Fiction Kult

A Sztrugackij testvérek nemcsak az orosz, de az egész európai sci-fi meghatározó alakjai voltak. Noha írásaik a tudományos-fantasztikus művek közé tartoznak, náluk a tudomány mindig háttérbe szorult, és sokkal inkább az emberi kérdésekre helyezték a hangsúlyt. Az „emberarcú sci-fi” megteremtése révén lehetőségük nyílt olyan kérdéseket megvizsgálni, mint az egyén és a társadalom kapcsolata, az ember helye a világban, de érdekelte őket az is, mi váltja ki az ember döntési helyzetekben tanúsított határozottságát, vagy bizonytalanságát, és még számos ok-okozati viszony az egyén és a társadalmi berendezkedések viszonylatában. Sosem rettentek vissza attól, hogy kritikát mondjanak aktuális politikai, vagy társadalmi helyzetekről, gyakran bírálták a kommunizmust, és olykor ez a nyíltság kiváltotta a kor cenzorainak nemtetszését is. Elgondolkodtató, tanulságos, ám ugyanakkor izgalmas és szórakoztató regényeket írtak, amelyek mondanivalói még ma is sok esetben megállják a helyüket, és nem utolsó sorban a kortárs sci-fi szerzők sokaságát inspirálták ezek a művek.
Épp ezért is volt örömteli hír, hogy egy kötetbe fűzve jelenik meg két olyan kisregény, amelyeket indokolatlanul szoktak elhanyagolni a Delelő-univerzumot bemutató írások felsorolásában. Nem ezek alkotják persze a fivérek híres világának legfontosabb állomásait, de mégis fontos és érdekes adalékokkal szolgálnak, miközben olyan kérésekre keresik a választ, mint az értelem evolúciójának titka, vagy mi az a pont, ahol az ember képes lehet kitörni a gyarlóság örök körforgásából. A Menekülési kísérlet két története időben és térben ugyan messze áll egymástól, ám mondanivalóban, tanulságban nagyon is sok közös vonás figyelhető meg – a hiábavalóság, a tehetetlenség érzése, amellyel az ember úton-útfélen kénytelen szembenézni, és megbirkózni, ha tud.
A kötetben másodikként szerepel a címadó történet, a Menekülési kísérlet, ám én mégis ezt veszem most előre, mert szerintem ez egy árnyalatnyival gyengébbre sikerült. A történethez kapcsolódó utószóban a szerzők be is ismerik, hogy sokat vesződtek ezzel a kisregénnyel, mert ugyan voltak hozzá ötleteik és elképzeléseik, az első próbálkozások rendre zsákutcába futottak, és egyszerűen nem látták a kiutat. Többször is elkészültek már több tíz oldalnyi szöveggel, ám egy ponton túl rendre azt érezték, hogy nem tudják úgy tovább gördíteni a cselekményt, hogy azt elfogadhatónak éreznének. Mielőtt azonban végleg a sutba dobták volna ezt a történetet, jött az ihlet, és egy szokatlan húzással lendültek túl a holtponton. Így utólag, érezhető a kisregényen, hogy igen erős alkotói válság merült fel az írása közben, és bevallom őszintén a lezárás közel sem olyan frappáns, mint ahogy azt a szerzőpáros gondolta. Ahogy írják: „Bármilyen törvényt meg lehet sérteni, el lehet tekinteni bármilyen logikától, le lehet rombolni a hitelességet, mindennek, minden elgondolható és elgondolhatatlan előírásnak ellentmondva cselekedni – egyetlen esetben: ha ennek következtében elérhető a legfőbb cél. Azaz, az olvasóban feltámad a készség az egész átélésére, és minél erősebb ez a készség, annál több joga van a szerzőnek a törvények megsértésére és lerombolására.” Én ezzel nem feltétlenül értek egyet, de talán a szükség valóban megkívánhatja, hogy olyan eszközökkel éljen az író a történet kerek egésszé formálása érdekében, amelyek felrúgnak minden szabályt.
Ettől, vagyis a Menekülési kísérlet epilógusától eltekintve a kisregény nagyon jó, és izgalmas is. E történet idejében a null-T (a Delelő-univerzum egyik jellegzetes technológiai vívmánya) már mindennapos, és a világegyetemben fiatal felfedezők nyargalnak szerte szét, hogy új világokat kutassanak fel. Anton és Vagyim épp egy ilyen útra készülnek (vadászni egy már ismert planétára), amikor felbukkan egy titokzatos férfi, és arra kéri őket, vigyék el egy ismeretlen bolygóra. Amikor odaérnek, furcsa ellentmondást tapasztalnak – a bolygót emberekhez hasonló, primitív, kora-feudális társadalmi berendezkedésben élő lények lakják, miközben a felszín két hatalmas kráterét egy autópálya köti össze, amelyen hipermodern járművek száguldanak egyik helyről a másikra, teljesen automatikusan. Miközben azon tanakodnak, hogy szükséges-e felderíteni a különös járművek, vagy akár a fura emberek múltját, rájönnek, hogy e távoli bolygón épp a földi történelem egy nagyon sötét időszaka készül megismétlődni.
A jól felépített történet érdekes, de mégis háttérbe szorul a három főszereplő mellett. Anton, a kis csapat névleges vezetője, próbál szabályszerűen eljárni egy idegen bolygó feltérképezését illetően, azonban a váratlan események hatására hirtelen kellene jó döntéseket hozni, és ez legtöbbször határozatlanságot és tanácstalanságot eredményez. Vagyim, noha csak egy nyelvész, gyakorlatiasabb és valóban érdeklődéssel szemléli az idegen világot, szeretné megérteni a primitív nép társadalmi berendezkedésének ok-okozati viszonyait, de bármennyire is a maga útján akarná ezt elérni, hallgat Anton döntéseire. A harmadik személy, az idegen férfi ellenben teljesen más megközelítésből szemléli az egészet. Valami ismeretlen düh fűti, és mindenképpen cselekedni akar, tenni valamit, amivel megtörheti ezt a feudális rémálmot. Ő a konfliktusok forrása, ugyanakkor minden tettére képes ésszerűnek hangzó magyarázatot adni. A három karakter eltérő megismerési szándékai hajtják előre a cselekményt, hogy végül egy igen fura és suta végkifejletben kapjunk magyarázatot mindenre.
Ezzel szemben a Távoli szivárvány című történet sokkal letisztultabb, világosabb, szabályszerűbb. Nem véletlenül ez szerepel előrébb a kötetben, hiszen ennek a története még abban az időben játszódik, amikor a null-T ismeretlen volt, és kutatók dolgoztak a módszer tökéletesítésén. A Szivárvány bolygó is egy ilyen kísérleti terület, ahol több kutatóállomáson is azon munkálkodnak, hogy végre eredményt mutassanak fel a null-T transzportálást illetően. Az alapvetően nyugodt bolygó azonban váratlanul felbolydul, amikor kiderül, hogy az egyik kísérlet balul sült el, és ennek következményeként olyan mértékű Hullám indult útnak, amely pusztulással fenyegeti a bolygót. A vezetők gyorsan tanácskozni kezdenek, azonban úgy tűnik, hogy sem megfelelő megoldás kidolgozására, sem menekülésre nincs sok esély.
Noha gyakorlatilag végig tudni lehet, hogy a Hullám elől nincs menekvés, mégis a végső pillanatig olyan hangulat lengi körül a történetet, hogy azt gondolhatjuk, mindenki megmenekülhet. Azonban akárcsak a szerzőpáros legtöbb munkájában, itt is az egyének döntései kerülnek előtérbe. Szembesülhetünk az elkeseredett katona küzdelmével, amelyben mindent megpróbál elkövetni annak érdekében, hogy kedvesét kimenekítse a bolygóról, és ezért olyan szörnyű tettekre is képes, amellyel akár a kapcsolatukat is kockára teszi. És ami igazán borzasztó ebben, hogy a végén egyikük sem fér fel az egyetlen csillaghajóra, vagyis teljesen értelmetlenül tette, amit tett. Hiába a küzdelem, az egész történetet áthatja a beletörődés, a végzet elfogadása. Egy pontig még mindenki kapkod, igyekszik mindent megmenteni, ám miután kiderül, hogy nincs menekvés, hirtelen félelmetes nyugodtság uralkodik el mindenkin. Van ebben valami magasztos és megrendítő, ahogy a kolónia vezetőitől kezdve az egyszerű munkások is elfogadják, hogy vége.
Röviden összefoglalva, a Menekülési kísérlet így jellemezhető: egy kötet, két remek történet. Akik szeretik a Sztrugackij fivérek munkásságát, nem fognak csalódni, de bátran ajánlom azoknak is, akik csak most ismerkednek az orosz sci-fi különös és egyedi hangulatú világával.