Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  Barbossza11 (1)
2.  Mihgor17 (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (9)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Kard és varázslat

Nagyvilág | Beküldte: RV | 2010.08.23. 15:24

KépAhogy a sci-fin belül is létrejött az idők során több kategória az egyes művek tematikája alapján, úgy a fantasy sem tudta elkerülni ezt a tagozódást, bár esetében kétség kívül jóval kevésbé látványos ez a megoszlás. Tovább nehezíti a meghatározást, hogy egyes kategóriák között erőteljes az átfedés, amely félreértésekhez, tévedésekhez is vezethet – sokszor megesett, hogy maguk a szakértő kritikusok sem tudtak közös álláspontot kialakítani egy-egy alkotás hovatartozását illetően. A helytelen meghatározások forrása általában a különféle fantasy kategóriák közös gyökerében rejlik, hiszen vannak bizonyos jellemzők, amelyek mindegyik fantasy műben megtalálhatók – például egy kis romantikus felhang, a mágia jelenléte, és néhány egyéb természetfeletti jelenség –, viszont kialakultak azok az elemek is, amelyek révén bizonyosan meg lehet állapítani, hogy egy-egy alkotás éppen melyik kisebb csoportba sorolható be. A legtöbb átfedés a heroikus fantasy és az úgynevezett „kard és varázslat” fantasy között van, és emiatt sokszor egy kalap alá is veszik ezt a két kategóriát, elsősorban az epikus és drámai történeti ív miatt, ám éppen ebben található a legszembetűnőbb különbség. A heroikus fantasy tágabb perspektívában tekint az eseményekre, és a világot veszélyeztető problémákat helyezi a középpontba a szereplők által, ezzel szemben a kardozós-varázslós fantasy az egyének küzdelmét (nemcsak fizikai értelemben) emeli ki.
A „kard és varázslat” kifejezés nagyjából az 1960-as évek elején kezdett körvonalazódni, amikor is egy bizonyos Michael Moorcock nyilvános levélben fordult az Amra nevet viselő, meglehetősen alacsony példányszámú magazinhoz, és javasolta, hogy találni kellene valamilyen gyűjtő elnevezést a Robert E. Howard által írt történetek számára. Az ő eredeti javaslata az epikus fantasy volt, ám az akkoriban már ismert amerikai fantasy szerző, Fritz Leiber az Ancalagon magazin 1961. április 6-i számában kelt válaszában azt vetette fel, hogy „a kard és varázslat könnyen emészthető meghatározása lenne ennek a területnek”. Ezt a felvetését később az Amra 1961. júliusi számába bővebben is kifejtette: „Most már teljesen bizonyos vagyok abban, hogy ezt a területet a kard és varázslat elnevezéssel kell illetni. Ez a meghatározás pontosan leírja azokat az alapvető vonásokat, amelyek révén ez a kategória azonnal megkülönböztethetővé válik többek között a történelmi kalandregényektől, vagy más fantasy jellegű művektől.” Leiber leveléből ugyan nem derül ki, de az Egyesült Államokban abban az időben épp nagy népszerűségnek örvendtek az eredetileg olasz mintára készült, bibliai vagy mitológiai alapokra építkező kalandfilmek, amelyek befolyással voltak a kor legtöbb fantasy írójára.
KépE meghatározást követően sokan próbálták újra és újra megfogalmazni, hogy valójában mit is takar a „kard és varázslat” elnevezés. Bár egyes nézőpontok tekintetében a vita a mai napig fel-fellángol, abban sikerült egy általános konszenzusra jutni, hogy az ebbe a kategóriába tartozó alkotások cselekménye gyors, kalandokban gazdag, és teljes egészében kitalált környezetben játszódik. A szereplők érdekei többnyire az egyénre korlátozódnak, míg a történet során felmerülő veszélyeket a helyzet szüli. Sok kardozós-varázslós történet vált később meglehetősen hosszú sorozattá, mert a kisebb lélegzetvételű események több lehetőséget rejtettek, mint a hatalmas, világot fenyegető veszedelmek folyamatos ismétlése. A szereplők jelleme is általában ehhez idomul, keresik a kalandot, és a nyugodt helyzetekben nem igazán találják a helyüket. Egy szélsőséges példa erre E. R. Eddison 1922-ben írt regénye, a The Worm Ouroboros, amelynek hősei megsiratják a háború végét, mert békeidőben nem lesz kivel csatázzanak, ezért az istenek újjáépítik az ellenséges nép fővárosát, hogy a háború elölről kezdődhessen.
Akárcsak maga a fantasy, a kardozós-varázslós kategória is távoli gyökerekhez nyúlik vissza. Elsősorban különböző népek mitológiájából merít, de a homéroszi eposzok és az északi viking történetek is kellő alapot szolgáltattak bizonyos művekhez. Fontos forrásnak számít a Sir Walter Scott által írt romantikus történelmi fikció, és az abból a korból származó népi legendákat megéneklő számtalan ballada. Igaz, hogy ezekben a művekben csak elvétve található fantasztikus, vagy természetfeletti elem, de a szereplők jellemvonásai és a kalandos események hömpölygő folyama rengeteg ötletet és kiindulási pontot biztosított a későbbi fantasy regényekhez. Azonban azt szokták mondani, hogy a kardozós-varázslós fantasy közvetlen előfutárai olyan regények voltak, mint Alexandre Dumas-tól a Három muskétás (1844), vagy Rafael Sabatinitől a Scaramouche (1921), illetve a XX. század első felében elterjedő fantasztikus magazinokban megjelenő novellák Talbot Mundy és Harold Lamb tollából, akik mind komoly hatást gyakoroltak e kategória későbbi koronázatlan királyára, Robert E. Howardra. A korai fantasy történetek, mint például Lord Dunsany novellái, vagy Abraham Merrit The Ship of Ishtar (1924) című regénye is fontos befolyásoló tényezőnek számítottak, elsősorban a cselekmény, a szereplők felépítése, és az elbeszélő részek tekintetében.
Forrásként meg kell még említeni az Ezeregy éjszaka meséit is, hiszen a korai fantasy írók többsége – Howard és Clark Ashton Smith – bátran merített a közép-keleti történetekben felbukkanó különös bestiákból és gonosz varázslókból. Az sem meglepő, hogy a tipikus fantasy történetekben rendre felbukkanó füstös kocsmák és bűzös sikátorok eredete is a középkori elbeszélésekre, de leginkább a XVI. századi pikareszk regényekre nyúlik vissza. Például a Fritz Leiber egyik novellájában felbukkanó Lankhmar városa meglehetős hasonlóságot mutat a középkori Sevillával. Ez a sok apró darab külön-külön, vagy csak mérsékelten összekapcsolva már megjelent egy-egy kora XX. századi fantasy regényben, de az első történetek, amelyekre azóta úgy tekintünk, mint a kardozós-varázslós kategória ékes példáira, csak a fantasztikus magazinok megjelenésével, elsősorban a Weird Tales révén terjedtek el.
KépA kiindulási pontot Robert E. Howard Conan, a bárbár (1932), valamint Kull of Atlantis (1929) című regényei jelentették, amelyeket folytatásokban közölt le a Weird Tales magazin. A váratlan, ám mégis hatalmas siker aztán elindította a lavinát, és a kezdeti nehézségeket követően hamar önálló útra talált a fantasy műfaj ezen ága. A Conan után egymást érték a hosszabb-rövidebb, jobb-rosszabb történetek, mindenki igyekezett meglovagolni a Howard által gerjesztett sikert, és remélték, hogy nemcsak egy rövid fellángolás lesz. Smith Hyperborean tales című novella-sorozata Howard művével egy időben jelent meg, és emiatt nem is került annyira a középpontba. 1934-ben jelent meg C. L. Moore Black God’s Kiss című kisregénye, amelyben feltűnt az új irányzat első női hőse, Jiriel of Joiry. A büszke, arrogáns, szívós, de ugyanakkor mégis gyönyörű és vonzó hősnő leginkább a természetfeletti erőkkel viaskodott kalandjai során, amelyeket Moore az 1969-ben megjelent Jiriel of Joiry című kötetben gyűjtött össze. A történeteken félreérthetetlenül érződik Howard hatása, de ez semmit sem von le annak az értékéből, hogy Moore bátran megalkotta a női hős szerepét.
Moore főhősnője azért is örvend kiemelt figyelemnek, mert a legtöbb kardozós-varázslós fantasy alkotás erőteljesen férfiközpontú. A történetekben felbukkanó női szereplők leginkább csak kényeskedő, esetleg veszélyben lévő nemes hölgyek, akik védelemre, vagy megmentésre szorulnak. Marion Zimmer Bradley Sword and Sorceress című antológia sorozata ennek az ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni az olvasókat. Bradley elsősorban írónőket buzdított arra, hogy bátran helyezzenek női karaktereket egy-egy történet vezető szerepébe, és mutassák meg, hogy egy nő is lehet éppoly ügyes kardforgató, vagy hatalmas varázsló, mint férfi társaik. A sorozat nagyon népszerűvé vált, és Bradley egészen a haláláig szerkesztette az egyes köteteket (a sorozat a halála után is folytatódott, töretlen sikerrel). Nem kis mértékben e sorozatnak köszönhetően a mai modern kardozós fantasy történetekben rendre felbukkan egy-egy olyan női szereplő, aki egyenértékű a férfi főhőssel (nem ritkán társak). Talán a legismertebb ilyen női hős a Roy Thomas által írt Conan képregényekben felbukkanó Vörös Szonja, akinek a karakterét a The Shadow of the Vulture című, nem fantasztikus, történelmi Howard regényben megjelenő Red Sonya of Rogatino inspirált.
Fontos darab a kezdeti időkből még a már sokat emlegetett Fritz Leiber Fafhrd and the Gray Mouser című ciklusának nyitó darabja, a Two Sought Adventure (1939), illetve Michael Moorcock Elric sorozata, amelyben az antihős karaktere is értelmezést nyert. Már a kiforrottabb kardozós-varázslós regények közé tartozik Lin Carter Thongor-ciklusának nyitó darabja, az 1965-ben megjelent The Wizard of Lemuria, és Karl Edward Wagner Darkness Weaves (1970) című alkotása. Ez utóbbit azért is tartják fontos darabnak, mert új Képlendületet vitt a kifújni látszó irányzatba, amelyet aztán az 1980-as évek elején David Gemmell vett a vállára, hogy a lehengerlő Druss-történetekkel, elsősorban a Legenda című regénnyel, átsegítse a nehéz időszakon.
1960 elején Lin Carter létrehozott egy írói csoportosulást a kor fontos fantasy szerzőinek közreműködésével, azzal a céllal, hogy szélesebb körben is megismertesse és megszerettesse a kardozós-varázslós irányzatot. Carter ügyködése révén végül öt antológia jelent meg (mindegyik a Flashing Swords! címet viselte) 1973 és 1981 között, amelyekben olyan írók novellái kaptak helyet, mint Fritz Leiber, Jack Vance, Michael Moorcock, Diane Duane, vagy Roger Zelazny. Azonban Carter elismerésre méltó törekvése és a megannyi híres alkotás ellenére a fantasy ezen ága sem kerülhette el a megvetés és a lesajnálás évtizedeit. Akárcsak a sci-fi esetében az űropera, a kardozós-varázslós fantasy is megkapta a silányság bélyegét, és a „kard és varázslat” kifejezés az egyszerű, ócska, közhelyes fantasy alkotások gyűjtő elnevezése lett. Ehhez még hozzájárultak a Conan, a bárbár című regényből készített filmet utánzó, kis költségvetésű, gyenge minőségű filmes produkciók is, amelyek szintén „kard és varázslat” megjelöléssel váltak ismertté. A kifejezést sokáig lekicsinylő, sértő jelzőként használták, azonban az utóbbi öt-hat évben több magazin is, mint például a 2000-ben alapított Black Gate, azon munkálkodik, hogy a kardozós-varázslós fantasy ismét abban az elismert pozícióban tündökölhessen, mint fénykorában.
Reméljük, sikerül.



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.