Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Szeptember – Október
1.  Mary Blade (57)
2.  SziraG (4)
3.  Bozsi (3)
4.  TheDuke (3)
5.  sumeer (2)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (9)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Végső bizonyítás

Könyvek | Beküldte: RV | 2010.08.09. 22:03

KépEgy sci-fi regény esetében a legtöbbször félreismerhetetlen vonások árulkodnak arról, hogy az adott mű inkább a hiteles és tudományos alapokat helyezi előtérbe, vagy jóval több hangsúlyt fektet a szabadon szárnyaló képzelet által megfestett jövőképre. A sci-fi kialakulásának kezdetén közel sem volt annyira lényeges, hogy egy-egy regény merre húz inkább, hiszen a fantasztikum ilyen tömény, sokszor hitelesen és logikusan hangzó okfejtésekkel társított megjelenítése kötötte le az olvasók figyelmét. Azonban ahogy mind többen találtak rá a tudományos-fantasztikus irodalomban rejlő lehetőségekre, szinte maguktól értetődően kezdtek kibontakozni a különféle irányzatok. A sok elhanyagolható irányzat között kettő meglehetősen széles csapásokkal tört utat magának. Az egyik az irodalmi köntösbe bújtatott tudományos ismeretterjesztés volt – pontosabban szólva olyan regények tartoztak ebbe, amelyek központi figyelmet szentelnek a tudománynak és technológiának, lehetőleg minél hitelesebb környezetben. Ez az út a hatvanas évek során végül a hard sci-fi formájában teljesedett ki. A másik irányzat ezzel ellentétben inkább a képzeletre hagyatkozott, és az ismeretlen világűrbe helyezte a kalandos elemekkel tarkított történeteit – ez lett az űropera. Mindkettő népes olvasótáborral bír, ami jól mutatja népszerűségüket, ám akadnak olyan kritikusok, akik azt állítják, a sci-fi legjobban sikerült alkotásai mégis inkább azok, amelyek jól ötvözik e kettőt.
A nálunk nemrég megjelent Végső bizonyítás című regény ennek egyik ékes példája, egy-két apróbb hiányosságával együtt. A kötet érdekessége, hogy a modern fantasztikus irodalom két korszakos szerzője jegyzi – még Arthur C. Clarke kezdte el írni, azonban nem jutott a történet végére, mert időközben elhunyt, így a befejezést, az eredeti kéziratot kissé átdolgozva, Frederik Pohl írta meg. Míg Clarke inkább a hard sci-fi szerzők közé sorolható be, addig Pohl jobban érzi magát a szabadabb, már-már űroperai környezetben, azonban ez a különbözőség csupán árnyalataiban érezhető a regényen. Ennek ékes bizonyítéka a könyv első harmada, ahol a főhős egyetemi éveit követhetjük nyomon, nem egyszer meglehetős részletességgel érintve különböző matematikai és csillagászati témákat, valamint betekintést nyerhetünk Srí Lanka mindennapjaiba. Ezzel ellentétben a befejezés sokkal grandiózusabb, elvontabb, mondhatnánk, „sci-fisebb”. Sokat számít (és szerintem ennek is köszönhető a könyv sikere), hogy Pohl nem úgy akarta befejezni a regényt, mintha ő maga lenne Clarke, hanem bátran dolgozott, mintha épp az egyik saját munkájára próbálná feltenni a pontot.
A regény egy srí lankai ifjú egyetemista, Randzsit Szubramanian történetét meséli el a tizenéves kortól kezdve egészen… nos, egészen sokáig. Amikor bekapcsolódunk az eseményekbe, Randzs, ez a fiatal matekzseni, éppen egyetemre készül, ahol reményei szerint majd komoly matematikai ismeretekre tesz szert, azonban hamar be kell látnia, hogy nem sok újdonságot tartogatnak számára az iskolaévek, hovatovább azzal is szembesülnie kell az első szemeszter végén, hogy legjobb barátja Angliába távozik. A magára maradó fiú a tudományba temetkezik, és minden idejét annak szenteli, hogy megtalálja a Fermat-sejtés minden eddiginél jobb bizonyítását. Ez sikerül is neki, ráadásul nem mindennapi körülmények között. A fantasztikus siker aztán gyökeresen megváltoztatja az életét, egy csapásra híres és elismert Képszeméllyé válik, akinek nyilvánvalóan fantasztikus képességeire a világ különféle szervezetei is megpróbálnak lecsapni. Az időközben családos emberré váló Randzsit megtapasztalja, milyen a hírnév és a hírességeknek kijáró felhajtás, miközben fél szemmel állandóan a világban zajló eseményeket követi, hol aggodalmas, hol örömteli hangulatban. A sok utazgatás és próbálkozás után végül egyetemi tanárként szerencsét próbáló Randzs lassan eljut oda, hogy azt mondhassa, úgy alakult a sorsa, ahogy szerette volna, ám azt még ő sem tudhatja, hogy mindezek közben egy hatalmas idegen flotta közeledik fénysebességgel a Föld felé, azzal az egyáltalán nem elhanyagolható utasítással, hogy pusztítsák el a nukleáris fegyverekkel játszadozó, és egymást örökös háborúba hajszoló emberiséget…
A történet jó, bár az első harmad kissé laposnak hat, igaz, Clarke gördülékeny, szellemes stílusa átsegít minket ezen a nehéz szakaszon, hogy az események felgyorsulását követően teljesen belemerülhessünk a cselekménybe. Nekem egy kicsit zavarónak hatott az az aránytalanság, hogy a történet egy-egy időszaka olykor szinte napi részletességgel kerül kibontásra, míg más esetben évek telnek el a szereplő életében egyetlen mondat alatt. Másik apró szépséghiba a történetben, hogy sok helyütt nagyon kiszámítható, kicsit klisé jellegű, bár egy-egy fordulópont dramaturgiája érdekében kétség kívül szükség van jól bevált formulákra. Sajnos a befejezés is a kiszámíthatóság csapdájába esik, bár sokáig nem arra a lezárásra számítunk, mint ami végül bekövetkezik, azonban a végkifejlet felé közelítve egyszer csak Pohl elhint néhány porszemet, amelyekből hamarabb összeáll a minta, mint ahogy elérnénk az utolsó oldalhoz. Mindazonáltal ezekkel az apró hibákkal együtt is le kell szögezni, hogy ez egy remek történet, amely úgy vet fel akár aktuális politikai kérdéseket is, hogy észre sem vesszük.
A szereplők esetében éreztem azt, hogy nincsenek igazán kidolgozva, hanem inkább afféle szorgalmas, szürke bábuként segítik előregördíteni a történet fonalát. Bár Randzsit karaktere szép lassan megöregszik a történet során, a jelleme mintha nem igazán követné ezt az ívet, gyakran az az érzésünk támadhat, hogy a jelleme végig az egyetemista énjének szintjén marad. Myra, aki Randzs támasza és erejének forrása, meglehetősen szürke, bár az írók gyakran ővele mondatnak ki lényeges gondolatokat. A többi szereplő inkább csak díszlet, illetve a történet cselekményét továbblendítő szükségszerű katalizátor, de semmi több. Talán Gamini Bandara hol eltűnő, hol újra felbukkanó karaktere jelent némi színt a többi között, bár az ő szerepe is inkább dramaturgiailag fontos.
Ám mindezen apróságok – hiszen hibának túlzás volna nevezni őket – ellenére a Végső bizonyítás egy remek regény, amelyben megfelelő arányban kavarodik a tudomány és a fikció, kielégítve nemcsak a hard science fiction, de a klasszikusabb sci-fi kedvelőinek igényeit is. Ugyan csak érintőlegesen, de megjelennek benne olyan kérdések, amelyek akár a jelen világpolitikai helyzetében is helytállóak volnának, illetve a szerzők jól mutatják be, hogy az ember idegentől való félelme alapvetően mindig az erőszakba torkollik. De nem ez a lényeg, ez csak úgy mellékesen érződik. Egy szó, mint száz, a Clarke-Pohl páros könyve mindenképpen kötelező olvasmány a sci-fit kedvelők számára.



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

© 2008−2014 Fiction Kult − Minden jog fenntartva. | Impresszum | Kapcsolat | Felhasználói Szabályzat | Programozás: Otaku Bt.Videotex Bt. | Futásidő: 0.017 mp
Barátaink: drgearsstudio