Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Március – Április
1.  behanmari (1)
2.  Norfren (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (3)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A holnap határa

Mozgókép | Beküldte: Porter | 2014.07.05. 10:26

Kép

Léteznek jó és rossz filmek, amelyek lehetnek látványosak vagy gagyik, de olyan is akad, amiből csak valamiért nem sikerült kihozni a benne rejlő lehetőségeket (például a Gravitáció is ilyen), annak ellenére, hogy meg volt benne a potenciál. A mai világunkban pedig már nincs tuti választás. Egy olyan korban, ahol Ridley Scott egy Alien film után képes megrendezni egy Prometheusnak nevezett szörnyűséget, már senki sem mehet biztosra. (Megjegyezem, az ilyen hibákkal és logikátlanságokkal zsúfolt történetet alapszintű írókörökben cincálnák szét úgy, hogy a forgatókönyvírónak-rendezőnek egy életre elmenne a kedve az alkotástól.)
Személy szerint nem tartozom azok közé, aki csak magától a látványtól hasra esik. Ha beülök, azt azért teszem, hogy gazdagodjak valamilyen érzéssel és gondolattal, amitől úgy érzem, inspirációkat kapok – vagy csak egyszerűen, szeretem azokat a filmeket, amikről még otthon is lehet beszélni néhány szót, esetleg klaviatúrát ragadni, hogy megosszam másokkal az ebből merített gondolatokat. És nem kell, hogy a mozi annyira katartikus legyen vagy olyan nagyszabású eseményt meséljen el, ami nem mindennapos. Néha a legegyszerűbb sztorik is hordoznak magukban értéket, és a legjobban reklámozottak után is üresen hagyjuk el a vetítőtermet.
Nem egy cikkben leírtam már, hogy mostanában reneszánszukat élik a tudományos-fantasztikus filmek, ami persze, egyáltalán nem véletlen. A témák sablonosak: idegenek megtámadják az emberiséget, katasztrófák, járványok törölnek el minket a föld színéről, de ez nem jelenti azt, hogy ne hordozhatnának magukban mély, a tudatalattinkba beépülő üzeneteket (például az Oblivion veszélyes drónjai azt gondolom, sok mindenkiben megmaradtak). Stanislaw Lem annak idején azt mondta magáról, azért lett sci-fi író, mert egyébként nem tudott volna társadalomkritikát megfogalmazni a volt Szovjetunióban. Mert nem minden az, aminek látszik. Ha valaki nem hiszi, bátran megnézheti a jútyúbon Platón barlangjának kisfilmesített változatát, aztán elgondolkodhat az objektív valóság létezésén.
Valahogy így működnek a mai korunk sci-fi filmjei is. Lehetséges jövőképet vázolnak fel előttünk, vagy olyan technikai vívmányokról lebbentik le a fátylat, melyeket habár még fantasztikusnak hiszünk, talán már régóta használjuk őket titokban. És, hogy miért gondolom így? Egyrészt, azt senki sem hiheti teljes nyugalommal, hogy megállt a technikai fejlődés (hiszen van már gugliglassz is, ugye), meg hát, az se rossz, ha látsz valamit egy futurisztikus környezetben, ami aztán a nem is olyan távoli jövőben szembe jön veled az utcán. Legalább nem hidalsz le annyira. A mai tudományos-fantasztikus filmek egyébként is kivétel nélkül egy technokrata vonalon továbbfejlődő, transzhumán sorsot szánnak nekünk, és amikor elértük a technológiai szingularitást, már nem is lesz ránk szükség – mehetünk a levesbe. Talán nem így lesz, de ha még is, akkor erre csak egy kedvenc Metallica szám ugrik be: Sad But True.
Kép

Szóval, mindezek ellenére előveszed a bátor éned – ha szerencsés vagy még partnert vagy barátot is rá tudod venni – elmész a moziba, megveszed a 3D-s jegyet, és közben könyörögsz az Isteneknek, hogy ne érezd pénzkidobásnak, hogy megnézted. Nem tudom miért (talán öreg Tom Cruise barátunk az oka), hogy teljesen előítéletektől mentesen indultam a mozi irányába. Bár ha jobban belegondolok, ez abból is adódhatott, hogy nem néztem meg a rendező (Doug Liman) személyét sem előre, aki eddig teljesen más témájú filmeket rendezett (Bourne-rejtély, Mr. és Mrs. Smith). A csalódás pedig pozitív! Jó kameraállások és szögek, megfelelő, nem túl tolakodó 3D-s hatás, megfelelően vágott cselekmény, ami után nincs az az érzése az embernek, hogy valami túl sok volt, vagy valami hiányzott. Ebben a közel két órában tényleg elfér egy ekkora cselekményű mozi, megspékelve akcióval, amiből nekem inkább az izgalom, mint a golyópufogtatás világlott ki. Ez legalább ötös alá.
A színészi játék egyfelől olyan jó tomcruizos (a filmben Cage) – aki szereti a színészt, és látta már jó néhány filmjét, az pontosan tudja, miről beszélek, aki meg nem, most itt a lehetőség, hogy mindenki azonos nevezőre kerüljön a kérdést illetően – és a másik főszereplő, Emily Blunt (Rita Vrataski) sem lóg ki a sorból. Felbukkan még egy Trónok harca mellékszereplő is (Noah Taylor), akit a sorozatban Locke itt Dr. Carter, és a jó öreg Bill Paxton, aki egészen jól lehozza Farell törzsőrmester szerepét.
A szituáció rázós, habár nem ismeretlen a megedződött sci-fi rajongó számára: az idegenek megtámadták a földet, és jelentős fölényben lévén, lassan a végső csapásra készülődnek. És emberek, ezt nem Amerikában, hanem Európában teszik! Szinte hihetetlen a helyszínválasztás, ugye? Nem is lebegnek a csillagos-sávos lobogók ezerrel a légtérben, csak a katonák zubbonyán láthatóak kicsiben, ami azért még elviselhető nacionalizmussal tölti meg a filmet.
Bill Cage, az amerikai haderő őrnagya kommunikációs segítséget nyújtani jön Londonba, az egyesült seregek főhadiszállására. A szövetséges erők Angliában összpontosították az erőiket, másnap döntő csapást készülnek mérni az ellenségre Normandia partjainál. Ha győznek, visszaszorítják az idegeneket, és totális győzelmet aratnak. Találkozik a parancsnokkal, aki egyértelműsíti számára, hogy a csatatéren kell lelkesítenie a katonákat. Cage berezel, hiszen a való életben is dolgok népszerűsítésével és reklámozásával foglalkozott, és semmi köze a katonasághoz. Azonban a döntés végleges, nem bújhat ki alóla. Annyira megrémül, hogy végül megzsarolja a parancsnokot. A következő pillanatban pedig már dezertőrként elfogják és sokkolóval elkábítják. Másnap reggel a Heathrow repülőtér csarnokai mellett ébred, a hideg aszfaltról egy katona rugdossa fel. Felnéz, és meglátja egy előtte elsuhanó buszon a modern Jane d’Arc fotóját, aki pallosát a vállára vetve mosolyog vissza rá. A nő pedig nem más, mint Rita Vrataski, aki Verdunnél győzelemre vezette a csapatokat. Ő a háború ikonja, a remény megtestesítője. Holnap ő is velük lesz a támadásnál, vele garantált a győzelem.
Kép

Nem sokkal később találkozik Farell törzsőrmesterrel, akit szintén megpróbál befolyásolni, de a törzsnél lapul egy írás, ami szerint fel kell készülnie arra, hogy hősünk kóros hazudozó és dezertőr. Úgy tűnik, nincs kiút. Mindenfajta katonai kiképzés nélkül kell másnap reggel felöltenie magára az exoszkeletonra szerelt nehézfegyverzetet, és egyszerű katonaként masírozni a vágóhídra. A holnap pedig gyorsan eljön. Nemsokára az egész raj egy helikopter-szerű csapatszállítón utazik a Francia partok irányába. Mielőtt elérnék a bevetési helyet, a gép találatot kap, és nekik katapultálniuk kell a sekély vízbe. A számításukban azonban hiba csúszik, úgy tűnik, az ellenség valahogy kiszagolta az akciójukat, és beásták magukat a homokba. Az egyébként is zilált sorokat belülről zúzzák szét az idegenek, pillanatok alatt mészárszékké változtatva a partszakaszt.
Cage közlegény még azt sem tudja, hogyan kell a fegyverzetét élesíteni. Sokkos állapotban kóvályog a parton, néha csak a véletlennek köszönhetően ússza meg a biztos halált. Aztán meglátja az egyik lezuhant csapatszállítóból kikászálódó Vrataskit, aki csapatával együtt beveti magát a küzdelembe. Vrataski levág néhány ellent, ő a földre zuhan, a nővel összeér a tekintetük – aztán egy lövés eltalálja a nőt, aki meghal. Vége mindennek? – teszi fel magában a kérdést Cage, de a következő pillanatban egy eddig még nem látott, többinél magasabb és erősebb (nem mellesleg a többitől eltérően kék színű) idegen támadja meg. Felkapja a mellette lévő halott katona aknáját, és a lény arcába robbantja. Majd felnéz a szétmálló testre, melynek vére az arcára csorog, szétmarva a testét.
A történetnek itt normál esetben vége szakadna, de hát egy két órás film első húsz percében nem érhet véget a sztori, ugye. És persze, most sincsen így. Cage hirtelen öntudatára ébred, a tegnapi nap reggelén. Ugyanaz a katona rugdossa fel a földről, mint a „halála” előtti napon, ugyanúgy látja a buszt, aminek Vrataski képe ott van az oldalán, és ugyanúgy találkozik a szeretett Farell főtörzzsel, aki szó szerint ugyanazokkal a szavakkal köszönti.
És hogy mi a baj az idővel? Hogyan került Cage vissza a múltba? Mi történik a közlegénnyel ezután? Aki veszi a fáradtságot, hogy beüljön a moziba, minden kérdésére választ talál ebben a sci-fi akciófilmben, amit nem az akció, hanem az ötletes cselekményvezetés és a nem várt fordulatok határoznak meg.
Jó szórakozást mindenkinek!



Porter

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

Porter 2015.01.08. 15:38 | # 4
Avatar
Igen. Halivúd mindig beleszól ezekbe. Valahogy mindig úgy kell alakítani, hogy a vége pozitív legyen. Ezért az egész nem más, csak álomkép, emiatt soha sem lesz valóságos vagy példaértékű. A néző mindig úgy fogja érezni, hogy ez nem egy reális valóság a jövőben, hanem csak egy mese.

 

solymosgyu 2014.10.05. 9:32 | # 3
Avatar
Az izgalmas filmet a film megtekintése előtt írtam. Most:nem követi a regény cselekményét. A tudományos részt kihagyták belőle. Jobb is lehetett volna. Más a vége mint a regények.

 

Porter 2014.07.06. 11:14 | # 2
Avatar
solymosgyu írta:
izgalmas film


Igen. Emiatt sem lőttem le a poént. cool

 

solymosgyu 2014.07.05. 17:50 | # 1
Avatar
izgalmas film

 

© 2008−2017 Fiction Kult − Minden jog fenntartva. | Impresszum | Kapcsolat | Felhasználói Szabályzat | Programozás: Videotex Bt. | Futásidő: 0.010 mp
Barátaink: drgearsstudio