Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Január – Február
1.  Admin (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (4)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – XIV. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2012.07.17. 23:10

Jonathan Wenton az irodájában tartózkodott, és a hatalmas üvegablakból tekintett le a városra. Hajnalodott, az eget borító koszos, szürke fellegek eltakarták a hatalmas üvegtornyok között emelkedő napot, beteg félhomályba burkolva az ébredező várost. Az üzemekben nevetséges pénzért dolgozó munkások kis csoportjai igyekeztek a függővasút állomásai felé, s a peronon lökdösődve várták, hogy befusson a szerelvény. Időnként melléjük sodródott egy-egy öltönyös alak is, ám inkább aktatáskájukat magukhoz szorítva arrébb léptek, vagy elhátráltak, nehogy túl közel kerüljenek a mindenki által lenézett réteg tagjaihoz. Az egész olyan volt, akárcsak egy termeszvár, amelyben a szorgos és fáradhatatlan rabszolgák építették az őket kihasználó, lenéző, és feláldozó kiváltságosok világát. A különbség annyi volt csupán, hogy amíg a termeszek vára mindig stabilan állt, addig Neon City gőgös és öntelt üvegvilága minden igyekezet ellenére kártyavárként omlott volna össze a végletekig kizsákmányolt dolgozók nélkül. Ezzel tisztában voltak a vállalatok is, és kínosan ügyeltek arra, hogy zsarnokságukkal sose lépjék át a szürke rabszolgák tűréshatárát, ám mivel az emberek többsége féltette a munkáját, inkább csendben elviseltek mindent, semhogy egy reggel az utcán találják magukat. Az Új Világ kemény és igazságtalan volt, de valahogy mégis fenntartotta a törékeny egyensúlyt a társadalom kiváltságos, illetve kevésbé szerencsés rétegei között.
A TechnoCorp vezérének összeszűkült a szeme, ahogy az egyre magasabbra kúszó napkorong egy eltévedt sugara a felhők között nyíló tűnékeny résen keresztül egyenesen a pupillájába vágódott. Arrébb lépett, aztán hátat fordított a hatalmas üvegtáblának, és az irodája jobb oldalán terpeszkedő, a régi stílusokat meglepően ízlésesen elegyítő könyvszekrényhez lépett. Régi és vaskos kötetek sorakoztak rajta, zömében olyanok, amelyeket még jóval azelőtt nyomtattak, hogy a világ megváltozott. Egyszerre voltak felbecsülhetetlenül értékesek és teljességgel értéktelenek – a múlt csodálatos emlékei, amelyekre a virtuális valóság korában már senki sem volt kíváncsi. Wenton tekintete megakadt az egyik könyvön; Shakespeare válogatott költeményei, hirdette a cím. Kinyúlt érte, levette a polcról, és lassan végigsimított a bőrkötésbe arannyal beleszőtt betűkön. A borító kissé poros volt, de a bőr finomságát még így is ki lehetett tapintani, szinte semmit sem vesztett rugalmasságából közel száz év alatt. Belelapozott, és egy pillanatra megérezte az öreg lapok száraz illatát. Tekintete elidőzött az egyik szonett sorain, mintha csak azt várná, hogy a betűk digitális hangyaként hirtelen átrajzolódjanak, új értelmet adva a soroknak, de semmi sem történt. A betűk nem mozdultak, ugyanazokat a szavakat formázták most is, mint amikor a nyomdagép beleégette őket a papírba. Wenton megrázta a fejét, óvatosan becsukta a kötetet, és visszatette a polcra, a többi közé.
Arrébb lépett, és a szekrény egy üvegajtóval lezárt részéből elővett egy aranyló folyadékkal teli üveget, a hozzá illő kristálypohárral együtt. Átsétált az íróasztalához, letette a poharat a lakkozott felületre, lecsavarta a kopott kupakot az üveg szájáról, és félig megtöltötte a poharat. Az üveg keményen koppant az asztalon, amikor lerakta, és a pohár után nyúlt. Felemelte, meglötykölte benne az ír whiskey-t, aztán az orrához emelte, s ahogy beleszagolt, az alkohol erejétől finom borzongás futott végig a hátán. Végül a szájához emelte a poharat, és kortyolt néhányat az italból. Az ízek szétáradtak a szájában, a torkán melegség csurgott végig, és ismét megborzongott, mikor felhajtotta a pohár teljes tartalmát. Újból megtöltötte a poharat, és visszasétált az ablakhoz.
A szürkeség mind inkább szertefoszlott, ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett az épületek fölé, és a város is megélénkült. Wenton csendben figyelte Neon City lüktetését; lassan kortyolgatta az italt, ám csupa kétkedő és zavaros gondolat tódult az agyába, s hamarosan borzasztóan keserűnek érezte az imént még pompás whiskey-t. Hirtelen már nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekszik. A korábban megingathatatlannak vélt elhatározása most az összeomlás határára sodródott, és úgy érezte, meg kell hátrálnia. Már késő, figyelmeztette magát. A folyamat már elindult, már nem lehet kiszállni. Pontosan tudta ezt, de mégis, minden keménysége ellenére eluralkodott rajta a keserűség. Mindig is igyekezett elkerülni az efféle szentimentális gondolatokat, távol tartani magát a túlzott érzelmektől, de amikor tudatosult benne, hogy az imént fellapozott könyv lehet az utolsó, amit megérintett, a whiskey, aminek utoljára érezte az ízét, és talán most látta utoljára a várost ebben a formában, megrémült. Tudta, hogy ha végrehajtja a folyamat összes lépését, olyan távlatok és lehetőségek nyílnak meg előtte, amelyről korábban még álmodni sem mert, ugyanakkor félelemmel töltötte el az esetleges kudarc lehetősége. Az a fajta ember volt, aki nem szeretett feleslegesen áldozatot hozni, most azonban arra kényszerült, hogy kockáztasson, és nem is keveset. Ám a döntést már meghozta, és a hatalom csábítása erősebb volt, mint a ragaszkodás az olyan hétköznapi dolgokhoz, mint az ízek, a hangok, vagy a bőr tapintása. A mátrixban való kiteljesedés ára a test elvesztése volt, és Jonathan Wenton ezt készen állt megfizetni.
Lenézett a kezében tartott pohárra, meglötyögtette az alján maradt folyadékot, aztán felhörpintette az egészet. Az alkohol erejébe ezúttal is beleborzongott, de az íz keserű maradt. Letette a poharat az asztalra, és az üveggel visszasétált a szekrényhez, hogy visszategye a helyére. A nap már egészen magasan járt, fénye betöltötte az iroda minden szegletét, és végigfolyt a szekrényen; a levegőben szállongó parányi porszemek arany kvarckristályok módjára csillogtak mindenfelé. Wenton vetett még egy pillantást a könyvekre, aztán hátat fordított a szekrénynek, visszaballagott az íróasztalhoz, és leült a mögötte várakozó hatalmas bőrfotelbe. A régi, hűséges bútordarab felnyögött egy pillanatra. A férfi egy megszokott mozdulattal közelebb gurult az asztalhoz, és a legfelső fiókot záró terminálon beütött egy négyjegyű kódot. A zár halkan kattant, mire Wenton egy arasznyira kihúzta a fiókot, és kivett belőle egy ébenfekete, bőrkötéses mappát, amelyen aranyló betűkkel ragyogott a vállalat neve és emblémája. Óvatosan felnyitotta az irattartót lezáró kapcsot, és kihajtotta – a belsejében apró betűkkel teli iratok sorakoztak, mindegyik sarkában ott virított a TechnoCorp logó. Wenton felemelte a papírokat, hogy még egyszer átolvassa őket. Semmit sem bízott a véletlenre, és alaposan előkészítette a forgatókönyvet arra az esetre, ha a terve végrehajtása közben bekövetkezne valamilyen végzetes hiba.
Amikor egy fél óra elteltével visszatette az iratokat a dossziéba és visszazárta a kapcsot, úgy érezte, minden tökéletes, minden készen áll arra, hogy beinduljon a következő fázis. Az asztal végében álló régimódi órára pillantva megállapította, hogy még van néhány perce kilenc óráig. Felállt a székből és az ablakhoz lépett, hogy újra letekintsen a városra. Nyugodt volt, a nemrég előtört bizonytalanságnak a nyoma sem maradt, és ahogy az utakon nyüzsgő járműveket és embereket figyelte, szinte érezni vélte a város véráramának lüktetését a saját ereiben. Már nagyon közel volt a pillanat. Hirtelen egy rövid sípolás hangzott fel – az óra jelezte, hogy kilenc óra. A következő pillanatban két rövid koppantás hallatszott, majd feltárult az iroda ajtaja, és Rysor lépett be rajta. Gyors mozdulattal behúzta maga mögött, aztán beljebb lépett, és nagyjából két méterre az íróasztaltól megállt. Wenton nem fordult meg, csak elmosolyodott.
– Minden készen áll, uram – mondta a technikus. – Kezdődhet, a második fázis… Ha Ön is készen áll.
A TechnoCorp vezére lassan megfordult.
– Igen, azt hiszem, én is készen állok, Mr. Rysor – mondta, azonban nem tudta teljesen elleplezni a hangjában megbújó egészen parányi félelmet. – Mehetünk.
Egy alig észrevehető kémozdulattal búcsút intett a városnak, aztán megfordult, halványan elmosolyodott, és miközben megkerülte az íróasztalt, magához vette a fekete mappát is. A technikus az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. Wenton érezte a késztetést, hogy mielőtt kilépne a folyosóra, visszanézzen, de úgy gondolta, azzal csak újból teret engedne a kétkedésnek, és semmi szüksége nem volt újabb gyenge pillanatokra. Egy pillanatra mégis megtorpant, de gyorsan erőt vett magán, és kilépett a folyosóra. Rysor követte, és bezárta az iroda ajtaját. A zár halk kattanásával együtt egy néma sóhaj tört fel Wenton torkából, ám hirtelen úgy érezte, megkönnyebbült. Mintha azzal, hogy kilépett az irodából, maga mögött hagyott volna mindent, ami ehhez a világhoz béklyózná. Azonban még nem volt teljesen szabad, viszont az igazi szabadság sem volt már elérhetetlen távolságban.
A folyosó üres volt, hiszen ezt az emeletet a vállalat egyszerű alkalmazottai nem használhatták. Rysor gyors, de mégis kimért léptekkel haladt elöl, Wenton némán követte. A falakon elhelyezett festményeket figyelte, amelyeken giccses csendéletek és a régi világ feledésbe merült hírességei váltogatták egymást. Amikor Shakespeare portréja mellett haladtak el, eszébe jutott a szonett, amit az imént olvasott, és megborzongott. Megrázta a fejét, és megpróbált minden káros gondolatot kiűzni az elméjéből. Ez az egyetlen út, mondta magában. Tudom, hogy helyesen cselekszem. Arra számított, hogy tudat alatt egy belső hang tiltakozni fog, de semmi ilyesmi nem történt, és csak ürességet érzett.
Rysor megállt a felvonó előtt, megnyomta a hívógombot, és a lift ajtaja azonnal feltárult. Ellépett, és engedte, hogy a TechnoCorp vezére lépjen először az üvegtáblákkal borított fülkébe. Wenton az egyik saroknak támaszkodva engedte, hogy a technikus beüsse a panelen a megfelelő emelet számát. Halk gongszó jelezte, hogy az ajtó záródik, s a felvonó észrevétlenül elindult lefelé.
– Mr. Rysor? – szólt Wenton váratlanul.
– Uram?
– Ebben a mappában találja a szükségszerűen végrehajtandó utasításaimat arra az estre, ha a második fázis során valamilyen visszafordíthatatlan hiba következne be. – Átnyújtotta a fekete dossziét. A technikus bólintott, elvette, de nem nézett bele. – Pontosan hajtsa végre a lépéseket!
– Úgy lesz, uram.
A lift némán suhant tovább, és Wenton egykedvűen figyelte, ahogy a kijelzőn váltják egymást a számok. Az utolsó visszaszámolás, jutott eszébe, és egy pillanatra elmosolyodott. Valami hasonlót érezhettek az űrhajósok is az első kilövés előtt; izgatottsággal vegyes tompa félelmet. Kíváncsi volt, melyikből marad benne több, amikor majd belép a laborba.
Hirtelen újból felcsendült a gongszó, a felvonó lassan lefékezett, és elhúzódott az ajtó. Wenton elvált a lift falától, és kilépett a fekete márványlapokkal, és hatalmas üvegfelületekkel borított előtérbe; a technikus követte. A laborítóriumokat egy többszintű beléptető rendszer választotta el az előtértől, és a különleges sötétített üvegeknek köszönhetően egyáltalán nem lehetett látni, hogy mi történik odabent. A belépőkapu mellett egy fegyveres őr állt, aki azonnal arrébb húzódott néhány lépést, amikor meglátta a vállalat közeledő vezérét. Wenton röviden biccentett az őrnek, miközben Rysor beütötte a belépéshez szükséges kódokat, majd a tenyerét ráhelyezve egy érzékelő felületre, kinyitotta az ajtót. Wenton vett egy mély lélegzetet, és belépett.
A technikus követte, és az ajtó bezáródott mögöttük. Sziszegő hang hallatszott, ahogy a rendszer teleengedte a kis üvegszobát valami sterilizáló permettel, aztán néhány pillanattal később félrehúzódott a következő ajtó is, amely már a laborokhoz vezető folyosók közvetlen előterébe nyílt. A falak itt már hófehérek voltak, a padlót világoskék linóleumlapok borították, míg a fényt a mennyezetbe süllyesztett halogénlámpák szolgáltatták. A levegő is hűvösebb és szárazabb volt. Wenton megtorpant a következő ajtó előtt, és engedte, hogy a technikus megismételjes az előző belépési procedúrát.
– Menjünk, uram – mondta, amikor a laborba vezető folyosóra nyíló ajtó feltárult. – Már várnak ránk.
Wenton bólintott, és elindult. A folyosó barátságtalan félhomályba burkolózott, mert csak az ajtók fölé szerelt feliratok és jelzőfények világítottak. Az egész inkább hasonlított egy idegklinika zárt részlegére, ahol a kihalt folyosókról nyíló ajtók mögött megdöbbentő borzalmak lapulnak, mint egy csúcstechnológiával felszerelt kutatólaboratóriumhoz. Rövid borzongás futott végig a gerincén, ahogy a tekintete egy pillanatra az egyik ajtóra tévedt, aztán a zavaró érzés a következő lépéssel együtt tovatűnt. A folyosót néhány méterrel később egy ajtó zárta le, amely fölött a 17-es szám világított, illetve egy vörösen villódzó felirat figyelmeztetett, hogy csak a megfelelő engedéllyel rendelkező személyek léphetnek be. Rysor a falra szerelt panelbe illesztette a kártyáját, majd beütötte az azonosító kódját. Színes LED-ek fénylettek fel a panelen, aztán halk sziszegés hallatszott, ahogy a zár reteszei kioldalnak, és az ajtó félrecsúszva feltárul. Wenton és a technikus beléptek.
A 17-es laboratórium területe nagyjából egy katonai teherszállító gép hangárjának méreteivel volt megegyező. A padlót fekete márványlapok borították, a falakat fehér műanyag burkolat fedte, néhány helyen óriási tükrökkel kiegészítve, míg a mennyezetet egy hatalmas tükörfelület alkotta, amelybe egymástól szabályos távolságokra kis halogénlámpákat süllyesztettek. A falak mentén alumíniumszerkezetű polcok sorakoztak, alaposan megrakva színes iratrendezőkkel, amelyek a különféle kutatási eredmények dokumentációit tartalmazták. Akadt néhány masszív szekrény is, amelyekben műszereket, védőfelszereléseket, illetve a kísérletekhez szükséges anyagokat tárolták. A márványlapokon százával hevertek a különféle vezetékek, amelyek a teremben elhelyezett megannyi szerkezetet, berendezést, és kísérleti eszközt látták el energiával; szinte mindegyik gép mellett képernyők tucatjai sorakoztak, s szüntelen ontották magukból az adatokat, amelyeket fehér köpenyt viselő technikusok elemeztek, gondterhelt tekintettel meredve a kezükben tartott számítógépek kijelzőire. Az egész labort megtöltötte a műszerek szüntelen csivitelése, és a légkondicionáló berendezés rejtett ventillátorainak tompa morgása, azonban Wenton érkezésére, mintha minden abbamaradt volna egy pillanatra. A technikusok közül a legtöbben fel sem néztek a munkájukból, néhányan viszont biccentettek, s egyikük – egy csinos, ám sápadtnak tetsző nő – eléjük sietett.
– Minden készen áll, Mr. Wenton – mondta a cigarettától rekedtes hangon. – Akár kezdhetjük is.
A TechnoCorp vezére úgy hordozta végig a tekintetét a laboron, mintha most látná először; a tudatalatti félelemből fakadó ösztönös időhúzás félreismerhetetlen jele volt ez.
– Pompás, Dr. Viscetti – felelte a férfi. – Mielőtt azonban belevágnánk, vegyük át még egyszer a legfontosabb lépéseket, nem szeretném, ha akár csak a legapróbb hiba is megzavarná a folyamatot.
A nő bólintott.
– Ahogy kívánja, uram. – Megfordult, és elindult az egyik asztal felé, amelyen ábrákkal és grafikonokkal teli papírlapok hevertek. – Kérem, kövessen.
Wenton az asztal felé lépkedett, miközben azt az alig néhány méterre lévő berendezést figyelte, amelyikbe hamarosan kénytelen lesz beülni. Úgy nézett ki, mint egy egyszerű kórházi ágy, amelyre az átlagosnál több műszert, képernyőt és vezetéket rögzítettek. A monitorok többsége még sötéten várakozott, ám némelyiken már elindították a szükséges programokat. Diagnosztikai adatok peregtek szélsebesen, a rendszer már az utolsó ellenőrző rutinokat futtatta. Wenton halkan sóhajtott egyet, elszakította a tekintetét a gépről, aztán az asztal mellé lépve a nőre nézett, és akaratlanul is végigmérte. Hosszúkás arcát egyenes szálú, fekete haj keretezte, amelynek rakoncátlankodó tincseit egy ódivatú csattal tűzte fel. Bőre sápadt volt, a szemei köré kent sötét sminktől tekintete fáradtnak hatott, s a szögletes szemüveg csak még jobban kiemelte ezt. Fehér blúzt és térd felett érő szoknyát viselt, ám ezeket jórészt eltakarta a hosszú, laboratóriumi köpeny. Az a fajta nő volt, aki – bár természetesen csinosnak született – nem volt tisztában a saját értékeivel, mert oly mértékben lefoglalta a munka és a karrier, hogy nem tudott, és talán nem is akart, kellő figyelmet szentelni saját magára. A hűséges rabszolga, akit egy tudományos kutatás átlátszó ígéretével hosszú időre a cég kötelékében lehet tartani. A férfi elnyomott egy félmosolyt, és lenézett a jegyzetekre.
– Hallgatom, Dr. Viscetti – mondta.
A nő idegesen megköszörülte a torkát, és belelapozott a kezében tartott jegyzetfüzetébe.
– A második fázis során leképezzük az elméjét egy memóriaegységbe – magyarázta a nő. – Először egy izolált rendszerbe kerül, hogy elvégezhessük az alapvető vizsgálatokat, és meggyőződhessünk a folyamat sikeres végrehajtásáról. Ez idő alatt a testét mesterséges úton életben tartjuk, mert komplikációk felmerülése esetében a folyamat egy bizonyos időhatárig még visszafordítható.
– Meddig?
– Tizenhat óra, uram – felelte a nő.
– Értem – bólintott Wenton. – Kérem, folytassa.
– Ha minden a várakozásoknak megfelelően történik – ment tovább Dr. Viscetti –, az Önt… tartalmazó memóriaegységet rákötjük a TechnoCorp központi rendszeréhez, amelyen keresztül szabadon cselekedhet.
Wenton fejében végig ott kavargott a kérdés, hogy mi történik akkor, ha a folyamatba hiba csúszik, de nem akart előhozakodni vele. Már döntött, és nem fog meghátrálni, hiába érezte, hogy a tudatának egy távoli szeglete egyre erősebben próbálja érvényre juttatni a tiltakozását. Mindent eltervezett, rengeteg időt és pénzt áldozott rá, ezért nem engedhette, hogy az ösztönös haláltól való félelem megakadályozza a megvalósítást. Ahhoz már késő volt. Lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét, hogy nyugalmat erőltetve magára kiűzze a fejéből a szükségtelenül aggályoskodó gondolatokat. Az irodában az ablak előtt állva olyan könnyűnek tűnt minden, a gépek közelsége azonban mintha elszívta volna a határozottságot. Sóhajtott egy mélyet, aztán kinyitotta a szemét, és belenézett a nő szemébe.
– Rendben, Dr. Viscetti, kezdhetjük.
– Igen, uram – bólintott a nő, és a berendezés fő irányítópanelje előtt álló technikus felé fordult. – Készüljön, Mr. Davis – utasította –, a második fázis megkezdődött.
A technikus beütött egy kódot, mire a berendezés működésbe lépett, és a labor megtelt a különféle kiegészítő szerkezetek és energiaforrások nyugtalanító zümmögésével. Davis az utolsó ellenőrzés eredményeit egyeztette a többi technikussal, akik hirtelen szorgos hangyaként kezdtek tüsténkedni a gép körül. A központi monitor, amelyen eddig a TechnoCorp vállalati logója forgott ide-oda, hirtelen elsötétült, aztán a következő pillanatban megjelent rajta egy visszaszámláló jelzés, miszerint még hét perc volt hátra az aktiválásig. A biztonság kedvéért egy géphang minden huszadik másodpercben közölte a még hátralévő időt. Wenton úgy érezte, a másodpercek túl gyorsan peregnek, a technikusok azonban pontosan és precízen tették a dolgukat; mindent a terveknek megfelelően, tökéletesen hajtottak végre.
Öt percnél Davis bekapcsolta a másoló berendezés utolsó egységét is, mire a laborban az elsődleges világítás kialudt, és csak a tartalék lámpák szolgáltattak fényt. Dr. Viscetti Wenton felé fordult, és a székre mutatott.
– Itt az idő, uram – mondta.
Wenton bólintott, levette a zakóját, hanyagul odadobta az egyik technikusnak, és kimért léptekkel elindult az üresen várakozó szerkezet felé. Beült a székbe, elhelyezkedett benne, aztán a fejét hátrahajtva a mennyezetre szegezte a tekintetét. Két technikus lépett a szerkezet mellé, és gyakorlott mozdulatokkal nyúltak a karfákról lelógó szíjak után, hogy rákössék azokat Wenton csuklóira. A TechnoCorp vezére meglepődött, amikor a vaskos szíj egy kissé belehasított a bőrébe, és fejét félrefordítva kérdőn nézett a nőre.
– Csak a szükséges óvintézkedés, uram – mondta Dr. Viscetti szinte bűnbánó tónusban. – Az ilyenkor fellépő idegi megterhelés előre nem látható reakciókat válthat ki az emberből. Nem mindenki hajlamos arra, hogy eszét vesztve őrjöngeni kezdjen, de már tapasztaltunk ilyen viselkedést a kutatások során, ezért döntöttünk a fokozott elővigyázatosság mellett.
– Értem – bólintott Wenton, és visszafordult a mennyezet felé.
A technikusok rögzítették a szíjakat a csuklóján, és ráfordítottak még egy bilincset is, aztán ugyanezt a műveletet elvégezték a bokájánál is, végül a fejét is rögzítették egy vékonyabb és puhább pánttal, amelyet a homlokán íveltek keresztül. Amikor végeztek, az egyik asszisztens felszólította Wentont, hogy próbáljon megmozdulni, ám a férfi hiába feszítette meg a testét, a szíjak és a bilincsek szorosan fogták, és belemartak a bőrébe. Dr. Viscetti elégedetten bólinott, mire a technikusok félreálltak, hogy helyet adjanak neki, miközben Rysor egy műszerekkel, dobozokkal és vezetékekkel telezsúfolt asztalt tolt a szerkezet mellé. A nő felnyitotta az orvosi jelzésekkel ellátott dobozt, kivett belőle egy előkészített fecskendőt, néhány cseppet kifröccsentett belőle a levegőbe, aztán a tűt Wenton nyakába mélyesztette, és beadta az altató keveréket.
A férfi teste megfeszült, ahogy a szer szétáradt, ám pillnatokkal később már érezte, ahogy hatni kezd. A labor zörejei tompa zsongássá csöndesedtek, a fények elhalványodtak, és a tekintete fokozatosan elhomályosult. Légzése lelassult, végtagjai elernyedtek. Utolsó pillantásaival elkapta a nő mosolygós, bíztató tekintetét, aztán a szer felülkerekedett, és Wenton altatásba mélyedt.
Dr. Viscetti az egyik technikusra nézett, aki egy monitoron figyelte a férfi életfunkcióinak adatait, és a számok gyors áttekintése után jelezte, hogy minden rendben megy.
– Akkor lássunk neki – mondta a nő.
A legvastagabb vezeték egyik végét beillesztette a Wenton halántékába beültetett csatlakozóba, a másikat pedig a szerkezet központi paneljére kapcsolta rá. A maradék vezetékekkel még rákötött néhány mászert a szerkezetre, bekapcsolta őket, aztán a fő kijelzőn futó adatokat figyelte. Minden úgy alakult, ahogy az előzetes tesztek is mutatták, és Dr. Viscetti megengedett magának egy elégedett mosolyt. Átfordult egy másik panelhez, megnyomott egy gombot, és elindította a leképezést.

Fény. Ragyogó, mindent elvakító fehér fény.
Wenton a szeme elé kapta a kezét, hogy valamennyire tompítsa a fényt, aztán óvatosan hunyorogva megpróbált körbenézni. Egy szobában tartózkodott. A falakat fehérre festették, és mindössze egyetlen, rácsokkal védett ablakot látott, amelyen keresztül az erős fény beáradt, egyenesen egy kopott, háromlábú székre vetülve. Egyéb berendezési tárgy nem volt a szobában, és valahonnan halk hegedűszó hallatszott. Wenton odalépett a székhez, a kezével végigsimított az ülőkéjén, és mivel jobb ötlete nem támadt, lezökkent rá. Szembefordult az ablakkal, ám a fény ebből a szögből már egyáltalán nem tűnt olyan erősnek. Az ablakot nézte, és úgy érezte, mintha a tekintetét rabul ejtette volna a furcsa fény.
Hirtelen a szoba meglódult alatta; megnyúlt, elmosódott, a falak áttetszővé váltak, és suhanni kezdett a fehér semmiben. Alakok tűntek fel körülötte; amorf, homályos alakok, de mégis mind olyan ismerősnek tűnt, és mintha a nevén szólították volna, bár erre nem mert volna megesküdni. Aztán megértette. Rájött, hogy az emlékeivel találta magát szemben – egymás után tűntek fel az életének mozzanatai, majd azon nyomban tova is rebbentek, hiába igyekezett egy-egy víziót hosszabb időre marasztalni. A 17-es labor monitorokkal és kijelzőkkel teli szerkezete könyörtelenül szippantott magába mindent, amit a Wenton elméjében talált, s minden egyes elsuhanó kép magával ragadta a férfi lelkének egy részét is.
Az örvénylés lassulni kezdett, és a fények is elhalványodtak. A tér lassan formálódott, és a szoba sziluettjét felváltotta valami sötét, veremhez hasonlatos képződmény. Hideg érzés áradt szét Wenton lábában, és amikor lenézett, látta, hogy bokáig áll egy nagy tócsa koszos vízben, amikor azonban megpróbált kilépni belőle, az izmai nem engedelmeskedtek. Képtelen volt megmozdulni. A nyirkos falakból hirtelen ömlni kezdett a víz, és a fentről beszűrődő fény is egyre gyöngébbé vált. Wenton tehetetlenül szemlélte, ahogy a víz pillanatok alatt megtelíti a vermet, felkúszik a mellkasáig, a nyakáig, aztán beáramlik a száján és az orrán, hogy eltömje a tüdejét. Lehunyta a szemét, és várta az elkerülhetetlent.
Amikor újra felnézett, ismét a szobában találta magát, és a széken ülve bámult ki az ablakon, de csak sötétséget látott maga körül. Semmit sem érzett, üres volt. Lehunyta a szemét.
Üresség. Mindent elnyelő, fojtogató üresség.
Csend.

A monitor elsötétedett, ahogy az utolsó adatsorok is lefutottak. Dr. Viscetti rápillantott az egyik műszerre, és egy rövid bólintással nyugtázta, hogy minden tökéletesen zajlott, nem történt hiba a folyamatban, aztán lenézett Wenton mesterségesen működtetett, de valójában már halott testére. Nem az ő tiszte volt ítélkezni a férfi döntése felett, de nem volt benne biztos, hogy megérte eldobni az életet a bizonytalan létezésért, bár kíváncsi volt arra a szabadságra, amelyet a kibertérben való feloldódás biztosított. Végül megvonta a vállát. Átkapcsolt néhány műszert, aztán ellépett a szerkezet mellől, a végső beállításokat rábízta az asszisztensekre. Visszasétált a papírokkal teli asztalhoz, a köpenye zsebéből előhúzott egy tollat, és az egyik lapra feljegyzetelt néhány sort. Észre sem vette, amikor Rysor lépett az asztalhoz.
– Nos? – kérdezte. – Az eredmény?
– Minden rendben zajlott – egyenesedett fel a nő, és a tollat visszatette a zsebébe. – A leképezés megtörtént, és a memóriaegységet hamarosan rákapcsoljuk egy elkülönített rendszerre.
– Felléphet még komplikáció?
Dr. Viscetti a válla felett visszanézett a szerkezetre, aztán megrázta a fejét.
– Nem valószínű – felelte. – Felmerülhetnek előre nem látható, rendszerszintű anomáliák, de ezek valószínűsége meglehetősen csekély. Amint a technikusok végeznek a beállításokkal, működésbe hozzuk az egységet.
– Mennyi időbe telik? – érdeklődött Rysor az órájára pillantva.
– Néhány perc.
– Rendben – bólintott a férfi.
Ellépett az asztaltól, jelezve, hogy nem áll szándékában tovább feltartani a nőt a munkájában. Dr. Viscetti kikeresett néhány adatokkal teli lapot az asztalon heverő kupacokból, és visszasétált a géphez, hogy összevesse az előzetes tervek eredményeit a valós adatokkal. A megfelelhettek az elvárásainak, mert elmosolyodott, és közölte a technikusokkal, hogy mindenki nagyszerű munkát végzett, aztán a fő képernyő felé fordult, és egy apró, zöld színnel világító gomb lenyomásával felébresztette Wenton elméjének leképezését. A montoron először hangya nagyságú szürke foltok tűntek fel, aztán vibrálni kezdett, mintha valamilyen nagyon régi film futna rajta, végül azonban a kusza jelek összerendeződtek, és egy kezdetleges arc formájába rendeződtek. A szemek helyén fehér pontok ragyogtak. A nő belebámult a hatalmas arcba.
– Hall engem, Mr. Wenton? – kérdezte.
– Dr. Viscetti? – hallatszott egy tompa hang.
– Uram – mondta a nő. – Hogy… érzi magát?
A képernyőn a jelek egy pillanatra szétestek, aztán újra összerendeződtek, most már valamivel aprólékosabb képet alkotva. A szerkezethez kapcsolódó kamera lencséje a nő irányába fordult.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól – érkezett a válasz. – Nem egy szokványos helyzet. Olyan, mintha egy évtizedekig tartó kómából ébredne az ember, és kénytelen rádöbbeni, hogy újra kell tanulnia mindent. – Hirtelen a hang és az arc is elenyészett. A nő aggódva a technikusok felé tekintett, de Davis jelezte, hogy nem észlel rendellenességeket. A következő pillanatban újra betöltötték a jelek a képernyőt, egyre inkább visszaadva a néhai Jonathan Wenton arcának vonásait. – Egész könnyű alkalmazkodni – közölte a hang –, de úgy érzem, mintha egy börtöncellában raboskodnék.
A nő bólintott.
– A memóriaegység jelenleg egy elkülönített rendszerhez kapcsolódik, amíg le nem futnak a tesztek.
– Oldja fel, Dr. Viscetti – utasította Wenton. – Jelen beszélgetésünk is bizonyítja, hogy a folyamat sikeresen lezajlott, nincs szükség további vizsgálatokra.
– Nagyon sajnálom, de nem térhetünk el a protokolltól, uram – felelte a nő határozottan.
Az arc a képernyőn megremegett, és a labor világítása hirtelen vibrálni kezdett. A technikusok zavarodottan és kissé rémülten néztek körbe. Rysor Dr. Viscetti felé pillantott, aki továbbra is nyugodtnak látszott, vagy – és a férfi inkább ezt tartotta valószínűnek – nagyon jól palástolta az izgatottságát. Odalépett a nő mellé.
– Mi történik? – kérdezte.
– Bizonyára csak feszültségingadozás. Valamelyik labor túlterhelhette az ellátórendszert.
A monitoron ismét megjelent Wenton arca.
– Az ellátórendszernek semmi baja – mondta. – Az izoláció ugyan korlátozza a lehetőségeimet, de még így is képes vagyok részlegesen hozzáférni a TechnoCorp központi rendszeréhez. – Felnevetett. – El sem tudja képzelni, Dr. Viscetti, mekkora szabadsággal ajándékozott meg, és ez még csak töredéke annak, amit a teljes mátrix tud nyújtani. Szakítsa meg az ellenőrzést, és azonnali hatállyal törölje a második fázis biztonsági protokolljait! Eddig minden hibátlanul lezajlott, felesleges további időt vesztegetnünk haszontalan elemzésekre. Következhet a harmadik fázis.
A nő tekintete a szerkezethez kötött testre tévedt.
– Biztos nem kívánja kivárni a tizenhat órát, uram? – kérdezte óvatosan. – A leképezés eredménye bíztató, de a memóriaegység stabilitásának vizsgálatához idő szükséges. Ha most leválasztjuk a testét, uram, az esetlegesen felmerülő hibák következtében a memóriaegység sérülhet, ami szélsőséges esetben az Ön… halálát jelentené.
Az arc elhallgatott.
– Tisztában vagyok a helyzetemmel – közölte végül Wenton. – Tegye, amire kértem, Dr. Viscetti!
A nő tétovázott. Rysor felé tekintett, mintha támogatásra várt volna, azonban a férfi, ahogy szinte minden alkalommal, ezúttal is néma maradt. Dr. Viscetti egy rövid bólintással nyugtázta, hogy kénytelen végrehajtani az utasítást. A szerkezethez lépett, és egy határozott mozdulattal elzavarta az asszisztenseit a műszerektől. Megállt a Wenton testét tartalmazó ülés mellett, és a kijelzőkre nézett. Számok és grafikonok vibráltak rajtuk. Lenézett a testre, amelynek, a létfentartó berendezések révén, ütemesen emelkedett és süllyedt a mellkasa. Sóhajtott egy rövidet, aztán egymás után kikapcsolta a műszereket – a berendezések halk zümmögése lassan abbamaradt, a monitorok elsötétültek. Utolsóként a vezetékeket húzta ki a mozdulatlan test halántékába ültetett foglalatokból. A test, amelyik egykor Jonathan Wenton volt, végleg meghalt. A nő lehajtotta a fejét.
– Az csak egy test, Dr. Viscetti – hallotta a TechnoCorp vezérének hangját. – Egy börtön, amely eddig megakadályozott abban, hogy valóban szabad legyek. Most viszont már semmi sem állhat az utamba! – Az arc a képernyőn csupán villódzó karakterek összessége volt, ám a nő mégis úgy érezte, mintha a szemek egyenesen őrá szegeződnének. – Tudom, hogy orvosként a test halálát Ön kudarcnak éli meg, de Ön csak a munkáját végezte, ne gondolja, hogy felelősség terheli. – Elhallgatott egy pillanatra, és úgy tűnt, mintha az arc is letekintett volna a testre. – Konzerválják a testet, és egyelőre helyezzék egy tárolóba.
– Igen, uram – bólintott a nő.
– Mr. Rysor – mondta Wenton, miközben a labor falára szerelt egyik kamera a technikus felé fordult. – Eddig minden a tervek szerint történik. Felesleges vesztegetnünk az időtt, tovább kell lépnünk! Intézkedjen, hogy minél előbb beindulhasson a harmadik fázis.
A technikus szó nélkül megfordult, és elindult kifelé a laborból. Már csak néhány lépésre volt az ajtótól, amikor a világítás váratlanul kialudt, és a terem sötétbe borult. A labor személyzete nem ijedt meg, hiszen korábban már számos alkalommal tartottak szimulációkat, amelyekkel a biztonsági rendszer működését ellenőrizték, és pontosan tudták, hogy a vészhelyzetet jelző vörös fények pillanatokon belül kigyúlnak. Azonban semmi sem történt. Rysor a monitorok felé fordult. Wenton arca még ott vibrált a képernyőn, de a kép időnként megremegett és szétesett, mint a televízió adása a légkörben fellépő elektromos viharok következtében. A tompa fényben ki tudta venni Dr. Viscetti alakját is, aki kapkodva nyomogatta a műszerek gombjait. Wenton folyamatosan beszélt, de a zavar miatt a szavai monoton sistergéssé váltak. A nő dühösen rácsapott az egyik műszerre, aztán a fejét fogva, kétségbeesetten meredt az elsötétülő képernyőre.
Rysor a labor falát tapogatva nagy nehezen rátalált az egyik terminálra, amelynek kijelzőjén az üzemzavar felirat villogott szüntelenül. A technikus beillesztette a kártyáját, és beütötte egy kódot. A panel kijelzője elsötétült, aztán néhány másodperc múlva feléledt, és a belépési kódokat követelte. Rysor egymás után megadta a négy jelszót, mire vörös fény árasztotta el a 17-es laboratóriumot, azonban a központi képernyő, amelyen keresztül eddig Wenton kommunikált, továbbra is sötét maradt.
– A francba – mondta a nő.
– Meghibásodott a gép? – kérdezte Rysor, ahogy odalépett a nő mellé.
– Nem tudom – felelte Dr. Viscetti. – A rendszer nem jelzett hibát.
– És Wenton?
– Nem tudom! – kiáltotta. – Minden lehetséges hibát szimuláltunk a tesztek során, de ez… Ez valami más, fogalmam sincs, hogy mi történt.
Rysor felnézett a sötét monitorra; ő már tudta. Az MI; a szeszélyes mesterséges intelligencia, amely egyszer már elszabadult, és őrült vérengzést rendezett maga körül. Ugyan sikerült levadászni és izolálni néhány nappal korábban, nagyjából a terveknek megfelelően, de semmi sem garantálta, hogy képesek lesznek a szükséges ideig kordában tartani. Nagyon remélte, hogy a rendszer csak azért jelzett, mert észlelte az MI kitörési kísérletét, mert ha valóban elszabadult, és Wenton elméjén keresztül irányítása alá vonja a TechnoCorp rendszerét, akkor hamarosan nagy bajban lesznek.
Odafordult a nőhöz, hogy ezt megossza vele, ám ekkor Wenton arca újra megjelent a képernyőn. Egyenesen rájuk nézett, azonban a szeme egészen más volt, mint korábban. Vörösen izzott, szinte átégette a monitor folyadékkristályait. Fenyegető hang töltötte be a laboratóriumot.
– Semmi sem állíthat meg! Én vagyok minden, a kezdet és a vég! – Nevetés hallatszott. – Semmi sem állíthat meg! Semmi!
A monitor elsötétült, a vörös fények kialudtak, aztán a következő pillanatban felgyulladtak a labor lámpái, és újraindultak a berendezések. A képernyő azonban sötét maradt.
– Keresse meg Wentont! – utasította a nőt Rysor.
– Mi volt ez?
– Az legyen az én gondom – felelte a technikus, és elindult az ajtó felé.
A nő megragadta a vállát, és visszarántotta.
– Tudni akarom!
– Keresse meg Wentont, amilyen gyorsan csak lehet, Dr. Viscetti – mondta Rysor, és lelökte a nő kezét a válláról. – Utána elmondom.
Megfordult, és távozott a laborból.


Folytatása következik...



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.