Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Szeptember – Október
1.  breckjensen (28)
2.  Kara kán (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (12)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Damien Grove: Ghoul a padláson

Történetek | Beküldte: Porter | 2013.04.05. 9:34

Seamus Barnes, nyugalmazott hentes, péntek este valamivel félt tíz után szembesült azzal, hogy egy ghoul lakik a padlásán.
Éppen a kedvenc vetélkedőjét, az Elmebajnokságot nézte, amikor furcsa kaparászásra lett figyelmes. A zaj határozottan a felső helyiségből jött. Gépies mozdulatokkal megvakarta borostás, húsos tokáját, majd transzba merevedett szemmel a mennyezetet kezdte el tanulmányozni. A tompa tudatába betörő hang azonban elhalkult, így tekintete akaratlanul is visszavándorolt a műsorvezetőre, Jon Gregoryra. Jon széles terpeszben állt a pulpitus mögött szorongó párbajozók előtt, és éppen tapsra bíztatta a székeken ülő rajongókat. A középkorú férfi tökéletes gyöngyházfogsora még a televízió képernyőjén keresztül is jól láthatóan világított nevetés közben, a szeme úgy csillogott, mint a gyémánt.
– Hölgyeim és uraim! Most pedig a második kérdés következik – harsogta bele az éterbe. – Mindenki felkészült?
A válasz hangos „igen” formájában érkezett a nézőtérről.
– Akkor vágjunk bele! Szóval, milyen betegség kezelésére alkalmas a Protamol nevű gyógyszer?
Seamus egy pillanatra elkapta a tekintetét a tévéről, és a fotel mellett álló kisasztalról felcsippentett egy Protamolt. Miközben bekapta a pirulát, átfutott az agyán, hogy már az Elmebajnokság sem a régi, mert a kérdések egyre könnyebbek lesznek.
Miközben morfondírozott, a versenyző beleharsogta válaszát az éterbe.
– Stressz.
A tapson keresztül is eljutott hozzá Jon győzedelmes üvöltése.
– Nagyszerű válasz, Andy! A második kérdés besöprése mellett megnyerte a mai adásunk különtámogatója, a Weiland–Medicine különdíját, egy tíz dobozos Protamol csomagot!
Hirtelen újra hallotta a kaparászást, ami némi tompa kopogással keveredett. Ha az előbb képzelgésnek is gondolta az egészet, most el kellett ismernie, tényleg van valami odafönn. Felvette a fotel karfáján pihenő távirányítót, és lejjebb halkította a tévét.
A zajokat most már határozottan ki tudta venni. Srrr… srrr… katt… katt… srr… srr… katt… katt – mintha egy állandóan mozgó gépezet járta volna ciklikusan ismétlődő útját felette.
Eszébe jutott régi otthona. Most is érezte a megszokott szagot, ami minden lakás sajátja, és ami beeszi magát a függönyökbe és a ruhákba. Látta maga előtt a nappali megsárgult virágos tapétáját, melynek szélei itt-ott elváltak a faltól, aztán felsejlett előtte a kopottas konyhaasztal, amit Peggy, a felesége sohasem engedett neki kidobni. Kate, az egyetlen lánya – aki Peggy halála előtt néhány évvel röppent ki a családi fészekből –, sohasem tudta megbocsájtani neki, hogy feladta a gyönyörű Philadelphia külvárosi életét a rideg betondzsungelért.
A kaparászás hirtelen abbamaradt, majd néhány csöndes másodperc után léptek zaja ütötte meg Seamus fülét. Dong… dong… dong… dong. Az volt az érzése, mázsás lábak masíroznak a fölötte lógó csillár és a szoba szemközti fala között.
Visszanézett a néma tévére, ahonnan Jon állandó mosolyba merevedett arca bámult rá. Szomorúan tapasztalta, amíg elragadták az emlékek, véget ért a vetélkedő. Végül az a fickó nyerte a fordulót, aki az ő általa is látott kérdésre helyesen válaszolt.
Felhangosította a készüléket, amelyből reklámok szlogenjei üvöltöttek rettenetes hangerővel. Bárgyú mosollyal nézte végig a Tip-Con lefolyótisztító, a Wash-Smart mosópor és Protamol stresszoldó és idegnyugtató gyógyszerről szóló hirdetéseket.
Éppen hátradőlt a fotelban, amikor hatalmas döndülés rázta meg a mennyezetet. A csillár megremegett, a fejére finom vakolatdarabkák hullottak.
Szíve ugrálni kezdett, testén eluralkodott a pánik. Görcsbe merevedett izmokkal markolta a fotel karfáját, a vádlija megfeszült, szeme kidülledt. Végül combjában begörcsölt az izom, és visszahuppant a fotelba.
A tévé tovább harsogta a mondanivalóját, de a fenti világ csendesnek tűnt. Vicsorogva masszírozni kezdte a gombócba ugrott izomrostot, és közben többször felszisszent. Arra gondolt, amint újra mozogni tud, megnézi a padlást. Nem érezte túl bátornak magát a dologhoz, de rá kellett jönnie, szembe kell néznie a problémával. Minél előbb, annál jobb. Bátorításként felcsippentett még egy pirulát: a keserű íz végigömlött a szájában, a gyógyszer megkezdte útját a gyomrába.
A konyhaszekrényhez sántikált. Kinyitotta fiókot, felmarkolta a rozsdás elemlámpát – közben átkozta magát, amiért még nem cserélte ki fenn a múlt hónapban kiégett villanykörtét –, a késtartóból rövid töprengés után a leghosszabb pengét választotta ki. A hideg markolatot az ujjai közé szorítva magabiztos érzés kerítette hatalmába. Határozottan indult a feljárat irányába.
Felülről egyetlen pisszenés sem hallatszott. Semmi jel sem mutatott arra, hogy valaki vagy valami lenne fenn.
A harmadik foknál elbizonytalanodva torpant meg egy pillanatra, de végül tovább mászott. A csapóajtó keserves nyekergéssel adta meg magát háta nyomásának, az elemlámpa sárga fénypászmája reszketegen ugrált végig a gerendákon. Megpillantotta a költözés után glédába rakott használt ruhás zsákokat és a csatos barna koffert, amit Peggyvel utazáshoz használt annak idején. Évszázados por és a szikkadó deszkák semmivel sem összetéveszthető illatát érezte. Nagyot fújt, közben végállásba tolta az ajtót, és magabiztosan fellépett a szintre.
A látványtól földbe gyökerezett a lába. A tarkóján égnek állt a szőr, és halk sikkantás hagyta el az ajkát. A ghoul – mert első pillantásra biztos volt benne, hogy egy ghoul az – a nagyanyja régi rokkája mellet ült egy sámlin, teljesen belefeledkezve egy láthatatlan anyag fonásába. A fény teljesen megvilágította törékeny alakját, amelyet egy molyrágta, viktoriánus korabeli női ruha takart. Seamus emiatt nőneműnek gondolta a lényt, a feltételezését pedig a ghoul ráncos fejbőrére tapadt hosszú haj is megerősítette. Végül akaratlanul is hátralépett, testsúlya alatt megnyikordult a deszka.
A ghoul abbahagyta a műveletet, majd felfoghatatlanul gyorsasággal odakapta a tekintetét.
– Hello, Seamus! – szólalt meg lehető legnagyobb természetességgel. – Szép napunk van, nemde?
Seamus rápillantott a ghoulra. A rekedtes hangú lény szürke arcának bal oldalán egy hosszú vágás húzódott. A résen keresztül kiviláglottak az inak és a fogak. A ghoul szemei dülledten meredtek elő üregükből az összeszáradt szemhéjaknak köszönhetően, csontos kezének hatalmas körmeivel a rokka kerekén dobolt.
– Öhh… – próbált meg kinyögni valamit, de a tüdeje hirtelen sípolni kezdett. A konyhakést zavart mozdulattal rejtette a háta mögé.
A ghoul szánakozó arckifejezéssel nézett rá.
– No, nem kell úgy megijedni. Hiszen lakótársak vagyunk.
– M… micsoda? – szólalt meg végül. – És egyáltalán, hogy kerülsz ide?
Úgy tűnt a ghoul elszomorodott a számára furcsa válasz hallatán.
– De hát Seamus, mindig is itt voltam. Csak te eddig nem vettél észre. Meg is kell mondanom neked, hogy kicsikét haragszom rád ezért. De tudod mit? Hagyjuk.
Seamus úgy érezte, egyre jobban összezavarodik. A helyzetet először eléggé abszurdnak érezte, de mostanra kellemes elzsibbadt. Az első ijedtséget felváltotta az érdeklődés. Régóta nem beszélgetett senkivel Rolfon kívül, aki a közeli vegyesboltot üzemeltette. Erre most itt ül előtte egy csúnyácska, de mégis kedves ghoul, aki határozottan barátkozni akar vele. Nem szeretett volna ellenségesnek látszani. Arra gondolt, miért is tenné, amikor újdonsült ismerőse nyitottan és barátságosan viselkedik.
– Hát… az igazat megvallva, mióta Peggy meghalt…
– Ne is mondd! – vágott közbe a ghoul. – Szeretteink elvesztése mindannyiunkra nagy terhet ró. Ne hibáztasd magad, amiért szomorú vagy! Ez teljesen természetes reakció. Tudom: nehéz életed volt.
Seamusnak eszébe jutottak a munkás évek. Lelki szemei előtt megjelentek a marhák, ahogy beállnak a nyaktiló alá, és rámeresztik bánatos szemüket. Ő visszanézett rájuk, és megnyomta a működtető gombot. Nem tudta összeszámolni, hányszor történt ez élete során, de mindannyiszor meghalt egy apró pillanatra.
– Azt hiszem, igazad van – mondta végül. – Sokszor eszembe jut a vágóhíd. A sok kiontott vér és a darabolt hús szaga még most is itt van az orromban.
– Ne gondolkodj ezen – válaszolt a ghoul. – A legjobb, ha megbékélsz a múltaddal. Peggy is ezt akarná… Most azonban megkérlek arra, hogy távozz. Örülök a látogatásodnak, de még rengeteg dolgom van. Arra kérlek, csak akkor gyere fel, ha én hívlak.
Úgy tűnt, a ghoul mára befejezte a társalgást. Visszafordult a rokka irányába, és tovább szőtte a láthatatlan fonalat.
Seamus megfordult, és a csapóajtóig ballagott. Mielőtt azonban rátette volna a lábát a létrára, visszanézett a ghoulra.
– Esetleg ne cseréljem ki a villanykörtét? – kérdezte. – Mármint, hogy ne a sötétben kelljen dolgoznod…
A ghoul azonban nem adta jelét annak, hogy meghallotta volna a mondatot. A keze és lába fáradhatatlanul járt, útjára engedve a most már ismerős hangot: srrr… srrr… katt… katt… srr… srr… katt… katt. Seamus még állt ott néhány másodpercig, aztán lefelé indult.
Aznap már nem vett be több pirulát, így éjjel keveset és nyugtalanul aludt. Többször felriadt a feje fölül érkező kattogások zajára, néha a saját zihálására nyitotta ki a szemét. Úszott az izzadtságban. Álmában a fiatal Peggyt látta, ahogy báli ruhában pörög előtte a táncparketten. A magas plafonról lógó kristálycsillár visszaverte a terem lámpáinak fényét, áttetsző ragyogásba borítva Peggyt. Végül megállt a tánc. Peggy felé lépett egy pillanatra, arckifejezése szomorúvá vált. Mintha mondani akart volna valamit, tátogni kezdett, de a torkán nem jött ki egyetlen hang sem.

***

Reggel sokáig lustálkodott az ágyában, megpróbálva összerakni az álmában látottakat. Végül megfogadta, ezentúl sohasem fogja Protamol nélkül álomra hajtani a fejét. Nem akart magának még egy ilyen éjszakát.
Eszébe jutott a ghoul. Bizsergést érzett a gyomrában, testét indulási kényszer kerítette hatalmába. Mindennél jobban vágyott arra, hogy újra beszéljenek. Felpattant az ágyról, de visszhangozni kezdett a fejében a ghoul utolsó mondata: „…még rengeteg dolgom van. …arra kérlek, csak akkor gyere fel, ha én hívlak”. A szavak nagyon határozottak voltak, Seamus tanakodott, vajon mi húzódhat mögötte. Végül eldöntötte, kivárja az invitálást, és nem zavarja meg barátját a fontos munkában.
A reggeli mosdás után felöltözött, aztán kiballagott a konyhába, hogy kedvenc reggelijét készítse el magának: lágy tojást vajas kenyérrel, hozzá pedig tejeskávét. Belenézett a hűtőbe, ahol talált még néhány tojást, de a tejesüveg üresen tátongott előtte.
Kiverte a hideg veríték. Még sohasem fordult elő, hogy elfejeltette volna valamelyik hozzávalót beszerezni, most azonban korgó gyomorral kellett szembesülnie a ténnyel: hibázott. Egy pillanatra tanácstalanná és ingerültté vált. Idegesen dobolt a hűtő tetején, amikor eszébe jutott a megoldás: bevesz egy gyógyszert, aztán elballag Rolfhoz tejért. Még az is lehet, vásárol néhány sört is. Régóta járt arrafelé, és csak reménykedni tudott abban: Rolf még nem haragudott meg rá teljesen.
Kissé kókadozva lépett ki a lakásból. Odalépett a szint központi villanykapcsolójához, de a felkattintás után a körte azonnal kiégett. Az ablaktalan falak sötétségbe burkolták a lépcsőházat, Seamus magabiztossága fokozatosan párologni kezdett. Az utóbbi években csak szükségszerűségből mozdult ki otthonról, ráadásul a mostanit meg sem tervezte. Egész életében utálta a spontaneitást, a helyzet pedig az évek során egyre rosszabbá vált.
A néhány lépésre elhelyezkedő lift halvány sziluettje sötét szájként próbálta magához édesgetni, ő azonban ellenállt a csábításnak. Gyermekkorában történt, hogy nagybátyjának rávenni őt egy rövid utazásra. Csak két emeletet kellett volna megtenni, de a lift éppen a két szint között hibásodott meg. Végül órákig tartott, mire kiszabadították őket, a kis Seamus pedig a rettegéstől hónapokig nem tudott aludni.
Az emlékek újra felszabadították benne a kellemetlen érzést. Remegve előhúzott egy Protamolt a zsebéből, és olyan gyorsan lenyelte, ahogyan csak tudta. Azonnal megmutatkozott rajta a Placebo-hatás. Görcsbe merevedett ujjai lassanként kiegyenesedtek, összeharapott fogainak csontrepesztő nyomása csökkenni kezdett.
Lassan lépdelt lefelé a kilencedik emelet irányába, lábával minden lépcsőfokot gondosan kitapogatva maga előtt. Útközben hallotta a saját szuszogását, melyet felerősítettek a falak. Végül – majdnem egy örökkévalóságnak tűnt számára – leért a kilencedik szintre, ahol a két ajtó között, a megszokott helyen rátenyerelt a villanykapcsolóra. A világ fényárba borult.
A földszintre érve meglátta az öreg Mrs. Warzinskyt, aki éppen a szemetet vitte ki a központi tárolóba. A hajlott hátú néni – akinek férje még a koreai háborúban esett el – lassan, megfontoltam mozgott, bár Seamust ez nem lepte meg, tekintve a nő élemedett korát.
– Jó reggelt, asszonyom! Szép napunk van!
Mrs. Warzisnky megfordult, majd talpától a feje búbjáig végigmérte Seamust.
– ’Reggelt! Mi járatban?
Seamus előtt elmosódott a világ. Mrs. Warzisnky egy pillanatra átváltozott a barátjává, a kedves ghoullá. Elmosolyodott, majd zavarodottan megszólalt.
– Kedves ghoul, úgy örülök, hogy újra találkoztunk! Sokat dolgoztál az éjjel? És mondd, este újra felmehetek hozzád?
Mrs. Warzinsky kikerekedett szemmel bámult végig Seamuson. Egy pillanatra biztos volt benne, hogy a férfi szemei fennakadtak, de aztán a másodperc tört része alatt visszatért minden a normál helyzetbe.
– Miről hadovál maga? Meghibbant, vagy micsoda?
Seamus nem szólt semmit, csak meredten nézett maga elé. Fogalma sem volt arról, mit történhetett vele, és Mrs. Warzinsky kérdését sem hallotta. Egy pillanatra még a bólogató ghoult látta maga előtt, de aztán megint az idős hölgy állt előtte.
– Bocsásson meg – hebegte, majd határozott lendülettel kisuhant az ajtón. – Viszlát!
Lendületesen gyalogolt a járdán, végig azon morfondírozva, miért haragudhatott meg rá Mrs. Warzisnky. Valami rémlett neki, ami a ghoullal volt kapcsolatos, de nem mert volna megesküdni, hogy jól emlékszik.
Az út egy park és egy játszótér között húzódott, ahol szívesen elidőzött néhanap. Szeretettel nézte a kisgyermekeket, ahogy édesanyjukkal sétálnak, esetleg együtt játszanak. A nevetés és jókedv pozitív érzésekkel töltötte el, melyből mindig magával vitt egy darabot.
Néhány gondolattal később már a kosárlabdapálya melletti drótkerítés oldalában lépdelt. A rozsdás elemekre hatalmas hirdetéseket rögzítettek. Szeme előtt megjelent felnagyított állapotában a Mágikus Fehérség folyékony mosószer – mely a leírás szerint eredeti citromot is tartalmazott –, nem messze tőle a Vit-Fit fogyasztó tabletta és természetesen egy Protamol doboz plakátja feszült felnagyított állapotban.
Eszébe jutott, milyen fantasztikus ember lehet az, aki feltalálta a Protamolt és az egyéb, mára már nélkülözhetetlen dolgokat, amelyek könnyebbé teszik az ember életét. El sem tudta képzelni, mit kezdenének magukkal az emberek, ha ez a sok csoda nem állna a rendelkezésükre. Végül arra jutott, valószínűleg minden sivárabb és nehezebb lenne. Szentül hitte, akik irányítják mindenki lépéseit, mind a világ fejlődésén bábáskodnak, az ő feladata csak annyi, hogy végigmenjen a kijelölt úton.
Egy labda gurult ki elé a járdára, amit egy hatéves-forma kisfiú kergetett. Amikor a fiú végül elérte a vékony aszfaltcsík szélét, megtorpant, majd egyenesen ránézett.
– Szia, bácsi! Visszarúgnád a labdámat?
– Hát persze. Tessék. – Miközben odadobta a fiú elé a labdát, eszébe jutott Kate. A boldog idő, amikor szeretettel halmozta el őt. Amikor úgy érezte, feladata van, és a nehézségek ellenére a gyermek minden erőfeszítést megér. Egy mosoly képes volt arra, hogy kompenzálja az egész napi robot fáradtságát, egy betegápolással eltöltött éjszakát, a csínytevéseket és az állandó aggodalom–érzést. Most pedig már nincs mellette. Régen, amikor Kate kicsi és védtelen volt, azt gondolta, a kiröppenés fájdalmas perce nagyon soká jön el. De aztán elrohant az idő, ő pedig itt maradt egyedül a gondolataival.
Végignézett a boldog gyermekseregen, és a távolban mintha a ghoult látta volna a fákhoz közel. Éppen egy babakocsit toló anyával beszélgetett. Megdörzsölte a szemét, de amikor visszanézett, már csak egy fiatal férfi állt ott, aki széles mozdulatokkal gesztikulálva magyarázott a mellette álló nőnek. Szórakozottan lenyúlt a zsebéhez, majd gyakorlott mozdulattal a szájába tömött egy pirulát.
Az út további része eseménytelenül telt el. Átvágott a parkon, majd keresztülment a Lincoln sugárúton, és lefordult egy félhomályba burkolózó, szűk sikátorba. A keskeny utcán felborogatott kukák és szeméthalmok hevertek, így óvatosan, mindet kikerülve sasszézott végig rajta. Nem szeretett erre járni, de innen lehetett legegyszerűbben megközelíteni Rolf boltját. Rolf – aki vietnámi veterán volt, és soha sem ismerte volna be, hogy nem jutott közelebb a csatatérhez a konyhai szolgálatnál – vásárlás közben mindig új sztorikkal traktálta őt, és állandóan a világról fecsegett. Rolf sohasem rejtette véka alá a véleményét. Seamus szájtátva hallgatta végig az eszement sztorikat, közben azon morfondírozott, Rolf egy csendes őrült, akinek hagyni kell, hogy kiengedje magából a gőzt. Legalább beszélt hozzá valaki.
A sikátor véget ért. Kibukkant egy napsütötte, barátságos házakkal zsúfolt utcára. Az átellenes oldalon ott állt Rolf Vegyeskereskedése, mely leginkább egy indiai bazárra hasonlított. A kirakatban különböző, megfakult kacatok – volt köztük rózsaszín plüsselefánt, műanyag szamuráj kard és áttetsző kannába összedobált tengeri kagylók is – zsúfolódtak egymáshoz, a szemmagasságig elfedve a belátást. Seamus mindannyiszor elcsodálkozott azon, vajon mire kell ez a sok használhatatlan holmi, amit senki sem akart megvenni, de eddig még nem jutott közelebb a megoldáshoz. Valószínűleg Rolf sem tudta volna megmondani az igazságot.
Az üzletbe belépve felhangzott a jól ismert csilingelés, amelyet az ajtó fölé szerelt apró harangból áradt.
– Egy pillanat! – hallatszott a távolból Rolf baritonja, majd kisvártatva ő is előkerült a hátsó helyiségből. Végül ellebbent az ajtót takaró függöny, és feltűnt Rolf termetes alakja. A férfi végigsietett a polcok között húzódó középső folyosón, aztán hunyorogva megállt egy pillanatra. Ahogy meglátta Seamust, mosoly ült ki húsos arcára. Végigsimított teljesen fehér, zsíros haján, és kinyújtott kézzel elé sietett.
– Seamus, cimbora! Ezer éve nem jártál erre!
Kezet ráztak. Seamust a Protamol keltette ködfelhőn keresztül is pozitív érzések rohanták meg.
– Rolf, örülök, hogy látlak! Jól nézel ki!
Rolf végignézett Seamus vizenyős tekintetén, és bennakadtak torkában a barátját dicsérő szavak.
– Régen láttalak. Hogy megy a sorod? – bökte ki végül.
Seamus gondolatban magát látta, ahogy mindent bevall barátjának. Kedves Rolf, tudod, régóta magányos vagyok, félek az öregségtől meg a haláltól. Egyre több Protamolt szedek, és nem járok emberek közé. Inkább Jon Gregoryt, meg a száz és száz egyéb csatornán fogható hasonló műsorokat nézem… Ja, és képzeld, tegnap este megismerkedtem egy jóravaló, kedves ghoullal. Azt hiszem, sikerült összebarátkoznom vele… Talán el kellett volna mondania, de nem volt rá képes. Végül úgy döntött, erről a dologról nem beszél. Rolf úgysem értené meg.
– Minden rendben van. Éldegélek.
– Még mindig azt az ócska zajládát bámulod egész nap?
Seamus lesütötte a szemét és nem felelt semmit.
– Seamus, tudod, hogy a barátom vagy, és ezért a szívemen viselem a sorsodat. Szerintem nem tesz jót neked, ha csak és kizárólag a saját álomvilágodban élsz. Nézz körül! A média elbutít és manipulál. Szegény megboldogult Tracy és a szakasz többi tagja! Ha látnák, mivé lett a hazánk, lehet, nem is kívánkoznának ide. Ők pedig ezért adták az életüket…
– Nem tudom, miért olyan baj, ha az ember műveltégi vetélkedőket, meg egyéb hasznos műsorokat néz. Hiszen attól csak szélesedik a látóköre!
– Nem erről van szó, te is tudod! – emelte fel kissé a hangját Rolf. – A műsorok ma már csak azért vannak, hogy kitöltsék a reklámok közti helyet. Az fel sem merült benned, az egésznek nincs más célja, mint a manipuláció? Csak ülsz és bámulsz, majd elballagsz a boltba, és megveszed azt, amit láttál. A tudatodat támadják. Ráadásul szándékosan! Hidd el nekem, habár szabadnak hisszük magunkat, de valójában börtönben élünk. Rabszolgák vagyunk, bábuk, amelyeket zsinóron mozgatnak!
Seamus semmi másra nem tudott gondolni, mint Rolf megátalkodott összeesküvés-teóriáira, amelyben többször kifejtette: az egész világ támadás alatt van, még pedig úgy, hogy mi nem vagyunk ennek tudatában. Akárhányszor hallotta a mondatokat, nem tudott azonosulni velük. Úgy gondolta, az élet a születésről és a halálról szól, meg egy valamiféle ködbe burkolózó köztes létről, ami kitölti azt. Ha valaha boldog is volt, mostanra belenyugodott, hogy ennek az állapotnak örökre vége.
– Nem tudom, miért állna ez érdekükben – válaszolta végül.
– Ó, cimbora, nézz csak körül! A világot cégek és érdekcsoportok irányítják. Mi annyit sem jelentünk nekik, mint a cipőd széléről levakart kutyagumi. A nagybetűs PROFIT az isten, érted? Hahó, itt az idő felébredni!
– Rolf. Én megértelek és tiszteletben tartom a véleményed, de nem hagynád abba, ha megkérlek? Most nem ezért jöttem. Csak vásárolni szeretnék néhány dolgot.
Rolf megdörzsölte a szemét, majd arcát az ég felé fordította.
– Seamus, hidd el, nem bántani akarlak. Csak szeretném, ha felébrednél.
Seamus benyúlt a zsebébe, és akaratlanul is egy Protamol-pirulát kezdett el morzsolgatni. Tudta, ha most nem Rolffal állna szemben, előkapná, és betömné azt a szájába. De nem akarta, hogy Rolf ezt is felhozza ellene. A tehetetlenség érzése elgyengítette, a homlokán kövér verejtékcseppek jelentek meg. Nem akart mást, mint kiszabadulni ebből a kényelmetlen helyzetből, visszamenni a lakásába, és lerogyni a tévé elé. Megfogadta, akárhogy is alakul, soha többé nem teszi be a lábát Rolfhoz.
– Hagyj, kérlek. Nekem jó így. Már megszoktam, és nem akarok változni. Hiszen alig van már időm. Mi értelme lenne?
Rolf lehiggadni látszott. Egy kicsit haragudott magára, amiért elragadta a hév, de azzal nyugtatta magát: nem volt más választása. Reménykedett, volt értelme az egésznek.
– Értem. Ne haragudj. Semmi jogom sincsen beleszólni az életedbe.
Seamus szótlanul átnyújtotta a kézzel írt listát, Rolf pedig szinte fénysebességgel kapkodta össze a dolgokat. Mindenből a legszebbet és a legnagyobbat válogatta össze, majd az egészet beszerzési áron számolta fel barátjának.
A művelet közben Seamus teljesen más merre járt, olyan messze, melyet nem lehet távolságban kifejezni. Végül Rolf Seamus kezébe nyomta a teli műanyagszatyrot. Seamus gépies mozdulatokkal fizetett, majd szó nélkül kiballagott az utcára, és magába tömött egy gyógyszert.

***

Seamus a tévé előtt ült. Az arca bárgyú mosolyba torzult, miközben Jon a világba harsogta a mondanivalóját. Egy pillanatra elkapta a szemét a műsorvezetőről, majd lassan a kisasztalon kiterítve heverő tízdarabos Protamol–levélre meredt. Hirtelen nyugalom áradt szét a testében. Tudta, amíg a szer vele van, nem érheti baj. Ma rá kellett jönnie, nem akar mást, mint néhány izgalmas tévéműsort – főleg az Elmebajnokságot – és reklámokat nézni, valamint sohasem szeretné elhagyni a lakását, melynek falai körülölelik őt, és megvédik a kegyetlen világtól.
Elkezdődött a reklámblokk. Levette a hangot, és fülelni kezdett. Furcsállotta, hogy tegnap este óta nem hallott kaparászást felülről, sőt, az igazat megvallva hiányzott is neki a zaj. Mióta elfogadta a felette lakó ghoul jelenlétét, sokkal magabiztosabbnak érezte magát. Elképzelte a végtelen estéket, amikor magánytól vezérelve felmegy a létrán – remélte, a ghoul később megengedi neki, hogy spontán is meglátogathassa –, kezében két csésze teával, majd leülnek együtt, és elbeszélgetnek a régmúlt szépségeiről. Ő mindent elmondana a ghoulnak, miközben zakatolna a rokka: Srrr… srrr… katt… katt… srr… srr… katt… katt. A dallam a fülébe mászott, mint egy csodálatos szimfónia, és ő halkan dudorászni kezdett. Úgy érezte, már csak egyetlen kérdés maradt megválaszolatlanul: mi az, amin újdonsült barátja annyira dolgozik? Arra gondolt, mi lenne, ha most szépen meglepné őt. Vajon megharagudna-e rá, ha ilyen sűrűn megzavarná a láthatólag fontos tevékenységében?
Már éppen megindult felfelé, amikor megcsörrent a telefon. A készülék olyan régen szólalt meg, hogy Seamus már arról is megfeledkezett, hogy egyáltalán létezik.
Egy pillanat alatt remegés lett rajta úrrá. Az előbb tapasztalt pozitív érzések szertefoszlottak, mint a reggeli ködfátyol. Helyét pánik vette át, amely erősebben lüktetett mindennél. A telefon harmadszor csörgött, mire Seamus megmozdult. Útközben felmarkolt egy Protamolt, és a készülék irányába imbolygott.
– Tessék! – Tudta, a felhangzó mondat az ő ajkát hagyta el, mégis úgy érezte, mintha a hang valahonnan egy végtelen mély kút aljáról törne fel. Egyik füle zúgott, a másik teljesen eldugult. Szeme előtt fekete karikák ugráltak.
– Apa, Kate vagyok. Jól vagy? Régóta nem beszéltünk.
Kate szavai, mint megannyi mentális szegecs fúródott bele az elméjébe. Úgy érezte magát, mint a részeg, akit leöntöttek hideg vízzel, és azonmód kijózanodott.
– Kate, drágám! Minden rendben, csak a fürdőben voltam. Már nem mozgok olyan gyorsan, mint régen.
– Apa, ezer éve nem hallottam a hangodat. Hiányzol.
Seamus akárhogy is gondolkodott, fel sem tudta idézni, mikor látta utoljára a lányát. Aztán hirtelen felrémlett neki egy körülbelül tíz évvel ezelőtti karácsony, amikor meglátogatta őket New Yorkban. Becsukta szemét, és még Timothy arca is megjelent előtte. Úgy gondolta, a kis Tim azóta már biztosan középiskolába jár.
– Te is hiányzol kicsim. Nem is beszélve Timothyról. Biztos nagyra nőtt, mióta nem láttam.
– Tudod, többször meg akartunk látogatni az utóbbi években, de mindig közbejött valami. Dave munkája, az enyém…
– Ne szabadkozz, Kate. Éljétek csak tovább az életeteket, én nem szenvedek hiányt semmiben. Ne aggódj, vannak barátaim. – Miközben beszélt akaratlanul is a plafont kezdte bámulni.
A kaparászás pedig újrakezdődött. Srrr… srrr… katt… katt… srr… srr… katt… katt.
– Apa, ott vagy még?
Seamus közelebb tartotta a kagylót a mennyezethez, majd lassan visszaeresztette a füléhez.
– Te is hallottad, Kate?
– Mit, apa? Megijesztesz.
– Hát a kaparászást meg a kopogást. Felülről jön, a padlásról. – Egy pillanatra még az is megfordult a fejében: beavatja a lányát mindenbe, de aztán letett a dologról. Nem akart magának bonyodalmat.
– Apa, figyelj. Ha minden összejön, jövő héten elmegyünk hozzád. Majd még beszélünk addig, jó?
Seamus maga elé meredve válaszolt.
– Persze. Jó. Akkor jövő héten.
– Szeretlek, apa.
Seamus szó nélkül, réveteg szemmel eresztette vissza a kagylót a helyére, aztán megfordult, és a csapóajtó felé indult. Útközben megállt a kis asztal előtt, felmarkolta az elemlámpát. Út közben megtorpant a tévé előtt, ahol a néma Jon ugrált és kiabált a porondon. A méregdrága öltönyébe szőtt apró aranyfonatok szemkápráztatóan ragyogtak a reflektorok fényében.
Odabotorkált a létrához, és amikor felrakta lábát az első fokra, hirtelen kielégíthetetlen szomjúságot érzett. A konyhában lévő vízcsapra pillantott, majd szeme a Protamolt szorongató markára tévedt. Végül a szájába rakta a tablettát, és lenyelte. Most már úgy érezte, egész életében meglenne étel-ital nélkül, ha nála van a szer. Nyögve tolni kezdte magát felfelé, végül kínszenvedés árán, erőtartalékait felemésztve jutott el céljáig. Mielőtt kilökte volna a csapóajtót hallgatózni kezdett. Egy hosszú másodpercig nem történt semmi, de aztán felcsendült az ismerős zaj. Srrr… srrr… katt… katt… srr… srr… katt… katt.
Végre ott állt a padláson, de a tegnapi kellemes illatok helyett orrában enyészet és doh szaga keveredett. Az izgalomtól remegő kezével felkattintotta az elemlámpát, és hangos sikoly hagyta el ajkát. A lámpa fénykévéje megvilágította a falakat és a gerendákat, amelyekről vérpatakok folytak lefelé, kisebb-nagyobb tócsákba gyűlve a padlón. A ruhás zsákokból bizarr formájú békák másztak elő, a csatos koffer pedig minduntalan görcsbe rándult, mintha valamiféle fájdalom terhelné.
Rémülettől megdermedve fordult a rokka irányába, ahol a ghoul továbbra is a sámlin ült, és fáradhatatlanul dolgozott. Kezei vérben úsztak, az eddig láthatatlannak tűnő fonál pedig nem volt más, mint emberi belek és zsigerek. Seamus még egyszer felsikoltott, a ghoul pedig abbahagyta a munkát és rosszallóan ránézett. Seamus próbálta keresni a vadállatias szemekben a tegnapi jóságot, de csak kegyetlenséget és megvetést talált.
– Elfelejtetted, amit tegnap mondtam? – kérdezte a ghoul. A szeméből feketés-zöldes folyadék szivárgott, ami végigfolyt az arcán, majd az álláról a ruhájára csöpögött. A díszes öltözéket már teljesen eláztatta az ebből a távolságból is erősen bűzlő anyag. – Megkértelek, hogy ne zavarj a munkában, ha szükségem van rád, majd hívlak.
– Én csak… olyan egyedül voltam.
A ghoul károgva rázni kezdte a fejét, a feje felett pedig izzani kezdett a tető. A gerendák és a cserepek olyannak tűntek, mintha egy kohó tüzében égnének. Még a pernye és a füst illatát is érezte, a hő pedig belecsapott az arcába.
– Sok dolgom van. Nem érek rá ilyesmire. Hát nem látod, min dolgozom?
Seamus csak állt, és meredten nézett a formátlan, piros masszára. Úgy érezte magát, mint a diák, aki nem figyelt oda az órán, emiatt pedig nem tud válaszolni a kérdésre. Eközben a tető teljesen kiégett, ő pedig meglátta a felettük ragyogó csillagokat, melyek sokkal nagyobbnak látszottak innen, mint amilyenek valójában. A hold akkorára duzzadt, mint egy hatalmas traktorkerék, Seamus könnyedén ki tudta venni rajta a hegyeket és völgyeket.
– Fogalmam sincsen – bökte ki végül.
– Persze, hogy nem tudod! – kiáltott fel végül a ghoul. – Hisz csak egy jelentéktelen senki vagy, akinek nem nyomják a vállát a világ gondjai. Fogod magad, szépen bezárkózol a csigaházadba, aztán azt hiszed, hogy ez az élet! Mit gondolsz, Peggy miért ment el? Mert beteg volt? Nem, kis barátom. Te juttattad oda azzal a savanyú életeddel. Olyan vagy, mint az erjedt savó. Eddig azt hittem, használhatlak majd, de úgy látom, menthetetlen vagy.
– Miért mondasz most ilyeneket nekem? Tegnap egész máshogy beszéltél. Azt hittem, a barátom vagy.
– Barát? Ne nevetess! Te, aki saját magadnak is ellensége vagy? Te akarsz barátokat? Nézz magadba, és ébredj fel! Nem vagy más, mint egy roncs, aki a saját sorsán kesereg hosszú évek óta. Most pedig hagyj dolgozni. De most jegyezd meg: ez az utolsó figyelmeztetésem.
Seamus letörten állt, próbálta zakatoló szívét nyugtatni. Egy pillanatra felsejlett benne, hogy bevesz egy újabb Protamolt, de aztán letett róla. Úgy érezte, rajta már ez sem segít. A ghoul csak ül és dolgozik, és többé nem barátkozik vele.
Egy pillanatra elöntötte a gyűlölet és a megvetés, testét adrenalin lökés rázta meg, szeme fenyegető villámokat vert. Fájt neki, hogy átverték és megszégyenítették. Ő csak jó akart lenni, csendben eléldegélni, aztán jön ez a ghoul, hitegeti őt, aztán feldúlja az életét. Ráadásul még Rolfnál is jobban szapulja és bántja őt.
– Menj vissza a pokolba, átkozott! – kiáltotta. – Takarodj el oda, ahonnan jöttél! Nincs többé helyed a padlásomon!
Hirtelen néma csend lett. Seamus bogarak percegését, és a mögötte nyekergő bőrönd hangját hallotta. A vér a falakon alvadni kezdett, az izzás megszűnt a ghoul feje felett meredező gerendacsonkokon, helyette lágy, meleg szellő áramlott be a helyiségbe, kisöpörve a halál illatát.
A ghoul csak sokára fordult meg, mintha nem is hallotta volna, amit Seamus mondott. A bőre szürkébbnek és szárazabbnak tűnt, mint az előbb, a szeméből megindult patak pedig sav marta barázdák nyomait hagyta az arcán.
– Gyere hozzám, Seamus – mondta hörögve, miközben szájából frissen hantolt föld és férgek hullottak a földre. – Szükségem van rád, hogy tovább fonjam a fonalamat. Ide rakom az életedet, mert máshogy már nem tudlak használni. Hidd el, neked is így lesz a legjobb.
A ghoul felemelkedett a sámlin, és felé indult. Ezzel egyidőben az egész Saemust körülölelő világ éles fénnyel villódzni kezdett. A sarokban feltűntek, sötétbe borultak, majd ismét megjelentek a percegő bogarak, a zsákokból kiugráló békák sorra felfújódtak és kidurrantak, a háta mögött lévő zsák a lába mellé vánszorgott, a csatok melletti réseken pedig nyögések és sóhajok hangja törte át magát. Ordítva hátrált, miközben a ghoul gyorsan közeledett felé a csatakos deszkapadlón. A jelenés előrenyújtotta a kezét, karmos ujjai fenyegetően meredtek Seamus irányába. A ruhája menet közben folyamatosan mállott szét, száját pedig olyan nagyra nyitotta, hogy kiakadt az állkapcsa. Végül Seamus megbotlott a kofferben, elvesztette az egyensúlyát, és a csapóajtón keresztül lebucskázott az alatta tátongó mélybe. Miközben zuhant, arra gondolt, hogy ez az egész biztosan nem lehet valóság, mert a valóságban nem laknak az ember padlásán beszélgető ghoulok, akik a láthatatlan fonalukat fonják.
A fején ért földet, nyakcsigolyája korhadt faágként roppant szét a padlón. Tüdejéből felszakadt az utolsó lélegzet, és belezuhant az örök sötétségbe.



Porter

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

Porter 2013.04.09. 11:59 | # 2
Avatar
Örülök. Akkor már nem hiába került fel.
Én is köszönöm, hogy megtiszteltél a visszajelzéssel.

 

atifarkas 2013.04.08. 21:16 | # 1
Avatar
Tetszett,köszönöm.