Fiction Kult

A középkor tanulatlan emberére jellemző volt, hogy a számára ismeretlen dolgokra, vagy jelenségekre nem feltétlenül próbált észszerű magyarázatot keresni, hanem inkább kijelentette, hogy kísértetet látott. Ennek következtében a középkor hihetetlen mennyiségű népi legendát szült, amelyek javáról persze később kiderült, hogy valójában mi állt a hátterében, sok feledésbe merült, de sok máig fennmaradt, s helyszínek, szobrok, vagy egy-két sor egy helyi kódexben őrzik az emléküket. A kísértetekről szóló legendák közül természetesen nem maradhatnak ki azok sem, amelyek állatokról szólnak. Sok-sok századdal ezelőtt még gyakran megesett, hogy az egyszerű ember olyan állattal találkozott, amelyet még korábban sosem látott, és rögvest valami szellemnek, vagy démonnak vélte. A félelmetes élményt persze továbbadta, s máris egy újabb rémhistória kapott szárnyra. Ezekben a történetekben igen sok fajta állat tűnik fel, azonban nyugodtan kijelenthetjük, hogy mind közül a kutyákat tekinthetjük a legnépszerűbbeknek. Nem érdemes nagyon tudományos magyarázatot keresni arra, hogy ez miért alakult így az évszázadok során, de minden bizonnyal köze lehetett ahhoz, hogy a kutyák már régóta az ember közelében élnek.
Azt viszont talán érdemes megemlíteni, hogy az állatkísértetekről, s leginkább a különféle szellemkutyákról, szóló legendák döntő többsége Európából származik, azon belül is a brit szigetekről, ahol egyébként is nagy hagyománya van a népi eredetű rémmeséknek. Az ebek szellemét a brit folklórban általánosan fekete kutya néven szokták emlegetni, és ennek megfelelően jellemzően egy éji, árnyakba burkolózó jelenésként ábrázolják. Sok feljegyzésből tudható, hogy leginkább egy átlagosnál nagyobb testű kutyát kell elképzelnünk, amelynek hatalmas, hegyes fogakkal teli szája, és sárgán világító szemei vannak. Nem ritka, hogy az Ördöggel is kapcsolatba hozzák, hiszen számos történetben egy ilyen szellem a halál követeként, vagy előjeleként tűnik fel, s ezzel összefüggésben a felbukkanását rendszeresen kötik viharokhoz, félreeső útkereszteződésekhez, egykori kivégzési helyekhez, vagy elhagyatott ösvényekhez. Abban szinte a legtöbb legenda megegyezik, hogy a szellemkutyákat alapvetően gonosz lényekként jelenítik meg, sok esetben egyenesen ártó szándékkal, ám az is igaz, hogy akadnak olyan történetek, amelyekben ezek a kísértetek épp ellenkező tulajdonságokkal rendelkeznek, és megsegítik az embereket. Hogy pontosan honnan erednek a különféle szellemkutyák legendái, nehéz meghatározni, különösen akkor, ha azt próbáljuk meghatározni, hogy a brit kultúra elemeként inkább kelta, vagy inkább germán gyökerekkel rendelkezik ez a témakör. Ha szélesebb körben tekintünk körbe, akkor megállapíthatjuk, hogy az európai mitológiák zömében a kutyák szorosan összekapcsolódnak a halállal – elég, ha eszünkbe jut a walesi legendákból a Cŵn Annwn, vagy a jól ismert Kerberosz, akik az alvilág őreiként jelentek meg. Egyes kutatók megpróbáltak mélyebb összefüggéseket keresni a kutyák általános viselkedése és a mitológiai történetekben betöltött szerepük között, de nem találtak egyértelmű bizonyítékokat arra, miért lettek ennyire népszerűek a néphiedelmekben.
Ahhoz kétség sem férhet, hogy kutyaszerű kísértetekről regélő történetekből Angliában találjuk a legtöbbet. Szinte minden megyének legalább tucatnyi saját története van, azonban a legendákat jobban megismerve megfigyelhető, hogy sok kísértethistória szinte teljesen azonos, csupán a benne feltűnő helyszínek és szereplők nevei térnek el. Érdekesség, hogy Middlesex és Rutland megyékből egyetlen kutyákhoz köthető legendát sem jegyeztek fel az elmúlt századok során.
Az egyik legismertebb legenda Devon megyéhez köthető. A történet szerint itt élt egy Richard Cabell nevű földesúr, akit csak egyetlen dolog, a vadászat érdekelt. Nem törődött a birtokán élő emberekkel, durván és kegyetlenül viselkedett, aminek következtében mindenki gonosz léleknek tartotta őt. Egyesek azt rebesgették, hogy mindez azért van, mert eladta a lelkét az Ördögnek, sőt, olyan szóbeszédek is keringtek róla, hogy meggyilkolta a feleségét. 1677 júliusában azonban utolérte a halál, és egy névtelen sírban helyezték el a holttestét, azonban valójában csak ekkor kezdődött el igazán az ő története. Temetése éjjelén a közeli mocsárból vonyítás hallatszott, s amikor néhány bátor helybéli odamerészkedett, hogy körbenézzen, egy csapat fekete kutyát láttak közeledni. Később a földesúr szelleme többször is feltűnt a mocsárban, ahogy szellemkutyákból álló falkáját vezeti maga előtt. Cabell szelleme azonban nem mindig jelent meg – jobbára csak vadászidényben, vagy a halála évfordulóján –, a kutyafalka ilyenkor a sírja köré gyűlt, hogy ott morogjanak és vonyítsanak egész éjjel. Egyes szakértők szerint ez a legenda ihlette meg Sir Arthur Conan Doyle-t is, és ennek hatására született meg a The Hound of the Baskervilles című Sherlock Holmes regény. Mások viszont azt mondják, inkább egy másik legenda, a szintén a Devon megyéhez köthető yeth hound története szolgált a regény ötletéül. A Dictionary of Phrase and Fable című kötet szerint ez a kísértet egy hatalmas, fej nélküli kutya, amely pogány gyermekek lelkéből születik, és vonyítva nyargal végig éjszakánként az erdőben. Bármelyik legendát is használta fel Doyle, ő maga így írta le ezt a jelenést a regényében: „Egy óriási, szénfekete kutya, amelyet korábban halandó ember szeme még nem látott – a tekintetében tűz égett, és a lehelete is a pokolé volt.”
Lincolnshire megyéből is számtalan kísértethistória maradt fent, elsősorban Ethel Rudkin áldozatos munkájának köszönhetően, aki 1920 és 1930 között bejárta az egész területet, hogy a legapróbb falvakba is eljutva, egyenesen az emberektől érdeklődjön az évszázados népi legendákról. Egyik munkájában, a 1938-ban készült Folklore című gyűjteményben tesz említést egy nagy, bozontos, kutyaszerű teremtményről, amelyet az emberek igen gyakran látni véltek alkonyat táján, amint a Hemswell közelében elterülő mezőkön, illetve a falvakat összekötő utakon csámborog. A rejtélyes lényre a helybeliek a Hairy Jack nevet aggatták, egyértelmű utalással a bundájára. A történetek szerint a szellem a naplementét követően jelenik meg, és komótos léptekkel szeli a mezőket, időnként megáll, és egyáltalán nem ellenséges. Arról is beszámol egy-két monda, hogy amikor a helyiek megpróbálták megközelíteni a békésnek látszó jelenést, a kutya egyszerűen köddé vált, és csak hűlt helye maradt. Rudkin említést tesz a könyvében arról, hogy ő maga is látni vélte a kísértetet az egyik este, amikor azon a vidéken járt. Mindenesetre a helyiek szívesen beszélnek a szellemről, afféle védelmezőnek tekintik, és úgy tartják, a megpillantása hosszú időre jó szerencsét hoz az illető házára. Egy másik jótékony szellem Somerset megyéhez köthető. A Gurt Dog nevet viselő jelenés a legenda szerint a Quantock Hills elnevezésű dombság területén szokott megjelenni, és az arra járó utazókat kíséri, vezeti – persze tisztes távolságból –, mintha afféle védelmező volna.
Sok olyan történet is ismert, amelyekben börtönök, romvárak, vagy magányosan álló akasztófák környékén láttak sötét árnyakban rejtőző teremtményeket ólálkodni. A Newgate-i várbörtönhöz köthető az a történet, amely szerint egy hatalmas fekete kutya szelleme kísértette a kivégzésükre váró rabokat közel négyszáz éven keresztül. A legenda úgy tartja, hogy 1596-ban egy tudósféle embert vetettek ott börtönbe, mert sikerült rábizonyítani, hogy boszorkánysággal foglalkozott. Halálra ítélték, azonban az akasztást már nem sikerült végrehajtani, mert az éhező rabok megölték, és megették a férfit. A szellemkutya nem sokkal ez után meg jelent meg először; jobbára a bitófák mellett álldogált, de gyakran sétált a sötét börtönfolyosókon is, halálra rémítve a rabokat, akik attól tartottak, hogy a meggyilkolt férfi tért vissza ebben az alakban, és bosszút akar állni. Azt mondják, a rabok végül nem bírták tovább a rettegést, és az őreiket megölve elmenekültek, viszont a szellem tovább járta a megüresedett folyosókat. A lutoni Galley Hill akasztófáit is elátkozottnak tartották, mert a legenda szerint egy izzó szemű, megtermett kutya ült mellettük esténként. Állítólag a kutya akkor jelent meg először, amikor a XVIII. század derekán, egy vihar során, villám csapott az egyik bitófába, és lángba borította. Végül említsünk meg egy harmadik történetet is, amely a Hertfordshire-i Tring városkához kapcsolódik. A településre vezető út mellett egykor akasztófák álltak, s sok utazó számolt be arról, hogy az út közepén egy fenyegető kinézetű, jókora fekete kutyát vélt látni. A környékbeliek úgy tartották, hogy a jelenés egy gyilkosságért kivégzett kéményseprő visszajáró lelke, ezért volt olyan fekete és elmosódott az alakja, minta valójában koromból lett volna.
Azonban a világ más pontjain is találunk állatkísértetekről szóló történeteket. Elsősorban Latin-Amerikában, ahol az ősi azték, maja és inka kultúrákból számtalan legenda maradt fenn. Ezek egyike tesz említést a huay chivo névre hallgató legendás maja teremtményről, amelyről azt tartották, félig állat, félig ember, s kedvére tudja változtatni az alakját, de jobbára egy hatalmas kutya képében jelenik meg, hogy elrabolja a jószágokat. Elsősorban a Yucatán-félsziget területein népszerű ez a legenda, azonban kicsit más köntösbe bújtatva Mexikó egyéb területein is ismert, igaz, a délebbre fekvő vidékeken úgy nevezik ezt a jelenést, hogy nagual, vagy nahual. Közép-Amerika ismert kísértete a cadejo. Két formája ismert, a fekete cadejo, a gonosz, illetve a fehér cadejo, aki jóságos; azonban bizonyos területeken e szín és a jellem felcserélődik, azaz a cadejo legendája nem teljesen egységes. Megjelenése az európai szellemkutyákéra emlékeztet – nagy, szőrös test, égő vörös szemek, ám egy fontos különbség, hogy a cadejo lábai végén mancsok helyett paták vannak. A történetek szerint az erdei utakon jelenik meg, vagy segítő szándékkal, hogy biztonságba vezesse az utazókat, vagy azért, hogy megölje őket. Simon Burchell a 2007-ben megjelent Phantom Black Dogs in Latin America című kötetében hosszasan ecseteli a cadejo-ról szóló régebbi, illetve újabb történeteket. Az egyik ilyen legenda szerint élt egy bizonyos Juan Carlos Los Arcos közelében, és minden nap eljárt dolgozni Parroquia Vieja közelébe. Rendszeresen éjfél körül ért haza, és mindig ott látott egy fehér kutyát a háza előtt. Amikor a kutya meglátta a közeledő férfit, mindig megrázta magát, sarkon fordult, és eltűnt. Juan próbálta követni, de sosem érte utol, mert a lénynek az utolsó pillanatban rendre nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el.
Még délebbre haladva, egészen Paraguayig, megismerkedhetünk a luison (vagy lobison) névre hallgató, vérfarkashoz hasonlító teremtménnyel, amely a guaraní mitológia történeteiben jelenik meg sokszor. Hogy eredetileg milyen nevet viselt a lény, sajnos örökre feledésbe merült, mert a guaraní nyelvnek nem volt írásos változata, és a szájról szájra terjedő mondákból idővel kikopott. A luison elnevezés már a modern korból származik, a lobizón egy elkorcsosulása, és nagyjából azt jelenti, farkasember. Az eredeti mítosz szerint Luison Tau és Kerana hetedik, és egyben utolsó gyermeke volt, mind közül a legocsmányabb. Alig hasonlított egy emberre, borzalmasan visszataszító volt, a fejéről lelógó hosszú, koszos haja beborította az egész testét, szeme sápadtan fénylett, és dögletes bűz vette körül. Bárki, aki meglátta, félelemtől eltelve menekült előle. Úgy tartották, Luison volt az éj ura, és sokszor hozták összefüggésbe a halállal is. A népi történetek szerint a luison egy éjszakai szellem, amely csak a temetőkben (vagy más, halállal kapcsolatos területeken) jelenik meg, azonban mindig csak hétfőn, szerdán, illetve pénteken. Úgy tartották, ha a luison rálépett valakinek a lábára, akkor az maga is átváltozott egy ugyanolyan förtelmes bestiává, illetve ha jeges kezével megérintett valakit, akkor annak a napjai már meg voltak számlálva. E jellemzői miatt gyakran azonosítják a Kaszás alakjával. Az európai telepesek érkezésével azonban a luison legendája is felhígult, és lassan átalakult egy olyan egyszerű, vérfarkasról szóló történetté, amelyet a XVIII. századi Európában már gyakorta hallani lehetett.
Végezetül pedig következzen egy egészen modern legenda az észak-kaliforniai Mount Eddy közeléből. Ez a hegyvidék arról nevezetes, hogy sokan látni véltek errefelé egy szellemszarvast. A vadászok elbeszélései szerint a szarvason nem fognak a golyók, mert egyszerűen átrepülnek a testén, vagy kikerülik azt. Az állat nyomára szinte lehetetlen ráakadni, mert a nyomai egyszer csak abbamaradnak, mintha kámforrá vált volna, vagy a semmiből jelent volna meg. Úgy hírlik, leginkább egy gímszarvasra hasonlít, hatalmas agancsa van, amely az egyik irányba tíz felé, míg a másikba tizenkét felé ágazik szét. Sokan próbálták már becserkészni, hogy véget vessenek az ostobának tartott legendának, azonban egyelőre még senki sem járt sikerrel.
Talán, mert nem is létezik; ahogy a legtöbb legenda sem igaz. De mégis fontosak e régi, már-már feledésbe merülő történetek, szóljanak akár emberek, állatok, vagy tárgyak szellemeiről, mert kiapadhatatlan forrást biztosítanak a modern fantasztikus irodalom számára, s így talán még tovább megmaradnak az emberek tudatában.