Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Szeptember – Október
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (6)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Mike Resnick: A robotok nem sírnak (1. rész)

Történetek | Beküldte: Gladon | 2010.07.12. 23:56

Sírrablóknak neveznek, pedig nem vagyunk azok.
Mi csupán kifosztjuk a múltat, és felajánljuk a jelennek. Világokat kutatunk át, elhagyott világokat, olyan világokat, melyekre többé senkinek sincs szüksége, és összeszedünk mindent, amiről úgy gondoljuk, lehet rá igény a piacon. Egy hétszáz éves órát akarsz? Egy ezeréves ágyat? Egy bizonyos könyvet? Csak add be a rendelésed, és előbb-utóbb teljesítjük.
Néha megütjük a főnyereményt. De ha nem is, általában nyereségesek vagyunk. Néha épp csak, hogy nullára kijövünk. Csak egyetlen világ volt, ahol veszteségesek voltunk; még mindig emlékszem rá – Zöldfüzesben. Így hívták, pedig nem volt zöld, és egyetlen fűzfa sem volt az egész átkozott bolygón.
Egy robot azért volt. Én és a Baroni egy istállóban találtunk rá, egy kupac ősrégi számítógép-alkatrész és a mutáns szarvasmarhák önetetője alatt. Épp a holmit kutattuk át azon tűnődve, eladhatunk-e valamit belőle – a legtöbbet félredobtuk –, amikor a nap besütött az ajtó alatt, és megcsillant egy prizmán.
– Nézd csak, mi van itt – mondtam –, segíts kiásni.
A holmikat egy méterrel felette tárolták, így mikor a polc összeomlott, gyakorlatilag betemette. Az egyik lába lehetetlen szögben meghajlott, kifejezéstelen arcát pókháló takarta. A Baroni felkapaszkodott a kupacra – három lábbal nem lehet olyan kecsesen surranni –, és megvizsgálta a robotot.
– Érdekes – mondta. Sosem beszélt egész mondatokban, miért is tette volna, ha felidegesíthetett egyetlen szóval, ami bármit jelenthet.
– Az összes költségünk megtérülhet, ha megjavítjuk, és újra működésbe hozzuk – mondtam.
– Egy emberszerkezet – jegyezte meg a Baroni.
– Igen, néhány száz évvel ezelőtt még mindig a saját képünkre gyártottuk őket.
– Nem célszerű.
– Kímélj meg a célszerű ötleteidtől – feleltem –, inkább ássuk ki.
– Miért, testvérem?
Egy Baroninak csak az nem tűnik fel, ami nyilvánvaló. – A memóriakártyája kell – válaszoltam. – Ki tudja, mi mindent látott? Talán megtudjuk, mi történt itt.
– Zöldfüzes hosszú évekkel azelőtt vált elhagyatottá, mielőtt te megszülettél, és engem kikeltettek – felelte a Baroni, kivételesen egyszerre több szót használva a válaszhoz. – Kit érdekel, mi történt?
– Tudom, hogy megfájdul tőle a fejed, de azért csak próbáld meg használni az agyad – mormogtam, miközben megpróbáltam kihúzni a robotot a romokból a karjánál fogva. A kezemben maradt. – Lehet, hogy akinek dolgozott, elrejtett itt valami értékeset. Ledobtam a kart a földre. – Talán ő tudja, hova. Nem csak szemetet kell eladnunk, tudod, az értékes holminak is van piaca.
A Baroni megvonta a vállát, és segített kikaparni a robotot a romokból.
– Túl sok a ha meg a talán – morogta.
– Rendben – mondtam –, akkor csak üldögélj nyugodtan a fenekeden, majd megcsinálom én.
– Persze, hogy megtarthasd, amit találsz, és ne kelljen osztoznod velem – ébredt fel benne az üzleti érzék, majd hirtelen a kupacra vetette magát, és elkezdte arrébb pakolni a furcsa etetőket. Egy pillanatra megállt, és alaposan megvizsgálta az egyiket. – Óriási tehenek – jegyezte meg.
– A bokszok méretéből és az etetők magasságából ítélve olyan három-három és fél méter magasak lehettek – helyeseltem. – De nem volt tele velük az egész istálló, néhány bokszot sosem használtak.
Végre sikerült kiásnunk a robotot, és megvizsgálhattam a kódot hátul a nyakán.
– Na, ehhez mit szólsz? A kis fattyú lehet vagy ötszáz éves. Akárhogy is nézzük, ez már antik. Vajon mennyit kaphatunk érte?
A Baroni a kódra pillantott.
– Az AB mit jelent?
– Aldebaran. Alabama. Abram bolygó. Vagy talán csak a szériaszáma. Tudja a fene. Megjavítjuk, és majd megmondja nekünk ő.
Megpróbáltam felállítani. Nem sikerült.
– Segíts már!
– A hajóra? – kérdezte a Baroni, visszatérve kedvenc kurta mondataihoz, majd segített talpra állítani a robotot.
– Nem – feleltem. – Nincs szükségünk steril körülményekre a megjavításához. Csak szedjük ki a lomok közül, és vigyük ki a napfényre, hogy a mech-ek megnézhessék.
Félig cipelve, félig a földön húzva kivittük a szétporladt betonútra az istállón túlra, és letettük a földre. Majd megfeszítettem az izmokat a nyakamon, hogy aktiváljam a beépített mikrochipet, és jelet küldtem a hajó felé, mely majd’ egy kilométerre volt tőlünk.
– Én vagyok – mondtam, amint a chip továbbította a hangomat a hajón lévő számítógépnek. – Ébresszétek fel Mech 3-ast és Mech 7-est, és tápláljatok be nekik mindent, amit az ezredfordulós robotokról tudni lehet, lássátok el őket szerszámokkal és minden mással, amire szükségük lehet egy azonosítatlan korú robot megjavításához, majd csatlakozzatok a frekvenciámra, és küldjétek el hozzám.
– Miért pont azt a kettőt? – kérdezte a Baroni.
Néha eltűnődtem azon, miért is társultam egy ilyen ostoba alakkal. Aztán eszembe jutott, milyen ügyesen kiszimatol bármit, amiben mikrochip van, nem számít, milyen mélyre rejtették, szóval úgy döntöttem, kulturáltan válaszolok. Ezt nem túl gyakran tettem, így reméltem, értékeli.
– A hármasnak meghosszabbítható szemkocsánya van, és mikrosebészeti műveletekre is képes, szóval, meg tudja javítani a hibás mikroáramköröket. A hetes meg olyan erős, mint egy ökör. A megfelelő helyzetbe tudja állítani a robotot, vagy tartani, ahogy a hármas kéri. Mindjárt jönnek, feltöltve az összes információval, ami a hajónak van a robotokról, úgyhogy ha meg lehet menteni a fickót, ők meg fogják menteni.
Vártam, hátha van még néhány buta kérdése. Naná, hogy volt.
– Miért jönne ide bárki is? – kérdezte, végigtekintve a pusztaságon.
– Én azért jöttem, hogy elvigyem a kincseket – válaszoltam. – Hogy te miért jöttél, arról fogalmam sincs.
– Úgy értem, eredetileg – mondta, és az arca elkezdett zöldborsóleves-színben játszani, ami azt jelentette, hogy felfogta a szavaimban rejlő iróniát. – Semmi sem terem meg itt, és az ultraviola sugarak elpusztítják a legtöbb állatot. Szóval, miért?
– Mert nem minden emberi lény olyan okos, mint én.
– Ez kiaknázott föld – folytatta a Baroni –, miféle érték lehet itt?
– A szokásos – válaszoltam. Családi hagyatékok. Hologramok. Régi konyhai eszközök. Talán még néhány régi köztársasági érme is.
– A köztársaság valutájával már nem lehet fizetni.
– Ez igaz, de emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt egy ötkredites érme háromszáz Maria Teresa-dollárért kelt el. Azt mondják, ma kétszer ennyit érhetnek.
– Ezt nem tudtam – ismerte be a Baroni.
– Könyvet lehetne megtölteni azzal, amit te nem tudsz.
– Az Emberek miért olyan cinikusak és modortalanok?
– Talán mert annyi időt kell eltöltenünk a Baronikhoz hasonló fajokkal – vetettem oda.
Mech 3-as és Mech 7-es megérkezett, mielőtt válaszolhatott volna.
– Szolgálatra jelentkezünk, uram – mondta Mech 3-as éles géphangon.
– Ez egy nagyon régi robot – kezdtem, zsákmányunkra mutatva –, több évszázada vagy még régebb óta nem használták. Nézzétek meg, újra működésbe tudjátok-e hozni.
– Azért élünk, hogy szolgáljunk – mennydörögte Mech 7-es.
– El sem tudod képzelni, milyen jó ezt hallanom – fordultam a Baronihoz –, gyere, kapjunk be valamit ebédre.
– Miért beszélsz hozzájuk mindig így? – kérdezte a Baroni, amint eltávolodtunk a mech-ektől. Ők nem értik az iróniát.
– Ilyen a természetem – mondtam –, egyébként meg, ha nem tudják, hogy ironikus, azt hihetik, hogy bók. Valószínűleg most nagy örömet szereztem nekik.
– De ők csak gépek – felelte –, épp annyira tudsz örömet szerezni nekik, mint amennyire megbánthatod őket.
– Akkor meg mit számít?
– Minél több időt töltök az Emberek között, annál kevésbé értem őket – mondta a Baroni artikulálatlan hangokat hallatva, ami nála egy nagy sóhajjal ért fel. – Remélem, sikerül megjavítani a robotot. A logikus és érzelem nélküli teremtményeknek több értelmük van.
– Kímélj meg az önelégült felsőbbrendűségedtől – vágtam vissza. – Te sem azért vagy itt, mert Baroni papa szívében felébredt a logika, mikor Baroni mamára nézett.
A Baroni ismét artikulálatlan hangokat hallatott. – Reménytelen vagy – mondta végül.
Az egyik mech-hel hozattunk ebédet, majd leültünk egymásnak háttal, egy öreg, bütykös fának dőlve. Nem volt kedvem végignézni, ahogy eszik: amint kígyószerűen csúszkál ide-oda, miközben hosszú, élő spagettiként tömi magába a kaját, meg persze ott voltak még a szokásos erkölcsi aggályai is, amiket sosem értettem, amint látta, hogy beleharapok egy szendvicsbe. Épp hogy végeztünk, mikor Mech 3-as odajött hozzánk.
– Minden hiba kijavítva – jelentette be ragyogva.
– Hát ez gyors volt – mondtam.
– Semmi sem volt elromolva – szólt, majd háromperces kiselőadásba kezdett arról, mit is csinált a robot áramkörével.
– Elég lesz – állítottam le, mikor már egy doktori disszertáció mélységeibe merülve értekezett a mű-mezonok a negatív mágneses mezőkre gyakorolt hatásairól a prizmákat illetően. – Le vagyok nyűgözve. Na, menjünk, nézzük meg ezt a szépséget.
Felkeltem, a Baroni is, és visszasétáltunk a betonösvényhez. A robot lábait kiegyenesítették, a karját is visszaszerelték, de még mindig mozdulatlanul hevert a szétporladt úton.
– Azt mondtad, megjavítottátok.
– Így is van – válaszolt Mech 3-as – De arra vagyok beprogramozva, hogy ne aktiváljam mindaddig, amíg te jelen nem vagy.
– Rendben – mondtam –, ébreszd fel.
A kis mech még elvégzett egy gyors beállítást, majd hátralépett. A robot lassan életre kelt és felült.
– Örülök, hogy visszatértél – mondtam.
– Visszatértem? – felelt. – Hiszen el sem mentem.
– Öt évszázadig aludtál, vagy talán volt az hat is.
– A robotok nem tudnak aludni – válaszolta, majd körbenézett. – Minden más lett. Hogy lehet ez?
– Deaktiváltak – mondta a Baroni –, talán kisült a tápegységed.
– Deaktiváltak – ismételte meg a robot. Jobbra-balra ingatta a fejét, felmérve a terepet. – Igen. A dolgok nem változnak meg ennyire egyik pillanatról a másikra.
– Van neved? – kérdeztem.
– Samson 4133. De Emily kisasszony csak Sammy-nek hív.
– És mi hogy szólítsunk, mit szeretnél?
– Robot vagyok. Nincsenek kívánságaim.
Megvontam a vállam.
– Nekem mindegy, Samson.
– Sammy – javított ki.
– Azt hittem, nincsenek kívánságaid.
– Nekem nincsenek – értett egyet –, de neki vannak.
– És neve is van neki?
– Emily kisasszony.
– Egyszerűen Emily kisasszony? – kérdeztem. – Több neve nincs?
– Nekem így kellett szólítanom őt.
– Egy gyerek lehet – mondta a Baroni, a szokásos gyorsasággal kapcsolva.
– Egyszer az volt – mondta Sammy. – Gyertek, megmutatom nektek.
És akkor valahogyan – hogy pontosan hogyan, máig nem tudom –, egy életnagyságú hologramot vetített ki egy ötévesforma kislányról, aki egy piros-fehér fodros ruhácskát viselt. Rózsás orcái, fénylő kék szemei voltak és olyan mosolya, amiért a férfiak akár meghalni is hajlandóak lettek volna, ha esélyt kapnak rá.
Ahogyan előrelépett, elég furcsán, észrevettem, hogy a bal lába helyén protézist visel.
– Kár – mondtam – egy ilyen helyes kislány.
– Vajon így született? – kérdezte a Baroni.
– Szeretlek, Sammy – mondta a hologram.
Nem gondoltam volna, hogy hangot fog kiadni, így eléggé megijedtem. Olyan vidám hangja volt. Talán nem tudta, hogy a legtöbb kislánynak két lába van. De végtére is, egy alig lakott bolygón élt, valószínűleg nem látott mást egész életében, csak a szüleit.
– Itt az ideje a szundikálásnak, Emily kisasszony – hallottuk a robot hangját. – Beviszem a szobájába.
Újabb meglepetés. A hang nem a robotból jött, hanem valahonnan… kívülről. Tökéletesen visszaidézte az egykori jelenetet, amit az ő szemszögéből nézhettünk végig. Mivel ő nem láthatta saját magát, mi sem láthattuk őt.
– Egyedül is megy – mondta a gyerek. – Anya azt mondta, hogy gyakorolnom kell a járást, és akkor egyszer majd játszhatok a többi kislánnyal.
– Igenis, Emily kisasszony.
– De elkaphatsz, ha elesnék, úgy, mint mindig.
– Igenis, Emily kisasszony.
– Mi lenne velem nélküled, Sammy?
– Elesne, Emily kisasszony – válaszolt. A robotok mindent szó szerint vesznek.
Amilyen hirtelen megjelent, a jelenet olyan hirtelen tűnt el.
– Szóval ő volt Emily kisasszony – mondtam.
– Igen – válaszolta Sammy.
– A szülei vettek neki?
– Igen.
– Sammy, tisztában vagy az idő múlásával?
– Képes vagyok kalibrálni az időt három nanoszekundum pontosságig…
– Nem ezt kérdeztem – feleltem. – Úgy értem, ha azt mondanám neked, hogy ez a jelenet, amit most láttunk, több mint ötszáz éve történt, erre mit mondanál?
– Megkérdezném, hogy Földi Években, Standard Galaktikus Években, esetleg az Új Demokrácia Naptár szerint…
– Á, hagyjuk – mondtam.
Sammy elnémult és mozdulatlanságba süllyedt. Ha valaki így bukkant volna rá, nehéz lett volna bebizonyítania, hogy még mindig működik.
– Mi a baja? – kérdezte a Baroni. – Az elemei nem merülhettek még le.
– Hát persze, hogy nem. Úgy tervezték, hogy évekig működjenek újratöltés nélkül.
És akkor rájöttem. Nem gazdálkodó robot volt, így nem érzett késztetést arra, hogy felkeljen, és kimenjen dolgozni a földekre. Mech sem volt, ezért nem akarta megjavítani az etetőket az istállóban. Egy pillanatig azt hittem, talán komornyik vagy lakáj, de ha az lett volna, egyből érdeklődik a kívánságaim felől, hogy kiszolgálhasson, de ezt sem tette. Szóval, csak egy dolog maradt.
Nevelőnő volt.
Megosztottam következtetéseim eredményét a Baronival, aki egyetértett.
Rengeteg pénzről van szó – mondtam izgatottan. – Gondolj csak bele, egy teljesen jól működő antik nevelőnő-robot! Vigyázhat a gyerekekre, míg az új tulajdonosai újabb régiségekre vadásznak.
– Valami nincs rendben – mondta a Baroni, akit sosem lehetett optimistának nevezni.
– Az egyetlen, ami nincs rendben, az az, hogy nincs akkora táskánk, amibe beférne az összes pénzt, amit kapunk majd érte!
– Nézz körül – mondta a Baroni. – Ez egy kopár bolygó, sosem volt virágzó. Ha ez a robot annyira értékes, szerinted miért hagyták itt?
– Ő egy nevelőnő. Talán a kislány felnőtt, és már nem volt rá szüksége.
– Derítsük ki – felelte a Baroni, visszatérve kedvenc tőmondataihoz.
Megvontam a vállam, és odamentem a robothoz.
– Sammy, mit csináltál éjszakánként, miután Emily kisasszony lefeküdt aludni?
Feléledt.
– Az ágya mellett álltam.
– Egész éjjel, minden éjjel?
– Igen, uram. Kivéve, ha felébredt, és a gyógyszerét kérte, olyankor elmentem érte, és odavittem neki.
– Gyakran volt szüksége a gyógyszerre? – kérdeztem.
– Nem tudom, uram.
Összehúztam a szemöldököm.
– De épp azt mondtad, hogy odavitted neki, ha szüksége volt rá.
– Nem, uram – javított ki Sammy. – Azt mondtam, odavittem neki, amikor kérte.
– És gyakran kérte?
– Csak ha a fájdalmai elviselhetetlenné váltak – Sammy megállt. – Nem vagyok teljesen tisztában az elviselhetetlen szó értelmével, de azt tudom, hogy valami rossz dolog. Emily kisasszonynak gyakran voltak fájdalmai.
– Csodálkozom, hogy a fájdalom jelentését ismered – mondtam.
– A fájdalom azt jelenti, hogy valami hibásan működik vagy egyáltalán nem működik.
– Igen, de ennél azért többet jelent. Emily kisasszony sosem próbálta meg elmagyarázni neked?
– Nem – felelte Sammy. – Sosem beszélt a fájdalmáról.
– Kevésbé zavarta, ahogyan idősebb lett, és hozzászokott a fogyatékosságához? – kérdeztem.
– Nem, uram, nem így volt – szünetet tartott. – Nagyon sokféle hibás működés létezik.
– Úgy érted, más problémái is voltak? – folytattam.
Hirtelen megjelent egy újabb kép Sammy múltjából. Ugyanazt a kislányt láttuk, most talán tizenhárom évesen, ahogyan az arcát vizsgálgatta a tükörben. Nem tetszett neki, amit látott, és nekem sem.
– Mi a fene az? – kérdeztem, kényszerítve magam, hogy odanézzek.
– Gombás fertőzés – válaszolta Sammy, miközben láttuk, ahogyan a lány mindenféle krémekkel és púderrel próbálja eltakarni a foltokat az arcán, sikertelenül.
– Ez megszokott nálatok?
– Igen – felelte Sammy.
– Akkor tele lehettetek ronda emberekkel – mondtam.
– A legtöbb lakost nem támadta meg. De Emily kisasszony immunrendszerét legyengítette a többi betegsége.
– Milyen betegségek?
Sammy elhadart hármat-négyet, melyekről még sosem hallottam.
– És a családban másnak nem voltak ilyen problémái?
– Nem, uram.
– Az én fajomnál is van ilyen – mondta a Baroni. – Időről időre egy genetikailag alsóbbrendű példány születik és még az ivarérett kort is megéri.
– Ő nem volt genetikailag alsóbbrendű – mondta Sammy.
– Valóban? – kérdeztem meglepetten. Ritkán esett meg, hogy egy robot ellentmondjon egy élőlénynek, akár csak egy idegennek is. – Hát akkor mi volt?
Sammy egy pillanatig gondolkozott a válaszon.
– Tökéletes – mondta végül.
– A többi gyerek valószínűleg nem így gondolta – feleltem.
– Mit tudnak ők? – válaszolta Sammy.
És hirtelen egy újabb képet vetített ki elénk. A lány itt már felnőtt volt, talán húszéves. A bőre nagy részét eltakarta, de még így is láthattuk a különböző betegségek nyomait a kezén és az arcán.
Könnyek gördültek le a gyönyörű kék szemekből a csontos, pergamenszerű orcákra. Lesoványodott testét rázta a zokogás.
Ekkor egy robot keze jelent meg a színen, és gyengéden megérintette a vállát.
– Ó, Sammy! – mondta a lány sírva. – Tényleg azt hittem, hogy szeret! Mindig olyan kedves volt hozzám – egy pillanatra abbahagyta, mert alig kapott levegőt szüntelenül ömlő könnyeitől. – De láttam, milyen arcot vágott, mikor a kezéért nyúltam, és megborzongott, mikor hozzáértem! Amit irántam érzett, csak sajnálat volt. Ez minden, amit egy férfi irántam érezni képes!
– Mit tudnak ők – hallottuk Sammy hangján ugyanazt a pár szót, amit az imént.
– Nem csak róla van szó. Még az állatok is elszaladnak előlem a farmon, mikor odamegyek hozzájuk. Nem tudom, hogy lenne képes bárki is egy szobában tartózkodni velem – a robotra nézett. – Te vagy mindenem, Sammy. Az egyetlen barátom az egész világon. Kérlek, ne hagyj el soha.
– Sosem hagyom el, Emily kisasszony – szólt Sammy hangja.
– Ígérd meg.
– Megígérem.
Ekkor a hologram eltűnt, Sammy pedig újra szótlanná és mozdulatlanná vált.
– Valóban fontos volt neki a lány – mondta a Baroni.
– A fiúnak? Ha így volt, elég furcsán mutatta ki.
– Nem, dehogyis a fiúnak. A robotnak.
– Hagyd már – mondtam. – A robotoknak nincsenek érzéseik.
– Hallottad – mondta a Baroni.
– Azok előre beprogramozott válaszok voltak. Van neki vagy hárommillió, ami közül választhat.
– Azok érzések voltak – hajtogatta a Baroni.
– Ne próbálj meghatni – mondtam. – Legközelebb majd azt találod ki, hogy túl emberi ahhoz, hogy eladjuk.
Te vagy emberi – felelte a Baroni. – Ő képes a részvétre.
– Bennem több a részvét, mint a szüleiben, akik hagyták így felnőni – mondtam dühösen, majd a robothoz fordultam. – Sammy, miért nem segítettek rajta az orvosok?
– Egy gazdálkodó közösségben éltünk – válaszolta. – Csak háromszáznyolcvanhét család lakott az egész bolygón. Eleinte a Demokrácia évente egyszer küldött egy orvost, aztán, amikor már csak száz család maradt, a doktor többé nem jött. Emily kisasszonyt utoljára tizennégy éves korában látta orvos.
– Miért nem vitték el egy bolygón kívüli kórházba? – kérdezte a Baroni.
– Nem volt sem hajójuk, sem pénzük. Egy hétéves aszály második évében költöztek ide. A következő hat évben a learatott terményt különböző természeti katasztrófák tették tönkre. A megtakarításaikat a mutáns tehenekre költötték, de az állatok elpusztultak, mielőtt tejet adhattak vagy megellhettek volna. A családok, mint a Demokrácia elszegényedett őrzői egytől egyig elhagyták a bolygót.
– Emily kisasszony családja is elment? – kérdeztem.
– Nem. Az anyja meghalt, mikor Emily kisasszony tizenkilenc éves volt, az apja pedig két évvel később.
Eljött az idő, hogy feltegyem a Baroni kérdését.
– Akkor Emily kisasszony mikor ment el, és miért hagyott téged itt?
– Nem ment el.
Összeráncoltam a homlokom.
– De hát nem vezethette a farmot az ő állapotában.
– Nem volt már farm, amit vezetni kellett volna – válaszolta Sammy. Az összes szarvasmarha elpusztult, és Apa nélkül a gépeket sem működtette senki.
– És ő mégis itt maradt? Miért?

A folytatás



Fordította: Mohai Szilvia

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.