Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (2)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

David Brin: Kísértés (1. rész)

Történetek | Beküldte: RV | 2010.09.04. 16:11

Makanee

A Jijo óceánja úgy simított végig a horpaszán, mint egy anya babusgató érintése, vagy egy szerető kényeztetése. Makanee arra gondolt, és ettől egy csöppet hűtlennek érezte magát, hogy ez az idegen óceán valahogy selymesebb és kellemesebb, mint a nagy tengerek a Földön – az anyabolygón, amelyet már évek óta nem látott.
Erős farokuszonyával ő és a társai könnyedén tartani tudták a lépést egy hatalmas, halszerű teremtményekből álló rajjal – mindnek vörös pikkelyek borították a testét, kopoltyúik lilán izzottak, és hosszú, átlátszó farkuk úgy csillogott a vízben megtörő fényben, akárcsak az űrhajók plazmahajtóműve. A raj mintha a végtelenségig terjedt volna; táplálkoztak a lebegő plankton felhőkből, és úgy áramlottak át a sekély vizeken, mintha egy óriási, összefüggő kígyó volnának. Gyönyörű lények voltak… és finomak is. Makanee csillogó, szürke teste vadul megtekeredett, amint előre lökte magát, hogy elkapjon egyet a hatalmas masszából. A szokásos vadászó stílusa feltehetően újdonság volt Jijo vizein, mert a többi lény nem nagyon vett tudomást a delfinekről. A gumiszerű hús a szájában a makréla ízére emlékeztette.
– Továbbra is bűnösnek érzem magam – mondta víz alatti nyelven, amely leginkább kattogó és rikoltozó hangokból állt, alkalmazkodva egy olyan birodalomhoz, ahol a hangok többet érnek, mint a fény.
Társa odacsapódott mellé, hassal felfelé, és bágyadtan mozgatta mellúszóit, miközben ő maga is elkapott egyet a körülöttük áramló rajból.
– Bűnösnek? – kérdezte Brookida, miközben az áldozatául esett lény ott vergődött vékony állkapcsa között. A hal gyönge verdesése egyáltalán nem zavarta a kommunikációban, hiszen a delfinek szája nem játszott közvetlen szerepet a hangképzésben. A reszelős hangimpulzusok egyenesen a homlokából törtek elő. – Szégyelled magad, amiért élsz? Mert jól esik újra szabadnak lenni, érezni a bőrödet kényeztető meleg tengert, és hallgatni, ahogy a hullámok robaja énekel az álmaidban? Hiányzik a hajó fedélzetének állott levegője és poshadt vize? Vagy a kis kabinod halott visszhangjai?
– Ne mondd ezt! – horkant fel Makanee. A Streaker névre keresztelt terrán kutatóhajó fedélzetén raboskodva eltöltött három év után úgy érezte magát, mint egy elgyötört magzat, amely a méh száját feszíti. A szabadulás abból a purgatóriumból valóságos újjászületés volt. – Tudod, hogy nem erről van szó, csak nehezen békélek meg azzal, hogy amíg mi élvezzük ezt a trópusi paradicsomot, addig a társaink…
– …kénytelenek folytatni az útjukat a világűrben, kényelmetlenségek között, veszedelmes ellenségektől űzve, és számolatlan alkalommal szembenézve a halállal. Igen, tudom.
Brookida jelentőségteljesen felsóhajtott. Az idősebb geofizikus átváltott egy másik nyelvre, amely sokkal alkalmasabb volt a csípős irónia kifejezésére.

Téli vihar tombol,
de megtöri a zátony,
és a lagúna békés marad.

A vers kifejező volt, de mégis kényszeredett. Ugyanakkor Makanee nem tudta megállni, hogy ne tegyen fizikusi megállapításokat. Észrevette, hogy barátja hangmintája bővelkedik olyan hangokban, amelyek csak az Ősire jellemzőek – arra a természetes cet dialektusra, amelyet a vad palackorrú delfinek használtak még a Földön. Amelyet az új amicus nemzetség tagjainak el kellett kerülniük, nehogy az elméjüket megkísértsék az ősi ösvények. Olyan mentális formák, amelyek az állatszerű tisztaság ritmusaival kecsegtettek.
Aggodalmasnak találta, hogy éppen Brookida felől hallja az Ősi hangjait, hiszen a társai közül ő egyike volt azon keveseknek, akiknek még érintetlen maradt az elméje. A Jijo legtöbb delfinje ugyanis visszabutult az állati szintre. Mivel elveszítették a mérnökök vagy a csillagközi navigátorok számára szükséges kognitív fókuszt, már nem segíthették tovább a Streaker öt galaxison keresztül tartó útját. Az tűnt a legjobb ötletnek, hogy itt hagynak egy kis kolóniát a Jijo bolygón, és a visszafejletteket Makanee gondoskodására bízzák, miközben a megmaradt legénység folytatta az utazást a végtelen űrben.
Most már meghallotta őket, alig száz méterrel arrébb úszkáltak, valahol a hatalmas halraj túloldalán. Harminc új-delfin, akik valamikor híres egyetemeket végeztek el. Szakértő tudósok, akiket kiválasztottak egy különleges expedícióra, azonban most már nem voltak többek egyszerű, pancsoló-rikácsoló állatoknál, amelyek csak az élelemre, a zenére és a szaporodásra tudtak gondolni. A primitív kiáltozásuk már nem zavarta Makanee-t. Azt követően, amin a Terra elhagyása óta keresztül mentek – a három pokolian hosszú évre felduzzadó egyéves rutinszerű kutatóút –, már az is kész csodának számított, hogy valami egyáltalán megmaradt a tudatukból.
Egy ilyen szenvedés egy emberi lényt, vagy akár egy tymbrimit* is megviselt volna. A mi fajunk azonban még csak alig néhány száz éves. Az új-delfinek még csak most léptek rá a felemelkedés hosszú és göröngyös ösvényére. A tudás még könnyen kicsúszhat a kezünkből.
És most egy új ösvény hívogat.
Miután sikeresen partra szállt a gondjaira bízottakkal ezen a bolygón, Makanee tanulmányozta a helyi közös vallást, amelyet a bolygón már korábban megtelepedett hat faj gyakorolt. A hit a Megváltás Ösvénye köré összpontosult, amely szerint az igaz megváltás csakis az üdvözült közöny és a tudatlanság révén érhető el. Azonban ez nehezebb volt valójában, mint ahogy hangzott. A hat faj közül, akik mind azért érkeztek titokban erre a bolygóra, hogy az egyszerűség oltalmában keressenek boldogságot, eddig csak egy járt sikerrel, ám Makanee mégsem hitte, hogy az emberek valaha is képesek lesznek visszatérni az állati ártatlanság szintjére, próbálkozzanak bármily keményen is. A megvilágosodott fajokkal ellentétben az emberek régimódian, még az Öreg Földön szerezték meg minden tudásukat, ösztönösen, vagy rettenetes árat fizetve értük, tíz igen kemény évezred során. Talán újra közönyössé és primitívvé válhatnak – de nem egyszerűvé. Nem ártatlanná.
Nekünk, új-delfineknek azonban ez egyszerű. Még csak nagyon rövid ideje tartozunk az eszközhasználók közé – az ember patrónusaink adománya, amelyet sosem kívántunk. Éppen ezért nagyon könnyű feladnunk egy olyan dolgot, amiért nem kellett megküzdenünk. Különösen akkor, amikor felbukkan egy lehetőség – a Cet Álom –, és mindig annak a hívását hallod, ha álomba merülsz.
Egy csábító menedék. Az időtlenség édes csapdája.
Kattogó hanghullámokat érzékelt, amelyekből tudta, hogy a segítői – két önkéntes, akik tudatuk teljes birtokában voltak – igyekeznek összeterelni a visszafejlődötteket, hogy egyben tartsák a csapatot. A dolgok ezen a környéken kellemesnek tűntek, azonban senki sem tudta, hogy a Jijo nyílt tengerén milyen veszélyek leselkednek.
Már így is eltűntek hárman. Szegény Peepoe és a két elrablója. Megígértem Kaa-nak, hogy kiküldünk néhány keresőcsapatot, hogy megmentsék. De hogyan? Zhaki és Mopol már biztosan nagyon messze járnak, és egy fél bolygó áll rendelkezésükre, hogy elbújjanak.
Tkett már most is Peepoe nyomait kutatja, és amint a betegeket biztonságos helyre tereltük, tovább bővítjük a keresést. Igaz, lehetséges, hogy mostanra már a Jijo túloldalán járnak. Az egyetlen igazi reményünk, ha Peepoe valahogy megszökik annak a két bolondnak a fogságából, és elég közel kerül ahhoz, hogy segítségért kiáltson.
Azonban most már ideje volt, hogy Makanee és Brookida visszaforduljanak, és ők maguk is kivegyék a részüket a boldog-ártatlan betegek terelgetéséből. De Makanee mégis vonakodott. Ideges volt. Volt valami a vízben, valami távoli, fémes íz – talán remény. A delfin ide-oda mozgatta hangokra érzékeny állkapcsát, hátha megérez egy apró jelet. Végül távoli remegésre figyelt fel. Halvány, ismerős rezonancia, nyugat felől. Brookida még nem vette észre.
– Nos – mondta Brookida. – Feltételezem, nem tart majd sokáig, hogy mi is tökéletes részei legyünk ennek a világnak. Néhány generáció múlva már egyik leszármazottunk sem fogja ismerni a nyelvünket, vagy bármelyik galaktikus nyelvet. Újra tudatlanok és ártatlanok leszünk, megérve az újbóli felemelkedésre. Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek az új patrónusaink.
A társa ezekkel a megjegyzésekkel gyengéden terelgette Makanee-t a keserű sors felé, amely erre a kis kolóniára várt ezen a látszólag kifejezetten cetfélék számára teremtett bolygón. Olyan világ volt ez, amely a legbiztosabb módot kínálta az új-delfinek fejlett elméjének villámgyors lerombolására. Állandó kihívások híján a Cet Álom minden bizonnyal bekebelezi őket. Brookida meglehetősen könnyen elfogadta ezt a sorsot, és Makanee ezt zavarónak találta.
– Itt is vannak patrónusaink – mondta. – Itt a Jijo felszínén is élnek emberek.
– Igaz, de ezek az emberek tudatlanok, és nem rendelkeznek azokkal a tudományos ismeretekkel, amelyekkel tovább segíthetnének minket a fejlődés útján. Ezért az egyetlen lehetőségünk, ha…
Megtorpant, mert végre ő is megérezte a nyugat felől áramló hangokat. Makanee felismerte a gyorsan suhanó robogó egyedi zúgását.
– Tkett az – mondta. – Visszatért a felderítésből. Menjünk, hallgassuk meg, mit talált.
Farokuszonyának erőteljes csapásaival Makanee a felszínre úszott, kifújta a nyirkos, fülledt levegőt a tüdejéből, és teleszívta magát friss oxigénnel. Megpördült, és úszni kezdett a hangok irányába. Brookida szorosan követte. Mögöttük a halszerű lények raja egy pillanatra sem hagyta abba végtelen táncát; ide-oda áramlottak, felfalva mindent, amit feléjük sodort a tenger.

A archeológusnak is megvolt a saját szellemi fogyatékossága – az ábrándozás.
Tkett azt a parancsot kapta – elsősorban azért, mert a képességeire már nem volt szüksége a Streaker további útja során –, hogy maradjon a Jijo bolygón, és segítse Makanee munkáját a visszafejlődöttek istápolásában. E kényszerű száműzetés ellenpontozásaképp vált a szokásává a nyílt óceán mélyének tanulmányozása, ahová a Jijo őslakói bedobáltak szinte minden tudással alkotott tárgyukat, mikor félmillió évvel ezelőtt elhagyták a bolygót.
– Egy pompás jelentést tudok majd összeállítani, ha visszatérünk a Földre – jelentette ki mindig, és láthatóan bizonyos volt abban, hogy a megpróbáltatásaik véget érnek, és hazajutnak, hogy a nyilvánosság elé tárhassa a felfedezéseit. Ez is egyfajta elmezavar volt, az elbutulás vagy a visszafejlődés legapróbb nyoma nélkül, ráadásul Tkett még mindig tökéletesen beszélte a nyelvet. A munkája hibátlan volt, viselkedése örömmel teli. Kedves volt, gyakorlatias, és sültbolond.
Makanee a rajtól jó egy kilométerre találkozott a másik delfinnel.
– Megtaláltad Peepoe nyomait? – kérdezte, miután a másik leállította a jármű motorját.
Tkett az új-delfinek egy igen szemrevaló példánya volt, apró pettyekkel a csillogó, szürke horpasza mentén. Az örökké jelen lévő delfin-mosolya két ragyogóan fehér, kúp alakú fogsort fedett fel. A robogó irányítópultjára támaszkodva Tkett lassan megrázta a fejét.
– Nem, sajnos. Messzire elmentem, követtem azokat a halovány nyomokat, amelyeket a nagy hatótávolságú hangfogóval mértünk be. De most már biztos, hogy azoknak a hangoknak nem Zhaki robogója volt a forrása.
Makanee felmordult, egyáltalán nem leplezve csalódottságát.
– Akkor mi?
A Föld lármás tengereivel ellentétben, ezen a fakó bolygón nem lett volna szabad, hogy motorzajok zavarják meg a természetes hangokat.
– Először mindenféle képtelen dolog jutott az eszembe, például tengeri szörnyek, vagy jophur** tengeralattjárók – magyarázta Tkett –, aztán rájöttem.
Brookida idegesen bólintott, szabadon engedve néhány buborékot a légzőnyílásán.
– Igen?
– Csakis egy űrhajó lehet. Egy ősrégi vacak, amelyik már alig vánszorog.
– Hát persze – csapott egyet a farkával Makanee. – Nem mindegyik csalétek jutott fel az űrbe.
Tkett bánatosan mormogott, hogy most már minden mennyire nyilvánvaló. Amikor a Streaker megpróbálta lerázni az üldözőit, miután Makanee-t és társait kirakták ezen a bolygón, a földi űrhajó számára egy halom, az óceán fenekéről előásott és a delfin mérnökök révén „felélesztett” őskövület gépezet leplezte a menekülési utat. Noha a Jijo felszíne most már nem volt több mint vad törzsek által benépesített kietlen táj, a mélytengeri kanyonokban ezrével hevertek az elhagyatott, összetört űrjárművek és egyéb eszközök hulladékai, azokból az időkből, amikor a 4-es számú galaxis e szeglete még a civilizáció és a kereskedelem egyik központja volt. Több tucat roncsot indítottak be annak érdekében, hogy megzavarják velük a Streaker ellenségét – egy rettenetes jophur csatahajót –, ám valószínűleg jó néhány jármű nem volt arra képes, hogy kiemelkedjen a vízből, amikor szükséges lett volna. Ezek a gépek arra kárhoztattak, hogy addig sodródjanak a víz alatt, ameddig a motorjuk le nem áll, és vissza nem süllyednek a mélybe.
Arról viszont nem volt hír, hogy a Streaker sikeresen lerázta-e a félelmetes csatahajót, miután elcsalta mélyűr felé. Mindenesetre a Jijo barátságosabb hely volt nélküle. Egylőre.
– Számítanunk kellett volna erre – folytatta az archeológus. – Amikor eltávolodtam a parti hullámok zajaitól, azt hittem, hogy legalább három ilyen ócskavasat megtalálok majd. Ha belegondoltok, ez azért elég szomorú. Ősi űrhajók, amelyek nem voltak elég jók, hogy felhasználják őket, amikor a buyurok elhagyták a bolygót, és az óceán jeges, vízi sírjában várták az űrbe vezető utolsó esélyt. És csak ez a néhány nem volt képes rá. Itt ragadtak.
– Akárcsak mi – mormolta Makanee.
Úgy tűnt, Tkett nem hallotta.
– Valójában szeretnék oda visszamenni, és megkeresni az egyik ócskavasat.
– Minek?
Tkett mosolya szélesebbre húzódott, de valami fura is érződött rajta, amitől a jelenlegi körülmények okán még őrültebbnek tűnt.
– Tudományos kísérletnek kell – mondta a megtermett új-delfin.
Ebben a pillanatban Makanee úgy érezte, hogy Tkett valóban megbolondult.


Peepoe

A fogság nem volt olyan rossz, mint ahogy tartott tőle.
Sokkal rosszabb volt annál.
A természetes, még nem emberien fejlett földi delfinek körében olykor előfordul, hogy fiatal hímek egy kisebb csoportja összefog, hogy megpróbáljanak elkülöníteni egy termékeny nőstényt a falkától, hogy külön párosodjanak vele – különösen abban az esetben, ha az éppen tüzelni kell. Ezzel az összedolgozással kisajátítják maguknak a nőstényt, és biztosítják a saját fajfenntartó ösztöneik sikeres érvényre juttatását, még akkor is, ha a nőstény egyébként a helyi alfa hím kegyeit keresné. Ez a régi viselkedési minta azért létezhetett a vadállatok között, mert, noha a delfinek körében létezett valamilyen fokú hagyomány és tisztelet, képtelenek voltak felépíteni a törvénynek nevezett rendszert, amely meghatározta volna az életüket.
Azonban a modern, emberi értelemmel megvilágosodott delfineknek voltak törvényeik, és amikor néhány fiatal egyed olykor engedett az ösztöneinek, hogy megpróbálja kivitelezni ezt a régi szokást, azt már úgy nevezték, hogy erőszak. És komoly büntetés járt érte. Ahogy sok esetben az emberek között is, e szexuális ragadozók cselekedeteinek következménye a végleges sterilizáció lett. Az ilyen büntetések beváltak. Három évszázad elteltével a nemkívánatos, ösztönszerű viselkedések egyre ritkábban törtek felszínre. Azonban az új-delfinek faja még fiatal volt, és az erőteljes feszültség képes volt ezeket az elnyomott ösztönöket időről-időre a felszínre hozni.
És a Streaker legénységét meglehetősen sok feszültség érte.
A legénység néhány teljesen visszafejlődött tagjával ellentétben – akik az állandó nyomás következtében már nem kapaszkodtak többé a racionális gondolkodás fogódzóiba – Zhaki és Mopol csak részleges károsodást szenvedett el. Még mindig tudtak beszélni és működtetni a bonyolult berendezéseket, de már nem azok a félénk és udvarias ifjoncok voltak, akiket akkor ismert meg, amikor Creideiki kapitány parancsnoksága alatt a Streaker útnak indult a Földről.
Valami egészen absztrakt módon mégis megértette, hogy milyen szörnyű feszültség okozta ezt az állapotot a két delfinnél. Peepoe azon töprengett, hogy ha lehetősége volna megölni Zhakit és Mopolt, azt talán túl súlyos büntetés volna a számukra, ugyanakkor a sterilizációt viszont nem tartottak kellőképpen erélyesnek.

Noha az emberek és a delfinek is az emlősök közös ősi kulturális gyökereivel rendelkeztek, sok esetben alapvetően másképp tekintettek a dolgokra. Peepoe inkább bosszúsnak érezte magát, amiért elrabolták, és nem a dolog erőszakos voltát nézte. Nem rémült volt, hanem mérges. Teljesen nem tudta lelombozni a két hím vágyakozását, de néhány apró fortély segítségével – az egymással szembeni féltékenységükre alapozva próbált minél több ellentétet táplálni közéjük – távol tartotta őket magától.
Ha viszont rájövök, hogy ők ölték mag Kaa-t, akkor kitépem a beleiket.
A napok csak teltek, és Peepoe egyre türelmetlenebb lett. Nagyon közeledett a idő.
A fogamzásgátló beültetésem hamarosan lejár. Zhakinak és a cimborája arról álmodozik, hogy a sarjaikkal népesítsék be a Jijo vizeit, de én túlságosan is szeretem ezt a bolygót ahhoz, hogy ilyen formában átkozzam el.
Megesküdött, hogy kiszabadul… De hogyan?
Néha beúszott egy kis csatornába, amely a két sziget között húzódott, ahová az elrablói hozták. Lustán lebegett a vízben, és figyelt. Egyszer azt hitte, hogy végre távolról valami ismerőset hall – halk morajlás, mintha delfinek egy távoli csoportja lett volna. Aztán a zaj gyorsan elült, és Peepoe nem álmodozott inkább. Zhaki és Mopol napokig teljes sebességgel hajszolták a robogót, mielőtt elérték volna ezt a különös szigetcsoportot. Csak ekkor oldották le róla a hangokat kiszűrő páncélt is. Fogalma sem volt arról, miként juthatna vissza az öreg partokhoz, ahol Makanee csoportja letelepedett.
Ha sikerül megszöknöm ettől a két idiótától, lehet, hogy a hátralévő napjaimat egyedül fogom tölteni.
Hát igen, te akartad a felfedezők életét. Naphosszat úszkálni ezen a csodálatos világon, egzotikus halakat enni, ha megéhezel, különös áradásokkal utazni, és olyan ismeretlen hangok ritmusát hallgatni, amelyeket korábban még egyetlen delfin sem tapasztalhatott – nos, bizonyára létezik ennél rosszabb sors is.
Volt ebben a fantáziálásban valami szép, azonban mégis magányosnak és szomorúnak érezte magát tőle.

Az óceán dühösen, motorok hangjától és különös zajoktól háborgott.
Ám ez csak nézőpont kérdése volt. A zajos Földön ez kísértetiesen csöndesnek számított volna. A földi tengerek hangok kakofóniájától zúgtak, amelynek leginkább a saját faja volt az oka, hiszen az új-delfinek lassan átvették a felszíni munkák közel hetven százalékát. A mélyben történő bányászat, a rendkívül bonyolult, ám az új fajhoz képes mégis rettenetesen egyszerű bálnák gondozása egyre több és több felelősséget rótt a megvilágosult delfinekre, akik hajókat, tengeralattjárókat, és más szerkezeteket kezdtek használni. Annak ellenére, hogy igyekeztek csökkenteni a lármát, az anyabolygó továbbra is meglehetősen érdes hely maradt.
Ezzel szemben a Jijo olyan csendes volt, mint egy temető. A természetes, hangokat hordozó termikus rétegek távoli partokon szétrobbanó hullámok robaját, vagy az óceán fenekén morajló apró földrengések tompa foszlányait sodorták felé. Milliónyi zúgás, kattogás, sípolás, amelyek a Jijo felszín alatti világából áradtak – azoktól a halszerű lényektől, amelyek vagy ezekben a vizekben fejlődtek ki, vagy a bolygót egykor meghódító buyur telepesek révén kerültek bele. Némelyik távoli morgás hatalmas élőlényeket sejtetett, amelyek lassan és lustán sodródtak lenn a mélyben.
Ahogy a napokból hetek váltak, Peepoe megtanulta megkülönböztetni egymástól a Jijo természetes zajait… ám a hallgatózásnak mindig vége szakad, akárhányszor a két hím beindította a robogót egy kis száguldozás kedvéért, halrajok szétkergetéséért, vagy egyéb őrültségek kedvéért. Peepoe úgy vélte, ha továbbra is így fogják erőltetni a gépet, akkor az hamarosan tönkre megy, és titkon azt remélte, hogy valamelyikük remélhetőleg előbb töri ki a nyakát.
Abban biztos volt, hogy akár robogóval, akár a nélkül, Zhaki és Mopol könnyen a nyomára akadhatna, ha csak egyszerűen elúszna. Hiába hagyták döglött halak kupacait aszalódni a vízben lebegő hínárok tetején, és részegedtek le a romlott tetemek szagától, a két hímnek még akkor sem lankadt a figyelme annyira, hogy Peepoe elköthette volna a robogót. Egyik vagy másik mindig úgy helyezkedett, hogy a gép közelében maradjon. Mivel a delfineknek csupán az egyik agyféltekéje pihen alvás közben, egyszerűen lehetetlen volt teljesen meglepni bármelyiküket is.

Aztán kéthónapnyi raboskodás után Peepoe felfigyelt valamire… valamire, ami közeledett.
Éppen a közeli, mélyebb vizekben úszott, hogy vadásszon magának néhányat a helyi puhapáncélú rákok közül, amikor először meghallotta. A fogva tartói jó egy kilométerre száguldoztak a robogóval, egyre szűkebb köröket leírva egy rémült, ezüstös színű halforma lényekből álló raj körül. Amikor azonban keresztül úszott egy választórétegen, amely elkülöníti fentebb lévő melegebb víztől a lenti hidegebb és sósabb vizet, a robogó zaja hirtelen elenyészett.
Ez az áldott csend volt az egyik ráadás élvezet a táplálkozás gyönyörei mellett, és emiatt merült egyre többet ilyen mélyre az elmúlt időben.
Ezúttal azonban a választóréteg nemcsak a robogó zaját szűrte ki egy rövid időre, hanem egy új hangot is hozott. Egy távoli morajlást, amelyet a jeges réteg közvetített. Egyre növekvő izgalommal, Peepoe rájött, hogy egy motor zúgását hallja, azonban a hangok ritmusa olyan volt, amelyet még sem a Földön, sem máshol nem hallott. Nem tudta, mit gondoljon. Gyorsan a felszínre úszott, megtöltötte a tüdejét friss levegővel, és visszamerült, hogy újra meghallgassa.
A mély áramlat tökéletes akusztikát biztosít, jött rá. Egybegyűjti a hangot, ahelyett, hogy szétszórná. Jól összetartja a rezgéseket. Még a robogó érzékelői sem fogják észlelni egy jó darabig.
Azonban ez azt is jelentette, hogy ő sem tudta meghatározni, milyen messze lehet a hang forrása.
Ha lenne egy lélegeztető egységem… Ha nem kellene időről-időre a felszínre emelkedni levegőért… Nagy távolságot is leúszhatnék a választóréteg leplezésében. Másképp reménytelennek tűnik. A robogó nagy hatótávú keresőit használva könnyen a nyomomra bukkanhatnak, amikor fel kell jönnöm levegőért.
Peepoe még hallgatta a hangot egy ideig, aztán döntött.
Azt hiszem, közeledik… igaz, nagyon lassan. A forrása még mindig nagyon messzinek tűnik. Ha most nekiiramodnék, nem jutnék messzire, és elkapnának.
Azt viszont mégsem merte megkockáztatni, hogy Mopol és Zhaki felfedezzék ezt az új hangot. Ha várnia kellett, ahhoz arra volt szükség, hogy elterelje a figyelmüket, amíg el nem érkezik a megfelelő idő. Ezt azonban csak egyetlen módon lehetett elérni. Peepoe elfintorodott. A felszín felé közeledve egy durva verssel fejezte ki az undorát.

A nap égesse a hátad,
Durva homok karcolja a hasad,
Amíg már őrülten viszketsz…
…amíg már beleőrülsz!

A folytatás


* tymbrimy – Az Uplift-ciklus világának egy földönkívüli faja, amelyik más fajokkal ellentétben végül szövetségre lépett az emberekkel. (A szerk.)
** jophur – A fent említett sorozat világának egy másik idegen faja. (A szerk.)



Fordította: RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.