Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Március – Április
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (9)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Hyperioni mesék

Könyvek | Beküldte: RV | 2011.12.24. 11:35

Minden műfajban vannak olyan alkotások, amelyeket egyszerűen nem lehet megkerülni – hiába igyekszik kibúvókat keresni az ember, hiába próbálja Képtávol tartani magát ezektől. Előbb-utóbb fel kell adni ezt a felesleges ellenszegülést, és be kell állni a sorba, nincs mese. Hogy mi határozza meg azt, melyik mű (és most itt szűkítsük le a kört a fantasztikus irodalomra) válik kultikus darabbá, nehéz megfejteni. Nyugodtan rávághatnánk gyorsan, hogy amelyiket nagyon sokan elolvassák, az bizonyára remek alkotás, és egyenes úton halad a legendává válás felé. Igen, bizonyos mértékig így van, de számtalan olyan mű is létezik, amelyet rengetegen olvastak, mégsem vésődött bele túl mélyen a közönség emlékezetébe; ugyanakkor ennek az ellentéte is érvényes, miszerint nem egy olyan történet vált híressé, amelyet a maga idejében alig-alig olvastak el. Az idő néha csodákra képes, szokták mondani, és valóban. Van, ami a megjelenésekor teljesen értelmezhetetlen az olvasó számára, de később, újra elolvasva megtalálja a helyét, és megértjük a mondanivalóját. Természetesen minden nézőpont kérdése, hiszen ami az egyik embernek tetszik, az egy másiknak nem feltétlenül, így viszonylag nehéz kiigazodni azon, hogy az egyes művekre ráaggatott kultikus jelző megállja-e a helyét vagy sem. Támaszkodhatnánk a kritikákra és a szakma elismeréseire is, de az a legjobb, ha magunk győződünk meg róla. Nos, ez a szituáció állt fenn az én esetemben is Dan Simmons Hyperion című regényével kapcsolatosan. Többszörösen díjnyertes regény, amelyről egyesek ódákat zengnek, mások viszont rettenetesnek tartják – ebből lehetetlen megítélni, hogy kinek van igaza, így hát kénytelen voltam elolvasni.
Mielőtt rátérnék a regényre, jöjjön néhány szó az íróról. Egy Peoria nevű városban született Illinois államban, 1948 áprilisának elején. Még nem kezdett el iskolába járni, amikor kinyilvánította érdeklődését az irodalom iránt, s később ennek megfelelően vágott bele a tanulmányaiba is. A Washington Egyetemen szerzett tanári diplomát 1971-ben, és egészen 1989-ig gyakorolta is a hivatását, irodalmat tanított egy általános iskolában. Nem sokkal az egyetem befejezése után már elkezdett rövid történeteket írni, de írói karrierje csak 1982-ben indult be, amikor a Twilight Zone Magazine novella pályázatát megnyerte a The River Styx Runs Upstream című írásával, s a novella meg is jelenhetett az újságban. Néhány évvel később, nevezetesen 1985-ben kiadták első regényét, a Song of Kali-t (Káli dala). Ekkor döntötte el, hogy főállásban szeretne az írással foglalkozni, azonban a munkáját csak 1989-ben adta fel, miután megjelent a Hyperion, amely elnyerte a legnevesebb szakmai elismeréseket, és egy csapásra beemelte őt a legjobb sci-fi írók közé. A Hyperion-ciklus négy kötete mellett számtalan önálló regényt is írt, amelyek közül több szintén díjnyertes alkotás lett, azonban a mai napig a lassan huszonöt éves műve az, amely meghatározza Simmons helyét a fantasztikus irodalom palettáján.
A Hyperion története jó, de nem túl eredeti, ellenben a köré felépített világ meglehetősen színes és mozgalmas ahhoz, hogy elvigye a hátán a középszerű cselekményt. A XXIX. században járunk, amikor az emberiség már szinte az egész galaxist uralja, és több száz gyarmatosított bolygót népesít be, azonban a Hegemóniának nevezett birodalmat külső és belső veszélyek is fenyegetik – a magukat Számkivetetteknek nevező lények háborúra készülnek az emberek ellen, ugyanakkor az emberi társadalom életétben fontos szerepet betöltő mesterséges intelligenciák is mozgolódni kezdenek, és titkos terveket szövögetnek. Ebben a feszültséggel teli helyzetben indul útnak hét ember, hogy részt vegyen egy zarándoklaton, amelynek célja a mindentől távol eső, titokzatos bolygó, a Hyperion. Ezen a rejtélyekkel teli planétán találhatók a világegyetem legmisztikusabb képződményei, a legendás Időkripták, illetve a hozzájuk kapcsolódó, istenszerű teremtmény, a Shrike, amely valójában egy rettegett gyilkológép. A zarándoklatot csak egyikük élheti túl, ám cserében teljesülhet egy kívánsága… ha igaz a legenda.
Annak ellenére, hogy a kiindulási szituáció nem túl izgalmas, lehetett volna ebből egy pergő ritmusú, ízig-vérigKép űroperát kanyarítani, azonban Simmons nem ezt az utat választotta. Helyette inkább a Dekameron, illetve Geoffrey Chaucer Canterbury mesék című írásának szerkezetét vette kölcsön, és ahhoz hasonlóan építette fel a Hyperion cselekményét; ennek eredménye lett a vontatott és meglehetősen unalmas regény. Maga a zarándoklat nem kap túl nagy szerepet a regényben, csupán az összekötő kapocs szerepét tölti be az egyes szereplők történetei között, bár olykor arra is szolgál, hogy fordítson egyet a cselekmény kerekén, de ezek sem olyan fordulatok, amelyektől le kellene rágnunk a körmöt az ujjunkról izgalmunkban. Ha már Simmons ezt a szerkezeti felépítést választotta, fordíthatott volna több energiát az egyes történetek kidolgozására, mert sajnos a hat történet (igen, csak hat zarándok meséli el a történetét) többsége elég álmosító lett. Természetesen megtudjuk, hogy a zarándokok milyen módon kapcsolódnak a Hyperionhoz, és sok minden kiderül a bolygóról is, de ez még nem elég indok arra, hogy hosszú oldalakon keresztül lehessen ragozni a semmit. Bizonyára nehezebb, és talán terjedelmesebb is lett volna egy hagyományos, több szálon futó cselekmény keretein belül kibontani a történetet, de ez a történetmesélős felállás nagyon rossz. A pap történetének naplószerű vázolása nem rossz ötlet, rejtőzik benne némi feszültség, még a katona meséje is viszonylag izgalmas a sok csatával, a meneküléssel a szétroncsolt űrhajóból, de ezt követően egyre hosszabb, és egyre gyengébb történetek következnek, mintha Simmons kifogyott volna a jó ötletekből. Feleslegesen nyújtja a meséket, amelyekből egy idő után már semmi többlet információt nem kapunk a Hyperion múltját illetően.
Azért is sajnálatos a cselekmény gyengesége, mert viszonylag jól eltalált, színes karaktereket hoz össze a zarándoklat. A minden normára fittyet hányó, mocskos szájú költő, a hallgatag, de éles látású tudós, vagy a sokáig titkolózó konzul alakja rengeteg lehetőséget nyújt a konfliktusokra (ahogy a mesék közötti intermezzók során erre sor is kerül néhányszor). Biztos vagyok benne, hogy a regény sokkal lendületesebb és élvezetesebb lenne, ha a szereplők múltja inkább az egymással folytatott párbeszédek, vagy viták során derülne ki, nem pedig az andalító monológok révén. Szintén hiányolom a zarándoklat útjának részletesebb kibontását. Igaz, olykor kapunk egy-egy rövid leírást a környezetről, de talán jobban bele lehetett volna vonni a bolygót az utazásba, mert így nem több, mint egy szürke díszlet a hét szereplő mögött. Nem lehet figyelmen kívül hagyni John Keats erőltetett jelenlétét. Nem volt akkora jelentőségű költő, hogy ekkora szerepet kapjon az emberiség sorsát eldöntő cselekményben, de nyilván ő volt Simmons nagy kedvence, és ez valamiféle tisztelgés előtte. Ha a regény klasszikus űropera volna, nagyon bántó lenne a sok verses idézet, de jelen formájában illeszkedik a könyv szerkezetébe.
A Hyperion egy alapvetően jó történet rosszul megírva, ennek okán a számtalan díj inkább szólhat az alapötletnek és a regény szerkezeti felépítésének, mint magának a tartalomnak. Indokolatlanul hosszúra van nyújtva, és a ciklus következő kötetébe kezdve hamar kiderül, hogy csupán felvezetője az ott zajló eseményeknek, vagyis nem több egy prológusnál. Összegezve, a Hyperion közel sem akkora jelentőségű darab, mint amekkora rajongás övezi, hiába szűrődik ki belőle némi társadalomkritika. Persze nem is kell, hogy mindenki jónak ítélje, pont ettől válik valami kultikus darabbá.



RV

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.