Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Szeptember – Október
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (6)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

E.T.A. Hoffmann fantasztikus világa

Szerzők | Beküldte: Nilla | 2011.08.26. 11:01

KépE.T.A. Hoffmann foglalkozását tekintve hivatalnok volt, a művészet nem is állhatott volna távolabb tőle, de ő csak látszólag követte a családi hagyományt. Jogász végzettsége ellenére erősen vonzódott a képzelet világához, így művészetének alapvető koncepcióját, a kettősséget is innen eredeztethetjük. Hivatalnoki állásában tisztességesen megállta a helyét, azonban amint véget értek a dolgos órák, színre lépett a művész Hoffmann, az az ember, aki történeteket, kritikákat, esszéket ír, zeneműveket komponál, rajzol, fest. Élete egy pontján még színházigazgató is volt. Kétségtelenül sokszínű egyéniség volt, ettől azonban élete szinte kettős életté vált, ezt pedig csak úgy tudta kordában tartani, ha energiáit kiadta magából, méghozzá az irodalmon és a zenén keresztül. Pályáján a kettő egyébként szorosan összekapcsolódik. Zeneszeretete volt a legerősebb, sokkal korábban volt meghatározó az életében, mint az írott szó. Eredeti nevét is megváltoztatta, így lett Ernst Theodor Wilhelmből Ernts Theodor Amadeus, nagy példaképe, Mozart iránti tisztelete jeléül. Hosszú ideig nem is ragadott tollat, ez idő alatt főként a zeneszerzésre és a hivatali pályájára koncentrált. Esszéiben a zene lényegének megfejtésére is kísérletet tett, ahogy a romantika filozófusai közül oly sokan még. Schopenhauerhez és Kierkegaardhoz hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy a zene a művészet legmagasabb rendű megnyilvánulása. Hoffmann mondta ki, hogy a legromantikusabb zene a művészet, mert tárgya a végtelen.
A nappali tisztviselő éjjel azonban, sajnos idővel az alkohol hatására is, a fantázia világába kalandozott, ennek köszönhetjük a tizenkilencedik század legszebb fantasztikus meséit. Ha pedig fantasztikus meséknek nevezzük Hoffmann műveinek nagy részét, érdemes megállnunk egy pillanatra, hogy megnézzük, mit is jelent ez pontosan. A fantasztikum lényege a bizonytalanság, mindenekfelett pedig az a bizonytalanság, amely a szöveg olvasójában az elbeszélt történet értésével és értelmezésével kapcsolatban jön létre. – mondja Tzvetan Todorov, a fantasztikus irodalom elméletének kimagasló alakja. A fantasztikum meghatározása azonban közel sem ilyen egyszerű. A műfaj pontos határait nagyon nehéz, vagy még inkább lehetetlen, meghúzni. A világ rendjét megbontó fantasztikum a történet kimenetelétől függően határműfajokat határozhat meg, ezeknek kontextusában lesz könnyebb átlátnunk Hoffmann életművét. A két határműfaj a különös és a csodás. A rövid definíció szerint a különös a megmagyarázott természetfeletti, míg a csodás az elfogadott természetfeletti. Mit jelent ez? Megmagyarázott természetfeletti alatt értjük azt, amikor az adott történetben az események eleinte természetfelettinek tűnnek, a cselekmény kibontakozása során azonban racionális magyarázatot kapunk a történtekre. Ebben az esetben a valós élet törvényszerűségei nem változnak, és ez a legfontosabb különbség a csodás és a különös műfaja közt. Csodásról akkor beszélhetünk, ha új természeti törvények érvényességét kell elfogadnunk ahhoz, hogy magyarázatot találjunk az eseményekre. Ekkor a valóság törvényei megváltoznak. A különbség ellenére is a két műfaj lehet fedésben egymással, de csak részben, hisz ellenkező esetben megszűnne a különbség, és csak egy műfajról beszélhetnénk. Miért fontos ez Hoffmann kapcsán? Azért, mert a csodás műfaját leggyakrabban a mesével állítják párhuzamba, mondván, hogy a mesék is csak a csodás egy változatát képviselik. A természetfeletti események nem váltanak ki döbbenetes hatást, inkább elfogadjuk őket, új természeti törvényeket találunk az igazolásukra, de nem keressük a racionális magyarázatot, mert tudjuk, hogy valószínűleg nincs is. Hoffmann mesés írásai is hasonlóan keverik a valóságot a képzelettel. Az arany virágcserép Anselmus diákja – akinek átlagos polgári életét egy nap az Elba partján tekergő kígyókisasszonyok gyökeresen megváltoztatják, mikor átcsábítják őt saját birodalmukba –, például a valóság egy romantizált verziójában tapasztalja meg fantasztikus élményeit, mindezt úgy olvashatjuk, mintha semmi természetellenes nem lenne benne.„...Anselmus diák amaz este óta, amikor meglátta Lindhorst levéltárost, álmodozó merengésbe esett, és ez a hétköznapi élet minden külső érintésével szemben érzéketlenné tette. Érezte, hogy valami ismeretlen érzés mozdul meg bensejében, és gyönyörűségteli fájdalmat okoz neki: és ez a fájdalom tulajdonképpen a vágyakozás, amely az embernek más, magasabb rendű létet ígér. A legjobban szeretett egyedül bolyongani erdőn-mezőn, mintegy elszakadva mindentől, ami szűkös életéhez bilincselte, csak a benne születő képek sokféleségének szemléletében találta meg önmagát. Így történt, hogy egy hosszú sétájáról visszatérőben elhaladt ama különös bodzabokor mellett, amely alatt egykor, mint valami varázslattól megejtve, annyi különös dolgot látott, úgy érezte, hogy csodálatosan vonzza a meghitt zöld gyep, alighogy ott telepedett, minden, amit akkor szinte mennyei rajongásban látott, és amit lelkéből mintha valami idegen erőszak távolított volna el, ismét a legélénkebb színekben lebegett előtte,mintha másodszor is látná. Igen, még sokkal világosabban látta, mint első alkalommal, hogy az üdvösséges kék szempár azé az aranyoszöld kígyóé, amely a bodzafa közelében felfelé tekerőzött, és karcsú testének minden fordultával elé villantotta azokat a csodálatosan csengő kristályos hangokat, amelyek gyönyörrel és elragadtatással töltötték el.” A valóságtól való természetes elszakadás vezeti át őt a fantasztikum világába és nem a valóság módosulása. Az illatok, az érzések lehetnek ugyan szokatlanok, különösek, de a abban nincs semmi különös, hogy léteznek furcsa, szokatlan illatok és érzések. Így jelenik meg a romantika Hoffmann műveiben. A belső tartalmak kerülnek előtérbe, a legfőbb szempont a szereplőé, a fantasztikum belső, szubjektív élmény, nem pedig módszer a hatás elérésének érdekében. A fantasztikum Hoffmann meséiben a lélekre gyakorol igazi hatást, nem a világ ismert törvényeit bontja meg (mint például azokban a művekben, melyekben vámpírok, boszorkányok, farkasemberek és társaik írják felül a természet szabályszerűségeit), hanem azt, ahogy az egyén látja és értelmezi ezeket a törvényeket. A mesevilág csak Anselmus számára létezik, ettől olyan személyes a fantasztikum. Kép
Hoffmann a mesés világok ellenére sem szakad el a valóságtól, sőt, kiindulópontja, ellenpólusa mindennek, amelyet fantasztikussá varázsol. Ez alapján érthetjük meg a művészetére jellemző kettősséget is. A kétféle élet, melyet ő maga is élt, visszaköszön írásaiban. Alaptémája az élet és a művészet, a valóság és a képzelet szembeállítása, paradox módon úgy, hogy összefonja őket. A valóságot nem átalakítja, hanem megtoldja a fantasztikummal, így lehet a kettő összhangban, de mégis érezhetően kontrasztban egymással. Bár ez ellentmondásnak hangzik, mégis van értelme. Az objektív szem, az olvasó számára láthatók a határok a két világ között, a szereplők számára azonban a kettő egy és ugyanaz, fantáziaviláguk az a valóság, amelyet mások nem láthatnak, ők viszont tökéletesen tudnak közlekedni a két univerzum között. Fantasztikus világát tündérek, különös lények, csodás események népesítik be. Ezeket a hozzávalókat pedig gyakran fűszerezi humorral.
Legtöbb művében fontos szerepe van a humornak, ilyen a Kis Zaches, más néven Cinóber című novella is. Zaches, a „gyökéremberke” érdekes kis figura, harmadfél éves torzszülött fiúcska, aki csak varázslat segítségével tanul meg beszélni és járni, később pedig mindenkit sikeresen a hatalma alá von különleges, ám hamis vonzereje által. A humor – ahogy Halász Előd írja elemzésében –, bizarr ötletekkel, groteszk fintorokkal szórja tele a hoffmanni világot, a dimenziók megmásításával zseniális karikatúrákká változtatja az embereket.
Hoffmann meséinek egyediségét nemcsak a fantasztikum sajátos használata jelenti, karakterei is igazi egyéniségek. Az arany virágcserép Anselmusa, a Kis Zaches címszereplője és Boldizsár diák, Antonio a Signor Formicában szépen megrajzolt jellemek, a valóság és képzelet közti kapcsok. Mesevilága a racionális szereplők mellett felvonultat egy sor képzeletbeli, természetfeletti lényt: tündéreket, varázslókat, boszorkányokat, szellemeket, beszélő kígyókat.
Szereplői közül mégis legjelentősebb a művész karakter, ugyanis saját maga jelenik meg benne újra meg újra. A művészt szembe állítja a nyárspolgárral, ez az ellentét életében is megfigyelhető, saját személyiségének két pólusa is folyton egymásnak feszül. Johann Kreislerben, a Fantáziadarabok Callott módjára (1816) című prózagyűjteményében feltűnő karmesterben Hoffmannra ismerhetünk. A zene iránti rajongása végig kíséri írói pályáját, Don Juan című novellájában például bálványa, Mozart operájának értelmezését adja élménybeszámolószerűen.
Jelentősége a fantasztikum ilyen módon történő használata mellett újító mivoltában is megnyilvánul. Hoffmann nevéhez fűződik a tizenkilencedik század egyik kedvelt, gyakran visszatérő fantasztikus motívuma, a doppelganger, vagyis a hasonmás. A gonosz és jó erők, a személyiség egymással harcban álló feleinek ábrázolására alkalmazott motívum Az ördög bájitala című műben jelenik meg, amely Hoffmann egyetlen befejezett regénye, 1815 és 1816 között írta. Medardus, a fiatal barát abból az elixírből iszik, amelyet Szent Antal vett el a Sátántól. Az ital hatására Medardus élete gyökeresen megváltozik, átlép a fantasztikum egy sötétebb bugyrába. A mű nagyban eltávolodik az eddig bemutatott mesevilágtól. Bár a mesék nagy részét jelentik Hoffmann életművének, nem csak ebben a műfajban mutatta meg tehetségét. Horrorisztikus történetek, félelmetes alakok is léteznek színes univerzumában. 1813-as elbeszélése, A homokember kitűnő példája ennek. A történet főszereplője Nathanael nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy az otthonukba rendszeresen ellátogató Coppelius ügyvéd a gonosz megtestesülése lenne. Egész életét végigkíséri a Homokember, ezzel pedig beépíti a történetbe a kísérteties motívumát. A kísérteties a legvilágosabban úgy fogalmazható meg, mint az ijesztőnek az a fajtája, amely valami ismert dologra vezethető vissza. Kísérteties mindaz, ami titok, aminek rejtve kellett volna maradnia, mégis feltárult. Viszont minél jobban eligazodunk a világban, annál kisebb az esély a kísértetiesre. Nathanaelre akkor csap le a gonosz, mikor már azt hiszi, élete révbe ért, megtalálta a boldogságot, és végleg megszabadulhat az őt kísértő Homokembertől. A kísérteties hatás összeforr a fantasztikummal, a félelem tartja életben mindkettőt, a bizonytalanság állandó jelenléte, ahogy ezt a következő jelenetben is olvashatjuk: „Csakugyan ijesztő alakot öltött most már képzeletemben a szörnyű Homokember, valahányszor meghallottam esténként a csoszogást a lépcsőn, már reszkettem is a félelemtől, az iszonyattól, és sírás fojtogatott. {...} A hálószobába szaladtam, s egész éjszaka a Homokember rémisztő lényével viaskodtam gondolatban. Ahhoz már eléggé nagy fiú voltam, hogy belássam: a Homokemberről, a holdbéli fészekben gubbasztó fiókáiról szóló dajkamese nem fedheti egészen a valóságot, de számomra a Homokember mégis megmaradt szörnyűséges kísértetnek, és rémült borzadállyal hallgattam mindig, amint feljön a lépcsőn, s utána nagy dérrel-dúrral benyit apámhoz. Volt úgy, hogy sokáig nem jött, azután meg egymást követték a látogatásai.” Kép
Hoffmann munkásságára nagyban hatott zaklatott életvitele, az alkohol befolyása alatt gyakran hallucinációk gyötörték. Élete utolsó alkotói szakaszában azonban már jóval nyugodtabb műveket írt, lecsillapodott a mesevilágot felépítő elme, és sokkal racionálisabb írások születtek, ezzel pedig elindult a realizmus felé. Legismertebb művei: Az arany virágcserép, Az ördög bájitala, Barambilla hercegnő, Don Juan, A homokember, Murr kandúr életszemlélete. Hatása szemmel látható a romantika művészetében: Csajkovszkij Diótörőjének alapjául a Diótörő és Egérkirály szolgál, Offenbach Hoffmann meséinek is értelemszerűen az ő művei adták az inspirációt. A hasonmás-motívumot viszont láthatjuk Dosztojevszkij A hasonmás című regényében, és ne feledkezzünk meg Stevenson klasszikusáról, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetéről sem. Wagner pedig a Martin kádár és legényei című elbeszélésből merítette a Nürnbergi dalnokok témáját.
Hoffmann zsenialitása abban állt, hogy szavaival azt a világot teremtette meg, amelyet szerinte csak nagy szenvedélye, a zene lenne képes létrehozni. A zenéről ezt írja egyik esszéjében: „A zene ismeretlen birodalmat tár fel az ember számára, olyan világot, amelynek semmi köze sincs az őt körülvevő külső érzéki világhoz, s amelyben az ember hátrahagyja minden meghatározott érzését, hogy átadja magát egy kimondhatatlan vágyakozásnak.” Hoffmann történeteiben az ismeretlen birodalmat a fantáziavilág jelenti, és bár sok köze van a valós világhoz, mivel szüntelen összefonódik vele, az ide átkelő szereplők, s velük az olvasók is a fantasztikum szubjektív érzékelésének élményében részesülnek, hátrahagyva minden meghatározott érzést.



Nilla

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

Gladon 2011.08.27. 17:38 | # 1
Avatar
Akinek felkeltette az érdeklődését a cikk és szeretne beszerezni néhány Hoffmann kötetet, ajánlom figyelmébe, hogy az Alexandránál most 70%-al olcsóbban lehet hozzájuk jutni.