Fiction Kult

A North Park főbejárata előtt két rendőrautó áll a járdán. Linna három fázison megy keresztül, ahogy nézi őket: először, mivel ma mindenhol rendőrautókat látott, a látvány már nem zaklatja fel, aztán viszont, hogy ezek itt vannak, az ő parkjánál, és az ő kutyáit fenyegetik, úgy érzi, mintha hasbarúgták volna; végül pedig ezt gondolja: Túl kell jutnom rajtuk valahogy.
A North Park-nak két bejárata van, de az egyiket nem használják túl gyakran. Linna átvág a keskeny, poros ösvényen, a Második utca felől.
A park sosem csendes. A forgalmas Hatodik utca itt fekszik nem messze délre, és ott van a folyó is a maga zajaival északon, keleten és nyugaton; a bokrok és a fák susognak, a rovarok zümmögnek.
De a kutyák csendben vannak. Még sosem látta az összeset nappal, de most mind összegyűltek, csendesek, ott állnak kilógó nyelvvel a napfényben. Negyvenen vagy még többen vannak. Mindegyikük piszkos. Hosszú szőrük gubancos; egykor fehér bundájuk szürke. A legtöbbjük soványabb, mint a legelején. Az asztalok felé fordulnak, olyan fegyelmezetten, mint egy vonósnégyes közönsége; de a feszültség a levegőben olyan egyértelmű, hogy Linna megtorpan.
Gold az asztalon áll. Néhány közeli kutyát nem ismer fel a porfelhőben: lapulnak, az oldaluk fel-le emelkedik, hosszú nyelvük fehér habtól foltos. Az egyik felpúposítja a hátát; a földre nyáladzik, és folyamatosan öklendezik. Egy másik kutyának egy horzsolás van a lágyékánál. A vér a legfényesebb dolog, amit Linna a napfényben lát, olyan élénk piros, hogy bántja a szemét.
A Cruz Park-i kordonon könnyű volt átjutni. Ennek a kettőnek sikerült átslisszolnia a rendőrautók mellett. Az, amelyik öklendezik, haldoklik.
Linna egyszer csak észreveszi, hogy minden kutya őfelé fordul. Van valami a levegőben, melytől a kisagya működésbe lép, a fogát vicsorítja, üvölt, és feláll a hátán a szőr. Majom-énje menekülni akar, de a fák túl messze vannak ahhoz, hogy felmásszon rájuk (nem is tud fára mászni), az út és a folyó is túl messze van. Mint egy kém a gluagon; a foglyoknak nincs mit veszíteniük azzal, ha megölik.
– Nem kellett volna visszajönnöd – mondja Gold.
– Azért jöttem, hogy elmondjam… hogy figyelmeztesselek.
Bár majom-énje tiltakozik ellene, Linna megállás nélkül zokog.
– Már tudjuk – mondja a falka vezére, a németjuhász. – Mindannyiunkat megölnek. Elmegyünk innen.
Megrázza a fejét, levegőért kapkod.
– Megölnek titeket. Rendőrautók állnak a Hatodik utcánál – megölnek, ha kijuttok is. Várnak rátok.
– És itt jobb? – kérdezi Gold. – Úgyis megölnek a mérgezett húsukkal. Tudjuk. Féltek, mindannyian?
– Én nem? – kezdi Linna, de nem bírja tovább.
– Megérezzük mindenkin, még azokon is, akik gondoskodnak rólunk vagy etetnek. Ki kell jutnunk innen.
– Megölnek titeket – ismétli meg Linna.
– Néhányunknak sikerülhet.
– Várj! Talán mégis kijuthattok valahogy – mondja Linna. – Van néhány történetem.
A fojtogató levegőben Linna hallja a kutyák lihegését, még az utca zaján keresztül is.
– Igen, az embereknek is megvannak a maguk történetei – mondja végül Gold. – De miért kellene meghallgatnunk a tiédet?
– Azzá tettünk titeket, amivé mi akartuk; a miénk voltatok. Most azzá váltok, amik ti akartok lenni. A magatok urai vagytok. De nekünk is vannak történeteink, és tanultunk belőlük. Meghallgatjátok?
Érzi a levegő mozgását, de hogy az valójában a levegő vagy a kutyák lihegése-e, nem tudja megmondani.
– Meséld el a történeted – szól a németjuhász.
Linna arra kényszeríti magát, hogy visszaemlékezzen az egyik másodéves néprajz órájára félig elolvasott könyvre, összeszedi a gondolatait, majd beszélni kezd.
– Sok történetünk van a Prérifarkasról. Az állatok már itt voltak az emberek előtt is, és a Prérifarkas egy volt közülük. Sok mindent csinált, számtalan bajba keveredett. Mindenkit becsapott.
– Hallottam a prérifarkasokról – mondja az egyik kutya. – Ott is volt pár, ahol én laktam. Megeszik a kölyökkutyákat.
– Biztosan – mondja Linna. – A prérifarkasok mindent megesznek. De ez nem egy prérifarkas volt, hanem a Prérifarkas. Az egyetlen.
A kutyák mormognak. Linna tudja, rájöttek: a Prérifarkas ugyanaz, mint az Ez ugyanaz a kutya.
– Tehát. Prérifarkas nősténynek álcázta magát, így bátran barátkozhatott a többi nősténnyel, akikkel párosodni akart. Halottnak tettette magát, és mikor megérkeztek a varjak, hogy lakmározzanak belőle, elkapta, és megette mindet! Mikor egy mohó ember minden állatot összeszedett magának, Prérifarkas úgy tett, mintha nagyon gazdag lenne, majd elengedte az összeset, így mindenki ehetett. Nos?
Szünetet tart, hogy összeszedje a gondolatait, és lenéz a körülötte álló kutyákra. Majom-félelme elszállt: ő a mesélő, gondolatok teremtője. Nem fogják megölni, tudja.
– Prérifarkas mindezt megtette, és még sok mást is. Ti is megpróbálkozhatnátok néhány trükkel.
– Van egy ötletem, hogyan menthetnélek meg titeket – mondja később. – Lehet, hogy többen meghalnak közületek, de a némi esély is jobb, mint a semmi.
– Miért bíznánk benned? – kérdezi a labrador keverék, aki sosem kedvelte őt, de a többi kutya most mellette áll. Linna is érzi ezt, ezért így válaszol:
– Mert ez a trükk még a Prérifarkasnak is bevált. Megengeditek, hogy megmutassam?
Mi emberek olyan büszkék vagyunk az eszünkre, hogy nagyon könnyű átverni minket. Látjuk a fehér furgonos embereket, és azt hisszük, ők olyasvalakik, akikre számítottunk. Linna elmegy az U-Haulba, és kibérel egy furgont délutánra. Előás egy fehér inget, amit akkor hordott, mikor a koncertteremben dolgozott. Keres egy hivatalos papírt, és feldobja a műszerfalra.
A Második utcai bejárathoz áll a furgonnal. A kutyák kibújnak a kerítésen lévő résen, és bemásznak a kocsiba. Linna segít a kisebbeknek, akik nem tudnak olyan magasra ugrani. Aztán kényelmesen elhelyezkednek, az oldalukon fekve. Morgás és vinnyogás hallatszik, amikor a kutyák véletlenül rálépnek társaik fülére vagy mellkasára, de végül mindenki elhelyezkedik, mindenki kap levegőt, és mindenki lehunyja a szemét.
A kutyákkal teli furgonnal a Hatodik utcához megy. Mikor a rendőrség megállítja, előad nekik egy kis történetet. Az Állatvédelmisek túl sok hívást kapnak mostanában: eltűnt marhák az országúton, lovak próbálnak átugrani a kerítésen, mely túl magas a számukra, és eltörik a lábukat; és persze a Cruz Park-i kutyák. Az Állatvédelmisek furgonokat bérelnek, bármilyet, amilyet csak találnak. Ma reggel a North Park-i kutyákat szemelték ki áldozatnak, meg akarják mérgezni őket.
– Nem hallottam erről az eligazításon – mondja az egyik rendőr.
Megböki a kutyahalmot egy fekete bottal; a kutyák mozdulatlanok maradnak, mintha halottak lennének. Bűzlenek; a tapasztalatlan megfigyelő talán nem ismerné fel a lehelet és az ürülék szagának keverékét.
Linna mosolyog, felvillantja a fogait.
– Megyek vissza a menhelyre – mondja –, van egy égetőkemencéjük.
Egy mobiltelefonnal int felé, és reméli, hogy a rendőr nem akar beszélni az illetővel a vonal másik oldalán, ugyanis nincs ott senki.
De az emberek elhiszik a történeteket, majd még hihetőbbé teszik őket saját maguk számára: a rendőr még egyszer megböki a kutyákat, megráncolja az orrát, majd int a lánynak: továbbmehet.
A Clinton-tó környéke hatalmas szabad terület fákkal, cserjékkel, körülötte pedig a nagy semmi. Mikor Linna kinyitja a furgon hátulját, a kutyák a földre ugranak, és kinyújtózkodnak. Hármuk elpusztult a többi súlya alatt. Gold az egyik, Linna mégsem sír. Tudja, hogy nem menthette volna meg mindegyiket, de valamennyit megmentett. Meg kell elégednie ennyivel. És a történetek tovább élnek: azok nem pusztulnak el egykönnyen.
A kutyák mostantól oda mehetnek, ahova csak akarnak, és meg is teszik. Ők és az összes többi kutya, akik csellel kiszabadultak vagy valahogyan megmenekültek, elszaporodnak majd középnyugaton, sőt, az egész világon. Néhányuk otthonra talál olyan férfiaknál és nőknél, akik nem szolgaként, hanem barátként tekintenek rájuk, ezzel önmagukat is felszabadítva. Linna hazatér a kis reszkető Sophie-val és a szomorú Hope-pal.
Néhányuk elpusztul majd, emberek, pumák, autók vagy más kutyák által. Néhányuknak kölykeik lesznek. Néhány kölyök apja prérifarkas lesz. A Változáson átesett kutyák végül megtalálják a helyüket a megváltozott világban.
(Mikor először alakítottuk át az állatokat a saját szükségleteink szerint, úgy bántunk velük, mintha történetek lennének, melyeknek mi vagyunk a szerzői, és reménytelenül belekapaszkodunk egy elképzelt szerzői jogba, amely feljogosít arra, hogy megváltoztassuk, eladjuk vagy akár kitöröljük őket. De néhány történetet nem lehet irányítani. A bölcs szerző vagy kutyatulajdonos hallgat, tanul és végül így szól: „Ezt nem is tudtam”.)

11. Egyik Kutya megteremti a világot
Ez ugyanaz a kutya. Mikor ez történik, még nincs világ, csak egy ember és egy kutya. Egy házban éltek, mely nem nem volt egyetlen ablaka sem, melyen ki lehetett volna nézni. Semminek nem volt illata. A kutya egy darab papírra ürített és vizelt a fürdőszobában, de ennek sem volt szaga. Az ételének sem volt íze. Az ember elkobozta ezeket a dolgokat. Azért tette, mert nem akarta, hogy Egyik Kutya megteremtse a világot, és tudta, hogy ezt a szagok által tenné.
Egyik éjjel Egyik Kutya éppen aludt, mikor a legkülönösebb dolgot érezte, amelyet kutya valaha csak érzett. A világ illata volt, mely az orrából áradt. Mikor a fű illata kiáramlott rajta, kinőtt kint a fű. Mikor az ürülék szaga jött ki, ürülék termett az udvaron. Így teremtette meg az egész világot. És mikor a többi kutya szaga jött ki az orrán, mindent kutyák leptek el, nagyok és kicsik jelentek meg szerte a világon.
– Azt hiszem, végeztem – mondta a kutya, és elment.