Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Május – Június
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (2)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Mike Resnick: A robotok nem sírnak (2. rész)

Történetek | Beküldte: Gladon | 2010.07.25. 15:17

Sammy hosszasan rám bámult. Mivel képtelen volt érzelmeket kifejezni, az a határozott érzésem támadt, hogy túl primitívnek vagy ostobának ítéli a kérdést ahhoz, hogy válaszra méltassa. Végül újabb képet vetített elénk. Itt a lány már harminc körüli nő volt, förtelmes kelésekkel az arcán és a nyakán, egy egyszerű lebegő székben ült, láthatóan túl gyenge volt ahhoz, hogy valaha újra felálljon.
– Nem! – hörögte elkeseredetten.
– De ők a rokonai – szólt Sammy hangja. – Adnának egy szobát a számára.
– Annál inkább rossz ötlet. Senkit sem szabadna arra kényszeríteni, hogy együtt éljen velem, különösképp olyanokat nem, akik vannak annyira rendesek, hogy felajánlják. Itt maradunk ketten egyedül, ezen a bolygón, a végsőkig.
– Igenis, Emily kisasszony.
Megfordult, és Sammy irányába nézett. – Azt akarod mondani, hogy menjek el, igaz? Hogy a Jefferson IV-en orvosi ellátásban részesülhetnék, és meggyógyíthatnának – de a programod megtiltja, hogy ellenszegülj nekem. Igazam van?
– Igen, Emily kisasszony.
Valami mosolyszerű suhant át megcsúfult arcán. – Most már tudod, mi az a fájdalom.
– Valami… kellemetlen dolog, Emily kisasszony.
– Majd megtanulsz együtt élni vele – mondta. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megpaskolta a robot lábát. – Ha ez megnyugtat, nem vagyok biztos benne, hogy az orvosok tudtak volna segíteni rajtam gyerekkoromban. De most már biztos nem tudnak.
– Még mindig fiatal, Emily kisasszony.
– A fiatalság relatív – felelte. – Olyan közel állok a sírhoz, hogy szinte érzem a föld ízét. Egy fém kéz jelent meg a színen, melyet tíz hihetetlenül törékeny ujj fogott át. – Ne légy szomorú miattam, Sammy. Ezt az életet nem kívánnám senkinek. Én sem leszek szomorú, hogy véget ér.
– Én robot vagyok – válaszolt Sammy. – Nem érzek szomorúságot.
– El sem tudod képzelni, milyen szerencsés vagy.
Győzedelmes mosolyt vetettem a Baronira: Látod? Még maga Sammy is belátja, hogy nem képes érzelmekre.
A Baroni pillantása ezt üzente: Eddig nem tudtam, hogy a robotok tudnak hazudni. Megállapítottam, hogy még mindig nem vagyunk egy hullámhosszon.
A kép eltűnt.
– Mennyivel ezután halt meg? – kérdeztem Sammy-től.
– Hét hónappal, tizennyolc nappal, három órával és négy perccel – válaszolta.
– Nagyon elkeseredettnek tűnt – jegyezte meg a Baroni.
– Nem azért volt elkeseredett, mert haldoklott – felelte Sammy –, hanem azért, mert meg kellett születnie.
– Kómába esett vagy végig magánál volt? – kérdeztem valami morbid kíváncsiságból.
– Ura volt az érzékeinek addig a pillanatig, míg meg nem halt – válaszolta Sammy. – De élete utolsó nyolcvanhárom napjában már nem látott. Én voltam a szeme.
– Mihez kellett neki szem? – kérdezte a Baroni. – Hiszen volt lebegő széke, és lépcső sem volt a házban.
– Aki remeteként él, minden idejét a könyvekkel tölti, uram – mondta Sammy, én pedig ezt gondoltam: Ez a gépseggfej ki akar oktatni minket!
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy újabb, utolsó képet vetített ki elénk.
A nő, akinek a szemei már nem voltak kékek, mert szürkehályog takarta őket és még valami – újabb nyavalya, gomba, ki tudja? –, az ágyon feküdt, a légzéssel kínlódva.
Sammy szemszögéből nem csak őt láthattuk, hanem egy kinyitott verseskönyvet is közelről, és hallottuk a robot hangját. – Hadd olvassak valami mást, Emily kisasszony.
– De én ezt a verset szeretném hallani – suttogta –, Edna St. Vincent Millay írta, a kedvenc költőm.
– De a halálról szól – húzódozott Sammy.
– Az egész életünk a halálról szól – válaszolt olyan halkan, hogy alig hallottam. – Sammy, ugye tisztában vagy vele, hogy haldoklom?
– Tudom, Emily kisasszony – felelte Sammy.
– Kellemes érzés tudnom, hogy a csúfságom nem tette tönkre a szépségeket körülöttem, és azok mind megmaradnak azután is, hogy én elmegyek – mondta. – Olvass, kérlek.
Sammy felolvasta a verset.

„Lesz még rózsa és rododendron
Ha te a föld alatt pihensz;
A fehér orgona is virul…”

A robot hangja hirtelen elhallgatott. Egy pillanatig azt hittem, valami gond van a kivetítővel. Aztán észrevettem, hogy Emily kisasszony meghalt.
Sokáig nézte őt, tehát így tettünk mi is, majd a kép elillant.
– A kedvenc fája alá temettem el – mondta Sammy –, de már nincs ott.
– Semmi sem él örökké, a fák sem – mondta a Baroni. – Hiszen ötszáz év telt el azóta.
– Nem számít. Én tudom, hol van.
Egy kopár helyre vezetett minket, mintegy harmincméternyire a parasztház romjaitól. A földön egy kő állt, belevésve az alábbi sorok:

————————————
|
Emily kisasszony
|
| 2298-2331 G.E. |
| Lesz még rózsa |
| és rododendron |

————————————

– Ez gyönyörű, Sammy – mondta a Baroni.
– Így kérte.
– És mit csináltál, miután eltemetted? – kérdeztem.
– Az istállóba mentem.
– Mennyi időre?
– Mivel Emily kisasszony meghalt, már nem volt szükséges a házban maradnom. Évekig az istállóban maradtam, míg az elemeim le nem merültek.
– Évekig? – ismételtem meg. – Mi a fenét csináltál ott?
– Semmit.
– Csak álltál ott?
– Csak álltam ott.
– És semmit sem csináltál?
– Így van – hosszasan rám nézett, és megesküdtem volna rá, hogy engem elemezget. Végül aztán megszólalt. – Tudom, hogy el akar adni.
– Találunk neked egy családot egy másik Emily kisasszonnyal – mondtam. Ha ők ajánlják a legtöbb pénzt érted.
– Nem szeretnék másik családot szolgálni. Szeretnék itt maradni.
– De itt nincs semmi – feleltem. Az egész bolygó kopár.
– Megígértem Emily kisasszonynak, hogy sohasem hagyom el.
– De ő már halott – mutattam rá a lényegre.
– Nem kötötte feltételekhez a kérését. Én sem kötöm feltételekhez az ígéretemet.
Sammy-ről a Baronira néztem, és egyből tudtam, hogy ehhez kelleni fog néhány mech. Egy, amelyik a hajóra viszi Sammy-t és egy másik, amelyik megállítja a Baronit, amikor az megpróbálja kiszabadítani.
– De ha teljesíted egy kérésemet, megszegem az ígéretem, és veled megyek.
Éreztem, hogy csak most jön a java, pedig már ez sem volt semmi.
– Mit akarsz, Sammy?
– Azt mondtam, nem csináltam semmit az istállóban. Ez igaz. Képtelen voltam megtenni azt, amit szerettem volna.
– És mit szerettél volna?
– Sírni.
Nem tudom, mire számítottam, de hogy nem erre, az biztos.
– A robotok nem sírnak – mondtam.
– A robotok nem tudnak sírni – javított ki Sammy. Az nem ugyanaz.
– És te ezt akarod?
– Ezt akarom, mióta az én Emily kisasszonyom meghalt.
– Ha képessé teszünk a sírásra, velünk jössz?
– Így van.
– Sammy – mondtam –, megegyeztünk.
Felvettem a kapcsolatot a hajóval, utasítást adtam, hogy tápláljanak be Mech 3-asba minden információt, amivel az orvosi könyvtár a könnyről és a könnycsatornákról rendelkezik, majd küldjék ide. Tíz perccel később meg is érkezett, deaktiválta a robotot, majd babrálni kezdte. Két órával később bejelentette, hogy elkészült, Sammy-nek már vannak könnycsatornái, és beépített neki egy oldattal teli zacskót is, melynek segítségével hatszáz valódi sós könnycseppet tud kiereszteni egy-egy szeméből.
Utasítottam Mech 3-ast, hogy mutassa meg, hogyan tudom aktiválni Sammy-t, majd visszaküldtem a hajóra.
– Hallottál már olyat, hogy egy robot sírni akar? – kérdeztem a Baronitól.
– Nem.
– Hát én sem – mondtam enyhén zavartan.
– Szerette őt.
Ezúttal még csak nem is vitatkoztam vele. Azon gondolkoztam, melyik a rosszabb, harminc évig próbálkozni rendes emberré válni és elbukni, vagy harminc évig próbálkozni sírni és elbukni. Semmi más nem fogott meg a robot történetéből; Sammy csak azt tette, amit a robotok általában. De amiatt, hogy ilyen keservesen próbált meg megtenni valamit, amire a robotok képtelenek, hirtelen elkezdtem sajnálni őt. Ez eléggé idegesített; általában az Embereket sem szoktam sajnálni, nem hogy a gépeket.
És amire vágyott, olyan egyszerű dolog volt a saját fajom égbetörő vágyaihoz képest. Egykor az Ember át akarta szelni az óceánt; át is szeltük. Repülni akartunk; repültünk. El akartuk érni a csillagokat; elértük. És Sammy csupán arra vágyott, hogy elsirathassa az ő Emily kisasszonyát. Egy fél ezredévet várt, hogy teljesülhessen a vágya, és eladta magát rabszolgának azért a néhány könnycseppért.
Pocsék üzlet volt.
Odanyúltam hozzá és aktiváltam.
– Kész van? – kérdezte Sammy.
– Igen – feleltem. Gyerünk, sírd ki a szemeid.
De Sammy csak bámult. – Nem tudom – mondta végül.
– Gondolj Emily kisasszonyra – javasoltam. – Arra, hogy mennyire hiányzik neked.
– Fájdalmat érzek – mondta Sammy –, de nem tudok sírni.
– Biztos vagy benne?
– Biztos – válaszolta Sammy. Bűnös vagyok, amiért olyan gondolataim és vágyaim támadtak, melyeknek nem szabadott volna. Emily kisasszony mindig azt mondta, hogy a könnyek a szívből és a lélekből jönnek. Robot vagyok. Nekem nincs szívem és nincs lelkem, tehát nem tudok sírni, akkor sem, ha könnycsatornákat építenek belém. Sajnálom, hogy pazaroltam az idejüket. Egy fejlettebb modell már az elején tisztában lett volna a korlátaival. Megállt, majd felém fordult. Most már mehetünk.
– Fogd be – mondtam.
Hirtelen elnémult.
– Most mi van? – kérdezte a Baroni.
– Te is fogd be! – csattantam fel.
Magamhoz szólítottam Mech 7-est és Mech 8-ast, és ásattam velük egy sírt Sammy-nek szeretett Emily kisasszonya sírja mellé. Hirtelen belém nyilallt, hogy nem is tudom a teljes nevét, és senki sem fogja tudni, ha valaha belebotlik a sírkövébe. Aztán úgy döntöttem, ez nem is számít.
Mikor végeztek az ásással, eljött az idő, hogy deaktiváljam Sammy-t.
– Megtartottam volna a szavam – mondta Sammy.
– Tudom – feleltem.
– Boldog vagyok, hogy nem kényszerített rá.
A sír mellé vezettem. – Ez nem olyan lesz, mintha csak az elemeid merülnének le – mondtam. Ez örökre szól.
– Ő sem félt a haláltól – mondta Sammy –, én miért félnék?
Kihúztam a dugót, majd utasítottam Mech 7-est és Mech 8-ast, hogy eresszék le a gödörbe. Elkezdték rádobálni a földet, én pedig visszamentem a hajóhoz, hogy még egyvalamit elvégezzek. Mikor elkészültek, Mech 7-essel odahozattam az alkotásomat Sammy sírjához.
– Sírkövet egy robotnak? – kérdezte a Baroni?
– Miért ne? – feleltem. Rosszabb tulajdonságok is vannak, mint az őszinteség és a hűség. Én csak tudom: egész raktárkészletem van belőlük.
– Még téged is megfogott.
Látni az embert, aki lehettél volna... Ezt hozza ki belőled, még akkor is, ha ő csupán fém meg prizma meg szilikon.
– Mi áll rajta? – kérdezte a Baroni, miután felállítottuk a sírkövet.
Félreálltam, hogy elolvashassa.

———————————————
|
„Sammy”
|
| Australopithecus Robotus |
———————————————

– Ez igazán megható.
– Nem nagy ügy – mondtam feszengve. Csak egy sírkő.
– De pontatlan – jegyezte meg a Baroni.
– Jobb ember volt, mint én.
– Nem is volt ember.
– Menj a fenébe.
A Baroni nem tudta, ez mit jelent, de azt igen, hogy nem épp kedveskedés, úgyhogy visszaváltott a megszokott hangnemre. – Ugye tisztában vagy vele, hogy elástad a pénzünket?
Valahogy nem volt kedvem a bölcsességeihez. – Számold ki, mennyit ért, és kifizetem neked a felét – vetettem oda. És ha még egyszer panaszkodni mersz emiatt, kiverem a fogaidat, és lenyomom őket a torkodon.
Rám bámult. – Sosem fogom megérteni az Embereket – mondta.

#

Mindez húsz évvel ezelőtt történt. Persze a Baroni sosem kérte többet a pénz felét, én meg nem ajánlottam fel neki még egyszer. Még mindig társak vagyunk. Lustaságból, gondolom.
Időről időre eszembe jut Sammy. Már nem annyiszor, mint korábban, de olykor azért igen.
Tudom, hogy vannak papok és lelkipásztorok, akik azt mondanák, ő csak egy gép volt, és másképp gondolni rá istenkáromlás vagy legalábbis csökönyösség, és talán igazuk is van. A fenébe is, azt sem tudom, van-e Isten egyáltalán – ha de van, szeretném azt hinni, hogy Ő minden Australopithecus istene.
Sammy-é is.

VÉGE



Fordította: Mohai Szilvia

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.