélpályán képesek csak mozogni, mint valószerű alakoknak. Talán Gibson is rájött erre, mert láthatóan gondosabban, több figyelemmel építette bele a történetbe a karaktereket. Hollis nem sokat változott, most is az a tétovaság lengi körül, ami általában a zenéléstől visszavonult, ám a helyüket mégsem találó énekesekre jellemző, de épp emiatt szerethető karakter. Átérezzük, hogy mennyire terhes számára, hogy a svájcinak kénytelen dolgozni, és esetleg még szorítunk is neki, hogy a sarkára állva kijelentse, felmond. A volt zenésztárs, Heidi felbukkanása szerintem jó adalék. A vad, szókimondó ex-dobos afféle árnyék Hollis mellett, aki próbálja kisebb-nagyobb lökésekkel a megfelelő irányba terelni barátnőjét, és nem mellesleg kihúzza néhányszor a slamasztikából a többieket. Az előző kötethez képest talán Milgrim alakja ment keresztül a legnagyobb – és előnyös – változáson. Rajta keresztül megtapasztalhatjuk, milyen lehet egy teljesen zárt, álomszerű világból hirtelen belecsöppenni a valóságba, és újra megtanulni mindent, korlátok, szorongások nélkül cselekedni, és megtapasztalni egy olyan érzést, amit korábban még sosem ismert. Bigend végre olyanná vált, amilyennek eredetileg is lennie kellett volna – titokzatos, látszólag érinthetetlen, de mégis sebezhető, megrendíthető és elbizonytalanítható. Kicsit hasonlít a Neurománcból megismert Armitage-ra – elegáns, rejtélyes, de mégis minden szaván érezhető, hogy ő diktál, és veszélyessé válhat, ha esetleg nem az elképzelései szerint alakulnak a dolgok. Rajtuk kívül még sok színes egyéniség jelenik, akiktől élővé változik a környezet, illetve visszatér az előző kötetből Bobby Chombo és Garreth, valamint az első regényre is kapunk néhány utalást, hogy minden összeálljon egy kerek egésszé.
Ha önmagában nézzük, akkor a Nyomtalanul egy erős közepes történet, meglepően jó hangulattal és gazdag, jól kidolgozott karakterekkel. Viszont ha a teljes trilógia ismeretében viszonyítunk, akkor a befejező kötet klasszisokkal jobb az előzményeknél. Ennek fényében érdemes lehet végigolvasni a teljes trilógiát, hogy képet kapjunk arról, milyennek látja Gibson a világunkat, amely ugyan a jelen, de már ott kopogtat az ajtaján a jövő. Érdekes, elgondolkodtató, és talán tanulságos is. Azonban most, hogy ez a sorozat véget ért, kíváncsi lennék, hogy Gibson milyen témát kezd majd boncolgatni – talán újra elkalandozik a távolabbi, sötétebb és durvább jövő felé, de lehet, hogy csak ismét rávilágít egy olyan pontjára a mai világunknak, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy milyen lehetőségeket, titkokat, veszélyeket rejt. Egy biztos, a Nyomtalanul bebizonyította, hogy még nem felejtett el regény írni a cyberpunk mestere, így bizakodva várom a következő könyvét.