Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Január – Február
1.  Barbossza11 (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (3)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A titokzatos lidércfény

Nagyvilág | Beküldte: RV | 2012.08.19. 18:10

A klasszikus fantasy történetek, és a hasonló témájú szerepjátékok rendre merítenek azokból a különféle legendákból, amelyek titokzatos és félelmetes teremtményekről Képszámolnak be. Sárkányok, manók, tündérek, vagy a szellemek és a sötétség más teremtményei; mind-mind valamelyik népi ősi népi legendáiból ered. Ám sokukról idővel kiderült, hogy valójában létező teremtmények, csak az adott kor emberének hiányos ismeretei okán terjedt el a sok furcsa legenda és rémtörténet. Voltak azonban olyan jelenségek, amelyeket nem lehetett állatokra fogva magyarázni, és emiatt az emberek sokáig tartottak tőlük. Ezek közé tartozott a mocsarak, lápok és ingoványok, illetve a sűrű sötét erdők mélyén rendre felbukkanó lidércfény is, amelyről sokáig nem lehetett tudni, hogy mi idézi elő, valamilyen állat, vagy esetleg egy egészen más természetű jelenség. Egyesek kísértetnek tartották, mások megtévedt lelkeket véltek bennük felfedezni, de akadtak olyanok is, akik kétségbe vonták e különös jelenés természetfeletti eredetét. Nos, ami azt illeti, a lidércfényt szinte az egész világon megemlítik a népi legendák, ám olykor meglepően eltérő értelmezéseket is találni ezek között.
A lidércfény jelensége, noha a világ számos népének legendái között megtalálható, mégis leginkább az angol nyelvterületekhez köthető. Bár a történetekben gyakran emlegetik kísértetfényként, vagy szellemfényként, még ezeknél is többféle elnevezése létezik, attól függően, hogy az egyes legendákban milyen helyszínhez köthetőek. Michael Aislabie Denham a XIX. század derekán egy néphiedelmekkel foglalkozó kötetében egy meglehetősen terjedelmes listában szedte össze a jelenség elnevezését, amelyek között olyanok is szerepeltek, mint a tündérlámpás, vagy a szellemgyertya. Azonban a köztudatban mégis inkább a will-o’-the-wisp, vagy a jack-o’-lantern elnevezések maradtak meg, melyek egyszerre utalnak a legendákban szereplő (többnyire Jack vagy Will nevet viselő) személyekre, illetve valamilyen világító eszközre, általában egy lámpásra vagy valami kisebb fáklyára. Az egyik ilyen legenda Willről, a kovácsról szól, aki egész életében gonoszul és aljasul viselkedett, azonban halála után kapott még egy lehetőséget, hogy jó útra térjen. Azonban továbbra sem volt képes megváltozni, így elkárhozott, és arra kényszerült, hogy örökké bolyongjon. Az ördög azonban adott neki egy égő zsarátnokot, hogy legyen mivel felmelegítenie magát a fagyos estéken. Will azonban arra használta a kísértetiesen fénylő parazsat, hogy óvatlan utazókat csalt vele a mocsarak mélyére. Egy másik történ Részeg Jack esetét meséli el, amelyben az iszákos férfi egyezséget köt az ördöggel, felajánlja neki a lelkét a kocsmai adósságai rendezéséért cserébe. Ám amikor az ördög jön, hogy begyűjtse a tartozását, Jack egy tréfával ráveszi, hogy másszon fel egy fára, majd miután egy hatalmas keresztet rajzol a fa alá, az ördög a fán reked. Amikor elérkezik az idő, Jack nem léphet be a mennyország kapuján, ezért a pokolba kér bebocsátást, azonban az ördög bosszúból megtagadja ezt, de ad neki egy lángot a pokol tüzéből, hogy világíthasson magának az örökkön bolyongó lelkek sötétjében.
Érdekes, hogy bár szinte egész Európában ismert e legenda, a földrész különböző területein más és más értelmezésben létezik. A kontinens nagyobb részén úgy tartják, hogy az éjszakánként feltűnő imbolygó fények vagy a holtak gonosz szellemei, vagy apró, természetfeletti lények – elsősorban tündérek –, amelyek megpróbálják veszedelmes vidékekre csalni az óvatlan utazókat. Amikor megjelent a vasút, és megkezdődtek az építkezések szerte a kontinensen, sokszor lehetett hallani arról, hogy különös fények tűntek fel a sínek, illetve az azokkal párhuzamos utak mentén. Ezeket később úgy magyarázták, hogy bizonyára a munka közben meghalt dolgozók szellemei voltak. A skandináv területek, illetve egyes észt és litván legendák szerint a lidércfény azt a helyet jelölte, ahol a víz, vagy a föld mélyén kincs rejtőzik, amelyet csak akkor lehet megtalálni, ha a fény világít. Sok esetben azonban csak a fény maga nem volt elegendő a kincs kiásásához, hanem egyéb mágikus eszközökre is szükség volt hozzá. A finn regék úgy tartják, hogy kora ősszel érdemes a lidércfény és az általa őrzött kincs után kutatni.
Az Egyesült Királyság és a környező területek bővelkednek olyan népmesékben, amelyekben az általában gonosznak tartott lidércfényről esik szó. A walesi folklór egyfelől úgy tartja, hogy a lidércfény megjelenése azt jelzi, hamarosan temetést fognak tartani a környéken, viszont más Képértelmezés szerint a lidércfény valójában tündérfény, amelyet egy púka, vagyis egy parányi, koboldhoz hasonlító, rosszindulatú teremtmény tart a tenyerében, és arra használja, hogy az éjszaka folyamán becsalogassa az óvatlan utazókat az erdők mélyére. Ahogy az óvatlanok követik a fényt az erdőben (vagy mocsárban, ingoványban) a púka egyszer csak kioltja a fényt, magukra hagyva a pórul járt áldozatokat, elveszve a hatalmas erdőben. Wirt Sikes a brit tündérmesékről szóló könyvében így írt le egy púkával kapcsolatos történetet: „Egy földműves hazafelé tartott, amikor szürkületkor egy különös fényt pillantott meg maga előtt az úton. Ahogy jobban megnézte, látta, hogy a fény egy homályos alak kezében imbolygó lámpásból árad. Az alak messze előtte ugrándozott, a földműves pedig követte. Mérföldekkel később arra eszmélt, hogy egy szakadék szélén áll, amelynek mélyén egy vadul hömpölygő folyó található, és fogalma sincs, pontosan hová is került. Ekkor a sötét figura gond nélkül átugrotta a szakadékot, megfordult, kárörvendő nevetés közepette a feje fölé emelte a lámpást, aztán eloltotta, és eltűnt. A földműves magára maradt, elveszve a sötétben.” A lidércfényt emlegető történetek jobbára mind ehhez hasonlatosak, bár az ignis fatuus, vagyis a bolygó tűz, nem minden történetben veszedelmes lényként jelenik meg. Olykor úgy tűnnek fel, mint az ír mondák koboldjai, akik kincset őriznek, és az elég bátrakat el is vezetik a mesés gazdagsághoz. Máskor afféle erdőszellemként tesznek róluk említést, akik eltévedt utazók előtt öltenek alakot, és attól függően, miként bánnak velük, vagy kivezetik a szerencsétleneket az erdőből, mocsárból, vagy még mélyebbre terelik, és végül a sorsukra hagyják őket. A Guernsey szigetcsoport regéi szerint a bolygó fény – vagy ahogy ők mondják, a feau boulanger – egy elveszett lélek szelleme. Ha utunk során összeakadunk egy ilyen kísértettel, akkor kétféle módon védekezhetünk ellene. Egyik megoldás, ha az ember kifordítja a sapkáját és a kabátját, mert ezzel megállásra készteti a szellemet. A másik lehetőség, ha egy kést döfünk a földbe, a pengéjével felfelé, így a szellem rá fog támadni a késre, hogy megpróbáljon véget vetni kárhozott létezésének.
Ázsia több területén is ismeretes a lidércfény jelensége. A bengáli mocsaras vidékeken a helyiek, elsősorban a halászok, már számos esetben figyeltek meg különös fényjelenségeket. A titokzatos fény – amelyet ők aleya, azaz mocsári szellemfény néven emlegetnek – megzavarja a halászokat, sőt, egyes elbeszélések szerint megbabonázza őket, így gyakran elveszítik a felszerelésüket, vagy akár örökre el is merülhetnek a mocsárban, ha megpróbálják követni a hol eltűnő, hol újból megjelenő derengést. A bengáli halászok ezért úgy tartják, ezek a fények olyan társaik szelleme, akik halászás közben, a mocsaras vidékeken lelték halálukat. Nincs általános vélekedés, hogy ezek a szellemek alapvetően gonoszak-e, vagy sem, mindazonáltal több olyan történet kering, amelyben e szellemek inkább a halászok vesztét okozzák. A lidércfény egy másik ázsiai változata a Chir Batti, vagyis szellemfény, amely az indiai és a pakisztáni határ közelében található, időszakosan mocsarassá váló füves területről ered. A helybéliek elmondása alapján a kivételesen sötét éjszakákon olykor gömb, vagy körte alakú fény tűnik fel, amely hol kék, hol vörös, hol sárga színben pompázik, és meglehetősen gyorsan mozog, de olykor csak egy helyben lebeg, és amikor az ember megpróbálná megközelíteni, eltűnik. Érdekes, hogy noha ez a bizonyos szellemfény már századok óta él a helyiek folklórjában, inkább egyszerű jelenségként tartják számon, és nem fűződnek hozzá legendák, vagy történetek. Japánban csupán egy fénygömbként tartják számon, amely általában nemrég elhunyt személyek még céltalanul kóborló szellemét jelöli.
Dél-Amerikában is létezik a lidércfény legendája. A brazíliai megfelelője a Boi-tatá, amely nagyjából annyit jelent, tüzes kígyó, gyökeresen eltér az európai elképzeléstől. Az elbeszélések alapján a Boi-tatá egy hatalmas kígyó, amelynek tüzes szemei vannak, és csak éjjel képes látni, nappal teljesen vak. A történet szerint a kígyó egy óriási Képözönvíz túlélője, s miután a víz elvonult, előmászott a barlangjából, és a halott állatok maradványaiból lakmározott, de csak a szemgolyókat ette meg, és ettől vált a tekintete tüzessé. Az éjszaka a föld közelében feltűnő fények a kígyó szemei, amint éppen zsákmány után kutat. Az argentin változat már sokkal közelebb áll a klasszikus formához, és a Luz Mala, vagyis a gonosz fény, az egyik legfontosabb eleme a helyi folklórnak. A legendák szerint a gonosz fény egy rendkívül fényes gömb, amely alig néhány arasznyira a föld felett lebeg, és vagy fehér, vagy vörös színnel világít. Amennyiben a fény fehér, akkor az egy fájdalommal teli lélek szelleme, amelyet imával meg lehet nyugtatni, és el lehet űzni, ám abban az esetben, ha a fény vörösen izzik, akkor azonnal menekülni kell, mert a jelenség nem más, mint a sátán csábítása. Természetesen Ausztráliában is ismerik ezt a legendát. Már az őslakók hiedelmeiben is felfedezhető egy-két utalás a lidércfényre, amelyet legtöbb esetben Min Min néven emlegetnek, azonban a legenda szélesebb körben való elterjedése egyértelműen az európai bevándorlók érkezésével kezdődött, és azóta teljesen beépült a helyi legendákba. Sok korai telepes elbeszélésben szerepelt egy különös fény, amely teljesen váratlanul gyulladt fel, azonban ha megközelítették, vagy netán rálőttek, akkor szertefoszlott, és később, valamivel arrébb újra fellobbant.
Bármennyire is hangulatosak és szerteágazóak a lidércfényhez köthető legendák, ma már pontosan tudni, hogy valójában egy természeti jelenségről van szó. Alessandro Volta, miután 1776-ban felfedezte a metánt, az elsők között próbált magyarázatot adni a különös mocsári tüzekre. Azt feltételezte, hogy a mocsárból felszálló gázok, illetve valamilyen természetes elektromos jelenség, például villám, kölcsönhatása beindíthat égési folyamatot, és így keletkezik az ignis fatuus, azaz a bolygó tűz. Természetesen a magyarázatát akkoriban meglehetős kétkedés fogadta, elsősorban arra alapozva, hogy a fény hol eltűnik, hol megjelenik, kialszik a közeledésre, illetve sokszor mozgásban van. John G. Owens, amerikai antropológus az 1891-ben megjelent Folk-Lore from Buffalo Valley című könyvében hangot is adott a kétségeinek: „Van ez a lidércfénynek nevezett jelenség. Egy tűzlabdának látszik, amelynek mérete egy gyertyaláng és egy emberi fej között változik. Jobbára nedves, mocsaras területeken figyelhető meg, amint ide-oda mozog, de olykor csak lebeg egy helyben, néha különös szagot terjesztve. Ha az ember megközelíti, mozogni kezd, és sosem lehet utolérni. Egyesek, akik kevésbé hisznek a babonákban, azt állítják, hogy ez a fény a mocsárból felszálló gázok által keltett tűz. De hogyan lehetséges, hogy az égő gázokból fakadó fény a fent leírt módon viselkedjen, vagyis mozogjon, illetve kialudjon a közeledésre? E tekintetben én nem találom kielégítőnek ezeket a tudományosnak nevezett magyarázatokat.” A fény eltűnésére azonban viszonylag könnyű magyarázatot adni, hiszen a mozgásban lévő objektumok, akár egy sétáló ember, megkavarhatják a levegőt annyira, hogy a felszálló gázok szétterüljenek, ezáltal a tűz kialudjon. Ezt a tényt Louis Blesson őrnagy is bebizonyította, miután több alkalommal is személyesen tapasztalta a jelenséget. Charles Tomlinson, angol tudós egy 1983-as munkájában részletesen leírta Blesson tapasztalatait: „Ahogy az őrnagy közeledett, az érzékeny lángok visszahúzódtak, ám amikor megtorpant, a lángok újra feléledtek. Megpróbált egy papírlapot meggyújtani, de a légzése folytán a lángok mindig eltompultak. Miután hátat fordított a lángoknak, sikerült a papírt is lángra lobbantania.” Blesson azonban nemcsak a fenti jelenséget figyelte meg, de azt is, hogy a lángok fénye, színe és hője mocsaranként más és más lehet. A modern tudomány azonban már tudja, hogy a legtöbb lidércfény foszfin (foszfor-hidrogén), metán és szén-dioxid oxidációjakor keletkezik. A szerves bomláskor kiszabaduló gázok égésekor foton-kibocsátás is felléphet, vagyis fény keletkezik. Mivel a foszfin a levegőben található oxigénnel találkozva spontán módon is begyulladhat, már viszonylag kis mennyiség is elegendő ahhoz, hogy lángra lobbantsa a jelentősebb mennyiségű, de nehezebben gyulladó metánt, így teremtve meg a kísérteties lángokat. A kémiai kölcsönhatások mellett szokás a biolumineszcencia jelenségével is magyarázni a lidércfényt. Némely élő organizmusban – elsősorban rovarok és gombák esetében – olyan kémiai folyamatok játszódnak le, amelyek fény kibocsátásával járnak, és a mocsaras vidékeken ezeket a jelenségeket könnyen félre lehet érteni. Az éjszaka aktív gyöngybagoly tollazatában vannak fehér foltok, amelyek meg-megcsillannak az erős holdfényben, és ez látszódhat úgy, mintha a fények mozognának.

Kép

A lidércfény természetesen a népi legendákból beköltözött az irodalomba is, legtöbbször valamilyen metafora fromájában, általában a reményt, az elérhetetlen célt, vagy valamilyen gonosz és zavaró dolgot jelképezve. John Milton az Elveszett Paradicsom című művének IX. könyvében a Sátánt egy lidércfényhez hasonlítja, mikor az megkísérti Évát. Egy rövid jelenet erejéig Charlotte Brontë Jane Eyre című regényében is megjelenik, amikor Jane egy látomást követően azon töpreng, vajon csak gyertyafényt, vagy valódi lidércfényt látott. Ugyancsak szerepet kap a Dracula első fejezetében is, amikor a gróf a saját kocsisának álcázva magát az éjszaka folyamán a kastélyba viszi Jonathan Harkert, és az út mellett különös fények villannak fel. Amikor a következő éjjel Harker a fényekről érdeklődik, akkor Dracula gróf a helyi néphiedelmekre hivatkozva csak annyit mond, hogy azok a fények jelzik, hol rejtőznek elásott kincsek. Tolkien klasszikus művében is van utalás a lidércfényekre, amikor Frodó, Samu és Gollum a Holt Lápon kelnek át. Gollum figyelmezteti a hobbitokat, hogy ne kövessék a fényeket, mert különben eltévednek a mocsárban, elsüllyednek, és idővel maguk is kísértő fényekké válnak. Ezeken kívül még természetesen számtalan, alapvetően fantasztikus témájú irodalmi műben van nyoma valamilyen formában a lidércfény legendájának.
Az elmúlt másfél évszázad során, de különösen napjainkban már egyre kevesebbszer fordul elő, hogy valahol lidércfényt fedeznek fel, és ez egyértelműen annak a következménye, hogy számos olyan területet változtattak át szántófölddé, vagy megművelhető földdé, ahol korábban nagy kiterjedésű mocsarak és lápvidékek terültek el. Ezzel párhuzamosan természetesen a lidércfénnyel kapcsolatos legendák jelentősége is alaposan megcsappant, vagy talán teljesen el is tűnt. Itt-ott azonban még talán most is keringenek szóbeszédek arról a titokzatos fényről, amely a vesztét okozza azoknak az óvatlanoknak, akik botor módon megpróbálják követni, illetve a fantasy témájú szerepjátékok és számítógépes játékok világában is feltűnik olykor. A lidércfény különös, titokzatos, és igen hangulatos eleme a fantasztikumnak, és nem volna jó, ha a mocsaras vidékek zsugorodásával e jelenség az irodalomból és a folklórból is kikopna.



RV

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.