Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Szeptember – Október
1.  Mary Blade (57)
2.  SziraG (4)
3.  Bozsi (3)
4.  TheDuke (3)
5.  sumeer (2)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (2)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A szellemek és a fantasztikum: 2. rész

Nagyvilág | Beküldte: Nilla | 2011.11.06. 15:29

KépA képzelet sokat megengedhet a szellemeknek, lehetnek visszataszítók, félelmetesek, kedvesek, hangosak, csendesek, szerethetők, vagy gonoszak. Hogyan ábrázolhatja őket akkor az irodalom? Ahogy csak akarja.
A lélek halál utáni létezése mindig is érdekelte az emberiséget, nemcsak filozófiánkban, hitünkben, hanem művészetünkben is nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. A szellemek már jelen voltak az antikvitás irodalmában, az Odüsszeiában, az Iliászban, megjelentek Platón, Plutarkhosz műveiben és gondolkodásában. Már ekkor is többféle szellemet ismertek, az alapján különítették el őket, hogy milyen céllal érkeztek vissza, vagy milyen okból nem sikerült még elérniük a halál utáni boldog öröklétbe. Egyes antik szellemek azért jöttek el újra az élők közé, hogy az istenek üzeneteit adják át nekik, míg mások, a héroszok, sírjaikból támadtak fel és tartották rettegésben az embereket, annak ellenére is, hogy nem feltétlenül jelentettek veszélyt mindenkire. Őket kísértet-harcosként is emlegették. Hatalmuk nagyobb az emberekénél, de kisebb az istenekénél. Platón óta beszélünk démonokról is, akik ma ugyan negatív értelmezést kapnak, akkor még egészen másként gondolkodtak róluk. A démonok, akik istenek és emberek közt közvetítettek, jósolni is képesek voltak, és bár léteztek ártó démonok, nem volt az összes egyértelműen rossz, a védelmező szándékkal érkező szellemek is közéjük tartoztak. Platón úgy tartotta, hogy a halott emberek szellemei akkor válnak láthatóvá az élők számára, ha bűnös életet éltek, az anyagi dolgokat, a testiséget részesítették előnyben, ezért a lelkük, vagyis azon részük, amely szenvedélyeikhez kötődik, nem találhat nyugalomra. (Phaidón) A halálban a szellemek nem leltek azonnal békére, így nemcsak azok tértek vissza, akik isten hírnökeiként teljesítettek túlvilági szolgálatot, hanem azok is, akik még nem léptek az élet utáni boldogság útjára. Úgy hitték, a halálban a szellemeknek egy sor akadállyal kell szembe nézniük, és csak ezek legyőzése után jár ki nekik az öröklét jutalma.
A történelemben és a művészetben is visszatérnek ezek a minták, melyek meghatározzák a szellemekről való gondolkodást. A történelmi és vallási magyarázatok kihagyásával cikkünkben azokat a kísérteteket vizsgáljuk, akik a fantasztikus irodalom világát gazdagítják, ehhez pedig segítségül hívunk néhány olyan elbeszélést, melyek különböző szemszögből járják körül a témát. Természetesen nemcsak a fantasztikus irodalomban, és annak virágzási korszakában, a tizenkilencedik században találkozhatunk kísértetekkel. Minden kornak megvannak a maga szellemei, jelenései, elég csak a drámairodalomra és Shakespeare-re gondolnunk. A téma azonban túlságosan szerteágazó, ezért mi azt nézzük meg, hogy mire jók a kísértetek a fantasztikus irodalomban.
„Úgy éreztem, hogy valami tapintható, bár láthatatlan tárgy suhan el könnyedén mellettem, s úgy láttam, hogy az aranyszőnyegen, a gazdag fénykéve kellős közepén, amelyet a tömjéntartó vetett, egy árnyék hever – egy halvány, határozatlan és angyali lengeségű árnyék – egy árny árnyékának képzelhettem volna.” Edgar Allan Poe Ligeia a szerelmét elveszítő elbeszélő a nő halála után új felesége mellett éli értelmetlen életét, mikor új otthonukat különös jelenések bolygatják fel. A halott Ligeia megjelenése lehet valóság is, de az is lehet, hogy az elbeszélő ópiummámoros képzelgése csupán az egész. Ő maga sem tudja biztosan, hogy a kettő közül melyik történik. Ezzel szemben az Eleonora végén az elbeszélőnek, akinek első szerelme ugyancsak halott, s most második kedvesével próbál boldogan élni, egy hang jelenik meg, és töri meg a csendet az éjszakában, hogy üzenet adjon át neki: „Aludj békén! – mert él és uralkodik a Szerelem Szelleme, és égő szívedbe fogadván őt, Ermengarde-ot, feloldoztatsz Eleonorának tett esküd alól. Hogy minő okból, majd megtudod ott fenn az egekben!” Az első esetben, ha tényleg Ligeia szelleme tért vissza, úgy a bosszúálló, békétlenül bolyongó kísértettel van dolgunk, a második esetben üzenetet hozó szellemmel találkozunk. Láthatjuk, hogy a szellemek feladatköre nem sokat változott az idők során, az irodalomnak viszont megvan az csodás eszköze, ami a tényekre támaszkodó történelemnek és tudománynak nincs: a fantázia.
A kísértethistóriákban alapvetően két irányelv dominál: egyrészt a szellemek ábrázolása, másrészt a szellemek létezését illető hit és gondolkodás. A fent idézett Ligeiában a kísértet (amennyiben tényleg létezik) az elbeszélő félelmének okozója. A szellemek tökéletes negatív hősei lehetnek a horror műfajának, de nem kell, hogy feltétlenül rettegjünk tőlük, ez csak az egyik járható út, ám kétségtelen, hogy az irodalom ezt szereti a legjobban. H. P. Lovecraft A megnevezhetetlen című novellájában az elbeszélő barátjával különbözik össze a kérdésben, utóbbinak objektív világnézete, precízsége, a tényekbe vetett hite homlokegyenest szemben áll azzal, amit ő vall a világról, és a benne létező kreatúrákról, beleértve a kísérteteket is. „Ha elismerjük a kísértetek létezését, akkor mindenképpen olyan képességeket kell tulajdonítanunk nekik, amelyek meghaladják az anyagi világ törvényszerűségeit, ezért távolról sem ésszerűtlen a holtuk után tovább létező szellemeket olyan alakban – vagy éppen alaknélküliségben – elképzelni, amit az egyszerű emberi elme totálisan és végérvényesen „megnevezhetetlennek” találna.” Megnevezni azért nem tudjuk, mert nem ismerjük annyira, hogy elnevezhessük, ezért csak távolról figyeljük, ha van hozzá elég bátorságunk, vagy egyszerűen csak úgy döntünk, hogy inkább nem hiszünk benne, és máris megszabadultunk a félelmetes ismeretlentől, azonban attól, hogy nem foglalkozunk vele, az a valami, az, ami megnevezhetetlen, továbbra is ott marad. A novellában is megmutatja csúfos arcát a rettegés forrása, melynek eredményeképpen a két barát a kézzelfogható tényeket elfogadó világon kívül eső élményben részesül, de ez az élmény Lovecraft univerzumában – természetesen – iszonyatos.
A kísértethit ábrázolásában két véglet figyelhető meg: az egyik, hogy túlságosan, szinte babonásan komolyan veszik a létezésüket, és a legkisebb neszt is érkezésüknek tulajdonítják, amíg végül már csak a létezésük gondolata is őrületbe kergeti a kísértett személyt. Ambrose Bierce A falon túl című történetében Mohun Dampier-t annyira zavarja a szomszédos lakásból - egykori plátói szerelmétől - érkező kopogás, hogy egészen belebetegszik, és látogatóba érkező barátja segítségével próbál meggyőződni arról, hogy a hangok valóban hallhatók mások számára is, tehát a jelenés igazi, és nemcsak a képzelete játszik vele. Ezzel ellentétben J. S. Le Fanu Egy szellemjárta ház hiteles története című novellájában a lakók, akik frissen költöztek a szóban forgó házba, egy teljesen ésszerű magyarázatot találnak a kísértetjárásra, sőt, ami azt illeti, ez eszükbe sem jut, annyira természetes számukra, hogy logikus, az általunk ismert világ természeti törvényeinek megfelelő választ keressenek a kérdéseikre, melyek a házban tapasztalt furcsaságok miatt merülnek fel bennük, és amely furcsaságok egyébként – a kísértethistóriákban jártas olvasók számára – egyértelműen szellemek jelenlétére utalnak. A családtagok azonban mégis arra következtetésre jutnak, hogy az éjszaka folyamán a szobájukban felbukkanó, ijesztő külsejű emberek, csakis tolvajok lehetnek. „A gyermekben fel sem merült, hogy tolvajnál ijesztőbb alakot látott. A fosztogatókra jellemző, cserkésző, óvatos és zajtalan ténykedés, s az általa látott férfi viselkedése és mozdulatai is mind egybevágtak. Gyermekem tökéletesen világos és józan beszámolóját hallgatva, magam sem juthattam más következtetésre, mint hogy valóban idegen hatolt a házba.” A szellemjárás gondolata csak később fordult meg a fejükben, visszatekintve az eseményekre, akkor is inkább mint nevetséges feltételezés, melyet csak hangsúlyoz a következő részlet: „Mindez idő alatt, és egészen a házból való távozásunkig, mintegy két-három hónappal az elmondottak után, időközönként előfordult az eseménysorozatnak az az egyetlen jelensége, amely a „spiritizmus” néven emlegetett fogalomra emlékeztet. Kopogás volt ez, olyasféle, mint a fakalapács halk kopácsolása, s a hálószobák mennyezete és a tető közötti ácsolatból hallatszott. Azzal a különleges sajátsággal bírt, hogy mindig ütemesen szólt, s nekem úgy tűnt, a hangsúly mindig az utolsó koppanáson van.” A spiritizmust mint valamely elfogadhatatlan, jelentéktelen megközelítést említenek meg, Le Fanu persze briliánsan, némi humorral fűszerezve ábrázolja a család, és ezzel együtt a tizenkilencedik század gondolkodásának egyik irányvonalát, amely elveti a szellemek létezését, és megveti a létezésükben hívőket, a spiritizmust pedig egyszerűen csalásnak tartja. A család szerint a szellemek jelenlétére maximum a különös, ritmusos kopogás utalhat csak, az viszont, hogy koszos, sérült, idegen emberek – egyik éjjel pedig az idegent egyenesen hullaszerűnek látják – hangtalanul megjelennek a szobáikban, és nem is látják az ott lakókat, mintha számukra a valós fizikai világ nem is létezne, egyáltalán nem tűnik nekik különösnek. Érdekes. Itt viszont láthatjuk azt is, hogy a kísérteteket hogy ábrázolja az irodalom, legalábbis az egyik módszerét. Nemcsak arról van szó, hogy a kísértet külseje ijesztő-e vagy sem, ez az írói képzelet és az elérni kívánt hatás függvénye, melynek fényében a szellem lehet egészen visszataszító, sebhelyes, véres, vagy lehet olyan, amilyen életében is volt, érintetlen, ahogy az emlékezetben is megmaradt. Az igazi ábrázolásbeli különbség abban rejlik, hogy a kísértet megjelenik-e a színen, vagy sem, és a hatást is ez generálja legjobban, különösen akkor, hogy a szerző félelmet kíván kelteni a szereplőiben, és persze az olvasóiban is. Ebben a novellában a kísértetek megjelentek ugyan, de a róluk való gondolkodás, pontosabban az, hogy egyáltalán nem is gondoltak rájuk, a szereplőkre nem fejtett ki igazi hatást, annál inkább az olvasóra, aki kezdetektől fogva tudja, hogy nem rablók lepik el a házat. Le Fanu mintegy összekacsint olvasójával, miközben elmeséli nekünk mit sem sejtő hőseinek történetét. Poe Elelonórájában a szellem a mű végén csupán egy hang, amely nem tartozik testhez, vagy legalábbis nem láthatóhoz, és nincs is jelentősége, csak a hang számít. A falon túl kísértete sem látható, a jelenlétét kísérő hangok engednek arra következtetni, hogy a szomszédos szobában a halott nő szelleme próbál kapcsolatot teremteni Dampierrel. A hatást így azzal érik el, hogy csak sejtetnek, de a bizonytalanság érzését is igyekeznek megtartani, hogy a szereplőket ne csak az a gondolat kergesse őrületbe, hogy láthatatlan szellemek veszik körül őket, hanem az is, hogy mindez valóban megtörténik-e, vagy éppen átlépték az őrület félelmetes határát. Erre – az őrületre – példa Henry James A csavar fordul egyet című kisregénye, melyben a gyerekek új nevelőnőjének zavarát az okozza, hogy valósak-e a szellemek, melyeket újra meg újra látni vél, vagy csak ijesztő fantazmagóriák. „A lépcső tetejéről lefelé nézve észrevettem, hogy az egyik alsó lépcsőfokon egy női alak ül, háttal nekem, előregörnyedve, gyászos mozdulattal a kezébe rejti az arcát. Csak egy pillanatig álltam ott, és a jelenés – anélkül, hogy rám nézett volna – eltűnt.”
KépA kísértetek azonban nemcsak a horrorisztikus hatást kiváltó művekben lehetnek az irodalom hasznára, a bennük rejlő lehetőség végtelen, ezért is kezdtük azzal, hogy a képzelet sokféle szellemet szülhet a világnak. Vannak olyan művek, amelyek egészen máshonnan közelítik meg a szellemek létezését, méghozzá a humor felől, de nem úgy, ahogy Le Fanu tette, annál sokkal konkrétabban, parodisztikusan. Erre tökéletes példa Oscar Wilde A canterville-i kísértet című írása. A történetben az amerikai nagykövet, Mr. Otis, családjával Canterville-be költözik, a háznak azonban ekkor már évszázadok óta van egy lakója: Sir Simon kísértete. A család nem veszi komolyan a kísérteteket, nemcsak nem félnek tőlük, hanem egyenesen a vásári látványossághoz hasonlítják őket. Sir Simon persze mindent megtesz, hogy jó kísértethez híven halálra rémissze az új lakókat, de ez egyszer sem sikerül neki, próbálkozásai rendre becsődölnek, egy idő után pedig fordul a kocka, és már szinte a család gyermekei, a félelmet nem ismerő, csintalan ikrek tűnnek ijesztőnek, legalábbis a szellem számára. „Másnap a kísértet nagyon gyönge volt és fáradt. Az utolsó négy hét borzalmas izgalmai kezdték éreztetni hatásukat. Az idegeit mindez teljesen földúlta, és a legkisebb neszre is fölrezzent. Öt napig ki sem mozdult szobájából, és végül is elhatározta, hogy nem csinál becsületbeli kérdést a könyvtár padlóján lévő vérfoltból sem. Ha az Otis családnak nincs szüksége rá, akkor nyilván meg sem érdemli őt. Hiszen az ilyen közönséges, anyagias lények nem is tudják megbecsülni az érzéki tünemények szimbolikus értékét. Más dolog azonban a kísérteties látomások és az asztráltestek megjelenésének kérdése, ezekkel már nem rendelkezhetett tetszése szerint. Neki az volt magasztos kötelessége, hogy hetenként egyszer a folyosón mutatkozzék, és hogy minden hónap első és harmadik szerdáján tücsköt-bogarat papoljon a nagy ablakrozettánál: s így sehogy sem tudta, hogy vonja ki magát tisztességgel e kötelezettsége alól. Igaz, hogy nagyon gonosz életet folytatott, másrészt azonban nagy lelkiismeretességgel végzett el mindent, ami a természetfölöttivel állott kapcsolatban. Ennélfogva a következő három szombaton szokása szerint éjfél és három óra között végigment a folyosón, de nagy óvatossággal, hogy valaki meg ne hallja, vagy meg ne lássa. Lehúzta a cipőjét, oly halkan lépkedett az öreg, szúette deszkán, amennyire csak lehetett, azonkívül fekete kabátot vett föl magára, és gondosan megolajozta láncait a Napsugár Kenőolajjal. Be kell azonban ismernem, hogy csak nagy lelki küzdelem után határozta el magát az utóbbi védelmi eljárásra. Egy este ugyanis, mialatt a család az estebédnél ült, belopózott Mr. Otis hálószobájába, és elvitte az üveget. Kissé röstellte a dolgot eleinte, de aztán volt annyi esze, és belátta, hogy ennek a találmánynak nagy hasznát veheti, sőt bizonyos mértékben a célja szolgálatába is állíthatja. Mindezek ellenére egyetlen éjszakán sem hagyták nyugodtan. Folyton zsineget feszítettek ki a folyosón keresztül, amin elbotlott a sötétben, és egy alkalommal, amikor éppen a „Fekete Izsák vagy a Hogleywoodi Hajtóvadászat” szerepére öltözködött, majd kificamította a lábát, mikor rálépett a vajas csúszkára, amelyet az ikrek kentek föl a gobelines szoba bejáratától egészen a tölgyfa lépcső tetejéig. Ez az utóbbi merénylet rendkívül fölháborította; elhatározta, hogy egy utolsó kísérletet tesz tekintélyének és társadalmi helyzetének helyreállítására, s föl fogja keresni a szemtelen fiatal etoni diákokat a következő éjjel egyik ünnepelt szerepében, vagyis mint „Rettenthetetlen Rupert vagy a Fejetlen Fejedelem”.” A szellem végül Mr Otis lánya, Virginia segítségével felszabadul a kísértetlét terhe alól, és nyugalomra lel a halálban. Wilde kísértete sokkal emberibb, mint a horrortörténetek rémisztő alakjai. Ez a szellem emberi külsővel rendelkezik, és bár retteneteset cselekedett életében – megölte a feleségét –, mégis képes a megbánásra, és vágyik a boldogságra. Átéli az örömöt, még akkor is, ha az mások megfélemlítésével egyenlő, és átéli a kudarcot is, akkor is, ha ez számára annyit jelent, mint képtelennek lenni arra, hogy ellássa kísérteti kötelességeit. Wilde persze szándékosan túlozza el a történetet és a szituációkat, jóízűen nevet azokon, akik babonásak, azokon is, akik félnek a szellemektől, de azokon is, akik egyáltalán nem hisznek a természetfeletti jelenségekben, és csak azt fogadják el létezőnek, amit a tulajdon szemükkel, teljes bizonyossággal látnak. Állásfoglalás helyett kerekít egy kedves kísértethistóriát, melynek végén a szellem pozitív hősként elnyeri az öröklét boldogságát.
A modern kísértet ábrázolása tehát gyakran visszanyúl a gyökerekhez, és bár alapvető változások nem történtek, a modern kísértet mégis valamivel többet tud elődeinél: komplexebb. Hozhat hírt, mint ahogy az istenek által küldött szellemek tették, lehetnek a gonosz megtestesülései is, de a modern kísértet ezeken felül öntörvényű is – gondoljunk csak a kopogó szellemekre –, ott kísért, ahol kedve van, úgy, ahogy kedve van, ha akarja, megmutatja magát, lehet emberi, lehet vicces, lehet bármilyen, amilyennek csak ábrázolni van kedvünk, mert a modern kísértet – antik társaival ellentétben – nem hiedelmekhez és hagyományokhoz tartozik, hanem a fantázia világához.



Nilla

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

normia 2011.11.09. 14:59 | # 3
Avatar
A fantázia nagyon sok dologra képes.Lehet jóságos és lehet olyan torz,amit emberi elme (normális)talán nem is tud produkálni.A cikk jó mint mindíg .Írásait nagyon szeretem.
Solymosgyu kérdéseit nem mindig értem.!!!

 

ildike 2011.11.07. 16:53 | # 2
Avatar
Ez is nagyon tetszett!

 

solymosgyu 2011.11.07. 15:57 | # 1
Avatar
Nem lehet hogy a kisértetek:multiverzumok-ből vagy párhuzamos foldek-ről jönnek?

 

© 2008−2014 Fiction Kult − Minden jog fenntartva. | Impresszum | Kapcsolat | Felhasználói Szabályzat | Programozás: Otaku Bt.Videotex Bt. | Futásidő: 0.037 mp
Barátaink: drgearsstudio