Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Január – Február
1.  Nathandriel (2)
2.  Galee (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (8)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Dr. Gears

Történetek | Beküldte: RV | 2014.02.07. 17:16

Párizs, 1869.
Esett. Nyári zápor volt csupán, amely hirtelen érkezett, azonban roppant kitartóan áztatta a város macskakövekkel borított utcáit. A távolban egy pillanatra felfénylett a fekete felhőkkel borított égbolt alja, ám a mennydörgés hangját elnyomta a Notre Dame tornyaiból felcsendülő mély harangszó. A hatalmas harangok ismerős zúgása a viharban idegennek és félelmetesnek hatott, s a keskeny utcán végigsiető alak is megborzongott a kondulások hallatán. Hosszú, borzongató hangok úsztak végig a házak között, tizenkétszer egymás után, aztán elcsendesedtek, és nem maradt más, mint az esőcseppek dobolása az utca kövezetén – éjfél volt. Megint villámlott, és mivel már nem volt, ami elnyomja, az égzengés ágyúlövésként csattant az éjszakában. Az alak egy pillanatra megtorpant, felnézett az égre, aztán összehúzta magán a köpenyét, és szapora léptekkel indult tovább.
Elhaladt egy bedeszkázott ablakú ház előtt, megkerült egy törött tengelyű szekeret, amelyet a gazdája ott hagyott az utca szélén, végül befordult egy sikátorba, hogy lerövidítse az utat. Általában elkerülte az efféle utakat, de az eső és a kései óra miatt kockáztatott. Kalapja karimája alatt a szeme vadul cikázott, és a sötét árnyakat fürkészte, nem leselkedik-e valahol egy gyilkolásra is kész tolvaj; az elmúlt hónapokban egyre több ilyen gazember fordult meg Párizs utcáin az éjszakák folyamán. Hiába volt óvatos, az egyik lépésével egy pocsolyába toppant, és a cipője elázott. Halkan káromkodott, majd rémülten ugrott arrébb, amikor az egyik árnyék megelevenedni látszott. A falhoz lapult, és felkészült a legrosszabbra is, aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor egy ázott macska sziluettjét ismerte fel. Bosszúsan megcsóválta a fejét, és futásnak eredt, hogy minél előbb maga mögött hagyja a sikátort, és annak bizarr árnyait.
Alaposan átázott, mire hazaért. Az öreg ház hatalmas ablakai sötét szemekként bámultak az utcára, és a közelben álló lámpaoszlop tetején is üresen állt a gőzlámpásnak kialakított kalitka. Az alak belenyúlt kabátja zsebébe, és egy kulcscsomót húzott elő. Válogatott egy kicsit a kulcsok között, majd az egyiket bedugta a zárba, és elfordította. Halk kattanás hallatszott. Lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót, amely keservesen megnyikordult. Belépett a keskeny előtérbe, behúzta maga mögött az ajtót, és a víztől elnehezült kabátját egy hanyag mozdulattal az emeletre vezető lépcső korlátjára hajította.
– Jacques! – kiáltotta.
Csend fogadta. Felvette a fal mellett álló kis asztalról a petróleumlámpát, meggyújtotta, és az előtérből nyíló első ajtó felé indult. Benyitott, és bevilágított a lámpával. A nehéz könyvekkel megrakott polcokon kavargó árnyak szétrebbentek a lámpa fényében, azonban senkit sem látott odabent. Visszazárta az ajtót.
– Jacques! – kiáltotta ismét, valamivel erélyesebben.
Az emeletről halk kopogás hallatszott, és a lépcső tetején egy vézna alak jelent meg, kezében egy mécsessel. Hosszúkás arca meglehetősen kísértetiesen festett a gyér fényben.
– Dr. Gears?
– Igen, én vagyok – válaszolta, és elindult felfelé. – Mondd, miért van itt ilyen sötét?
– Már nyugovóra tértem, uram – mondta az inas halkan. – Nem számítottam arra, hogy a professzor ma még hazaér… Igen későre jár.
A professzor megemelte a kezében tartott lámpát, és a fényt a faliórára irányította; már éjfél is jócskán elmúlt.
– Sajnálom, Jacques – mondta. – Nem akartalak felébreszteni.
– Nem érdekes – felelte a férfi, és kihúzta magát. – Parancsol egy teát, professzor? Bizonyára elázott, és átfázott az esőben.
– Köszönöm, az jó lesz – bólintott a doktor, és elindult felfelé.
– A szobájába vigyem a teát, uram?
– Nem – felelte a professzor, amikor elhaladt az inas mellett. – Még vetek egy pillantást a kísérletemre, mielőtt én is lepihennék.
– Ahogy óhajtja – biccentett az inas, és lement a lépcsőn.
A professzor végigsietett az emeleti folyosón, ám, amikor elhaladt a falra akasztott hatalmas tükör előtt, egy pillanatra megtorpant, és belenézett. Egy csatakos hajú, nyúzott, hosszúkás arc bámult vissza rá, s a tekintetében mintha az őrület halovány szikrája fénylett volna. A professzor farkasszemet nézett a tükörképével, aztán csak fáradtan legyintett egyet. Továbbment a folyosón, s végül belépett a balról nyíló utolsó ajtón. A kis szobában csupán egy rövid csigalépcső helyezkedett el, amely a padlástérbe vezetett. Gyorsan felsietett a lépcsőn. A padlást szinte teljesen ellepték a különféle kacatok, ládák és dobozok, amelyeket talán már évekkel korábban behajítottak valamelyik sarokban, s vastagon állt rajtuk a por. Egy részen azonban a sok ócska tárgyat arrébb tolták, és a nyomukban felszabaduló helyen most egy fehér lepedővel letakart tárgy állt. A professzor egyenesen ehhez a tárgyhoz lépett, és egy könnyed mozdulattal lerántotta róla a lepedőt, amelyet összegyűrve félredobott. Már eltelt néhány hónap, mióta rátalált erre a különös szerkezetre, ám minden alkalommal, amikor megpillantotta, elámult rajta.
A tárgy leginkább egy hárfához hasonlított, csak jóval nagyobb volt annál, és a húrok helyén megannyi apró fogaskerék kapott helyet, amelyek közül egyesek összekapcsolódtak, mások magányosan helyezkedtek el egy-egy tengelyen. A masina tetejére egy tölcsérhez hasonlító dolgot szereltek, amelynek közepéből egy vékony rúd meredezett, és a föld felé mutatott. Nem látszott rajta sem kapcsoló, sem egy apró gőzgép, amely mozgásra bírhatná; úgy tűnt, a szerkezet így teljes, ám a professzor nem tudott rájönni, hogyan működhet.
Holott igen sokat értett a mechanikához, és az efféle bizarr szerkezetekhez. Már gyerekkorában is inkább azzal töltötte az idejét, hogy szétszedett, majd összeszerelt szerszámokat, egyszerű szerkezeteket. Amikor jelentkezett a tudományegyetemre, apja kinevette, amiért a jogi pálya helyett ostoba szerkezetek építésére akarta elpazarolni az életét. Az egyetemen rengeteget tanult, de szenvedélyének nem tudott nemet mondani, és rendre épített valami kis szerkezetet, amiért idővel a társa ráakasztották a Dr. Gears gúnynevet. Ez eleinte bosszantotta, de végül megkedvelte a bizarr nevet, és mire befejezte az egyetemet, eredeti neve – Gérard – szinte teljesen feledésbe merült. Azonban az a rengeteg tudás, amelyet az egyetemen és az azóta eltelt évek alatt gyűjtött össze, mind hiábavalónak bizonyult, mert bármivel is próbálkozott, a különös szerkezetbe nem tudott életet lehelni.
Egy öreg ócskástól vette. Épp a Szajna partján sétálgatott, amikor észrevette, hogy nem messze tőle egy alak kopott dobozokat hajigál a folyóba. A sorsukra váró kacatok között ott találta a furcsa hárfát is. Amikor meglátta, hogy az tele van apró fogaskerekekkel, tudta, hogy meg kell vennie. Megkérdezte, hogy miféle szerkezet, azonban az öreg csak megvonta a vállát. Ez már két hónapja történt, és azóta minden nap órákat töprengett azon, hogy működhet a szerkezet, de semmilyen megoldás nem jutott eszébe. Megpróbálta elforgatni a fogaskerekeket, arrébb csúsztatni a mozgatható tengelyeket, hogy más áttételek alakuljanak ki, de egyik sem vezetett eredményre. Maga is készített fogaskerekeket, és próbálta azokat beilleszteni olyan helyekre, ahonnan mintha hiányoztak volna az eredeti alkatrészek, de az új elemeket rendre kivetette magából a gép. Olykor dühösen földhöz csapta a szerszámait, és legszívesebben darabokra aprította volna a szerkezetet, máskor viszont csak fáradtan és elkeseredetten sóhajtozott, amiért nem volt képes rájönni a gép működésének titkára.
Odahúzott egy kis lócát a szerkezet mellé, leült, és újfent vizsgálgatni kezdte a fogaskerekeket. Hosszasan szemlélte az egyiket, aztán tekintete tovább vándorolt egy másikra, és így tovább. Mindegyik olyan egyformának tűnt. Sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét. Ekkor vette észre azt a vékony repedést a szerkezet keretén. Odanyúlt és megtapogatta. Egyik ujjával végigfutott rajta, és rájött, hogy az egy apró rekeszt rejt. Nagy nehezen megtalálta a zárat, kinyitotta, és egy kis doboz pottyant ki belőle a lába elé. Felemelte, és megrázta; valami halkan zörgött benne. Amikor felnyitotta, egy fogaskereket talált benne, amely épp olyan volt, mint az össze többi, de az oldalán apró hajszálerek fénylettek. Izgatottan a tenyerébe ejtette, és közelebb hajolt a lámpához, hogy jobban szemügyre vegye a gyér fényben. Ez lehet a kulcs, gondolta. Felállt a lócáról, és járkálni kezdett a szerkezet körül, kereste, hogy hová illeszthetné be a rejtélyes fogaskereket. Néha megtorpant, megpróbálta beerőltetni a többi közé, de úgy tűnt, az csak egy felesleges fogaskerék, nincs helye a szerkezetben.
Annyira belemerült a szerkezet tanulmányozásába, hogy észre sem vette, amikor az inasa letette a gőzölgő teával teli kannát egy láda tetejére, az ajtó mellett. Csak akkor figyelt fel rá, amikor az ital illata már teljesen beterítette a padlást. Letette a fogaskereket, odalépett a tálcához, és töltött magának egy csészével. Belekortyolt, és élvezte, ahogy a forró ital végigcsorog a torkán. Fekete tea volt, némi fűszerrel megbolondítva – erős és kissé csípős, de a professzor így szerette. Letette a kiürült csészét, és visszatért a szerkezethez. Újra a kezébe vette a különös fogaskereket, és tovább próbálkozott.
A közeli templom harangja már a hajnali hármat is elütötte, amikor váratlan dolog történt. Miközben a professzor megpróbálta ráilleszteni a fogaskereket az egyik tengelyre, véletlenül meglökött néhány másikat, amik könnyedén félrecsúsztak, szabaddá téve némi helyet a tengelyen. Mintha a szerkezetből több kattogó hang is hallatszott volna, de a professzor erre nem mert megesküdni – későre járt, és egyre fáradtabb volt, lehet, hogy csak a képzelete bolondozott vele. Megtapogatta a tengelyt, és épp olyan barázdákat fedezett fel rajta, mint a kezében tartott fogaskerék belső ívén. Izgatottan, szinte remegő kézzel nyúlt előre, és lassan rápattintotta az alkatrészt a tengelyre; vékony kattanás hallatszott, és a következő pillanatban a szerkezet életre kelt. A professzor megijedt a váratlan fordulattól, és hátralépett.
A fogaskerék magától a helyére csúszott, aztán a tengely forogni kezdett, és lassan az összes kerék mozgásba lendült. A gépezet egyre hangosabban kattogott, ahogy a tengelyek felgyorsultak, remegett, mintha szét akarna esni, és a fel-felfénylő rejtélyes fogaskerék felől erősödő zümmögés áradt. A professzor közelebb lépett, és hitetlenkedve bámulta, ahogy a fogaskerekek maguktól rendeződnek újabb és újabb áttételekbe, miközben a számos különböző vastagságú tengely forgása még tovább gyorsult.
– Jacques! – kiáltotta a professzor. – Gyere gyorsan, ezt látnod kell!
Ismét módosultak az áttételek, és most már nemcsak a szerkezet zúgása vált állandóvá, hanem fény is áradt a belsejéből – a látván egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. A következő pillanatban apró szikrák csaptak ki a tengelyek közül, miközben a szerkezet egyre hevesebben rázkódott a szélsebesen forgó tengelyek miatt. A tetejére szerelt tölcsérből meredező rúd vége hirtelen felfénylett, aztán egy vakítóan fehér fénysugár vágódott ki belőle, és egy ragyogó kört vetített a padlástér padlójára. Gérard félelemmel tekintett a fényfoltra. Nem tudta, mi ez a különös szerkezet, nem tudta, mi történik éppen, azonban a kíváncsisága végül legyűrte a félelmét, és óvatos léptekkel megindult a fénykör felé. Amikor elsétált az őrült fordulatszámon pörgő tengelyek mellett, azt gondolta, a felhevült alkatrészekből áradó hő fogja megcsapni, ám épp az ellenkezője történt. A masina közvetlen közelében szinte fagyos volt a levegő, mintha az egész szerkezetet beburkolta volna valamilyen jeges erőtér. A professzor kinyúlt, hogy megérintse a gép burkolatát, de hirtelen egy szikra vágódott a kezébe. Felkiáltott, és visszarántotta a kezét; ahol a szikra eltalálta, apró fekete folt maradt a bőrén.
– Jacques! Jacques! – kiabálta.
A fénykör mellé érve megtorpant; egy karnyújtásnyira volt a titok. Talán nem történik majd semmi, futott át a fejében a gondolat. Felemelte az egyik karját, és beletartotta a fénysugárba. Jeges volt, és bizsergető. Úgy vélte, fájdalmat kellene éreznie, de a tompa bizsergésen kívül nem tapasztalt mást. Visszahúzta a karját és tétovázott. Azon tűnődött, vajon ér-e annyit a kísérlet, hogy kockára tegye az életét, s végül arra jutott, ha most nem teszi meg, talán soha többé nem lesz módja fényt deríteni a rejtélyes gép titkára. Vett egy mély lélegzetet, és belépett a fénykörbe.
A testét körülnyalta a jeges fény; nem volt kellemetlen érzés, de Gérard megrémült. Talán ez mégsem jó ötlet, tört elő benne a gondolat, ám amikor ki akart lépni a körből, döbbenten tapasztalta, hogy az izmai nem engedelmeskednek. Pánikba esett. Erőlködött, mozdulni próbált, de semmi sem történt; a fény megbénította. Hirtelen hatalmas nyomást érzett, és azt hitte, menten darabokra szakad a teste. A bizsergés megszűnt, és helyét éles fájdalom vette át. Felordított. Letekintett a karjára, és akkor vette észre, hogy halványodik, mintha szép lassan kifakulna a valóság vásznáról. A gépből ekkor egy vastag fénycsóva tört elő, és teljesen beborította a professzort. Teste megfeszült, végtagjai majd’ kiszakadtak a helyükből, és egy pillanatra úgy érezte, mintha a gyomrán áthúzva akarnák kifordítani a bőrét. Tekintete elhomályosult a szemébe szökő könnyektől. A fátyolos hálón át még megpillantotta a padlásra belépő inasát, aztán egy villanás következett, amelyet sötétség és üresség követett. Meg csend, hosszú, nyomasztó csend.
– Uram? – kérdezte az inas, mikor a villanást követően kinyitotta a szemét. – Uram!
Körbenézett a padláson, de sehol sem látta a professzort. Nyoma veszett. Akárcsak a szerkezetnek, amelynek a helyén csupán néhány elszenesedett alkatrész, és az égett padló maradt.


Ismeretlen hely, ismeretlen idő
Arra ébredt, hogy valami puha és forró égeti az arcát. Óvatosan kinyitotta a szemét, de azonnal vissza is zárta, mert éles fény vakította el. Nagy nehezen mozgásra bírta elgémberedett karját, a fejéhez emelte, és ernyőt tartva a szeme fölé, újból megpróbálkozott azzal, hogy körbenézzen. Csak úgy, fektében, mert még nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy felálljon. Furcsa látvány fogadta – homokban feküdt; puha, apró szemű homokban, amelyet könnyed, de mégis forrónak ható fuvallat görgetett tova. Lassan a hátára fordult, hogy a másik irányban is szemügyre vegye a tájat, de ugyanaz a látvány fogadta. Homok vette körül minden irányban; sehol egy fa, egy növény, vagy csak egy kisebb kőszikla, mindenhol homok, homok, és homok. Sivatag! Rémülten ült fel, és a hirtelen mozdulattól fájdalom hasított a fejébe. A homlokához nyúlt, és nedvességet tapintott ki. Sötétvörös folt tapadt az ujjaihoz… vér, az ő vére. Megpróbálta felidézni, hogy mi történt a padláson, és hogyan került erre az ismeretlen vidékre, de nem nagyon emlékezett semmire, csak a kattogó gépre, a fényre, és egy nagy villanásra.
A gép!
Nem kellett sokáig keresnie. A szerkezet maradványa ott hevert előtte, néhány lépésnyire a homokban… darabokra törve.
– Ó, nem – nyögte, és talpra állt.
Bizonytalan léptekkel odabotladozott a roncshoz, és leroskadt mellé. Kezébe vett néhány nagyobb darabot, forgatta, nézegette, de hiába igyekezett elhitetni magával, hogy még megmenthető a szerkezet, pontosan tudta, nincs remény. A rejtélyes gép elpusztult. Felállt, és elhajította a kezében tartott törött tengelyt. Elöntötte a düh. Vadul rugdosni kezdte a gép maradványait, de csak azt érte el vele, hogy a homok felkavarodott, és eltelítette a tüdejét. Rátört a köhögés, és megint a földre rogyott. A torkát végig marta a forró homok, alig kapott levegőt, a szája kiszáradt, és fuldokolva elterült. Csupán néhány másodpercig tartott, mire felköhögte a homokot, de mégis úgy érezte, mintha a halál torkából menekült volna meg. Zihálva ült a földön, és meredten bámult maga elé.
– Ennyi volna? – kérdezte magától fennhangon. – Egy nyomorult sivatagban végzem, miután rájöttem a szerkezet titkára? – Felordított. – Ez nem igazság! – kiáltotta bele a semmibe, aztán elkeseredésében sírva fakadt. – Ez nem igazság…
Az önsajnálat hosszú perceinek egy hang vetett véget. Távoli, zúgó hang, amely nagyon is ismerősnek tűnt, de a professzor mégsem tudta beazonosítani. Felnézett az égre, és úgy fordult, hogy a nap a háta mögé kerüljön, ám semmit sem látott; még egy apró bárányfelhőt sem. A hang tovább erősödött, s néhány pillanat múlva az egyik homokdűne mögül egy elképesztő szerkezet bukkant elő. A professzor eltátotta a száját, amikor megpillantotta.
Hatalmas volt, akár egy gőzhajó, de az alakja egyáltalán nem hasonlított arra. Még messze járt, de úgy tűnt, mintha vasból volna a teste, amelyet hatalmas fogaskerekek áttételeinek sokaságán keresztül hajtott propellerek tartottak a magasban. Az oldalán vitorlaszerűen szétterülő szárnyak kapcsolódtak a halformájú testhez, amelyen vékonyabb és vastagabb csövek hálózata futott végig. Az illesztések mentén időnként gőz távozott a csövekből sziszegve, ám úgy tűnt, ez természetes része a szerkezet működésének. Lassan, méltóságteljesen úszott a levegőben, és a professzor meg volt róla győződve, hogy csak idő kérdése, mikor zuhan le. Még sosem látott ehhez fogható dolgot, ám a tudomány ilyen magas szintjének ámulatba ejtő látványát pillanatok alatt elnyomta az ismeretlentől való félelem. Egy darabig még állt, és a közeledő gépet figyelte, aztán sarkon fordult, és futni kezdett.
Összevissza botladozott a homokban, négy-öt lépésenként hátranézett, és látta, hogy a repülő szerkezet egyre közelebb ér. Már egészen jól kivehetőek voltak a hatalmas vastest tetején serénykedő alakok, s a professzor ráeszmélt, hogy a gép ereszkedik. Összeszedte minden erejét, ám amikor a hatalmas gép árnyéka átsuhant rajta, kénytelen volt beletörődni abba, hogy nem menekülhet. Lelassított, aztán megállt, és várta, hogy mi fog történni.
A gép eltávolodott egy kicsit, és lassan megfordult a levegőben, miközben egészen közel ereszkedett a földhöz. A hatalmas propellerek szinte viharrá korbácsolták a homokot, s a fogaskerekek zakatolása is fülsértő volt; a professzor a kezével eltakarta a szemét, de az ujjai között ki-kilesett. A gép fedélzetén tüsténkedő alakok közül az egyik egy kötélhágcsót vetett át a korláton, és egyenruhának látszó öltözéket viselő emberek kezdtek lemászni rajta; összesen hatan. Határozott léptekkel közeledtek, és alig botladoztak, ami azt jelentette, jól ismerték a sivatagos körülményeket. Gérard hunyorgott, hogy jobban lásson, és amennyire meg tudta állapítani, egyik alaknál sem volt fegyvernek látszó eszköz, ám még ez sem nyugtatta meg igazán.
Néhány percbe telt, mire az alakok odaértek hozzá. Mindegyik hosszú bőrkabátot viselt, fekete szemvédőt, és lapos tetejű, címerrel díszített kalapot. Az egyikük tett néhány lépést előre, és megszólalt.
– Üdvözlet, idegen – mondta.
Gérard meglepődött. A férfi franciául szólt hozzá. Egy elég réginek tűnő dialektusban beszélt, és a kiejtése is szokatlan volt, de a professzor tisztán értette minden szavát. Hol vagyok? Valamelyik francia gyarmaton? Talán Afrikában? Az egész olyan hihetetlennek tűnt. Habozott a válasszal, és tétován kinyújtotta a kezét.
– Üdv – motyogta, aztán megköszörülte a torkát. – Hol vagyok?
Az ismeretlen férfi is meglepettnek látszott.
– Ez itt az Anara-sivatag keleti része, amely a Vestroya Birodalom fennhatósága alá tartozik.
– Afrikában vagyok? – kérdezte Gérard némi gondolkodás után, mivel az elhangzott nevek semmit sem mondtak a számára.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem tudom, miről beszélsz, idegen – mondta. – Amint említettem, ez a terület jelenleg a Vestroya Birodalom fennhatósága alatt áll. Észleltük, amikor lezuhant a repülőd, és a kormányzó parancsára felderítést végzünk. A Vestroya Birodalom Királyi Légierejének katonái vagyunk. A nevem Perrani ezredes.
– Dr. Gears vagyok – felelte a professzor, aztán gyorsan helyesbített. – Vagyis, Gérard. A nevem Gérard.
Az ezredes bólintott, és körbenézett. A tekintete egy pillanatra megakadt a szétszóródott törmeléken.
– Ami azt illeti, nem számítottunk túlélőre, hatalmas volt a robbanás. A repülőd váratlanul tűnt fel az égen, és úgy ragyogott, mint a nap, aztán zuhanni kezdett. A robbanást még a városban is érezni lehetett, aztán az őrszemek jelentették, hogy a sivatagban csapódott be. A kormányzó azonnal elrendelte a felderítést, mert attól tartott, hogy az ellenség kémkedik. – Végigmérte a professzort. – Bár… Ahogy elnézlek, nem hiszem, hogy kém volnál.
Gérard értetlenkedve nézett a katonára.
– Repülő? Kém? Nem értek semmit – mondta. – Én Párizsból kerültem ide… Egy szerkezetet próbáltam működésre bírni, amikor valami baleset történhetett, és amikor felébredtem, már itt hevertem a sivatagban…
Az ezredes szemében hirtelen különös fény gyúlt.
– Egy szerkezetet? – kérdezte. – Talán műszerész vagy?
– Nem tudom… Értek egy kicsit a fogaskerekekhez.
Perrani hátranézett a társaira, akik bólintottak, aztán odalépett a professzor mellé, és megragadta a karját.
– Gyere, most elviszünk Vestroya fővárosába, és útközben mindent nyugodtan megbeszélünk.
Gérard fejében megfordult a gondolat, hogy szembeszáll, de hamar rájött, hogy hat katona ellen úgysem volna esélye, ezért elengedett egy rövid sóhajt, és hagyta, hogy a katonák a repülő szerkezet felé kísérjék. Tudta, hogy nem fogolyként bánnak vele, hiszen akkor nyilvánvalóan megkötözték volna, de mégis kényelmetlenül érezte magát, és ez csak fokozódott, amikor ott állt a hatalmas vasmasináról lelógó kötélhágcsó előtt. A katonák gyakorlott mozdulattokkal felkapaszkodtak rajta, Gérard viszont csak állt, és bámult felfelé. Az ezredes türelmesen várakozott mellette, és bátorítóan mosolygott. A professzor végül legyűrte bizalmatlanságát, és mászni kezdett. Mikor már mindannyian a fedélzeten álltak, az ezredes kiadta a parancsokat, és a legénység tüsténkedni kezdett. Szelepeket tekertek el, kallantyúkat húzogattak, és színes kapcsolókat nyomogattak. A propellerek forgása gyorsult, és a hatalmas gép lassan elemelkedett a homokról. A professzor megkapaszkodott a korlátban, és hol a légcsavarokat, hol a távolodó homoktengert nézte. Még sohasem repült, és ismét elöntötte a félelem.
Miután megbizonyosodott arról, hogy a repülő nem fog lezuhanni, kissé megnyugodott, és a szorítása is enyhült a korláton. Az ezredes odalépett mellé, és megveregette a vállát, aztán mesélni kezdett a Vestroya Birodalomról, az ellenséges Azarániáról, és csodálatos gépekről, amelyek repülnek, lépkednek, vagy éppen kerekeken gurulnak.
Mint kiderült, e világot a gőzenergia tartotta mozgásban. Kisebb-nagyobb gőzgépek működtették az aprólékos munkával összeszerelt szerkezeteket, amelyek az emberek mindennapjait tették könnyebbé. Olyan hihetetlen volt az egész. Fulton gőzhajója csak alig néhány éve szállt vízre, és ezek az emberek itt, ennek az ismeretlen sivatagnak a peremén máris számtalan formában alkalmazták e technológiát. Mintha évtizedek távlatát látná… Hirtelen egy bizsergető, ám mégis félelmetes gondolat jutott az eszébe. Ez volna a jövő? Megrázta a fejét, és elkergette az ötletet. Aligha. Európában semmi jel nem mutatott arra, hogy ilyen fordulatot venne a történelem. Ám az, hogy egy ismeretlen vidékre került, ahol az emberek ugyan franciául beszélnek, de elképesztő technikai fejlettségben élnek, valahogy bizonyossá tette azt a tényt, hogy valami nincs rendjén. Nem értette, mi történt, és a tudata mélyén rettegett attól, hogy örökre itt ragad, ám elég sok kalamajkából kimászott már élete során ahhoz, hogy ne adja fel már az elején a szabadulás reményét.
Perrani ezredes egy idő után magára hagyta, és Gérard egyedül figyelte a végeláthatatlannak tűnő sivatagot. Talán már órák is elteltek, amikor az elcsendesedett fedélzet megélénkült, és a legénység tagjai kiabálva igyekeztek a helyükre. A professzor áthajolt a korláton, és a repülő orra felé tekintve egy város körvonalait vette észre a távolban. Nagy volt, de a méreteit össze sem lehetett hasonlítani Párizséval, s volt még egy rendkívül látványos különbség – amíg a francia fővárosban többnyire kőből és téglából épült házak sorakoztak egymás mellett, e sivatagi városban szinte minden fémből készült.
A repülő megrándult, és miközben fordult, ereszkedni kezdett, így a professzor jobban megszemlélhette a várost. Magas, formátlan házakat látott, amelyek jobbára valóban fémből készültek, a napfény csak úgy ragyogott rajtuk. A házak között, a macskakövekkel borított utcák felett vaskos csövek hálóztak be mindent, és itt-ott hófehér gőz csapott ki belőlük. A város felett kisebb-nagyobb repülő szerkezetek úsztak, míg az utcákon nemcsak a gyalogosan közlekedő embereket látta, hanem bizarr külsejű, négy-, hat-, sőt, olykor nyolclábú lépegető gépeket is, és egyszer-egyszer feltűntek azok a guruló szörnyetegek is, amelyekről az ezredes mesélt. Lenyűgöző látvány volt, s Gérard már-már azt gondolta, ez csak egy rossz álom, amiből hamarosan felébred, és újra Párizs levegője áramlik majd be a tüdejébe, de csalódnia kellett. Nagyon is ébren volt, és egy fantasztikus fémvilágra tekintett le, amelyben úgy lüktetett a gőz, mint az emberi testben a vér. Már egészen alacsonyan jártak, és látta, hogy az emberek az utcán integetnek.
Elrepültek néhány nagyobb épület felett, s végül egy magas torony felé vették az irányt, amelyről számtalan kar nyúlt ki a levegőbe. Némelyik csak a levegőt markolta, de akadt olyan is, amely az övékéhez hasonló repülőket tartott a markában. Amikor egészen közel értek az egyik ilyen karhoz, az megmozdult, és az illesztéseken kisüvítő gőz sziszegése közepette lassan körbeölelte a repülőt. A légcsavarok ekkor leálltak, és a kar lassan egész közel húzta a gépet a toronyhoz, amelyből egy hosszú fémpalló nyúlt ki, egyenesen a fedélzetre. A tisztek ezen keresztül hagyták el a gépet, és az ezredes is intett a professzornak, hogy kövesse őket.
– Hová megyünk? – kérdezte Gérard.
– Találkoznod kell a Tanáccsal – felelte az ezredes, és a palló felé terelte a francia férfit.
Átsétáltak a pallón, és bementek az épületbe. Hosszú folyosókon haladtak végig, amelyeknek a falán üvegbúra alá rejtett gázlámpák világítottak meg, s a fény kísértetiesen verődött vissza a bronzzal futtatott falakról. A levegőt áthatotta az olaj és a gépzsír szaga, és a falak mentén futó csövekben áramló gőz miatt meglehetősen meleg is volt. Gérard feszengve lépdelt a katonák gyűrűjében, és úgy érezte, egyre távolabb kerül az otthonától. A folyosó végén beszálltak egy rácsokkal keretezett fém kosárba, az ezredes meghúzott egy kallantyút a falon, mire a fogaskerekekre jellemző kattogás vette kezdetét, és a szerkezet megindult felfelé. Percekig emelkedtek, aztán a kosár rándult egyet, és megállapodott egy keskeny, szőnyeggel borított folyosó elején. A katonák kiszálltak, és felsorakoztak a fal mentén, az ezredes pedig intett a professzornak, hogy induljon el. A folyosó nem volt hosszú, és egy ajtó zárta le a végét. Perrani a falhoz lépett, meghúzott egy kart, és a hatalmas ajtó lassan feltárult.
Egy nyolcszög alakú terembe léptek be, amelynek közepén egy félkört formázó asztal helyezkedett el. Nyolc alak ült mögötte, mindegyiknek fémszínű maszk takarta az arcát, mindegyiknek másmilyen formájú – az egyik a színházakat jelölő maszkok egyikére emlékeztette, a másikat mintha már látta volna egy festményen, de leginkább az vonzotta a tekintetét, amelyik egy koponyára hasonlított. Az ajtó lassan bezárult mögöttük.
– Ő volna az idegen, akiről beszéltél? – kérdezte egy hang, és a professzor úgy érezte, minden irányból ezt a torz hangot hallja. – Ő volna, aki beteljesíti a próféciát?
– Azt hiszem, igen, mélyen tisztelt főtanácsos – felelte az ezredes.
– Miféle próféciát? – kérdezte Gérard a katona felé fordulva, de az rá sem nézett.
– Azt, amelyben megjósolják, miként menekül meg Vestroya és az egész nyugati fennsík a pusztulástól.
A professzor rosszat sejtett.
– Kik vagytok, és mit akartok tőlem? – kiáltotta.
– Mi vagyunk a Tanács – felelte a hang.
– Mi vagyunk, akik törődnek az emberek sorsával – tette hozzá egy másik.
– Mi gondoskodunk arról, hogy Vestroya sokáig fennmaradjon – szólt egy újabb.
– Mi hozzuk a döntéseket, és úgy határoztunk, hogy a pusztulás nem tartozik a lehetőségek közé – fejezte be egy negyedik hang.
Ez őrület, gondolta Gérard. Ez egy rémálom, semmi más.
– A prófécia szerint érkezik hozzánk egy idegen, aki ért a fogaskerekekhez. Ő lesz az, aki helyrehozza a meghibásodott Védelmezőt, és megmenti a népünket a sárkánytól.
– Merde! – szaladt ki a professzor száján, amikor meghallotta az utolsó szót. – Sárkány? Repülő szerkezetek? Hát miféle ördögi világ ez?
Az ezredes a vállára tette a kezét.
– Hallgasd végig, idegen!
– Vestroya már évszázadok óta e sivatag partján fekszik – folytatta a hang –, de az idők folyamán a lakói egyre felelőtlenebbül viselkedtek, és nem ápolták őseik hagyományait. Nem törődtek a tudománnyal, sem a csodálatos gépekkel, amelyek lassan megkoptak, és tönkrementek. Ma már csak néhány tucat képes működni, és azon kevesek tudása, akik valamennyit még értenek a műszerekhez, csak ahhoz elegendő, hogy ezeket életben tartsák. Volt a városnak egy különleges szerkezete, a Védelmező, amely távol tartotta innen a sivatag rettegett bestiáit, a sárkányokat, ám évekkel ezelőtt az is elromlott, és senki sem tudta megjavítani. Azóta a sárkányok egyre bátrabban támadnak ránk, és a megfogyatkozott légierő mind nehezebben veszi fel velük a harcot. Nem is beszélve Azaránia fenyegetéséről. A régi könyvekben azonban rátaláltunk egy jóslatra, amely azt mondja, hogy amikor nehéz idők köszöntenek ránk, felgyullad az ég, és egy idegen érkezik hozzánk a sivatagból, aki birtokában lesz annak a tudásnak, amely újra életre keltheti a Védelmezőt. Az ezredes azt mondta, te értesz a fogaskerekekhez.
Gérard hamar rájött, hogy őt gondolják a megmentőnek. Nem örült ennek, de hirtelen eszébe jutott, hogy ezt a helyzetet akár felhasználhatná ahhoz is, hogy megtalálja a hazavezető utat. Nem volt biztos benne, hogy mit tesz, vagy hogy helyesen teszi, de nem látott más esélyt a menekülésre.
– Valóban ismerem a működésüket egy kicsit – mondta óvatosan –, de még sosem láttam ilyen gépeket, mint a tieitek. És mi ez a Védelmező?
– Megmutatjuk – felelte a Tanács hangja.
Egy helyen hirtelen szétnyílt a szoba padlója, és egy vászonnal letakart tárgy emelkedett ki belőle. Az ezredes odalépett mellé, és lerántotta róla a leplet. Gérard szeme elkerekedett.
– Ez a Védelmező – mondta a Tanács.
Gérard reménye a menekülésre egy pillanat alatt darabokra hullott. Egy hárfa formájú tárgy állt előtte, amelyben a húrok helyén vékony tengelyek sorakoztak, megannyi apró fogaskerékkel. Ugyanaz a szerkezet, amelynek köszönhetően most ebben az olajszagú teremben állt. Tudta, hogy meg tudja javítani, de tudta azt is, hogy mi történik, amikor a szerkezet működésbe lép. A hang elmondása alapján a szerkezetnek nem egészen úgy kell működnie, ahogy azt az övé tette, de az ő tudása többre nem volt elég. Vagyis egyetlen lehetősége volt csupán. Megmenti ezt az ismeretlen birodalmat, vagy megpróbál hazajutni Párizsba.
Felsóhajtott, aztán nevetésben tört ki. Hosszan, keserűen.



Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

© 2008−2017 Fiction Kult − Minden jog fenntartva. | Impresszum | Kapcsolat | Felhasználói Szabályzat | Programozás: Videotex Bt. | Futásidő: 0.014 mp
Barátaink: drgearsstudio