Bejelentkezés
Keresés
Heti Ranglista
Január – Február | |
1. | herryporter (36) |
tovább >> |
Kedvenc képünk
Online felhasználók (0)
Online vendégek (18)
Online vendégek (18)
A mágikus realizmus
Nagyvilág | Beküldte: RV | 2010.12.15. 21:44
Egy nagyon egyszerű mai megfogalmazással élve, amely egyébként Matthew Strecher amerikai könyvkritikus nevéhez fűződik, a mágikus realizmus nem más, mint ami akkor történik, ha „egy igen részletesen felvázolt, realisztikus környezetben hirtelen valami olyan dolog jelenik meg, amely túlságosan is különös ahhoz, hogy hihetőnek tekintsük”. Ennél azonban kicsit árnyaltabb ennek az irányzatnak a pontos definiálása. Strecher száraznak tűnő értelmezése talán abból ered, hogy a nyugati emberek közel sem kötődnek annyira a mitológiához, vagy az ősi legendákhoz (amelyek az esetek túlnyomó részében a mágikus realizmus közé sorolható művek alapja és forrása) mint a Közel-, vagy Távol-Keleten élők, ezáltal nehezebben találnak megfelelő magyarázatot a mágikus elemekre. A mágikus realizmus esetében nagyon fontos legelőször azt meghatározni, hogy mi is a valóság fogalma. A nyugati ember számára a valóság sokkal inkább természeti és fizikai törvények által válik bizonyossá, ám a mágikus realizmus ezzel szemben egy olyan valóságot teremt, amelyben az események, szereplők és a helyszínek közötti kapcsolat nem alapozható és nem igazolható a fizikai világban betöltött státuszukkal. A misztikus elemek éppoly valóságosak, mint bármi más a normális fizikai világból, afféle kapocs szerepét betöltve, hogy egybemossák a valót és a mágikust. Máig ez okozza a legtöbb problémát az irányzaton belül, hiszen mindenki másképp értelmezi a valóság és a fantasztikum közötti határvonal elhelyezkedését, és ennek következtében nemcsak a kritikusok, de az olvasók is bizonytalanok abban, hogy pontosan mi sorolható ebbe a kategóriába, és hol húzható meg a határ.
A mágikus realizmus eleinte inkább csak a művészetekben jelentkezett, leginkább a festészetben. Franz Roh német művészeti kritikus szerint egyenesen a szürrealizmusból eredeztethető, hiszen az tükrözte elsősorban a valóságba belemosódó, de onnan mégis furcsán kirívó helyzetek, alakok, képzetek koncepcióját. A művészetileg erős Európa a XX. század első felében sorra ontotta a szürrealizmus és a mágikus realizmus mezsgyéjén egyensúlyozó művészeket, azonban irodalmi tekintetben mindenképpen Latin-Amerika nevezhető az irányzat forrásának. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy sok latin-amerikai író sokszor megfordult Európában, ahol bőven adódott alkalmuk más művészeti irányzatokból magukba szívni a mágikus realizmushoz szükséges ihletet. Sokan úgy tartják, hogy az első kapcsot a mágikus realizmus festészeti és irodalmi irányzatai között Roh könyvének spanyol nyelvre történő lefordítása jelentette. 1935-ben jelent meg Jorge Luis Borges Histoia universal de la infamia című írása, amely egy csapásra lökést adott nemcsak a latin-amerikai, de az európai íróknak is – igaz, az öreg földrészen közel sem emelkedett olyan csillagászati magasságokba ez az irányzat, mint 1940 és 1960 között Dél-Amerikában, kiváltképp Argentínában.
Mivel a mágikus realizmus nehezen kategorizálható, első olvasatra nem feltétlenül lehet eldönteni egy-egy műről, hogy beleillik-e a kategóriába, vagy sem. Az elmúlt évszázadok során azonban a kritikusok akaratlanul is meghatározták azokat az elemeket, témákat, amelyek gyakorta felbukkannak ezekben a történetekben, így mára már valamelyest kialakult, hogy milyen karakterisztikával bíró, milyen gondolatokat rejtő alkotások tartozhatnak a mágikus realizmus zászlója alá.
Az egyik legalapvetőbb jellemző a fantasztikus elemek felbukkanása. Az oxfordi irodalmi kifejezések lexikonának harmadik kiadásában ezt így fogalmazták meg: „A mágikus realizmus egy modern fikció, amelyben csodás és fantasztikus tényezők tűnnek fel. Ezektől eltekintve az elbeszélés megtartja ésszerű hangvételét, ugyanakkor elrugaszkodik a realizmustól, hogy erőt merítsen a fabulák, a népi hiedelmek és a mítoszok összességéből, mégis megtartva a kortárs társadalmi helyzet realitását. Az ilyen jellegű történetekben a szereplők fantasztikus tulajdonságokkal is rendelkezhetnek – például a repülés képessége, telepátia, vagy tárgyak gondolati úton való mozgatása –, így ellensúlyozva XX. század politikai valóságát.” Egy másik fontos téma a kettősség jelenléte. Ez azt jelenti, hogy a cselekmény szálai a valóság több szintjén, idejében jelennek meg, olykor egymás ellentéteiként felvillanva – például egy cselekményszál hol falusi környezetben, hol városban játszódik, de mindvégig ugyanaz marad. Még jobb példa erre Julio Cortázar La noche boca arriba című regénye, amelyben a főszereplő egyszerre két valós helyzetet tapasztal meg ugyanazon a helyen, azonban két teljesen más időben, amelyeket századok választanak el egymástól. Ezt a két valóságot egyfajta álomszerű állapot teszi lehetővé, ami a fantasztikus elemet hivatott megtestesíteni, hiszen ezáltal nyílnak meg az egyébként nem létező idősíkok. Egy kritikus szerint Cortázar így próbált megteremteni egy olyan „mélyebb és igazabb valóságot, amelyet a realizmus hagyományos eszközei nem tennének lehetővé”.
A mágikus realizmusban az írók gyakran alkalmazzák az elhallgatás eszközét, vagyis visszatartják az információt az általában nyugtalanító fiktív világgal kapcsolatban. A narrátor révén nem ismerjük meg a szokatlan események okait, hátterét, és a cselekmény előrehaladásával a narrátor teljességgel indifferenssé válik, az olvasó pedig úgy érezheti, mintha minden a legtermészetesebb módon történne meg. A magyarázat hiánya azért szükségszerű, mert a természetfeletti, vagy a misztikus dolgok hitelüket vesztik a valóságossal szemben, ha megpróbálunk okot keresni a létezésükre. Fontos jellemző még – és ebben a legtöbb kritikus is egyetért – a rejtélyesség. A mágikus realizmus egyik alapművének számító Cien años de soledad (Száz év magány, 1967) – Gabriel García Márquez műve – című regényt forgatva az olvasó kénytelen elfelejteni a hagyományos cselekmény menetet, a lineáris időszerkezetet, a tudományos okokat, és az ehhez hasonló valósághoz ragaszkodó elemeket annak érdekében, hogy megértse azt a fennkölt tudatot, amelyet a világ dolgai mögött rejtőző rejtett értelem jelent. Ami maga a rejtély. Alejo Carpentier így írta le ezt az érzést: „Meg kell ragadni a rejtélyt, amely ott lüktet minden dolog mögött.” Utolsó jellemvonásként megemlíthető, hogy a fantasztikus irodalom sok másik irányzatához hasonlóan, a mágikus realizmusnál is megtalálható a politikai és társadalmi kritika.
Amilyen egyetértés van a kritikusok között a mágikus realizmus jellemzőit illetően, olyannyira eltérőek a vélemények azzal kapcsolatban, hogy ki is használta először az irányzattá fejlődő kifejezést. Maggie Ann Bowers szerint először a kritikus Angel Flores egy esszéjében jelent meg ez a kifejezés. Luis Leal azonban azon a véleményen van, hogy Arturo Uslar-Pietri volt az, aki meghonosította a kifejezést Latin-Amerikában. Ő úgy fogalmazott, hogy „a mágikus realizmusban misztikus dolgok veszik körül a valóságos tényeket. A valóság poétikus jóslata, vagy tagadása, amelyet megfelelő név híján úgy nevezhetünk, hogy mágikus realizmus.” Pietri sosem törekedett arra, hogy ennél pontosabban fogalmazzon, az akadémiai kritikusok viszont, akik később megpróbálták jól leírni ezt az irányzatot, komoly problémába ütköztek a helyes definíció keresése közepette. A Pietri-féle szabad leírás jól tükrözi ennek a latin-amerikai érzésnek a lényegét.
A már korábban is említett Alejo Carpentier is használta a mágikus realizmus fogalmát, bár nem pontosan ebben a formában. Az 1949-ben megjelent könyvének (El reino de este mundo) előszavában úgy nevezi, lo real maravilloso, ami nagyjából azt jelenti, varázslatos valóság. Az ő személye egyébként mindig vitára ad okot a kritikusok körében, mert egyesek úgy vélik, hogy Carpentier is beletartozik a mágikus realizmus irányvonalában alkotó szerzők körébe, mások szerint viszont inkább az előfutáraként kell kezelni. Maggie Ann Bowers azt írja róla, hogy a latin-amerikai mágikus realizmus tőle származik, és ő teremtette meg azt a koncepciót, melyben egy a fantasztikus elemek olyan természetességgel és könnyedséggel illeszkednek a valóságban, hogy valóban ezt is gondolja az olvasó. Műveiben azon igyekezett, hogy bemutassa, mennyire változatos a latin-amerikai történelem, társadalom, politika, és mennyi hiedelem és mítosz létezik. Bowers véleménye szerint Carpentier egész Latin-Amerikát tárta olvasói elé, részletesen bemutatva, miféle csodák rejtőznek ebben a térségben. Luis Leal viszont úgy vélekedett, hogy Carpentier munkássága azért volt fontos, mert megteremtette azt az alapot, amelyre a későbbi – ténylegesen a mágikus realizmusba sorolható – művek felépítették az új irányzatot.
Miközben a számtalan kritikus írók és művek által igyekezett meghatározni, hogy pontosan mit is jelent a mágikus realizmus, megfeledkeztek egy apró dologról, amelyre megint csak Bowers mutatott rá Magic(al) Realism című munkájában – amikor valamiről meg akarjuk határozni, hogy micsoda, közelebb kerülhetünk a megoldáshoz azzal is, ha meghatározzuk, hogy mi nem. Ezt tette Bowers is, amikor hasonlóságokat és különbségeket keresett a mágikus realizmus, illetve a realizmus, a szürrealizmus, a fantasztikus irodalom és a sci-fi között. A realizmust tekintve elmondható, hogy a kapcsolat viszonylag szoros, ami Bowers szerint azzal magyarázható, hogy „a mágikus realizmus egyik lényeges tulajdonsága, hogy valóságos, elképzelt, vagy varázslatos elemeket mutat be olyan formában, mintha azok teljességgel természetes lennének. Hovatovább, a mágikus realizmus gyakorlatilag a realizmusra épül azzal, hogy a legvégsőkig feszíti azt a határt, ahol még természetesnek fogadhatók el a fantasztikus, mágikus elemek.” E szoros kapcsolat ellenére a két irányzat élesen eltér egymástól. Ezzel szemben a szürrealizmust viszont gyakran mágikus realizmusnak titulálják, hiszen mindkét stílus sokat foglalkozik az emberiség, illetve a létezés illogikus és a valóságtól elrugaszkodó aspektusaival; azonban meg kell látni az alapvető különbségeket, amelyek segítségével elválaszthatjuk e kettőt egymástól. A szürrealizmus leginkább abban tér el, hogy nem az anyagi valósággal foglalkozik, hanem az elmével és a képzelettel, és ennek a lényegét próbálja a művészet révén kifejezni. A mágikus realizmus azonban a különöset, a szokatlan sosem gondolati formában jeleníti meg, hanem „fogja a mágia felismerhető anyagi formáját, és elhelyezi a világban. A mágikus realizmusban megjelenő varázslat különlegessége az anyagi világban elfogadott és nem megkérdőjelezett helyzetében rejlik.”
Sokan – többek között neves írók is – úgy tartják, hogy a mágikus realizmus csupán egy újabb kifejezés, amivel a fantasy fiction irányzatot próbálják megnevezni. Gene Wolfe amerikai sci-fi és fantasy szerző azt mondta egy alkalommal, hogy a „mágikus realizmus olyan fantasy, amit spanyol nyelven beszélő emberek írtak”. Terry Pratchett pedig úgy vélekedett, hogy „a mágikus realizmus egy szebb megfogalmazása annak, hogy az illető fantasy-t ír.” A kritikus Amaryll Beatrice Chanady szerint az egyik legfontosabb különbség a két irányzat között, hogy míg a fantasy-ben a természetfeletti jelenléte valamilyen bonyodalmat, zavart okoz, és maga felé irányítja szinte mindenkinek a figyelmét, addig a mágikus realizmusban a természetfeletti létezése elfogadott, már-már triviális. Ezt az elfogadást az teszi lehetővé, hogy az író úgy mutatja be a természetfelettit, hogy az minden tekintetben egyenrangú a természetessel.
Bár a science fiction és a mágikus realizmus sok hasonlóságot mutat, élesen eltérnek egymástól. Bowers Aldous Huxley Brave New World című regényét hozza fel példának, mondván ez a kötet remekül mutatja, hogy egy sci-fi történetben egyszerűen szükség van „a szokatlan jelenségek, események bizonyos fokú racionális, fizikai magyarázatára”. Ebben a regényben Huxley egy olyan világot tár az olvasók elé, amelyben az emberiséget hangulatfokozó drogokkal tartják szigorú ellenőrzés alatt, nincs kapcsolat a közösülés és a reprodukció között, mert az embereket hatalmas tartályokban termesztik. Bowers azt mondja, hogy „a science fiction és a mágikus realizmus legkirívóbb különbsége, hogy az előbbi esetében a történetek általában olyan világokban játszódnak, amelyek teljességgel különböznek az általunk megismert bármilyen valóságtól, így – még ha a lehetséges jövőként vennénk számításba – hiányzik belőle a valóság. A mágikus realizmussal ellentétben a sci-finek nincs igazán olyan környezete, amelynek valamilyen módon bármi köze is volna az általunk ismert, felismert elmúlt, vagy jelenleg is tartó valósághoz”.
Noha rendszerint nagy vita dúl a kritikusok között azt illetően, hogy mely írók tartoznak a mágikus realizmus irányzatába, abban egyet szoktak érteni, hogy Franz Kafka mindenképpen a stílus egyik elindítójának tekinthető. A Per vagy az Átváltozás című írásai még közel száz év távlatából is lenyűgözők. Azonban még nála is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a latin-amerikai térség hírnevét öregbítő Gabriel García Márqueznek, aki a Száz év magány című regényével szinte pillanatok alatt nemzetközi elismerésre tett szert. Az ő nyomában számos dél-amerikai (elsősorban argentin) író vette a vállára a mágikus realizmus népszerűsítésének és terjesztésének terhét. Isabel Allende volt az első latin-amerikai írónő, aki ebben a stílusban világszerte ismertté vált La casa de los espíritus (1982) című regényével. Stílusa sokban követte Márquezét, de – ahogy egy kritikus megjegyezte – női mivolta egészen más szemszögből mutatott rá a megszokottnak tetsző dolgokra. Meg kell még említeni a latin-amerikai írók között Jorge Luis Borges és Laura Esquivel nevét is. Az angol nyelvterületekről olyan írók sorolhatók ide, mint az angol-indiai Salman Rushdie, az irodalmi Nobel-díjat is elnyerő, afro-amerikai Toni Morrison, vagy a neves angol feminista írónő, Angela Carter. Nem szabad kihagyni Nicholas Christopher nevét sem, aki a márquezi irányt követve meghonosította a mágikus realizmust az Egyesült Államokban. Legismertebb műve a The Bestiary (Bestiárium) nemrég magyarul is megjelent. Ők képviselik a mágikus realizmus irányzatának azon felét, amely a szépirodalomhoz közelít. A fantasztikumhoz szorosabban kötődő művek szerzői között ott találjuk például Murakami Harukit (bár vele kapcsolatosan megosztottak a szakértők), vagy az ukrán szerzőpárost, Szergej és Marina Gyacsenkót.
A mágikus realizmus – annak ellenére, hogy a pontos meghatározása talán a mai napig sem történt meg – fontos alkotóeleme a fantasztikus irodalomnak. Sajátos irányzat, amelynek szerepe azért értékelődhet fel, mert megteremti a kapcsot a szépirodalom és a fikciós irodalom között, sőt, bizonyos esetekben össze is mossa a kettőt elválasztó határvonalat. Érdekes, elgondolkodtató, és olykor valóban varázslatos hangulatú történetek jellemzik, amelyek nem egy esetben szolgálnak alapjául egy-egy ízig-vérig fantasztikus műnek. Sajnos nem övezi túl nagy reflektorfény ezt az irányzatot, de én úgy gondolom, ettől eltekintve is szükség van egy ilyen intellektuálisabb jellegű stílusra a mai modern fantasztikus irodalomban.
A mágikus realizmus eleinte inkább csak a művészetekben jelentkezett, leginkább a festészetben. Franz Roh német művészeti kritikus szerint egyenesen a szürrealizmusból eredeztethető, hiszen az tükrözte elsősorban a valóságba belemosódó, de onnan mégis furcsán kirívó helyzetek, alakok, képzetek koncepcióját. A művészetileg erős Európa a XX. század első felében sorra ontotta a szürrealizmus és a mágikus realizmus mezsgyéjén egyensúlyozó művészeket, azonban irodalmi tekintetben mindenképpen Latin-Amerika nevezhető az irányzat forrásának. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy sok latin-amerikai író sokszor megfordult Európában, ahol bőven adódott alkalmuk más művészeti irányzatokból magukba szívni a mágikus realizmushoz szükséges ihletet. Sokan úgy tartják, hogy az első kapcsot a mágikus realizmus festészeti és irodalmi irányzatai között Roh könyvének spanyol nyelvre történő lefordítása jelentette. 1935-ben jelent meg Jorge Luis Borges Histoia universal de la infamia című írása, amely egy csapásra lökést adott nemcsak a latin-amerikai, de az európai íróknak is – igaz, az öreg földrészen közel sem emelkedett olyan csillagászati magasságokba ez az irányzat, mint 1940 és 1960 között Dél-Amerikában, kiváltképp Argentínában.
Mivel a mágikus realizmus nehezen kategorizálható, első olvasatra nem feltétlenül lehet eldönteni egy-egy műről, hogy beleillik-e a kategóriába, vagy sem. Az elmúlt évszázadok során azonban a kritikusok akaratlanul is meghatározták azokat az elemeket, témákat, amelyek gyakorta felbukkannak ezekben a történetekben, így mára már valamelyest kialakult, hogy milyen karakterisztikával bíró, milyen gondolatokat rejtő alkotások tartozhatnak a mágikus realizmus zászlója alá.
Az egyik legalapvetőbb jellemző a fantasztikus elemek felbukkanása. Az oxfordi irodalmi kifejezések lexikonának harmadik kiadásában ezt így fogalmazták meg: „A mágikus realizmus egy modern fikció, amelyben csodás és fantasztikus tényezők tűnnek fel. Ezektől eltekintve az elbeszélés megtartja ésszerű hangvételét, ugyanakkor elrugaszkodik a realizmustól, hogy erőt merítsen a fabulák, a népi hiedelmek és a mítoszok összességéből, mégis megtartva a kortárs társadalmi helyzet realitását. Az ilyen jellegű történetekben a szereplők fantasztikus tulajdonságokkal is rendelkezhetnek – például a repülés képessége, telepátia, vagy tárgyak gondolati úton való mozgatása –, így ellensúlyozva XX. század politikai valóságát.” Egy másik fontos téma a kettősség jelenléte. Ez azt jelenti, hogy a cselekmény szálai a valóság több szintjén, idejében jelennek meg, olykor egymás ellentéteiként felvillanva – például egy cselekményszál hol falusi környezetben, hol városban játszódik, de mindvégig ugyanaz marad. Még jobb példa erre Julio Cortázar La noche boca arriba című regénye, amelyben a főszereplő egyszerre két valós helyzetet tapasztal meg ugyanazon a helyen, azonban két teljesen más időben, amelyeket századok választanak el egymástól. Ezt a két valóságot egyfajta álomszerű állapot teszi lehetővé, ami a fantasztikus elemet hivatott megtestesíteni, hiszen ezáltal nyílnak meg az egyébként nem létező idősíkok. Egy kritikus szerint Cortázar így próbált megteremteni egy olyan „mélyebb és igazabb valóságot, amelyet a realizmus hagyományos eszközei nem tennének lehetővé”.
A mágikus realizmusban az írók gyakran alkalmazzák az elhallgatás eszközét, vagyis visszatartják az információt az általában nyugtalanító fiktív világgal kapcsolatban. A narrátor révén nem ismerjük meg a szokatlan események okait, hátterét, és a cselekmény előrehaladásával a narrátor teljességgel indifferenssé válik, az olvasó pedig úgy érezheti, mintha minden a legtermészetesebb módon történne meg. A magyarázat hiánya azért szükségszerű, mert a természetfeletti, vagy a misztikus dolgok hitelüket vesztik a valóságossal szemben, ha megpróbálunk okot keresni a létezésükre. Fontos jellemző még – és ebben a legtöbb kritikus is egyetért – a rejtélyesség. A mágikus realizmus egyik alapművének számító Cien años de soledad (Száz év magány, 1967) – Gabriel García Márquez műve – című regényt forgatva az olvasó kénytelen elfelejteni a hagyományos cselekmény menetet, a lineáris időszerkezetet, a tudományos okokat, és az ehhez hasonló valósághoz ragaszkodó elemeket annak érdekében, hogy megértse azt a fennkölt tudatot, amelyet a világ dolgai mögött rejtőző rejtett értelem jelent. Ami maga a rejtély. Alejo Carpentier így írta le ezt az érzést: „Meg kell ragadni a rejtélyt, amely ott lüktet minden dolog mögött.” Utolsó jellemvonásként megemlíthető, hogy a fantasztikus irodalom sok másik irányzatához hasonlóan, a mágikus realizmusnál is megtalálható a politikai és társadalmi kritika.
Amilyen egyetértés van a kritikusok között a mágikus realizmus jellemzőit illetően, olyannyira eltérőek a vélemények azzal kapcsolatban, hogy ki is használta először az irányzattá fejlődő kifejezést. Maggie Ann Bowers szerint először a kritikus Angel Flores egy esszéjében jelent meg ez a kifejezés. Luis Leal azonban azon a véleményen van, hogy Arturo Uslar-Pietri volt az, aki meghonosította a kifejezést Latin-Amerikában. Ő úgy fogalmazott, hogy „a mágikus realizmusban misztikus dolgok veszik körül a valóságos tényeket. A valóság poétikus jóslata, vagy tagadása, amelyet megfelelő név híján úgy nevezhetünk, hogy mágikus realizmus.” Pietri sosem törekedett arra, hogy ennél pontosabban fogalmazzon, az akadémiai kritikusok viszont, akik később megpróbálták jól leírni ezt az irányzatot, komoly problémába ütköztek a helyes definíció keresése közepette. A Pietri-féle szabad leírás jól tükrözi ennek a latin-amerikai érzésnek a lényegét.
A már korábban is említett Alejo Carpentier is használta a mágikus realizmus fogalmát, bár nem pontosan ebben a formában. Az 1949-ben megjelent könyvének (El reino de este mundo) előszavában úgy nevezi, lo real maravilloso, ami nagyjából azt jelenti, varázslatos valóság. Az ő személye egyébként mindig vitára ad okot a kritikusok körében, mert egyesek úgy vélik, hogy Carpentier is beletartozik a mágikus realizmus irányvonalában alkotó szerzők körébe, mások szerint viszont inkább az előfutáraként kell kezelni. Maggie Ann Bowers azt írja róla, hogy a latin-amerikai mágikus realizmus tőle származik, és ő teremtette meg azt a koncepciót, melyben egy a fantasztikus elemek olyan természetességgel és könnyedséggel illeszkednek a valóságban, hogy valóban ezt is gondolja az olvasó. Műveiben azon igyekezett, hogy bemutassa, mennyire változatos a latin-amerikai történelem, társadalom, politika, és mennyi hiedelem és mítosz létezik. Bowers véleménye szerint Carpentier egész Latin-Amerikát tárta olvasói elé, részletesen bemutatva, miféle csodák rejtőznek ebben a térségben. Luis Leal viszont úgy vélekedett, hogy Carpentier munkássága azért volt fontos, mert megteremtette azt az alapot, amelyre a későbbi – ténylegesen a mágikus realizmusba sorolható – művek felépítették az új irányzatot.
Miközben a számtalan kritikus írók és művek által igyekezett meghatározni, hogy pontosan mit is jelent a mágikus realizmus, megfeledkeztek egy apró dologról, amelyre megint csak Bowers mutatott rá Magic(al) Realism című munkájában – amikor valamiről meg akarjuk határozni, hogy micsoda, közelebb kerülhetünk a megoldáshoz azzal is, ha meghatározzuk, hogy mi nem. Ezt tette Bowers is, amikor hasonlóságokat és különbségeket keresett a mágikus realizmus, illetve a realizmus, a szürrealizmus, a fantasztikus irodalom és a sci-fi között. A realizmust tekintve elmondható, hogy a kapcsolat viszonylag szoros, ami Bowers szerint azzal magyarázható, hogy „a mágikus realizmus egyik lényeges tulajdonsága, hogy valóságos, elképzelt, vagy varázslatos elemeket mutat be olyan formában, mintha azok teljességgel természetes lennének. Hovatovább, a mágikus realizmus gyakorlatilag a realizmusra épül azzal, hogy a legvégsőkig feszíti azt a határt, ahol még természetesnek fogadhatók el a fantasztikus, mágikus elemek.” E szoros kapcsolat ellenére a két irányzat élesen eltér egymástól. Ezzel szemben a szürrealizmust viszont gyakran mágikus realizmusnak titulálják, hiszen mindkét stílus sokat foglalkozik az emberiség, illetve a létezés illogikus és a valóságtól elrugaszkodó aspektusaival; azonban meg kell látni az alapvető különbségeket, amelyek segítségével elválaszthatjuk e kettőt egymástól. A szürrealizmus leginkább abban tér el, hogy nem az anyagi valósággal foglalkozik, hanem az elmével és a képzelettel, és ennek a lényegét próbálja a művészet révén kifejezni. A mágikus realizmus azonban a különöset, a szokatlan sosem gondolati formában jeleníti meg, hanem „fogja a mágia felismerhető anyagi formáját, és elhelyezi a világban. A mágikus realizmusban megjelenő varázslat különlegessége az anyagi világban elfogadott és nem megkérdőjelezett helyzetében rejlik.”
Sokan – többek között neves írók is – úgy tartják, hogy a mágikus realizmus csupán egy újabb kifejezés, amivel a fantasy fiction irányzatot próbálják megnevezni. Gene Wolfe amerikai sci-fi és fantasy szerző azt mondta egy alkalommal, hogy a „mágikus realizmus olyan fantasy, amit spanyol nyelven beszélő emberek írtak”. Terry Pratchett pedig úgy vélekedett, hogy „a mágikus realizmus egy szebb megfogalmazása annak, hogy az illető fantasy-t ír.” A kritikus Amaryll Beatrice Chanady szerint az egyik legfontosabb különbség a két irányzat között, hogy míg a fantasy-ben a természetfeletti jelenléte valamilyen bonyodalmat, zavart okoz, és maga felé irányítja szinte mindenkinek a figyelmét, addig a mágikus realizmusban a természetfeletti létezése elfogadott, már-már triviális. Ezt az elfogadást az teszi lehetővé, hogy az író úgy mutatja be a természetfelettit, hogy az minden tekintetben egyenrangú a természetessel.
Bár a science fiction és a mágikus realizmus sok hasonlóságot mutat, élesen eltérnek egymástól. Bowers Aldous Huxley Brave New World című regényét hozza fel példának, mondván ez a kötet remekül mutatja, hogy egy sci-fi történetben egyszerűen szükség van „a szokatlan jelenségek, események bizonyos fokú racionális, fizikai magyarázatára”. Ebben a regényben Huxley egy olyan világot tár az olvasók elé, amelyben az emberiséget hangulatfokozó drogokkal tartják szigorú ellenőrzés alatt, nincs kapcsolat a közösülés és a reprodukció között, mert az embereket hatalmas tartályokban termesztik. Bowers azt mondja, hogy „a science fiction és a mágikus realizmus legkirívóbb különbsége, hogy az előbbi esetében a történetek általában olyan világokban játszódnak, amelyek teljességgel különböznek az általunk megismert bármilyen valóságtól, így – még ha a lehetséges jövőként vennénk számításba – hiányzik belőle a valóság. A mágikus realizmussal ellentétben a sci-finek nincs igazán olyan környezete, amelynek valamilyen módon bármi köze is volna az általunk ismert, felismert elmúlt, vagy jelenleg is tartó valósághoz”.
Noha rendszerint nagy vita dúl a kritikusok között azt illetően, hogy mely írók tartoznak a mágikus realizmus irányzatába, abban egyet szoktak érteni, hogy Franz Kafka mindenképpen a stílus egyik elindítójának tekinthető. A Per vagy az Átváltozás című írásai még közel száz év távlatából is lenyűgözők. Azonban még nála is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a latin-amerikai térség hírnevét öregbítő Gabriel García Márqueznek, aki a Száz év magány című regényével szinte pillanatok alatt nemzetközi elismerésre tett szert. Az ő nyomában számos dél-amerikai (elsősorban argentin) író vette a vállára a mágikus realizmus népszerűsítésének és terjesztésének terhét. Isabel Allende volt az első latin-amerikai írónő, aki ebben a stílusban világszerte ismertté vált La casa de los espíritus (1982) című regényével. Stílusa sokban követte Márquezét, de – ahogy egy kritikus megjegyezte – női mivolta egészen más szemszögből mutatott rá a megszokottnak tetsző dolgokra. Meg kell még említeni a latin-amerikai írók között Jorge Luis Borges és Laura Esquivel nevét is. Az angol nyelvterületekről olyan írók sorolhatók ide, mint az angol-indiai Salman Rushdie, az irodalmi Nobel-díjat is elnyerő, afro-amerikai Toni Morrison, vagy a neves angol feminista írónő, Angela Carter. Nem szabad kihagyni Nicholas Christopher nevét sem, aki a márquezi irányt követve meghonosította a mágikus realizmust az Egyesült Államokban. Legismertebb műve a The Bestiary (Bestiárium) nemrég magyarul is megjelent. Ők képviselik a mágikus realizmus irányzatának azon felét, amely a szépirodalomhoz közelít. A fantasztikumhoz szorosabban kötődő művek szerzői között ott találjuk például Murakami Harukit (bár vele kapcsolatosan megosztottak a szakértők), vagy az ukrán szerzőpárost, Szergej és Marina Gyacsenkót.
A mágikus realizmus – annak ellenére, hogy a pontos meghatározása talán a mai napig sem történt meg – fontos alkotóeleme a fantasztikus irodalomnak. Sajátos irányzat, amelynek szerepe azért értékelődhet fel, mert megteremti a kapcsot a szépirodalom és a fikciós irodalom között, sőt, bizonyos esetekben össze is mossa a kettőt elválasztó határvonalat. Érdekes, elgondolkodtató, és olykor valóban varázslatos hangulatú történetek jellemzik, amelyek nem egy esetben szolgálnak alapjául egy-egy ízig-vérig fantasztikus műnek. Sajnos nem övezi túl nagy reflektorfény ezt az irányzatot, de én úgy gondolom, ettől eltekintve is szükség van egy ilyen intellektuálisabb jellegű stílusra a mai modern fantasztikus irodalomban.
RV
A legutóbbi öt írás ebben a témában
- Könyv kontra film: Az Álmosvölgy legendája
- 2023 Dragon awards nyertesek
- 2023-as Baen kaland-fantsy díj
- Alfabéta díj nyertesek
- Megvannak a 2022-es év BSFA díj nyertesei
Hozzászólások
solymosgyu
2010.12.18. 9:35 |
# 1
A bestiárium a kedvenc könyvem. Alapmű.
A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.