Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Július – Augusztus
1.  JSUSO (2)
2.  gutbrot (1)
3.  didi (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (5)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Apokalipszis most és mindörökké – 2. rész

Nagyvilág | Beküldte: acélpatkány | 2010.08.28. 22:41

A természeti katasztrófákról írtunk legutóbb, hát nézzük, mi következhet. Már az előző részben is szót ejtettünk az űrből érkezett lényekről, most talán a járványokról kellene megemlékezni. KépEgy vírus érkezhet az űrből – sőt, egész ökoszisztémák is, mint pl. az Evolúció (Evolution, 2001) című inváziós-sci-fi paródiában – de kifejlődhet a Földön is. A vírusos filmek úgy nagyjából a kilencvenes években élték fénykorukat, a legismertebb darab ezek közül az 1995-ös Vírus (Outbreak), amelyben egy Zairéből behurcolt majom a forrása a rejtélyes és gyilkos kórnak. Ennek az ötletnek persze millió és egy variánsa létezik, más nagyköltségvetésű moziktól kezdve a silány ZS-kategóriás filmekig. A legérdekesebb és legegyedibb feldolgozása az ötletnek a volt Monthy Python tag Terry Gilliam ugyancsak 1995-ös filmje, a 12 majom (Twelve Monkeys). A film főhőse 2035-ből azért tér vissza a kilencvenes évekbe, hogy adatokat gyűjtsön, ugyanis 1996/1997 körül egy gyilkos vírus az emberiség 99%-át kiirtotta. A főhőst kezdetben őrültként kezelik a múltban, ám később segítőre lel, és úgy dönt, megakadályozza a kór elterjesztését, amit a 12 Majom Hadserege nevű radikális csoport tettének tulajdonítanak. A film a maga gilliami módján zseniális ötvözete az időutazásos és vírusos sci-fiknek, valamint a kilencvenes években elterjedő „belső filmeknek” (hasonló film: Harcosok Klubja, Félelem és reszketés Las Vegasban stb.) Érdekesség, hogy Gilliam a francia Chris Marker La Jetée (Kilátóterasz vagy Terminál) című 1962-es fekete-fehér, 28 perces „filmkép-regényének” feldolgozása, melyben a katasztrófát a harmadik világháború okozta.
A különféle járványok az irodalomban is nagy hagyománnyal bírnak. Az első ilyen művek közt tartják számon a Frankenstein megálmodójának, Mary Shelley-nek Az utolsó ember (The Last Man) című 1833-as regényét. Ebben a műben a XXI. század végén egy hatalmas járvány söpör végig, és végül csupán a főhős-narrátor marad életben, aki magányosan vándorol a kihalt Európában. A járványos sci-fik mellett innen datálható az ugyancsak külön alfajjá váló „utolsó ember-történetek” létrejötte is. Általában a két tematika kéz a kézben jár, de persze akadnak kivételek szép számmal. KépA szabályt erősítő művek közé tartozik Richard Matheson legismertebb írása, a Legenda vagyok (I Am Legend, 1954) című kisregény. Ebben az USA győzelmével véget ért atomháború következményeként egy olyan vírus jön létre, melynek hatására az emberek átalakulnak furcsa élőhalottakká – ezen senki se csodálkozzon, Matheson az egyik legismertebb amerikai horror szerző. A kisregény olyan népszerű volt, hogy ezidáig három film is készült belőle: a The Last Man on Earth 1964-ben Vincent Price, a The Omega Man 1971-ben Charlton Heston, és az I Am Legend 2007-ben Will Smith főszereplésével.
Az utolsó ember sztorik közül talán az egyik legeredetibb történet az új-zélandi The Quiet Earth című film 1985-ből. A film Craig Harrison azonos című 1981-es regénye alapján készült. A filmben Zac Hobson arra ébred, hogy teljesen egyedül van. A város utcáin elhagyatott autók állnak, a telefonok süketek, sehol egy lélek. Zac miután beérkezett munkahelyére, rájön, hogy az ott végzett egyik kísérlet sült el ilyen rosszul. Ezt követően remek képet kapunk róla, mit is tenne a Föld utolsó embere. Először megpróbál társat találni, ám szép lassan az őrület felé csúszik. Ekkor találkozik más túlélőkkel is, és ez visszarántja. A film szerint a Földet körülvevő mágneses mező „romlott el”, és mindenki átkerült egy másik dimenzióba. A főhősök pedig csupán azért maradtak itt, mert amikor az események bekövetkeztek, akkor haltak meg. Ezután a szereplők viszont már azért dolgoznak, hogy ez az esemény ne következhessen be újra. Hasonló az alapfelállás Bogáti Péter Az utolsó ember című 1982-es könyvében, ahol a főhőst egy reaktorfal védi meg a minden élőlényt elpusztító sugárzástól.
Itt pedig belépünk az egyik legnépszerűbb al-téma, az atomháborús sci-fik mezsgyéjére. Az atombomba 1945-ös ledobása óta a nukleáris holokauszt réme igencsak mélyen beleivódott az emberek lelkivilágába, és az ettől való félelem még napjainkban, húsz évvel a hidegháború megszűnése után sem lankadt. KépAz első atomháború az irodalomban Wells-nél jelenik meg az 1933-as The Shape of Things to Come című regényében, mely egy harminc évig tartó hatalmas háborúról szól. Szilárd Leó, az atombomba létrehozásával foglalkozó Manhattan-terv egyik vezetője bevallottan Wells 1914-es The World Set Free című regényének hatására kezdett el a nukleáris energia problémáján gondolkodni. Hirosima és Nagaszaki után gombamód szaporodtak az atomháborús sci-fik. Az ötvenes évek legnagyobb erejű ilyen regénye az ausztrál Nevil Shute Az utolsó part (On the Beach, 1957) című munkája (ebből 1959-ben készült azonos címen film). A könyvben az atomháború lezajlott, egyedül Ausztrália menekült meg. De a nukleáris csapások után hátramaradt radioaktív por megállíthatatlanul tart a túlélők felé, akik semmit sem tehetnek a vég ellen. Ez a torokszorító könyv még napjainkban is igencsak népszerű. Hogy mennyire könnyen kirobbanhat egy mindent elsöprő háború, és hogy a világ vezetői mennyire tehetetlenek, arra Stanley Kubrick remek filmje, a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb, 1964) a kiváló példa. Ebben egy őrült amerikai tábornok parancsára atombombákkal teli repülők indulnak útra a Szovjetunió felé, és sem az amerikai elnök, sem a szovjetek nem tudnak mit tenni a tragédia ellen. A film komoly visszhangra lelt, hisz megmutatta, hogy gyakorlatilag egyetlen parancsszó végzetes eseményeket indíthat el, és hogy kik azok, akik ezekről a parancsokról döntenek – mi sem szemlélteti ezt jobban, mint hogy Kubrick tábornokát Jack D. Rippernek, azak „Jack, the Ripper”-nek (Hasfelmetsző Jack) hívják. Ez a film ráadásul két évvel a kubai rakétaválság után készült, amikor az emberek megérezhették az atomháború miatti igazi félelmet.
Az irodalomban is sorra kerültek elő az atomháborúval foglalkozó művek, ezek azonban általában pozitív kicsengéssel végződtek. A háború után ugyan a Föld tele lett mutánsokkal, de azok mellett megmaradtak kisebb-nagyobb embercsoportok, még ha nem is mindig a leg utópisztikusabb keretek között (lásd: Harlan Ellison: A fiú és kutyája [The Boy and His Dog, 1969]). Azonban születtek olyan írások is, amelyek sötétebben festették le a posztnukleáris világot. KépIlyen mű Walter M. Miller, Jr. Hozsánna néked, Leibowitz! (A Canticle for Leibowitz, 1960) című regénye. A történet szerint az atomháború után az emberiség visszasüllyedt a barbárságba, ám egy apró egyházi csoport, a Leibowitz Rend igyekszik összegyűjteni minden hátramaradt tudást, hogy megőrizzék azt egy későbbi kor számára. A regény három különálló történetet mesél el, az első a barbárság, a második az új technikai forradalom, a harmadik pedig az új atomkor krónikája. Ám hiába halad az emberiség újra a dicsőséges tudományos kor felé, újra elkövetik azokat a hibákat, amelyeket a múltban, és végül az egész Földet elpusztítják, csupán a Rend egy űrhajója menekül meg a világvége elől. Hasonlóan kiábrándító a hangulata Cormack McCarthy 2007-es Pulitzer-díjas regényének, Az út-nak (The Road), ill. a belőle készült 2009-es filmadaptációnak. A regényben apa és fia vándorol a tenger felé, remélve, hogy valahol nyugalomra lelhetnek. Bár nem derül ki, mi tette tönkre a világot, atomháború, meteor vagy más, ez nem is fontos. Az sokkal fontosabb, hogy a világnak vége. Semmilyen élőlény sem él a piszkafákból álló erdőkben, a koszos és üres városokban, egy-egy szöcske isteni ajándék az éhes vándoroknak. A kevéske túlélő napról napra az életben maradásért küzd, gyakorta a kannibállá vált útonállókkal szemben. A regényben az a legszörnyűbb, hogy végig realista marad. Itt nincsenek sado-mazo öltözékben parádézó gonosztevők, se shotgun-nal felfegyverkezett hősök. Itt mindenki egyszerű ember, aki próbál túlélni. A filmek közt ehhez fogható mű az 1983-as The Day After című tévéfilm, mely egy lehetséges atomháborút mutat be, a kisemberek szemszögéből. A film felénél, ahol lehullnak a bombák, a szereplők véletlenszerűen halnak meg, míg mások életben maradnak. A sugárzás, a káosz és a kétségbeesés emberközeli bemutatása maradandó élmény annak, aki látta ezt a filmet.
Az ember saját pusztulásának előidézője. Ez pedig nem csak az atomenergia elszabadulásának képében – legyen az atomháború vagy egy baleset – jelenik meg. A technikai fejlődés kezdetben pozitív jövőképet festett az emberek elé, ahol minden szép és jó lesz, azonban a második világháború ezt a képet is lerombolta. Az ember ellen forduló technika pedig egyike lett a leggyakrabban előkerülő sci-fi témáknak. A „gonosz technika” általában a robotok ill. a mesterséges intelligenciák képében kerül elő. KépEnnek őstípusa az ugyancsak Mary Shelley regény, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz (Frankenstein; or, the Modern Prometheus, 1818), amelyet sokan az első science fiction műnek is tekintenek. Frankenstein teremtménye, mely később szembefordul teremtőjével, aki saját hibáját látja benne, válik a későbbi évszázadok robotjainak, androidjainak és klónjainak ősévé. És jött a ponyvakorszak, az 1930-as és 1940-es évek, amikor az amerikai magazinok borítóit és lapjait ellepték a gyilkos robotok és gazdáik ellen föllázadó szörnyű fémemberek. Ennek az árnak egyik hegyként kimagasló munkája Isaac Asimov Én, a robot (I, Robot, 1950), melynek novellái az Astoundingban jelentek meg a negyvenes években. Ezekben a történetekben Asimov igyekezett realista, tudományos szempontból vizsgálni a robot kérdést, ő maga volt az, aki megalkotta a robotika három törvényét, mely megakadályozza, hogy a gépek kárt tegyenek emberi lényekben. Persze ettől még előfordulnak kisebb rendellenességek, melyek majdnem emberéletbe kerülnek. Mindazonáltal Asimov elvette a „robot-hullám” erejét, és az íróknak sokkal jobban végig kellett gondolniuk, miért is támadnak a mechanikus lények az emberre. Persze adja magát az ötlet: mert erre programozták őket. Ennek legjobb példája Philip K. Dick novellája, a Kettes változat (Second Variety, 1953). A történet szerint az USA és a Szovjetunió végül kirobbantotta a háborút, melyet robotokkal kívántak megvívni. Azonban a szerkezetek önfejlesztőek lettek, és a novella idejére csupán pár katona maradt a Földön, valamint egy kis telep létezik a Holdon. A főszereplők arról értesülnek, hogy új robot modellek jöttek létre, melyek teljesen hasonlóak az emberhez, és így könnyen beszivároghatnak a táborokba. Mondanunk sem kell, a Dicktől megszokott paranoid hangulat és a negatív végkicsengés garantált. (A novellából 1995-ben forgattak filmet Az elhagyott bolygó [Screamers] címmel.) Ugyancsak a globális háború hívja életre OK-t, a hatalmas és kegyetlen szuperszámítógépet Harlan Ellison Szája sincsen úgy üvölt (I Have No Mouth, and I Must Scream, 1967, magyarul megjelent: Ötvenedik) című Hugó-díjas novellájában. A háborúzó nagyhatalmak által létrehozott szuperszámítógép-rendszerek egyesültek, és kiirtották az emberiséget, öt ember kivételével. Ellison OK-ja már egy évszázada gyötri az embereket – valószínűleg saját maga generálta virtuális világban, ahol a szereplők akárhányszor meghalhatnak. Ettől az ötlettől pedig el is jutunk az ezredforduló legnagyobb filmes durranásához, a Wachowski fivérek 1999-es Mátrixához (The Matrix) és folytatásaihoz. KépA film szerint az emberek és gépek közti háború azzal ért véget, hogy az emberek „elpusztították az eget”, megfosztva ezzel a gépeket a napenergiától. Azonban az ellenfélnek több esze volt, felhasználta az embert, és természetes energiaforrásként meghagyta egy virtuális valóságban. Itt persze szó sincs az emberiség eltörléséről, ellenben az 1984-es Terminatorban ez a helyzet. Az öntudatra ébredt katonai szuperszámítógép, a Skynet 1997-ben kirobbantja totális háborúját az emberiség ellen, és ezzel kezdetét veszi a nagy háború, melynek kimeneteléért még az időutazástól sem riad vissza a két szembenálló oldal.
Az utolsó nagyobb világpusztulós téma az idegen invázió. Már korábban érintettük, most azonban pár emlékezetes művet idézünk fel. Az első – mily meglepő – Wells Világok harca (The War of the Worlds, 1898) című regénye, melyben a Mars-lakók igázzák le majdnem az emberiséget, és csupán a földi baktériumok képesek végezni velük. Innentől az emberiséget fenyegető idegenek örökös témájává váltak a sci-finek, több sablonos és néhány eredeti történettel. Utóbbiak közé tartozik William Tenn A Föld felszabadítása (The Liberation of Earth, 1953). Ebben a gyanútlan földiek két hatalmas faj háborújába kerülnek, és hol az egyik, hol a másik hódítja meg őket, mindig az előzőtől való „felszabadításként” beállítva tettét. A szatirikus írás azzal ér véget, hogy a Föld egy aszimmetrikus szikladarabbá vált az űrben, és a megmaradt embereknek óriási mutáns nyulakkal kell megvívniuk az életben maradásért. De ahogy a narrátor megjegyzi, a Föld felszabadultabb már nem is lehetne. Hasonlóan vicces módon pusztul el a Föld Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak (The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy, 1979) című regényében, ahol a Vogon Építőflotta azért rombolja le a bolygót, mert útjában áll egy, a Galaxis fejletlenebb régióinak felzárkóztatását célzó űrsztráda megépítésének. Persze a valóságban se szeri se száma a kegyetlen és hódító idegenekkel foglalkozó sci-fiknek, de azok egy idő után mind sablonossá válnak, ill. elvesztik a Föld/emberi faj elpusztításának célját.
KépEzek a főbb témák, de pár érdekes világvége koncepció még ide kívánkozik. Kezdjük mindjárt egy friss filmmel, a 2006-os Az ember gyermekével (The Children of Men), ami P.D. James 1992-es azonos című regényéből készült. A történet a közeli jövőben játszódik. Húsz éve nem született egy gyermek sem, a bevándorlás katasztrofális helyzetet okoz Angliában, de még így is jobb a helyzet, mint a világ többi részén. A film teljesen világvége hangulatú, az emberek mind tudják, hogy ők az utolsók. Azonban a film magában hordozza a reményt: egy afrikai menekült lány gyermeket vár, és főhősünknek őt kell kijuttatnia Angliából. A másik egyedi vég a legendás A majmok bolygója (La Planéte des singes, 1963) és annak filmváltozata (The Planet of the Apes, 1968). A történet szerint a távoli jövőben a majmok vették át az emberek helyét, és az ember már csak levadászni való vad. A későbbi filmek szerint a majmok akkor tettek szert ilyen intelligenciára, amikor háziállatként kezdtek őket tartani a macskák és kutyák kipusztulása után. Ha minden igaz, hamarosan elkészül az újabb film, melyben a majmok lázadását vezető majom, Cézár történetét mutatják be. És végezetül említsük meg az emberiség végének egyik legepikusabb változatát, Clarke A gyermekkor vége (Childhood’s End, 1953) című könyvét, melyben az emberiség úgy ér véget, hogy átalakul valami egészen mássá, és közben elpusztítja szülőbolygóját.

Ezzel nagyléptékű áttekintésünk a végére ért. Tudjuk, hogy rengeteg olyan mű született, melyek itt nem kaptak helyet, ill. sok érdekes ötletet agyaltak ki az elmúlt közel két évszázadban. De reméljük, ez a kis cikk kedvcsinálóként beváltja a hozzá fűzött reményeket.



acélpatkány

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

© 2008−2017 Fiction Kult − Minden jog fenntartva. | Impresszum | Kapcsolat | Felhasználói Szabályzat | Programozás: Videotex Bt. | Futásidő: 0.029 mp
Barátaink: drgearsstudio