Fiction Kult

Az emberi fantáziát már azóta izgatja a világvége – legyen szó az egész, nagybetűs Világ végéről vagy csak az emberi fajéról –, amióta megalkották az első teremtés-elméleteket. Melyek ugyebár transzcendens magyarázatok voltak. Minket azonban most nem a vallásos elképzelések érdekelnek, hanem azok a világ vége sablonok, amelyek a science fiction több mint száz éves történetében felbukkantak. A cikk első része a különféle természetes okokat kívánja végigvenni, a teljesség igénye nélkül.

Kezdjük talán a legegyszerűbb véggel. A Nap, mivel csillag, ugyanazt az életutat járja be, mint az összes hozzá hasonló égitest a Világegyetemben. Miután elhasználta az összes rendelkezésre álló hidrogént – amit, mint tudjuk, fúzióval héliummá alakít, innen a kiáramló hő és egyéb sugárzás –, akkor lassú tágulásba kezd. Egyes feltételezések szerint a Nap ekkor elnyelheti a Marsot is, majd ezután vagy megőrzi ezt a stabil, vörös óriás fázist, vagy újra zsugorodni kezd. Erre természetesen még rengeteget kell várnunk, körülbelül öt és hét milliárd év közé tehető ennek bekövetkezése. De, bármennyire is távoli ez az időpont, a sci-fi írók nem egyszer játszottak el a gondolattal, mi lenne, ha a Nap halálának időpontja hamarabb következne be? Az egyik legérdekesebb ötletet Robert Charles Wilson dolgozta ki Pörgés (Spin, 2006) című regényében. A Földet egy idegen hatalom egy burokkal veszi körbe. A különféle megfigyelések kiderítik, hogy ezzel nem csak elszigetelték az univerzum többi részétől, de le is lassították a burkon belüli időt. A „Pörgés”, ahogy a regényben a jelenséget nevezik, nem más, mint hogy a földi szemlélők számára a Világegyetem rohamos tempóban öregszik. Ennek persze végzetes következményei lesznek a bolygónkra nézve: a Nap közel negyven év alatt jut el oda, hogy felfúvódik és elnyeli a bolygót. Wilsonnál, ha idegen beavatkozás miatt is, de elérhető közelségbe kerül a Nap halála. Egy másik, központi csillagunk sorsával kapcsolatos sci-fi a Napfény (Sunshine) című 2007-es film. Itt a XXI. század közepén a Nap rejtélyes módon gyorsan elkezd kihűlni, a Földön jégkorszak köszönt be, és hogy az emberiség megmeneküljön, expedíciót indít egy hatalmas bombával, ami újra beindítja a magfúziót. Ez az ötlet igencsak érdekes. Bár a film kapcsán több csillagász is azt nyilatkozta, hogy akár még el is képzelhető egy hasonló esemény a Nap életében – mint mondják, túl keveset tudunk a Világegyetem működéséről, ráadásul mindig van mit a kalapból előhúzni, pl. a titokzatos sötét anyagot vagy az elméletekben létező antianyagot –, mégis ez a „halálnem” elég valószínűtlen a mi Napunk esetében. Valami hasonlót jósol meg Arthur C. Clarke A távoli Föld dalai (The Songs of Distant Earth, 1986) című regényében, ahol a Napban történő változások miatt a 3600-as évekre csillagunk szupernóvává változik (ezt egyébként az ún. neutrínók alacsony száma alapján következtetik ki, mely részecskék a Napban lejátszódó fúzió melléktermékei). Viszont mindezt már a XXI. században kiderítik, így az embereknek van idejük fölkészülni a katasztrófára. A sci-fikben persze nem ritka az sem, hogy a jó öreg Sol emberi beavatkozás miatt fejezi be égi pályafutását. Az 1961-es brit sci-fi filmben, a The Day the Earth Caught Fire-ben azonban a Föld kerül közelebb a naphoz, méghozzá az atomhatalmak nukleáris kísérletei miatt, melyek kimozdítják a bolygót a pályájáról. Persze ez és az ehhez hasonló ötletek teljes mértékben a fantázia szüleményei.
Az egyik leggyakoribb, természet okozta végpusztulás a sci-fi irodalomban az égitestek összeütközése. Legyen szó egész bolygókról, vagy „csak” nagyobb szikladarabokról. A külön alfajjá vált meteoros történetek közül a leghíresebbek – éppen látványviláguk miatt – a hollywoodi sikerfilmek, mint az Armageddon (1998), melyben hős amerikai asztronautáink megmentik a Földet a végpusztulástól, ill. a Deep Impact (1998), amelyben a megszokottól eltérően nem sikerül ugyanez. De hogy mi is a meteor? A meteor a csillagászatban a Föld légkörébe belépő törmelék keltette fényjelenség (közismertebb nevén a hullócsillag). Így tehát teljesen téves a tematika megjelölése. Ellenben a meteorit pontosan az, ami egy esetleges pusztulást okozhat: a földfelszínbe – jobb esetben tengerbe – becsapódó kődarab. A világűrben keringő és a Föld pályájával találkozó ún. meteoroidok túlnyomó többsége olyan apró – főleg por, de lehetnek pár centiméteres nagyságúak is –, hogy a légkörbe való behatolás során azonnal elégnek. Ha elég nagyok és megfelelő sebességgel lépnek be a légkörbe, akkor ez az égés fényjelenséggel is járhat, ezt látjuk mi a felszínről hullócsillagnak. Nagyon ritkán előfordulhatnak akkora méretű darabok, amelyek elérik a földfelszínt, ezek jellegzetes krátert képeznek – azokon az égitesteken, amelyeken nem elég sűrű a légkör és nincs jelentős erózió, pl. a Holdon, akár évmilliók múltán is megfigyelhetőek a kráterek. Hogy híres meteorit becsapódást említsünk, ott volt az 1908-as Tunguz meteorit, amely ugyan nem érte el a felszínt, mert kb. 6-8 km magasságban fölrobbant, de igencsak nagy pusztítást vitt véghez Szibériában. Ez az eset természetesen a sci-fi irodalomba is berágta magát, mivel igencsak rejtélyes, és teljes bizonyossággal ma sem rendelkezik a tudomány. Az egyik elmélet szerint – melyet nem sci-fi szerzők, hanem az orosz állam által pénzelt expedíció vezetője talált ki – a meteoritot idegenek robbantották föl, ezzel megmentették az emberiséget a kihalástól. Stanisław Lem Asztronauták (Astronauci, 1951, magyarul megjelent: Metagalaktika 5) című regényében például a Vénusz-lakók tehetnek az eseményről. Egy másik érdekes teória, hogy egy fekete lyukkal találkozott a Föld. Ez természetesen lehetetlen, hisz akkor jókora anyagdarab hiányozna Szibériából. Mindenesetre David Brin Earth (1990) című regénye pont ezt a hipotézist használja fel, vagyis hogy egy szubmikroszkópikus fekete lyuk tehet mindenről.
A meteoritok okozta vég egy közkedvelt téma, a hírekben minden évben előkerül „a meteor, ami húsz/harminc/ötven év múlva keresztezi a Föld pályáját.” Nos, érdemes tudni, hogy a Föld naponta több ezer tonna kozmikus anyaggal lesz gazdagabb. Továbbá ezek a hírek inkább arra építenek, hogy az átlagembernek nincsenek még alapvető csillagászati ismeretei sem. Ugyanis attól, hogy egy égitest keresztezi a Föld pályáját, még nem ütközik bele, ugyanis mint tudjuk, a Föld nem mozdulatlan, hanem kering a Nap körül. Persze a sci-fi filmeket ez csöppet sem zavarja. Az egyik legérdekesebb film, ami két égitest összeütközésével foglalkozik, az 1951-es When Worlds Collide (ami Philip Wylie és Edwin Balmer által 1933-ban írt azonos című regény alapján készült). Ebben egy, a Naprendszerbe belépő bolygó ütközik a Földnek, teljesen elpusztítva azt, de szerencsére egy űrhajónak sikerül kimenekíteni egy maroknyi túlélőt. A film korának egyik legismertebb alkotása volt, és nem meglepő módon 2012-re várható a remake-je. A Wells-féle Az időgép 2002-es változatában nem egy távoli égitest, hanem maga a Hold ütközik neki a Földnek, igaz, előbb darabokra hullik, így a bolygónk nem pusztul el. A Hold némely sci-fikben nem azért jelent veszélyt, mert nekiütközik a Földnek: pusztán az óriási problémát tud okozni, ha közelebb kerül, így megváltozik a Földet érő gravitációs erő. Susan Beth Pfeffer Life As We Knew It (2006) című könyvében például egy aszteroida üti ki pályájáról égi kísérőnket, így a Földön hatalmas tornádók és cunamik pusztítanak. Hasonló jelenség történik, ha egy másik égitest jelenik meg a Föld közelében, mint Fritz Leiber A vándorjában (The Wanderer, 1961), ahol egyik pillanatról a másikra bukkan elő egy bolygó a Föld mellett, óriási károkat okozva.
A földbe csapódó szikladarabok azonban nem mindig okoznak katasztrófát, sokkal inkább az, amit behoznak a Földre. Sok teória létezik arra vonatkozóan, mennyi minden kerülhetett a Földre évmilliárdokkal ezelőtt egy-két kósza meteoritról – néhány teória szerint akár maga az élet is az űrből érkezhetett a bolygónkra. Ennek az ötletnek az alapja az, hogy több meteoritot találtak, melyekben szerves anyagok vagy hihetetlenül egyszerű mikroorganizmusok voltak – persze felfüggesztett életfunkciókkal. Természetesen a sci-fi írók előszeretettel hurcoltak be mindenféle mutáns vírust vagy pusztító létformát a szikladarabok hátán. John Wyndham 1951-es regényében, A triffidek napjában (The Day of the Triffids) ill. az abból készült filmadaptációban az űrből jött gyilkos, mozgó növények fenyegetik az emberiséget.
Visszakanyarodva a természeti katasztrófákhoz, korunk egyik legfelkapottabb témája a globális felmelegedés, ill. az ezzel kapcsolatos katasztrófák. A globális felmelegedés megosztja az embereket: van, aki szerint létezik, van, aki azt állítja, mindez egy természetes folyamat, az ember nem képes befolyásolni. Bármit is fogadunk el, tény, hogy a Föld globális éghajlati változáson megy keresztül. A sci-fikben ez leginkább a tengerszint emelkedésében mutatkozik meg. Elég csak Kevin Costner anyagi bukást hozó filmjére, a Waterworld-re (1995) gondolnunk, ahol a főszereplők legfőbb célja pont az, hogy megtalálják a legendás szárazföldet, ami a hatalmas óceán egyetlen apró szigete. A világ lakói vagy hajókon élnek, vagy úszó telepeken, ahol minden gramm humuszt nagy becsben tartanak – és minden lehetséges módon táplálnak. Az SF irodalomban is gyakran előkerül ez a téma, Stephen Baxter Flood című 2008-as regényében is több ezer méterrel emelkedik meg a tengerszint, és csupán egy apró emberi kolónia marad épségben a Mount Everesten. Idehaza a nemrég megjelent Árral szemben (Forty Signs of Rain, 2004) című Kim Stanley Robinson regényben találkozhattak a tengerszint emelkedésének hatásaival. Azonban a legismertebb „árvíz” regény J. G. Ballard Vízbe fúlt világ (The Drowned World) című 1962-es regénye, amiben a vízszint emelkedését nem a klasszikus értelemben vett globális felmelegedés okozza. Ballard művében a felerősödő napkitörések felborítják a Földet körülvevő ún. Van Allen-öv egyensúlyát, és így nagyobb dózisú napsugárzás éri a bolygónkat, amitől a jégsapkák olvadásnak indulnak. A Van Allen-öv feladata, hogy a Földre érkező napszelet – a fotonokat – elnyelje, így védve meg a felszínt a túlzott sugárzástól. Balladrnál ez a rendszer bomlik meg, és a regény idején csupán az északi sarkon élnek már emberek – a főhős egy expedícióval a hajdani Anglia mocsara, trópusi klímájúvá vált területén végez kutatásokat. Egyébként az 1961-es Voyage to the Bottom of the Sea című filmben is a Van Allen-öv okoz katasztrófát és globális tüzeket. Érdekesség az egészben, hogy az övet 1958-ban fedezték fel…
A felmelegedés mellett a globális lehűlés borzolja a kedélyeket Roland Emmerich 2004-es katasztrófa-mozija, a Holnapután (The Day After Tomorrow) óta. A film szerint egyszer csak leáll a Golf-áramlat, ezzel megszűnik annak fűtő hatása, és ennek következtében többek közt az USA klímája hirtelen sarkkörivé változik. Mondanunk se kell, ez így egy jó nagy badarság. Igaz ugyan, hogy a Golf-áramlat a felelős azért, hogy a vele érintkező észak-amerikai és észak-európai területek melegebbek, mint amit a földrajzi szélesség indokolna – pl. Norvégiában nyáron 30 celsius fokkal melegebb van, mint a vele átellenes kanadai partokon –, de még az áramlat hirtelen megszűnése sem eredményezné azt, amit a filmben látunk, vagyis hogy New Yorkot méteres hótakaró temesse maga alá. Már csak azért sem, mert a város kb. azon a szélességen fekszik, mint a franciaországi Bordeaux városa, de hogy hazai példát említsünk, még Szegednél is délebbre van. A másik ok, amiért teljességgel lehetetlen a filmben fölvázolt katasztrófa, hogy az áramlat magától nem áll le csak úgy. Volt erre ugyan példa a történelemben pl. az ún. pleisztocén-holocén időszakban (i. e. 10 900 – i. e. 10 800), de ott sem magától állt le az áramlat. A feltételezések szerint a Tunguz-eseményhez hasonló meteoritrobbanás idézte elő a hirtelen (mintegy fél év alatt) bekövetkező klímaváltozást és rengeteg faj kipusztulását. Nem csoda hát, ha több klímakutató is élesen bírálta a filmet és a készítőket. De hogy más, az új jégkorszakot földolgozó művekről is szóljunk, Samuel Yound The World in Winter (1962) című könyvében – mint a Napfény filmben – a csökkenő napsugárzás okoz lehűlést.
A science fiction-ben rengeteg egyéb természeti katasztrófa bekövetkezése kerül elő. Pl. egy közeli csillag válik szupernóvává, mint Charles Sheffield Aftetrmath (1998) című könyvében. Ballard egész kis sorozatot írt a világot érő katasztrófákról, a The Burning World-ben (1964) eltűnik a víz a Földről, a The Wind form Nowhere (1961) az óriási és állandósuló szél pusztításáról szól – John Barnes Mother of Storms (1995) című regényében nukleáris robbantások idéznek elő óriási hurrikánokat –, az 1966-os The Crystal World-ben pedig a dzsungelek változnak át furcsa kristályokká, melyek egyre nagyobb területet hódítanak meg a bolygón. Világméretű földrengések is pusztíthatnak, mint az A Wrinkle in the Skin (1965) című Yound regényben.
A filmek közül a két legfrissebb globális katasztrófa-film Az esemény (The Happening, 2008) és a 2012 (2009). Az esemény M. Night Shyamalan filmje, amiben a növények globális támadásba lendülnek – természetesen a maguk helyhez kötött módján – az emberiség ellen. A film ötlete sajnos túlságosan banális, semmilyen épkézláb alappal nem rendelkezik, ráadásul maga a mozi unalmas és semmitmondó. De még ennél is nagyobb zagyvaság Emmerich 2012-je. Az alapötlet onnan ered, hogy az ősi maja naptár 2012 után nem folytatódik. Ez a dolog igencsak jó táptalajra lelt az emberek többsége közt, akik mindenféle hipotézist és hiedelmet bevetnek azért, hogy megmagyarázzák ezt – a világvégétől a globális háborún át a paradigmaváltásig minden szerepel a repertoárban. A maja naptárban használt ún. „nagy kör” a számítások szerint 2012. december 21-én ér véget. Ez azonban semmi mást nem jelent, mint hogy véget ér a ciklus, és újra nulláról indul a számlálás. Ennek ellenére több könyv is foglalkozik a témával, az internet hemzseg az ide vágó oldalaktól. És persze Hollywood is meglovagolta az ötletet, a film viszont nem lett más, mint egy értelmetlen „katasztrófa pornó” (ahogy több netes fórumon nevezték).

Ahogy tehát látható, az SF nem fukarkodik kihasználni a természet pusztító ereje nyújtotta lehetőségeket. Mindazonáltal a legnagyobb veszélyt mégsem mindig a természet jelenti az ember számára. A cikk második része a különféle, emberi vagy nem emberi lények által bekövetkező végpusztulásokat fogja végigvenni.