Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Május – Június
1.  Norfren (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (3)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Damien Grove: Ha egyszer elpusztul a világ

Történetek | Beküldte: Porter | 2014.01.21. 21:40

1.


A jótékony tudatlanság állapota hirtelen ért véget. Kai nemrég még valahol a semmi közepén lebegett a sötétségben, aztán egy pillanat alatt visszatért a valóságba. Az érzés, amelyet legjobban az anyaméh nyugodtságához tudott hasonlítani, még ott volt vele egy röpke másodpercig, hogy végül teljesen elenyésszen.
A fényes napsugarak elvakították, forróság ömlött végig a testén. Egy pocsolyában feküdt a tisztás szélén, nem messze tőle sűrű erdő terebélyesedett. A feje tompán sajgott, a jobb combjából egy fémdarab meredezett elő, átütve kezeslábas öltözékét. Háta mögött, a sziklafal tövében hevert a felismerhetetlenségig összeroncsolódott aeromoped.
Ahogy meglátta a járművet, azonnal ömleni kezdtek a fejébe a képek. Újra átélte, ahogy a vihar lecsap a vidékre, miközben ő nagy sebességgel a fák között cikázik, a fényszóró sárga fénye alig tud áthatolni a vízfüggönyön, és amikor kiér a tisztásra, a kanyarban megdobja az erős oldalszél…
– A fene egye meg!
A kiáltás áttörte a szél halk búgását, amelybe az erdő tompa neszei és madárcsicsergés vegyült. Kai beszívta a fűszeres levegőt, és hirtelen úgy érezte magát, mintha valamiféle szentélybe lépett volna be, megzavarva a tökéletes idillt. Megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Nem vagy normális – mormolta a fogai között, de közben lopva körbenézett, mintha figyelné valaki. Az egész eddigi életén átívelő tanítások, melyek a világ kizárólagos fizikai voltát hangsúlyozták, másfajta megvilágításba kerültek számára a sáros földön fekve.
Ülő helyzetbe tornázta magát, és megvizsgálta lüktető lábát. Nem volt szerencséje. A mopedről leszakadt lemezdarab nem csak a speciális műanyagrosttal pótolt elülső combizom részt szúrta át, hanem az élő szövetet is megsebezte. Habár alig látott vért, nem lehetett biztos abban, a darab elkerülte a fő eret, ezért úgy döntött, egyelőre nem nyúl hozzá.
Nagy nehezen felállt és a járműhöz bicegett. Ahogy elhaladt a csomagtartó mellett, megpillantotta magát az egyik leszakadt visszapillantó tükörben. Koránt sem nyújtott szívderítő látványt: kék szeme kiviláglott a kosz alól, a homlokán mély vágás húzódott, kese haja nedvesen tapadt a fejbőréhez, melyet itt-ott szürkére színezett a sár. Egyedül annak örült, hogy jobb alkarja, amit egy gyermekkori baleset utóhatásaként biomechanikus végtaggal pótoltak, még bírta a gyűrődést, habár a könyökébe épített szervomotor mozgás közben fájdalmas hangot adott ki magából.
Megpróbálta kitalálni, pontosan merre lehet, de az elektronikus helymeghatározó összetörve hevert a moped mellett. Először életében igazán haragudott magára. Nehezen tudta megemészteni, hogy harmincéves kora ellenére olyan meggondolatlanul viselkedett, mint egy tizenéves. Órákon keresztül száguldozott keresztül-kasul a névtelen utakon, egészen a rengeteg mélyére, tájékozódási kísérlet nélkül. Régen nem hódolt a motorozás szenvedélyének, így elengedte magát, élvezte a nyaktörő tempót, a biztosnak vélt automatikus rendszerekbe vetett hite még a legalapvetőbb óvintézkedések betartásától is felmentette. Most azonban szembesülnie kellett a ténnyel: itt áll a nagy semmi közepén, és fogalma sincs arról, mit tegyen.
Az elsősegélydobozt szerencsére teljesen sértetlen állapotban találta meg a moped ülése alatt kialakított üregben. Felvette a törött visszapillantót, majd a tükörben nézve óvatosan megtisztította a homlokát a mellette lévő pocsolya vizéből. Fokozott figyelmet fordítva arra, hogy ne érintse a vágást. Amikor elkészült, alkohollal kimosta, majd leragasztotta a sebet.
Újra lepillantott a lábára. Széthúzta a szürke szövet felhasadt széleit, hogy jobban szemügyre vegye a sérülését. A vékony fémlap, melynek festett oldalán jól láthatóan virított a gyártó koponyás-lábszárcsontos lógója, körülbelül három centiméter szélességben vágta át az izomrostokat, fele-fele arányban roncsolva a mesterséges és természetes szöveteket. Kai akaratlanul is mosolyogni kezdet a stílszerű ábrázoláson, mert helyzete nem sok jóval kecsegtette: ha nem lesz képes jelezni a hollétét, vagy ha valamilyen csoda folytán önerőből nem ér haza még holnap napnyugta előtt, akkor nélküle fog felszállni a Cerberus csillaghajó, és nemsokára belőle sem marad majd több mint egy marék por egy halott bolygón.
Először arra gondolt, mégsem hagyja el a roncsot, inkább megvárja, amíg a testébe ültetett chip jelét bemérve rátalálnak, de aztán eszébe jutott az jeladó véges hatótávolsága. Végül úgy döntött, a szerszámos dobozban talált vibropengével óvatosan levágja a kilógó részt, hogy az ne akadályozza a szabad mozgásban, majd elindul amerre a lakott területek hollétét sejti.
Eddig még sohasem kellett megtapasztalnia az extrém esetekben felerősödő életösztön és lélekjelenlét ösztönző hatását. A munkát precízen végezte el, nem sértette meg magát a borotvaéles vágóval, és sikerült olyan közel a húshoz leválasztani a fémet, amennyire csak lehetett. Amikor elkészült, lefertőtlenítette a sebszéleket, és óvatosan bekötötte a sérült részt.
Próbaképpen megtett néhány lépést: habár minden lépésnél szúró fájdalmat érzett, korántsem volt olyan rossz a helyzet, mint amikor magához tért. Most már el tudta képzelni, saját lábán indul útjára.
A jármű roncsai között rálelt az ivókulacsára, melynek aljában alig lötyögött némi folyadék. Megitta a maradékot, majd némi undor és hezitálás után egy mélyebb pocsolyából telitöltötte a pléhdobozt. Gyermekkora óta ózonnal tisztított vizet ivott, és rémtörténeteket hallott a természetben található szennyezett készletekről, de jelenleg nem látott egyéb lehetőséget: a torka száraz tapló volt, érezte a fogai között csikorgó port.
Valahonnan a tudatalattijának mélyéről egy régi film részletei elevenedtek meg előtte, ahol a szereplők a fákon és köveken növő moha segítségével határozták meg az útirányt. Odaballagott a sziklához, melynek hozzá közelebb eső oldalain bőven burjánzott a zöldszínű növény. Maga elé nyújtotta a kezét, majd az éles napsütésben hunyorogva enyhén jobbra fordult.
– Ez az, most megvagy! – Úgy érezte, oldja a feszültséget, ha beszél. Amióta csak magához tért, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát, ami egy sohasem tapasztalt új érzés volt számára. Igazi Alfa-kasztbelinek nevelték, mások felett állónak, de a vadonban töltött minden perccel egyre jobban erősödött benne a mélyre temetett túlélési ösztön.
A magas hegyek között egy keskeny völgy húzódott végig. A növényzet sűrűn burjánzott mindenfelé, átláthatatlan fátyolba borítva az erdőt. Biztos volt benne, a támaszpont, ahonnan tegnap délután elindult, északnyugatra található, valahol a szemközti hegyeken túl.
Már legalább két órája bolyongott az avarral borított keskeny vadcsapásokon. A kulacsból elfogyott a víz, a szája keserű volt és száraz. Maga elé képzelte a kedvenc izotóniás italát: édes volt, lágy és üdítő. Mindent megadott volna, hogy újra érezhesse azt az ízt.
A madarak csicsergésétől és a rovarok zümmögésétől eltekintve a vidék csendesnek tűnt. A természetes vadcsapás mellett néha túrásnyomokat látott a bokrok tövében, de egyetlen nagytestű állat sem került a szeme elé.
Szinte az egész élete nagyvárosokhoz kötötte, még sohasem töltött el hosszabb időt a szabadban, és a környezet teljesen megbabonázta. A napsugarak átütötték lombtakaró réseit, apró fénynyalábokat szúrva a földbe, aranyló porszemek táncoltak a levegőben, melyben májusi orgonavirág részegítő illata szállt.
Megállt, és lehunyta a szemét. Hirtelen kiszállt belőle minden erő, és remegés indult el a gyomra mélyéből. Karikák táncoltak a szeme előtt, a füle csöngeni kezdet. Homályos látásával egy apró tisztást azonosított be, aminek közepén egy jókora tócsába gyűlt az esővíz. Reccsenő gally hangja jutott el tompa tudatába. A parton egy kismalacot pillantott meg, ami a fejét forgatva próbálta betájolni a hang forrását. Apró szemeit vadul forgatta, fülei önálló életet élve meredeztek körbe-körbe. Kai mozdulatlanná dermedt és megtámaszkodott egy fatörzsön. A malac végül megnyugodott, lehajtotta a fejét és inni kezdett. Abban a pillanatban surrogás hallatszott, majd hangos koppanás. Az állat megremegett, és fejjel előre a vízbe esett.
– Hurrá, elkaptam!
Kai még mindig nem látott semmit, de a kiáltás határozottan gyerektől származott. Mezítlábas lábak csattantak végig a fövenyen, majd a döglött malac mellett egy tízéves forma kisfiút pillantott meg. A vékony, napcserzette bőrű jövevény csak egy ágyékkötőt viselt, a bal kezében parittyát szorongatott, a jobb karja könyök alatt hiányzott.
– Hé, te! – kiáltott fel, aztán megbicsaklott a lába, és másodszor ragadta magával az öntudatlanság.

2.


Hűs kezek simításától tért magához. Egy kreol bőrű, telt ajkú nő hajolt fölé mosolyogva. A nő feje felett koszos, sárga sátorponyvát lengetett a szél, melyet földbe szúrt botok tartottak.
– Csakhogy magához tért! Keru már aggódott.
A félkarú gyerek oldalról hajolt fölé, csonka kezét a levegőbe lendítette.
– Örülök, hogy jobban vagy! Szép dobás volt, ugye?
Kai egy pillanatra zavaros szemekkel meredt maga elé, aztán bevillant az agyába a vadmalac.
– Iiigen… azt hiszem. Megmondanák, hol vagyok?
– Az erdőben – felelte a nő. A hangjából természetesség sugárzott. Nem volt benne értetlenkedés, számonkérés vagy gúny, egyszerűen csak válaszolt a kérdésre.
Kai-t teljesen meglepte a dolog. Úgy rémlett neki, nyolc éves lehetett, amikor először hallott a kirekesztettekről. Az elit iskolában a történelemtanár beszélt róluk először. „Alacsonyabb rendű faj”. Igen. Most már tisztán emlékezett. Pontosan ezeket a szavakat használta. Később a tanár tovább ment a jellemzésben. „Egy tőről származunk, de a mesterséges kiválasztódás során lemorzsolódtak, majd visszasüllyedtek a múltba. Nagyszámú, de elszórt csoportjaikkal mindenfelé találkozhatunk a sűrű erdők mélyén. Agresszívek, primitívek és barátságtalanok. Nem használnak technikai eszközöket. Legjobb az óvatosság, ha esetleg találkoztok valamelyikükkel.”
Két dolog férkőzött a férfi fejébe: akiket lát, azok kétségkívül kirekesztettek, de első látásra egyáltalán nem tűntek ellenségesnek. Úgy döntött, egyelőre nyitottan viselkedik velük, de mindenre odafigyel majd – bár el kellett ismernie, jelenlegi állapotában újdonsült vendéglátóitól függ a sorsa.
– Tura vagyok – mondta a nő. – Magát hogy hívják?
– Kai.
– Aztán, mondja csak, mi történt magával? Elég csúnya sérülést szedett össze.
– Motorbaleset. A sziklák között ütköztem az aeromopedemmel, ami teljesen használhatatlanná vált… most pedig itt vagyok.
– Azt látom – mosolyodott el Tura. – És még egy ideig valószínűleg itt is lesz.
Kai riadt tekintettel nézett vissza rá. Megemelte a felsőtestét, és a bal könyökére támaszkodott.
– Nem maradhatok sokáig… Holnap estére mindenképpen haza kell érnem!
– Miért, mi lesz akkor? – Tura értetlen arccal meredt rá.
Kai-nak hirtelen fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg a dolgot. Abban sem volt biztos, hogy ezek az alacsonyabb rendűek megértenék, amit mondani akar.
– Egyszerűen csak haza akarok jutni – bökte ki végül.
– Kai uram! – szaladt mellé a fiú. – Mondd, honnan van ez a fura ruha? De, tudod mit, ha kipihented magad, megmutatom…
– Keru, hagyd pihenni az urat! Ráérsz majd akkor traktálni, amikor már újra tud járni. Nimród csak nemrég szedte ki azt a fémet a lábából. A sebnek legalább hat óra kell, amíg teljesen beheged.
Hat óra? – Kai hitetlenkedve nézett a nőre. A legfejlettebb technika alkalmazásával is legalább egy napig tartott a sebgyógyulás, csíramentes környezetben. Ő pedig akárhogy kémlelt körbe, csak tapasztott sárkunyhókat, füvet és kitaposott ösvényeket látott. Sehol nem ütközött a tekintete egy felszerelt laborkocsiba vagy kórházépületbe.
– De, hogyan… az lehetetlen!
– Miért lenne az? – A mély bariton a bal füle mellől szólalt meg. Kai óvatosan átfordult, ahol egy állatprém kacagányba burkolózó férfi ült nyugodtan egy fatönkön, fejét vadállat koponyája ékesítette. A férfi napcserzette bőre ellenére elütött Turától és Kerutól. Kai úgy vélte, genetikailag semmi közük egymáshoz.
– Maga Nimród?
A férfi bólintott, aztán felmarkolt egy marék földet, és lepergette azt az ujjai között.
– Az anyaföld mindent megad nekünk, amire csak szükségünk van. Aki arra érdemes, az megtanulhatja, hogyan éljen az erővel. A fák, a virágok, apró állatok – mind-mind táplálnak minket, mi pedig cserébe óvjuk őket. Csak azt vesszük el, amire szükségünk van, ellentétben másokkal.
Nimród erőteljesen megnyomta az utolsó mondat végét. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rá, és a fajtájára gondolt.
– Azt hiszem, félreérti a helyzetet. – kezdte a választ Kai. – Ha…
Mielőtt Kai befejezhette volna a mondatot, Nimród közbevágott. Mesélt a Nagy Genetikai Szétválasztásról, a felsőbbrendű faj létrejöttéről, akik mesterséges szervekkel és különböző orvosi technikákkal hosszabbították meg az életüket. Aztán beszélt a szolga-fajról, akit addig tűrtek meg maguk mellett, míg a technológia nem váltott ki minden emberi erőt. Végül szót ejtett a Megsemmisítés Koráról, amikor a túlélők az erdők mélyére menekültek. – Azt hitték, halálra ítélnek bennünket – mondta végül. – De az általuk oly fennen hangoztatott „mesterséges kiválasztódás” mégsem történt meg. Azaz, hogy mégis: visszatértünk oda, ahonnan kiszakíttattunk.
Kai kikerekedett szemmel hallgatta végig a monológot. Habár a férfi által elmondottak gyenge átfedést mutattak az ő általa tanult történelemmel, akadtak benne olyan részek, melyeket egyáltalán nem így ismert.
– Úgy emlékszem, bár csak nagyon halványan, hogy gyermekkoromban hallottam valamiféle „hajtásról”. Ahol a vadászcsapatok…
Nimród orra megrándult. Nem látszott rajta, hogy gyűlölet munkálkodna benne, tekintete a távolba meredt, mintha Kai egy nagyon érzékeny pontra tapintott volna.
– Erről inkább Kerut kérdezze – szólalt meg végül. – Biztos vagyok benne, hogy ő kellőképpen fel tudja világosítani magát a részletekről.
Kai a mosolygós fiúra nézett, aki gyermeki tisztasággal bámult le rá, majd határozottan a fejét rázta.
– Talán majd máskor. Most inkább megyek, megnyúzom a malacot – mondta, és elviharzott a mellettük lévő sárkunyhó mögé.
– Nem is tudom, mit mondjak – fordult Kai Nimród felé.
– Nem hiszem, hogy a maga hibája lenne. Azt javaslom, inkább aludjon, úgy hamarabb gyógyul.

3.


Kai éjszaka izzadtságban úszva riadt fel. Óvatosan ülő helyzetbe tornázta magát, közben hangosan lihegett. A nyitott ablakon keresztül friss levegő áramlott be a szobába, lehűtve forró testét. A hajnal pírja vérvörösbe öltöztette a szemközti fák tetejét, a kabócák szüntelen zenéje egy pillanatra sem csitult el. Teleszívta a tüdejét, és olyan könnyűnek érezte magát, hogy nem kételkedett, képes lenne felemelkedni és lebegni. Először életében eltűnt a mellkasát szorító nyomás, ami gyermekkora óta kínozta.
– Fenn vagy? – suttogta egy vékony hang. Kai pislogott néhányat, és a mellette lévő ágyon megpillantotta Keru kerek fejének körvonalait.
– Hát persze – válaszolta. – Miért?
– Fáj még?
– Már nem. Csak rosszat álmodtam. Egész jó ez a szer, amit rám kentetek. Ha adtok belőle mintát, elviszem elemzésre – jó mesterséges krémet lehetne belőle készíteni.
– Ki akarsz jönni velem? Megnézem a csapdákat… De ne izegj-mozogj annyit. Halkan légy, nehogy felébreszd anyácskát. Tudod, ő nagyon fáradt, sokat kell dolgoznia.
Kai először nem tudott rájönni, a fiú miért érdeklődik ennyire utána. Emlékezett, régen, az elfeledett időkben az embereket az érzelmeik irányították, de a Tanács végül megszabadult ettől a teljesen haszontalan valamitől. Nem tudta megmondani, miért, de úgy gondolta, a fiú megpróbál a bizalmába férkőzni. Próbált Keru közeledésében önös érdeket keresni, de akármennyire gondolkodott, csak természetességet és érdeklődést talált.
– Barátkozni akarsz?
Halk kacaj volt a válasz.
– Ne dumálj annyit! Ha velem tartasz, inkább öltözz!

Az hajnali erdő halk neszekkel ébredezett. Egy apró lábak koptatta csapáson jártak, ami a kunyhóktól indult a vadon mélyébe.
Kai csodálkozva nézte, ahogy Keru egy farúd tetején meggyújt egy igencsak zsírszagú rongyot. Habár tanulmányai során hallott már a fáklyáról, még soha sem látott ilyet azelőtt. A legtermészetesebb világítóeszköz egy kétezer lux fényerejű ledlámpa volt, amit még kiskorában kapott Nevelőanyjától. Kézzel kellett feltekerni a belsejében lévő akkumulátort.
– Nem félsz, hogy megéget? Nincs nálam hegképző.
Keru felnevetett. Már biztonságos távolságban voltak a kunyhótól, a fiú is jobban kieresztette a hangját.
– Ti tényleg olyan furcsák vagytok, ahogy Nimród mondta. Bár azt is említette, legbelül nem is vagyunk annyira különbözőek.
– Mit tudsz róla?
Keru megállt és megtámasztotta Kai-t.
– Nem sok mindent… A történtek után anyácskával elvándoroltunk ide, és felépítettük a házikót, egy jó darabig magányosan éltünk, aztán egyszer csak betoppant ő, és segíteni kezdett nekünk. Azóta itt él.
– Értem. Olyan embernek tűnik, aki nagyon sok mindent tud.
– Sokat mesél este a tábortűznél. Szerintem szeret engem valamiért – de legalább is, úgy viselkedik. Mondd csak, neked is van anyácskád?
Kai hirtelen azt sem tudta, mit válaszoljon. Egyszerűen túl bonyolultnak érezte a helyzetet ahhoz, hogy röviden el tudja magyarázni.
– Tudod, nálunk ez egyáltalán nem így működik. Vagyis, vannak biológiai szüleim, de nem ismerem őket. Az a szabály, hogy nem tudhatok róluk.
– Az nem túl jó dolog. – Keru elfintorodott, és közben izgatottan elkapta Kai karját. – Várj csak egy pillanatot! Azt hiszem, nem fogunk üres kézzel távozni.
Lenyúlt és felhajtott egy hatalmas lapulevelet. Alatta egy mechanikus csapda tűnt elő, benne egy nemrég kimúlt nagyméretű rágcsálóval.
– Juhé! Az ebéd! – kiáltott fel Keru. – Remélem, arrébb is szerencsénk lesz. – Miközben beszélt, gyakorlott mozdulattal kioldozta az állatot, és a csapda közepébe helyezett egy szagló, sárgás és puhának látszó ételdarabot. Jobb kezének csonkját meglepően ügyesen használta.
– Az mi?
– Hát, mi lenne, nagyokos: sajt. Ne mondd azt, hogy nem ismered!
– Nyertél. Fogalmam sincs.
– Ok, szóval nincs. Majd akkor megkóstolsz egy frisset, ha hazaértünk. Szerintem ízleni fog.
Kai még a gondolatba is beleborzongott. Eszébe jutott a szilvakék kocsonyaturmix, amit reggel tájt fogyasztott, és összefutott a szájában a nyál.
– Nehéz így fél kézzel? Látom, egész ügyesen használod. Én is elvesztettem az alkarom egy gyermekkori balesetben, de a művégtagom ugyanúgy szuperál, mint az igazi. – Megmozgatta a kezét, ami fájdalmas szervomotor zúgások közepette engedelmeskedett. – Habár most ráférne egy javítás…
Keru megvonta a vállát. Ha érzékenyen is érintették Kai lényegre törő szavai, nem mutatta ki.
– Megvagyok. Megtanultam egy s mást. Tizenkét éves vagyok. Már hat éve, hogy elvesztettem a karom… Az egész még akkor történt, amikor az erdő másik felében laktunk, jóval közelebb a bázisokhoz. Az egyik este ordítozásra keltem, Aztán fegyverropogás és sikoltozás következett. Kifutottam a sátorból, aztán egy ütést éreztem a karomon… Anyácska utána hozott ide, amikor már annyira felépültem, hogy elindulhattunk.
– Nagyon fájt? – Maga is meglepődött saját kérdésén. Eszébe jutott, egy kezén meg tudná számolni, eddigi élete során hányszor érdeklődött mások hogyléte felől.
– Igazából nem nagyon emlékszem. Elájulhattam. Tudod, az a legrosszabb, hogy néha úgy érzem, még mindig ott van… De most menjünk. Megnézünk még néhány csapdát, és reggelre hazaérünk.

Hazafelé tempósan ballagtak. Keru szerint nagyon jó fogás volt a mai. A hét csapdában még három szőrös állatot találtak az előző fajtából, amiket Keru oposszumnak nevezett. A fiú lábukra hurkolta a kötelet, és vállára vetve cipelte őket.
– Keru. Van ötleted, hogyan juthatnék a bázisokhoz ma estig? – kérdezte.
A fiú a fejét rázta.
– Annak, aki ismeri az erdőt, gyalog legalább kétnapi járás a lakott terület pereme. Nem hiszem, hogy meg tudnád tenni az utat ilyen hamar.
Kai sóhajtott.
– Értem. De azt hiszem, mégis meg kell próbálnom. Szerinted Nimród nem tudna ebben segíteni?
Keru megvonta a vállát, és továbbindult.
– Legjobb lesz, ha beszélsz vele.
A következő facsoportot elhagyva kiértek az erdőből. A házak egy kőhajításnyira előttük feküdtek, a tisztáson Nimródot pillantották meg. A férfi nyitott tenyerét az ég felé fordította, halkan mormogott valamit. Kai odasietett mellé, és már éppen feltette volna a kérdését, amikor a férfi leengedte a kezét, és megfordult.
– Keru, szép zsákmány! Menj, segíts édesanyádnak előkészíteni az ebédet! Kai, jöjjön ide hozzám, beszélnünk kell.
Kai Kerura mosolygott, és egy barátságos barackot nyomott a feje búbjára. A fiú visszanevetett rá, aztán nagy szökkenésekkel eltűnt a kunyhóban. Nimród odalépett Kai-hoz, megfogta karját, és közel húzta magához.
– Mutassa meg, merre van az aeromoped roncsa. Tudom, hogyan juthat haza.

4.


Kai elmondta Nimródnak, hogy nézett ki a szikla, ahol a baleset történt. Nimród bólintott, majd bement a sátorba, és egy ultramodern műszerésztáskát hozott magával.
Az út szótlanul telt a fák között bandukolva. Kai-nak nem volt kedve beszélni, és Nimródon is látszott a tartózkodás. A tegnapi viharnak nyomát sem látták, minden csendes volt és békés, a napsugarak fokozatosan felszárították az esőzés nyomait, csak néhány kósza pocsolya és letört ág jelezte a természet tombolását. Végül egy jó óra tempósabb menet után kibukkantak a fák közül, végigmentek egy sűrű cserjés közepén, és felhágtak egy lankás domboldalon. Kai megpillantotta a völgyet alattuk, ahol a szilafal mellett az aeromoped darabjai hevertek.
Leereszkedtek a meredek falon. Nimród többször a kezét nyújtotta Kai-nak, hogy lesegítse őt a rázósabb részeken. Amikor lejutottak, Nimród körbejárta a roncsot, tapasztalt mozdulatokkal felmérte a terepet, közben összegyűjtve néhány alkatrészt. Utoljára a helymeghatározót emelte fel, diadalmas arckifejezéssel az arcán. Lekuporodott egy lapos szila elé, és mérnöki precizitással elrendezte rajta a darabokat. Ha nem lett volna a fején a koponya, Kai el tudta volna őt képzelni az űrhajógyárban, ahogy éppen a legfinomabb eszközök javítását végzi. Gyorsan és összeszedetten dolgozott, látszott rajta: tudja, mit csinál.
– Látja ezt az ellenállást itt? – kérdezte. – Ha direktbe kötöm a rendszert, azért még egy darabig működni fog… Mielőtt tönkremenne, biztosan tudunk jelet küldeni vele a bázisra.
Kai megkönnyebbülten mosolyodott el.
– Honnan szerezte azt a szerszámosládát? – kérdezte. – Az egyik legmodernebb típus, amit valaha láttam. Csaknem az erdőben termett valami fán? – Remélte, a végére tartogatott mondat tompította szavainak élét, de mire becsukta a száját, úgy érezte, túl messzire ment. – Bocsánat, igazából semmi közöm hozzá.
Nimród megtorpant, és hosszú ideig nem szólt semmit. Tovább kötögette a kábeleket, majd forrasztópákát vett elő, és megpreparálta a szerkezetet. Mialatt dolgozott, kívülről úgy tűnt Kai-nak, haragos küzdelem dúl benne: arca jó néhányszor megrándult, mintha egy sokkolót nyomtak volna a testének. Amikor elkészült, hosszú ideig hezitált, mielőtt belekezdett a mondandójába.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a vezeklés pillanata. Legyen akkor így. Talán én is megkönnyebbülök végre… Nézzen ide – mondta, és legyűrte a kacagányt a jobb válláról. Kai egy apró vágást vett észre a felkar tetején, pontosan azon a helyen, ahol neki a chipet ültették be gyermekkorában. – Gondolom, tudja, mi volt itt egykoron.
– De hát hogyan… egyáltalán ki maga? – Kai akaratlanul is hátrább lépett egy lépést.
– Nimród vagyok, ahogy már mondtam. És jó okom volt rá, hogy kivágjam innen azt az izét. Pontosan az ellenkezője vezérelt, mint amit most maga szeretne… Habár én is ugyanúgy lombikban láttam meg a napvilágot, mint maga, valamint nekem is hasonlóan tökéletes a genetikai hátterem, mégis úgy döntöttem, hogy szakítok a régi énemmel. – Miközben beszélt, az arckifejezése undorba csapott át. – Igyekeztem elfelejteni mindent, és annak a helyrehozásán fáradozni, amit tettem – de akármennyit adnék vissza, nem lenne elég.
Kai szeretett volna közbevágni, kérdezni valamit, de látta, hogy Nimród még nem ért a történet végére. A férfinak könnyek gyűltek a szemébe, és lecsorogtak az arcán.
– Én tettem ezt Keruval! – A fájdalmas kiáltás után összegörnyedve zokogni kezdett.
– A hajtás… – suttogta mega elé Kai, aztán odalépett hozzá, és barátságosan megveregette a férfi hátát. – A nagyapám beszélt róla. Azt mondta az ő idejében „úri sikk” volt részt venni benne. A kirekesztettek nem számítottak embernek, nem tekintették őket tiszta vérűnek… Örülök, hogy kimaradtam belőle.
Nimród megtörölte az arcát. Az érzelemkitörés után most újra kimértnek tűnt, a vadon emberének, aki bármivel dacol, és a végsőkig kitart.
– Miután betiltották a hajtást, voltak bizonyos csoportok a magasabb körökben, akik úgy gondolták, fenn kell maradnia a tradíciónak, és vagyonokat öltek abba, hogy a véres játék továbbra is folytatódjon. Nevelőapám a Weinal–konszern vezérigazgatójaként igen csak közel került a tűzhöz, és amikor felnőttem, általa én is. Habár sohasem érdekeltem igazán azt a gazfickót, a tradíció továbbviteléért még arra is képes volt, hogy foglalkozzon velem…
– Nevelőanyám az Egyesült Genetikai Intézetben dolgozik mint vezető kutató… el tudom képzelni, amiről beszél.
– Egy idő után aztán rá kellett jönnöm, a becserkészett vadak sokkal emberibbek nálunk. Éltem közöttük, és csak azóta érzem, hogy élek egyáltalán. Mi mégis legyilkoltuk őket akkoriban, mint a kutyákat… Ma már mélyen behúzódtak a vadonba, kisebb csoportokban élnek elszigetelten – bár még így is sokkal többen vannak nálunk. Az erdőben nem létezik a születésszabályozás… A történtek után átértékeltem az életemet, és úgy döntöttem, szakítok az embertelenséggel, a hátralévő időmet Keru védelmezésére szánom, megpróbálva valahogyan kompenzálni a sorsot, amit miattam kell elszenvednie.
– Most már értem, miért vágta ki magából a chipet.
– Emiatt riadtam meg, amikor Keru rátalált magára. Ez a terület távol esik a civilizációtól, nem számítottam rá, hogy valaha is idetalál egy magamfajta – remélem, nem veszi sértésnek az összehasonlítást.
Kai önmagán is tapasztalta a változást, a környezet és segítőinek viszonyulása olyan érzéseket hozott felszínre benne, melyek létezése eddig nem is tudatosult. Lenézett Nimródra, és sajnálat költözött a szívébe. Ugyanez kerítette hatalmába, amikor először megpillantotta Kerut a patakparton.
– Nem, dehogy, mióta itt vagyok, úgy is mondhatnám: a tiszta levegő kitisztította az érzékeimet. Ebből a perspektívából sok minden másnak látszik, mint ahogy eddig hittem. – Miközben beszélt, kitárta a karját és körbemutatott a vidéken. – Sajnálom, hogy mindez nemsokára elpusztul.
Nimród felkapta a fejét Kai mondatára.
– Ezt hogy érti?
Kai sóhajtott. Tegnap még úgy érezte, elszólja magát, ha megemlíti a katasztrófát, de akkor még úgy gondolt megmentőire, mint idegenekre, akik valószínűleg kiszámíthatatlanok és veszélyesek. A tapasztalat azonban megváltoztatta benne a gyermekkorában belesulykolt képet. Hirtelen hatalmába kerítette az őszinteség. Nimród túl sok mindent osztott meg vele ahhoz, hogy eltitkolja, amit tud.
– A Csillagászati Hivatal számításai szerint a Straton IV nevű városméretű aszteroida körülbelül két év múlva elhalad a Jupiter mellett, és érintőlegesen ütközni fog a Ganümédesszel. A Ganümédesz a Jupiterbe hullik, és ugyan megszabadítja a sziklát súlyának harmadától, de a pályamódosítás végeredményeként a maradvány egy évvel később pontosan a Föld pályáját fogja keresztezni.
– Mennyi a valószínűsége mindennek?
– Kilencvenhét százalék.
– Értem. Tehát akkor mindenkinek vége…
– Azért nem egészen. Ma este, nem sokkal éjfél előtt kihajózik a bolygó történetének legnagyobb űrhajóflottája harminc hajóval. Egységenként kétmillió hibernálókapszula és az ember alkotta legnagyobb raktér áll rendelkezésre.
– Akkor senkit sem hagynak hátra – szólalt meg Nimród. – Hatalmas energia és pénz kellett ahhoz, hogy ennyi hajót megépítsenek. Öt éve, amikor eljöttem, talán ha két ehhez hasonló nagyságú űrjármű volt szolgálatban.
– Három éve kezdték meg az építést, felhasználva az orbitális pályán keringő gyárakat is. A bejelentés után a minimálisra csökkent a polgári célú termelés, minden erőforrást erre a projectre csoportosítottak át. Megtízszerezték a gyártórobot-park nagyságát, és kivonták a mérnököket a megújuló erőforrások fejlesztésének projectjeiből… A cél a Gliese-rendszer. A számítások alapján a lakható területen lévő földszerű exobolygó alkalmas az életre, és ha nem is tökéletes még, a felszerelések között terraformálásra használható gépek, eszközök is vannak.
Nimród szeméből eltűnt a szomorúság. Tekintete érdeklődővé vált, Kai maga előtt látta, ahogy pörögnek az agyában a fogaskerekek.
– Tehát mindent egy lapra tesznek fel? Mi van, ha mégsem történik meg, ha az a bizonyos kisbolygó szépen elszáll a Föld mellett, és tovább folytatja útját a végtelenbe? Elég lenne egyszerűen csak kivárni biztonságos távolságban, hogy mi történik, és ha minden rendben, visszatérni.
Kai úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kételyt. Nem úgy képzelte az életét, hogy a következő negyven évet hibernálva tölti majd egy űrhajó belsejében, hogy aztán hontalan vándorként próbáljon új életet teremteni a világ másik végén, de úgy gondolta, nincs más választása.
– A Tanács meghozta a döntést: felszámolunk minden tevékenységet és elmegyünk, akármi is történik – bár én személy szerint nem hiszem, hogy elkerülhetnénk a katasztrófát. A hajók építése szinte minden rendelkezésre álló anyagot felemésztett, az utolsó másfél évben a rakományon kívül már tartalékokat sem képeztünk. Leépítettük az ipart, a napi léten kívül mindenki csak a projecttel foglalkozott. – Kai beszéde megtorpant egy hosszú másodpercre. – Ha sikerül kapcsolatot teremtenünk, megígérem magának, elintézem, hogy felkerüljön a hajóra – akár új személyazonossággal. De őszintén meg kell mondanom, hogy Kerunak és az anyjának nem lesz esélye. Ha be is tudnám juttatni őket, az első genetikai ellenőrzésnél lebuknának még jóval a felszállás előtt.
Nimród arcát keserű mosoly öntötte el. Mielőtt kimondta a szavakat, Kai már tudta: el fogja utasítani a segítséget.
– Erre csak egy válaszom van. Ha bejön az a bizonyos három százalék, legfeljebb újra azoké lesz a Föld, akik a jogos tulajdonosai. Köszönöm az invitálását, de túl sokat láttam és éltem egy olyan helyen, amellyel már sohasem tudnék azonosulni. Ha ez a Mindenható terve, inkább itt pusztulok én is.

A Nap aranyló korongja éppen akkor bukott le a fák mögött, amikor Nimród ráillesztette a jeladóra az utolsó alkatrészt. A munka végére a fényviszonyok olyannyira leromlottak, hogy a férfinak fejre szerelhető sisaklámpása fényét is igénybe kellett vennie. Felpattintotta az apró szerkezetre a magával hozott erősítőt. Minden készen állt ahhoz, hogy leadják a segélyhívást.
– Így körülbelül kétszáz kilométeren belül fogható a jel – mondta. – A legközelebbi bázis jóval közelebb van ennél, ha szerencsénk van, fél órán belül itt lesznek magáért.
A szerkezet halkan felzümmögött, a tetején villogni kezdett az apró vörös led.
– Köszönöm. Nem felejtem el, amit értem tettek.
– Csak emberbarátságból – válaszolta Nimród. – Vigye el magával a gondolatot. Tudom, hogy ha mások is átérezhetnék, amit én vagy most maga, másképp vélekednének az életről…
– Talán ha elmegyünk innen, az új környezet… Nem is tudom. Nem könnyű átlátni. Még én sem vagyok biztos magamban, habár sok mindent megváltozott bennem.
Nimród nem szólt semmit, csak bólogatott. A beálló szürkületben a hőmérséklet csökkenni kezdett, enyhítve a forró és párás levegő nyomását. Kai csak ült, és lehunyt szemmel hallgatta a kabócák zenéjét, amelybe az estére készülő énekesmadarak éneke vegyült. Az egész úgy szólt, mint egy kaotikus ütemben játszó zenekar, amelynek dallamai mégis ellazítják és megnyugtatják a közönséget.
Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el. Merengéséből a távolból érkező halk sziszegés zökkentette ki, ami folyamatosan erősödött. Nem sokkal később a távolban felbukkant egy repülő tárgy, ami fénypászmákat bocsájtva feléjük közeledett a fák között.
– Egy robokopter – mondta Kai, keserűen mosolyogva. – Nem tudom, mit vártam: talán egy különleges alakulatot? De legalább van benne medikaszoba.
– Akkor itt az ideje, hogy menjek. – Nimród felállt és gyors mozdulatokkal összeszedelődzködött. – Mondanám, hogy törölje ki a koordinátákat a gépből, bár az alapján, amiket elmondott, most már nincs túl sok jelentősége a dolognak.
Kai a fejét rázta.
– El tudom képzelni, milyen sürgés-forgás megy most a városban. Nem hiszem, hogy akárki is foglalkozna az erdőlakókkal. Aztán pedig már úgy is mindegy…
– Túl sokan vagyunk, mégsem számítunk tényezőnek az vadonon túl. Talán itt az idő az egyesülésre. Végül is, most már tényleg nincs mit veszítenünk.
– Kívánom, hogy legyen így. – Kai maga sem tudta, miért, de odalépett Nimródhoz, és kezét rátette a férfi vállára.
Nimród belenézett a szemébe.
– Isten áldja!
– Isten? – Kai megrázta a fejét. – Nem, nem, azt azért mégsem… Még egyszer köszönök mindent.

5.


Amikor a sugárhajtású kopter felemelkedett a vadon fölé, Kai lenézett a szürkületbe boruló fákra. A napsugarak az éj beállta előtt még utoljára végigsimították a lombkoronák tetejét, misztikus külsőbe varázsolva a tájat.
A robot irányította gép automatikusan követte a pályáját a város felé. Kai hezitált egy pillanatig, aztán biztos, ami biztos mégis kitörölte a memóriából a hívójel koordinátáit. Amikor végzett a művelettel, befeküdt a regeneráló kamrába.
Csukott szemmel merült alá, száját és orrát a légzőmaszk takarta el. A zselészerű folyadék teljesen körbevette, a tartályban áramló energia bizsergette a testét. Valahol az álom és ébrenlét határán egyensúlyozott, átélve minden egyes percet, ami az elmúlt nap történ vele. Látta maga előtt a mosolygó Kerut, aztán a hajnali erdő képei tűntek fel a szeme előtt, orrában érezte az orchideák részegítő illatát, újra az arcát égették a tűző sugarak, amikor pocsolya mellett eszméletére tért. Most értette meg igazán, amit Nimród mondott. Eddig élt egyáltalán, vagy csak vegetált? A bimbózó állapotban tartott érzések nyílni kezdtek benne, felkorbácsolták és felpezsdítették a vérét. Eszébe jutott, mi lenne, ha még egyszer innen indulhatna az egész emberi faj. Távol a képmutatástól és közönytől, az önös érdekek helyett egységben gondolkodva, kiirtva a felsőbbrendűséget, átadva mindent a megértésnek és az igazi kérdések megválaszolásának… Az élet…
A gondolatba egy automata géphang vágott bele.
– Célállomás megközelítése. Kérem, hagyja el a regenerálót, és csatolja be magát. Leszállás következik.
Kimászott, megtörülközött, aztán gyorsan belebújt egy friss kezeslábasba.

A gép a landolás után egyből felemelkedett, hogy visszatérjen a bázisra. Kai előtt egy hivatali plasztik ruhába öltözött ügybuzgónak látszó hivatalnok állt, kezében elektronikus jegyzettömböt szorongatva. A férfi szemei üvegesen és érzelemmentesen meredtek rá. Gépiesen a válla felé mozgatta a szerkezetet, majd a pittyegés után a képernyőre pillantott.
– Nurmi, Kai. Alfa kettő kaszt, lakóhely a tizenkettes körzet… Uram, már várják a Cerberuson. A beszállókaput fél óra múlva lezárják, a légtaxi azonnal indul a tizenhetes terminálról.
Kai körbenézett, hogy megtalálja a terminál bejáratát. Még sohasem érkezett a rendezőbe ebből az irányból, kicsit össze volt zavarodva az irányokat illetően.
– Balra a mozgójárdán, aztán háromszáz méter egyenesen, végül jobbra – szólalt meg a hivatalnok. – Még éppen jókor ért ide. Öt perc múlva lejár a szolgálati időm.
Kai biccentett, és sarkon fordult. Először majdnem kinyögött egy köszönömöt, de aztán eszébe jutott, hogy hol van valójában, és elharapta a mondatot.
A taxi néhány perc alatt elrepítette a Cerberusig. Az út folyamán furcsa gondolatok kavarogtak benne. Elöntötte egy letargikus állapot, még a robotpilóta szabvány társalgási kezdeményezéseit – melyeket előszeretettel használt régebben –, csírájában fojtotta el. Amikor a jármű megállt, vállát automatikusan a fizetésérzékelő felé tolta, de a pilóta tájékoztatta, hogy „az utolsó út” teljesen ingyenes.
Mielőtt maga is beállt az egyre fogyatkozó sorok egyikébe, végignézett az egymástól kilométeres távolságban várakozó csillaghajók ragyogó fényein. Habár mindegyik hegynyi méretű volt, innen a legtávolabbi sem tűnt nagyobbnak, mint egy léglimuzin. Elmosolyodott arra a gondolatra, hogy a Földet ők maguk betegítették meg, és most a kórság megállítására érkezik majd a Straton IV, elvégezve a teljes csírátlanítást.
Ami néhány napja még természetes lett volna számára, az most furcsa hidegséggel töltötte el: a Cerberus több tucat beszállólépcsője előtt halálos nyugodtsággal álltak az emberek, mintha csak egy pénteki piknikre készülnének a szabadba. Az arcokon nem látszott idegesség vagy félelem, senki sem tolakodott, senki sem ejtett könnycseppet, az arcokon nem látszódott szorongás vagy félelem. Kai arra gondolt, olyanok ők, mint egy szorgos kis hangyaboly, akik elüldözték a többséget, hogy létrehozzanak egy mesterséges társadalmat, ami végül lenyelte őket, és csak egy nemtelen-formátlan masszát öklendezett vissza.
Végigvárta a sorát, amely a megszokottnak megfelelően gördülékenyen ment. Mindenki egyel előrébb lépett, a leolvasó pittyent egyet, majd a kategorizált polgár belépett az űrhajó belsejébe. Nemsokára ő is ott állt a hatalmas aulában. A dísztelen acélfalak ridegségét csak fokozta a rajtuk megcsillanó fehér fény. Megkereste az Alfa-kettő kaszt becsekkoló helyét, amelynél már senki sem várt eligazításra, nem úgy, mint a Béta -vagy Gamma-kaszt pultja előtt, ahol továbbra is tömött sorok álltak. Egy bambán maga elé meredő nő és egy android férfi diszpécser teljesített szolgálatot. A robot felé indult, Kai a vállát válasz nélkül a leolvasóhoz érintette.
– Áh, Nurmi Úr! – kiáltott fel meglepett hangon az android. Kai érdekesnek tartotta, habár az emberek elérték a közöny végső határát, a szintetikusok programozásánál valamilyen morbid okból még mindig ügyeltek az érzelmek kinyilvánítására. – Már nem is számítottunk az érkezésére! Nevelőanyja kérte, ha esetleg megjelenik a hajón, azonnal értesítsük őt. Így még tudnak találkozni indulás előtt. Kívánja, hogy üzenetet küldjek neki?
– Nem, semmi esetre sem – válaszolta. Jelen pillanatban ez volt, amit a legkevésbé akart.
– Egy óra múlva indulunk. Amíg eléri a hibernálási körzetet, ezen az adathordozón újra meghallgathatja a legszükségesebb információkat. Van egyéb kívánsága, amit még indulásig teljesíteni tudnánk?
– Nem lehetne leállítani ezt az egészet? – kérdezett vissza.
Az android kérdő szemmel nézett rá, majd zavartan a mellette álló nőre pillantott, aki továbbra is kifejezéstelenül bámult maga elé. Mintha nem is hallotta volna a megjegyzést.
– Tessék?
– Semmi, felejtse el – válaszolta, majd felmarkolta az adathordozót, és elindult a belső utazókapszula rendszer felé. Miközben beszállt a szerkezetbe, az a bizonyos három százalék járt a fejében.



Porter

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

© 2008−2017 Fiction Kult − Minden jog fenntartva. | Impresszum | Kapcsolat | Felhasználói Szabályzat | Programozás: Videotex Bt. | Futásidő: 0.013 mp
Barátaink: drgearsstudio