Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Július – Augusztus
1.  JSUSO (2)
2.  didi (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (2)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A színtelen Murakami Haruki

Könyvek | Beküldte: RV | 2013.12.27. 18:40

Amikor az ember rászánja magát, hogy belefog Murakami Haruki egyik regényébe, nem igazán tudhatja előre, mire is számítson – a történet ugyanis lehet igazi Képmestermunka a mágikus realizmus legjavából, de végtelenül unalmas és lényegtelen zagyvaság is. Nem véletlen, hogy a kortárs japán irodalom legjelentősebb írójának kikiáltott Haruki folyamatosan a kritikák középpontjában áll, s hol az egekig magasztalják, hol viszont csupa rosszat írnak róla. Nehéz eldönteni, kinek van igaza, mert sok esetben mindkét félnek igazat kell adni. Haruki könyveit érteni kell, különben valóban unalmas, sehová nem vezető eseménysorokat látunk csupán. Ám az utóbbi időben, mintha valóban ennyiből állnának a regényei, és nincs a sorok mögött az a tartalom, az a mélység, vagy azok az elgondolkodtató elmélkedések, amelyek megadták az ő regényeinek ízét. Ellaposodott, kifulladt. Korábban olyan jól építette fel a történeteit, a közhelyesnek és populárisnak ható, jellegtelen szövegből végül egységes, tartalmas egész kerekedett, azonban az utóbbi néhány regényében már érezni lehetett, hogy nem találja ezt az utat.
Elképzelhető, hogy ez csupán egy hullámvölgy Haruki alkotói munkájában, azonban, ha így van, akkor a lehető legrosszabb időszakban következett be, mert minden bizonnyal ennek köszönhetően maradt le az elmúlt két évben az irodalmi Nobel-díjról. Más kérdés, hogy elég jelentős-e az ő munkássága ahhoz, hogy ilyen rangos díjra jelöljék. Az biztos, neki köszönhető, hogy a japán kortárs irodalom jobban előtérbe került nemzetközi szinten. Írásaiból sokat meg lehet tudni a japánok gondolkodásáról, szokásairól, a mindennapjaikról, de ennél több egyik regényében sem rejtőzik, és ennek fényében kérdéses, hogy valóban olyan fontos szerző-e ő, mint ahogy azt sokan gondolják. Az, hogy a díjat ez elmúlt két évben – holott szinte mindenki biztos befutónak tartotta – elbukta, talán igazolja a kétkedőket, de néhány rosszul sikerült könyv, és egy meg nem nyert díj még nem perdöntő ebben a kérdésben. A következő években viszont mindenképpen el fog dőlni, hogy Haruki visszatalál-e abba a világba, amelyben a regényei jól működnek, vagy szép lassú haláltusába kezd, és visszaszürkül a középszerűségbe. Az 1Q84 trilógia inkább ez utóbbit vetíti elő, és legutóbbi műve, az A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei című regény sem tartozik éppen a legjobb történetei közé.
A regény az emberi lélek mélységeit vizsgálja, a jelentéktelenül hétköznapi ember, Tazaki Cukuru személyén keresztül. Cukuru a középsikolás éveit Nagojában töltötte, ahol megismerkedett négy másik fiatallal – két fiúval, és két lánnyal. Ők öten hamar elválaszthatatlan barátokká lettek, mindent együtt csináltak, iskolaévek felhőtlen jókedvvel teltek. Cukuru azonban mégsem érezte teljesen a társaság részének magát, mert a többiekhez képest túl szürkének, egész pontosan színtelennek érezte magát. A szó szoros értelmében. A többiek nevében ugyanis volt egy színt jelölő szótag, ám az övében semmi. Társai hiába bizonygatták neki, hogy ez semmit sem jelent, Cukuru a lelke mélyén mindig üresnek érezte magát. Amikor a középiskola véget ért, Cukuru elkerült egy tokiói egyetemre, és kiszakadt a csapatból, de rendszeresen hazalátogatott a családjához, és a barátaihoz. Ám egy alkalommal a barátai hátat fordítottak neki, és kirekesztették maguk közül, minden indok nélkül. Az a nap úgy tűnik, túl nagy sebet ejtett Cukuru lelkén, hiszen tizenhat év távlatából sem volt képes feldolgozni a történteket. Azóta zárkózott, magányos, de még sincs egyedül. Van munkája, barátnője, de valami még sem stimmel, s ezt megérzi a kedvese is. Szala tanácsára Cukuru elhatározza, hogy felkeresi régi barátait, tisztázza a régi eseményeket, ám az igazság sokkal meglepőbb, mint gondolná.
Ebből akár egy igen érdekes történet is kerekedhetne, azonban Haruki már ott elrontja az egészet, hogy megalkotta a világirodalom talán legunalmasabb főszereplőjét. Ezt számtalanszor hangsúlyozza is a történet során, nehogy megfeledkezzünk róla. Már a regény legelején megtudunk minden fontos információt Cukururól – mérnök, egy vasúttársaságnál dolgozik, és állomásokat tervez –, és legnagyobb döbbenetünkre ez végig így is marad, később semmi újat, semmi érdekeset nem olvasunk vele kapcsolatban. Viszont Haruki szinte minden tizedik oldalt követően legalább két bekezdést szán arra, hogy újra és újra elmondja, hogy Cukuru mennyire szereti a vasútállomásokat. Ez az ismételgetés egyébként az egész könyvre jellemző – gondolatok, motívumok, és olykor szinte egész párbeszédek ismétlődnek meg anélkül, hogy ennek bármi jelentősége volna. Azt azonban el kell ismerni, hogy a főszereplő remekül illeszkedik a történetbe; elég szürke és jellegtelen ahhoz, hogy róla szóljon ez a végtelenül unalmas Képregény. Cukuru folyamatosan töpreng, rágódik, képzelődik, képtelen elszakadni a múlt emlékeitől, és közben éli mérhetetlenül egysíkú hétköznapjait. Ugyanazokat a gondolatokat veszi sorra, és Haruki minden egyes alkalommal el is meséli ezt nekünk. Persze, észre kell venni, hogy a regény azt próbálja nekünk elmondani, hogy csak akkor léphetünk előre, ha megtaláljuk és megoldjuk azokat a problémákat, amelyek gúzsba kötnek minket, de ehhez elég egy tíz oldalas példabeszéd is, felesleges regényt kerekíteni belőle, ha nem tudja megtölteni cselekménnyel. Az egész regény hemzseg azoktól a jellemzőktől, amelyek leginkább egy ócska tucatregény sajátosságai – túl van írva, sablonos, nincs tempója, csapkodó, tele van semmitmondó és üres párbeszédekkel, valamint végtelenül közhelyes bölcselkedésekkel. A regényt olvasva reménykedünk benne, hogy előbb-utóbb kilábalunk a sekélyességből (mert itt-ott azért egész élvezhető a mű), azonban ezúttal ez elmarad.
Ami sikerült a Norvég erdő című, roppant sikeres regényben, azt most Haruki nem tudta megismételni. Azaz, megpróbálta megismételni, ahelyett, hogy valami újat gondolt volna ki. Ami abban a regényben működött, a lélek feltárása, az itt egyáltalán nem, és a szerző hiába igyekszik valami tartalmasat alkotni, az erőfeszítései görcsössé válnak, és ez a végeredményben is meglátszik. A kevesebb néha több fordulat erre a regényre tökéletesen illik. Talán egyszerűbben, lazábban is meg lehetett volna közelíteni azt a mondanivalót, amivel végül is a regény bír. Akik szeretik Haruki műveit, azok bizonyára el fogják olvasni, és talán tetszeni is fog nekik, azonban abban ők is egyet fognak érteni, hogy messze nem ez a japán író legjobb regénye.



RV

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

© 2008−2017 Fiction Kult − Minden jog fenntartva. | Impresszum | Kapcsolat | Felhasználói Szabályzat | Programozás: Videotex Bt. | Futásidő: 0.010 mp
Barátaink: drgearsstudio