Fiction Kult

Talán a sárkányok az egyik legalapvetőbb mesebeli lények, amelyek már meglehetősen régóta rendszeres szereplői meséknek, legendáknak és rémtörténeteknek. Bár eredetileg apró, az embernél kisebb teremtményekként kerültek bele a mendemondákba, az évszázadok során hatalmas bestiává nőtték ki magukat. Hol kígyókhoz, hol gyíkokhoz hasonlatosan jelennek meg, ám mégsincs egyetlen általánosan elfogadott megjelenési formájuk sem, hiszen a sárkányok ábrázolása a különféle kultúrák szerint más és más. A legtöbb történet azonban úgy írja le őket, mint hatalmas, elsősorban gyíkokra emlékeztető testtel rendelkező szörnyetegek, amelyek négy vaskos lábon járnak (bár olykor ábrázolják csupán két lábbal is, és olykor lábak nélkül is), és tüzet is okádnak. Tojásból kelnek ki, testüket pikkelyek, vagy némely ritka esetben tollak, borítják, a hátukon pedig éles tüskék meredeznek. A keleti eredetű mesék sárkányai nem rendelkeznek szárnyakkal, míg az európai gyökerű legendák tűzokádó fenevadjainak hátán hatalmas, a denevérekéhez hasonló szárnyak feszülnek.
Azon túl, hogy a mesék és legendák rettenetes szörnyetegei, a sárkányok sok esetben, elsősorban a Távol-Keleten, igen jelentős spirituális szereppel rendelkeznek számos vallást és kultúrát érintve. Sok ázsiai kultúrában a sárkányokról azt tartották (némelyikben egészen a napjainkig így van), hogy ők a természet, a vallás és a világegyetem erőinek elsődleges megnyilvánulásai, akik emellett megtestesítik a bölcsességet (gyakorta sokkal bölcsebbnek ábrázolják őket az embereknél) és a hosszú életet. Képesek varázslatokat megidézni, és más természetfeletti hatalommal is rendelkeznek. Igen sok esetben, bár ez nem általános jellemző, képesek az emberek nyelvén is megszólalni.
Maga a sárkány szó az ókori Görögországból származik, és az eredeti drakon szó jelentése „kígyó” volt, bizonyára a sárkányok hüllőszerű testére vonatkozóan. Elsőként az Iliászban találkozhatunk ezzel a kifejezéssel, amikor Agamemnón harci öltözékének leírásakor kerül szóba – az övén egy kék színű sárkány motívum díszelgett, míg a mellvértjére egy háromfejű sárkány mintáját festették. Már itt jól látható, hogy még a kezdetekkor sem létezett teljesen egységes sárkányábrázolás. Szintén a sárkányokhoz (pontosabban az eredeti görög szó későbbi változatához) köthető a középkori katonai egység a dragonyosok elnevezése is. Ezek a lovakkal gyorsan mozgó, ám harcban gyalogosan küzdő harcosok egy nagy erejű puskával voltak felszerelve, amely az elsütés pillanatában hatalmas szikrát szórt. E tulajdonsága miatt, amely igen hasonlatos volt a sárkányok tűzokádó képességéhez, kapta a puska a dragon nevet, ami átragadt a használóikra. Ők lettek a dragonyosok (dragoon).

Ahogy a bevezetőben is említettük, a sárkányok ábrázolása, megítélése, szerepe földrészenként és kultúránként teljesen más. Elsőként vegyük sorra az európai sárkányokat, amelyek szinte minden nép esetében másképp jelennek meg.
Ha lehet ilyet kijelenteni, akkor az európai sárkányok testesítik meg a „klasszikus” ábrázolást. Hatalmas, tűzokádó szörnyetegek, amelyek hátán szárnyak feszülnek, fejüket pedig díszes szarvak borítják, és többnyire egy földalatti (vagy hegy mélyén található) barlangban rejtőznek. Ősi teremtmények, amelyek a földhöz kötődnek. Egy-két kivételtől eltekintve általában gonosz lények, akik roppant bölcsek, és varázslatos erővel bírnak. Innen ered, hogy sok legendában egy sárkány vére csodálatos tulajdonságokkal rendelkezik. Így van a Siegfried című Wagner operában is, ahol a sárkány vére teszi lehetővé Siegfried számára, hogy megértse az erdei madár nyelvét. Minden sárkány egy barlangot (vagy ritkább esetben egy kastélyt) őriz, amelyben hatalmas mennyiségű arany és egyéb kincs hever, amit az emberek szeretnének megszerezni, ezért hősök százait küldik a sárkány levadászására. Olykor azonban a sárkány jóságos bölcsként jelenik meg, akihez segítségért vagy tanácsért fordulnak a hősök (így valamennyire a távol-keleti sárkányok jellemzői is megjelennek az európai sárkányok tulajdonságai között).
Bár a sárkány már a görögöknél megjelenik, komolyabb ábrázolása, illetve a sárkánymotívumok használata elsősorban a Római Birodalomban vált elterjedté. A római sárkányok ábrázolása sokat merít a közel-keleti népek sárkányaiból, hiszen főleg a dákok és a perzsák elleni háborúkat követően szaporodott meg ezen jelképek használata. A római légióban minden egység (cohors) rendelkezett egy-egy jelképpel (signum), és a dák, illetve szarmata cohors-ok esetében ez többnyire egy sárkány volt. Egy lándzsa végére erősítették az ezüstből készült, nyitott szájú sárkányfejet, míg a hozzá kapcsolódó testet festett selyemből alakították ki, amely vadul rángatózhatott, ha az állkapcson keresztül belekapott a szél. Ennél több jelentőséget azonban a sárkányoknak nem tulajdonítottak a rómaiak.
A germán mitológiában és hitvilágban azonban már sokkal fontosabb szerepet kaptak. A Nibelung mondakör történeteiben szerepel talán az egyik legismertebb európai sárkány, Fafnir. Eredetileg ember volt, azonban mértéktelen kapzsisága miatt az istenek megbüntették, és sárkánnyá változtatták. Bár hatalmas szörnyeteggé vált, mégis legyőzték, Siegfried kardja vetett véget létezésének. Nem bizonyított, de e történet kapcsán egészült ki a sárkányok általános leírása a kincseket rejtő barlangokkal, és egészen a XVII. század derekáig úgy ábrázolták ezeket a teremtményeket, mint a kapzsiság elsődleges szimbólumait. Ezt ellensúlyozandó viszont, a heraldikában igyekeztek nemes felhanggal megjeleníteni a sárkányokat, legalábbis a délceg testtartás és a felszegett fej (ahogy leginkább előfordulnak a különféle címereken) mind erre utal.
A sárkány megjelenik a kelta mitológiában is, bár manapság a legendás szörnyeteget általában Waleshez szokták kötni (a walesi nemzeti lobogón is ott díszeleg). A vörös sárkány valószínűleg az Artúr mondakörből ered. Az egyik történet szerint Myrddin (Merlin) álmot lát, amelyben egy vörös sárkány egy fehér sárkánnyal harcol Dinas Emrys dombjai alatt. A vörös bestiát később a brit népekkel azonosították, míg a fehér sárkány a brit szigetekre az V. és VI. században betörő szász hódítókat jelképezte. Mások viszont úgy vélekednek, hogy a walesi lobogón látható vörös sárkány valójában a Britannia területén állomásozó római légió lovasságától ered, akik a szarmaták hatására egy sárkányt mintázó zászlórúddal vonultak harcba a szászok ellen (a signum, amit korábban már megemlítettünk).
A szláv mondákban egy kicsit másképp jelennek meg a sárkányok, mint az előbb megemlített népek esetében. Míg mind a rómaiak, mind a germán népek esetében a sárkányok alapvetően gonosz lényekként jelennek meg, a szláv mitológiában ez már nem ennyire egyértelmű. A bolgároknál például megkülönböztetnek hím és nőstény sárkányokat, ami más népek történeteiben nem volt jellemző (vagy egyszerűen nem tartották fontosnak ezt kiemelni). A bolgár mondákban azonban egy sárkány emberek felé tanúsított magatartása kizárólag attól függ, hogy a bestia hím-e vagy nőstény. A nőstény testesíti meg a gonoszt, ő hozza a rossz időt, elpusztítja a termést, és javíthatatlanul gyűlöli az embereket, míg a hím épp az ellenkezője. Mint tűz és víz, amely elemek amúgy is fontos szerepet játszanak a bolgár mondavilágban.
A bolgár, orosz és ukrán legendákban szereplő sárkány (zmey vagy smok) általában meglehetősen gonosz teremtmény, és bár intelligens, közel sem olyan bölcs, mint más népeknél. Városokat és falvakat tartanak rettegésben, aranyat, vagy szüzeket követelve váltságdíj gyanánt. Míg a többi európai kultúrában a sárkány jobbára egy fejjel jelenik meg, a szláv népeknél a fejek száma változó, egytől akár hétig is terjedhet, de a háromfejű és a hétfejű sárkányok a leggyakoribbak. Érdekes párhuzam fedezhető fel a görög mitológiában szereplő hidra és a szláv sárkányok között, hiszen ez utóbbiak feje is visszanő, ha levágják, hacsak nem égetik meg a nyakát tűzzel. Vérük pedig olyan mérgező, hogy még a föld sem fogadja magába.
A leghíresebb szláv sárkány a waweli szörny, vagy közismertebb nevén a Wawel dombi sárkány. A legendák szerint Krakkó városát tartotta rettegésben, és a Visztula partján álló Wawel kastély alatti barlangokban rejtőzött. Végül egy ifjú vetett véget a szörny rémuralmának, miután egy kénnel és kátránnyal töltött báránybőrt ajándékozott a sárkánynak. Amint megette, a sárkány borzalmasan szomjas lett, ám hiába vedelte a vizet a folyóból, a szomja nem csillapodott, és egy idő után már nem volt képes magába szívni a vizet, így végül egyszerűen szétpukkadt. A sárkányt mintázó szobor, amely a gyerekek legnagyobb örömére bizonyos időközönként tüzet lövell magából, ma is Krakkó egyik legismertebb nevezetessége.

Az európai szemlélettől gyökeresen eltér a távol-keleti sárkányok ábrázolása, helye és szerepe az adott népek kultúrájában. A keleti sárkányokat – hibásan – a kínai sárkányokkal teszik egyenlővé. Kétségtelen, hogy a keleti sárkányok mind kínai eredetűek, de más és más formában léteznek Kínában, Japánban, vagy akár Vietnámban. A kínai sárkányokat általában hosszú, pikkelyekkel borított testű, kígyószerű lényekként ábrázolják, amelyeknek négy, karmokban végződő lábuk van (egyes végletekig precíz leírás szerint minden lábukon öt karom található, ám a korabeli rajzokon, festményeken is látható, hogy ez nem mindig van így). A gonosznak ábrázolt európai sárkányokkal ellentétben a kínaiak afféle jóságos bölcsekként jelennek meg, akik törődnek az emberekkel és elhozzák számukra az esőt, amely egy olyan társadalomban, ahol a mezőgazdaság nagy szerepet játszik, fontos.
Sok esetben a sárkányt a nyugaton Kína nemzeti szimbólumának tekintik, holott a kínaiak nem nagyon használják ebben az értelemben. Egyrészt azért, mert a sárkány a történelem során mindig is a kínai császár uralkodói jelképe volt. A Yuan-dinasztia alatt az egyszerű emberek számára tilos volt, hogy bármilyen formában is kapcsolatba kerüljenek a sárkány motívumával. Később, a Qing-dinasztia idejében ez a tiltás enyhült, és visszakerültek a sárkányok a mindennapokba. Másrészt a sárkányhoz, legalábbis Európában, illetve az európaiak által valamennyire befolyásolt kultúrákban, agresszivitás és háború kötődik, a kínai kormány viszont szeretné elkerülni az efféle felhangokat. Épp ezért igyekeznek inkább a pandát használni Kína nemzeti jelképeként, mint a sárkányt. Ugyanakkor Hong Kong előszeretettel alkalmazza a sárkányt, hogy népszerűsítse magát.
Napjainkban a sárkány főleg díszítő szerepet játszik a kínai kultúrában, ám mégis igyekeznek tiszteletben tartani. Minden olyan megjelenési formát, amelyben egy sárkány kárára történik valamilyen cselekvés, azonnal betilt a kínai kormány.
Hogy pontosan honnan erednek a kínai sárkányok, nincs pontos információ, de számos kutató úgy véli, hogy az ősi Kína területén élt törzsek totemei jelentették az alapot. Egy másik nézet szerint a sárkányok eredete a krokodilokra, egész pontosan a Crocodylus porosus elnevezésűre, amely egy kifejezetten nagy testű hüllő. Mivel a krokodilok bizonyítottan képesek pontosan megérezni a légnyomásban bekövetkező változásokat, így megérezni az eső közeledtét, nem véletlen, hogy a sárkányok csodás ereje, amellyel képesek manipulálni az időjárást, is e tényen alapul. Több történet is ezt a nézetet támasztja alá. Egy, a Jin-dinasztia korából származó történet szerint Zhou Chu, a bátor hős legyőzött egy hatalmas sárkányt, amely a szülőfaluja körüli tavakban és folyókban tanyázott, rettegésben tartva az embereket. A történet leírása alapján azonban a bestia valószínűleg egy krokodil lehetett.
Az eredete körüli bizonytalanságok okán a kínai sárkány hamar mitikus teremtménnyé vált. A korabeli leírások alapján egy tipikus kínai sárkány kilencféle állati vonást hordoz magán, amelyek a következők: a szarva egy őzbaké, a feje egy tevéé, a szeme egy démoné, a nyaka egy kígyóé, a gyomra egy teknősé, a karmai egy sólyomé, a mancsa egy tigrisé, míg a füle egy tehéné. Egyes források között e tekintetben mutatkozik némi eltérés, miszerint a sárkány szeme inkább egy nyúléhoz hasonló, míg a hasa egy békáéhoz. A keleti sárkányok testét 117 pikkely borítja, amelyből 81 a yang és 36 a yin esszenciát hordozza magában. Szárnyuk nincsen, repülni varázserejük révén képesek.
A keleti sárkány karmainak száma azonban változó, hiszen a kínai sárkányoknak öt, a koreaiaknak négy, míg a japánoknak csak három van. A kínai legendák magyarázata szerint minden sárkány Kínából ered, azonban minél távolabbra vándorol Kínától, annál kevesebb karma marad. Érdekes, hogy korabeli történelmi feljegyzések szerint viszont a korai kínai sárkányoknak is csupán három karmuk volt, és ez csak később változott négyre, majd ötre. Ezt később az első Ming uralkodó törvénybe is öntötte, mondván a sárkány az ő címerére kerül, és öt karma lesz. Ennek megfelelően az ötkarmú sárkányok kizárólag az uralkodóhoz kapcsolódó tárgyakon, képeken, írásokban jelenhettek meg. A magas rangú nemesek és hivatalnokok a négykarmú sárkányt használhatták jelképként, míg a háromkarmú megmaradt a köznép számára. Az uralkodói jelképként használt sárkányokat mindig egyfajta színvilággal jelenítették meg, és bárki, aki ahhoz hasonlót mert használni, árulónak nyilvánították, és nemcsak őt, hanem az egész törzsét kivégezték büntetésből. Mivel akkoriban a legtöbb távol-keleti nép kínai uralom alatt állt, e népek számára is megengedett volt a sárkány használata, azonban csak a négykarmú változata.
Eredetileg a kínai sárkány jóságos volt, azonban a buddhisták vegyítettek egy kis gonosz felhangot is a sárkányos történetekbe. Mivel a sárkány alapvetően a víz eleméhez kötődött, a buddhisták úgy vélték, ahogy maga a víz is képes a pusztításra, a sárkányok is megtehetik ezt azáltal, hogy árvizet támasztanak, szökőárat hoznak létre, vagy hatalmas viharokat kavarnak. Akkoriban a legszörnyűbb árvizekről azt gondolták, a sárkányok tették, miután az emberek feldühítették őket ostobaságukkal.
A keleti sárkányokat számtalan helyen egy lángoló gyönggyel az álluk alatt ábrázolják. Az általános nézet szerint a gyöngy a gazdagság, a szerencse és a gyarapodás jelképe.
Azon túl, hogy szárnyak nélkül képes repülni (pontosabban szólva, jár a levegőben), egy keleti sárkány számtalan természetfeletti erővel rendelkezik. Bármikor átalakulhat selyemhernyóvá, hogy álcázza magát, vagy akár olyan hatalmassá is megnőhet, mint az egész univerzum. Sétál a felhőkön, és képes beleolvadni a vízbe. Leheletével felhőket hoz létre, egy szemvillanás alatt átváltozhat tűzzé vagy vízzé, láthatatlanná válhat, vagy kedve szerint világít a sötétben. Ahogy kitűnik, egy keleti sárkány sokkal hatalmasabb, mint európai rokonaik, akik inkább a méretükből eredő fizikai erejükre támaszkodtak.
A kínai hiedelemben a sárkányok a víz urai. Ők irányítják a tengereket, a folyókat, tavakat és minden más vízfelületet. Gyakran úgy jelennek meg, mint valami különös víztornádó egy tó vagy folyó felett. Néha humanoid alakot öltenek, királyi öltözéket viselnek, ám fejük változatlanul egy sárkányé, rajta a koronával. A legenda szerint négy hatalmas sárkánykirály létezik, akik a négy nagy tengert őrzik: Ao Guang, a keleti tenger sárkánya, Ao Qin, a déli tenger sárkánya, Ao Run, a nyugati tenger sárkánya és Ao Shun, az északi tenger sárkánya. Ők azok, akik felelőssé tehetők minden vízzel kapcsolatos jelenségért. Az ősi időkben sok kínai falu és város – főként azok, amelyek valamilyen víz közelében terültek el – emelt templomot valamelyik sárkánykirály tiszteletére. Szárazság vagy árvíz idején a falu összegyűlt, hogy áldozatot mutasson be, vagy esőért, vagy annak abbamaradásáért fohászkodva.
Egy legenda szerint, uralkodása végén a híres császár, Huang Di, egy sárkány alakjában vált halhatatlanná, és felszállt a mennyekbe. Azóta a kínaiak Huang Di-t tartják az ősüknek, és néha úgy nevezik magukat, hogy a „sárkány leszármazottai”, vagy a „sárkány gyermekei”. Nem utolsó sorban e legenda révén vált a sárkány az uralkodói hatalom jelképéve a császárok körében. A legtöbb dinasztia alatt a sárga, vagy leginkább aranyszínű, ötkarmú sárkányt használták az uralkodók. A császári trónt is úgy nevezték, Sárkány Trón. A késő Qing-dinasztia idejében még a lobogóra is felkerült a sárkány, és számtalan császári palota vagy temetkezési hely épületein láthatóak a sárkányokat mintázó faragványok, domborművek. Egyes legendák szerint, aki egy sárkányt mintázó jellel született, az később császárrá vált.
Napjainkra a sárkány teljesen beleivódott a kínai kultúrába. A vizeket uraló sárkánykirályok kultusza még ma is sok helyen él, és ünneplésük gyakran összemosódik a kínai új évi ünnepségekkel.

Ahogy látható, még a mai napig is bőségesen van honnan meríteni sárkányokkal kapcsolatban. Megjelennek a modern képzőművészetben is, hiszen a XX. század elején tevékenykedő norvég szobrász, Gustav Vigeland igen gyakran alkalmazta művei témájaként a sárkányokat, azonban e legendás szörnyek elsősorban a modern fantasy irodalomban köszönnek vissza, meglehetős rendszerességgel.
Tolkien 1937-es, azóta klasszikussá vált regénye, a A hobbit gonosz szereplője is egy sárkány, Smaug, aki hatalmas kincset őriz barlangja mélyén, ám végül könnyedén áldozatául esik egy nyílvesszőnek. Graham Edwards sorozatának (Dragoncharm, Dragonstorm és Dragonflame) szereplői egytől egyig sárkányok, akik közt jók és gonoszak egyaránt felbukkannak. Szintén hatalmas siker volt Margaret Weis és Tracy Hickman Dragonlance trilógiája is, amelyben szintén felbukkantak a sárkányok. És megemlíthetjük még az Eragon című regényt, valamint az abból készült, felejthető filmet is.
Annyi biztos, a sárkányok legendája mindig is foglalkoztatta az emberek képzeletét, és valószínűleg ez így is lesz még jó sokáig.